Jegyezd meg, nem kisvárosba mész! -E szavakat a Rádió irodalmi osztályát vezető Cs. Szabó László mondta az éppen Kolozsvárra készülő Farkas Ferencnek. Farkas 1941-ben lett a kolozsvári konzervatórium zeneszerzéstanára és a Nemzeti Színház karigazgatója, 1944-ben mindkét intézményből igazgatóként távozott. Ugyanezekben az években Lajtha László is megfordult Erdélyben, a Mezőségen gyűjtött. Hangszeres lejegyzései a három évtizeddel később induló táncház-mozgalom számára váltak létfontosságúvá: a szilárd szakmai alapozást jelentették. Veress Sándor pedig Kolozsvárt született 1907-ben, ott töltötte gyermekkorát.

A május 22. és 24. között a Kolozsvári Magyar Opera által megrendezett fesztivál spiritus rectora Selmeczi György volt, tanulsága pedig az, hogy e három szerző erdélyi kötődése nem merül ki az életrajzi adalékokban. A nyitó esemény, a Kolozsvári Zeneakadémia koncerttermében megtartott ünnepi hangverseny a reveláció erejével mutatott rá az erdélyi népzene és a 20. századi magyar műzene vérségi kapcsolatára. Az első félidőben a Tarisznyás együttes egy észak-mezőségi, szépkenyerűszentmártoni táncdallam-füzért adott elő (közreműködött Bárdos Réka), majd Sánta Emőke énekelt moldvai népdalokat keresetlen egyszerűséggel. Ismét hangszeres muzsika következett: egy bogártelki legényes Lajtha kalotaszegi gyűjtéséből; itt egy népi hegedűsdinasztia fiatal tagja volt a prímás, Varga István „Kiscsipás". Leírhatatlan virtuozitása, páratlan díszítőkészsége olyan produkciót eredményezett, melynek hatása alól nehéz lett volna kivonnunk magunkat. A Tarisznyás együttes tagjai, Bardócz Sándor, Kostyák Alpár, Szép Gyula, Orbán István és a brácsával közéjük álló Pávai István nem népi muzsikusok: ők azok a zeneileg képzett, de többnyire más szakmában tevékenykedő értelmiségiek, akik az 1970-es években elindították az erdélyi táncház-mozgalmat.

A második félidőben a Kolozsvári Magyar Opera zenekara lépett fel, Selmeczi György vezényletével. Veress Sándor Négy erdélyi táncával kezdték, melynek három tétele 1943-ban készült Kresz Géza felkérésére, aki zenekarával 1944 elején erdélyi hangversenykörútra vitte a kompozíciót (a negyedik tétellel kiegészített változatot Veress Sándor 1949-ben Paul Sachernek ajánlotta). A barokk concertók nagyformáját és polifonikus írásmódját az erdélyi hangszeres tánczene elementáris erejével ötvöző kompozíció a kevéssel azelőtt elhangzott népzene után zenetörténeti fegyvertényként hatott. Lajtha László Erdélyi szvit című 10. vonósnégyesének Selmeczi György által készített vonószenekari átirata következett, egy mű, amelyben a francia irányultságú zeneszerző teret engedett saját mezőségi gyűjtéseihez fűződő emlékeinek. A hangversenyt Farkas Ferenc Rhapsodia carpatiana című 1941-es nagyzenekari kompozíciója zárta, melyben Farkas Bartók rutén gyűjtéséből származó dallamokat dolgozott fel sodró lendületű muzsikává. A filmzenék monumentalitását idéző darab előadásának sikerült felidéznie a kottafejekkel rögzített eufóriát.

A három zeneszerző munkásságával foglalkozó tudományos ülésszak hangulatát meghatározta a befogadó intézmény, az idén 150 éves Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve a helyszín, a színháztörténeti aurával bíró Rhédey-ház. Az EME elnöke, Egyed Ákos történész rövid köszöntőjében utalt a tudós társaság zenei érdeklődésére (sajnálatos módon az EME keretében 2004-ben felmerült Erdélyi Zenetudományi Munkaközösség gondolata hamvába holt).

Az előadók sorát nyitó Almási István Lajtha László mezőségi gyűjtéseinek jelentőségét méltatta. Pávai István gazdag forrásanyagot felvonultató előadásában Lajtha székelyföldi gyűjtéseinek történetét ismertette. Berlász Melinda a 2007-es Veress-centenárium alkalmából közreadott egynemű karokról beszélt, és adalékokkal szolgált Veress felmenőiről, illetve a komponista származástudatáról. Utóbbiról mindent elárul az emigráns zeneszerző egy levelében olvasható Mikes Kelemen-parafrázis: Úgy szeretem Helvétiát, hogy nem feledhetem Kolozsvárt. Kallós Zoltán kazettás magnóval illusztrált bemutatójában a moldvai népzenéé volt a főszerep. Farkas Ferenc fia, a Svájcban élő Farkas András zeneszerző-édesapja kolozsvári periódusának emlékeiről vallott. Az értekezlet utolsó előadója, Solymosi Tari Emőke Lajtha-köteteiről beszélt: A kék kalap-monográfiájáról, melynek apropóját az adta, hogy a vígopera ősbemutatójára épp a kolozsvári opera vállalkozott 1998-ban. Említette továbbá két megjelenés előtt álló munkáját: egy interjúkötetet és Erdélyi Zsuzsanna jegyzeteinek közreadását.

Pataki Adorján és Lackó V. Róbert

A színpadi művek sorát Lajtha László Lysistrata című balettjének országos bemutatója nyitotta meg. Az 1933-ban készült egyfelvonásos táncjáték szvitváltozata hangzott el, mely nehéz, de hálás feladat elé állította a kolozsvári opera zenekarát és a dirigenst, Selmeczi Györgyöt. Minuciózusan kidolgozott előadásukban felcsillantak Lajtha bonyolult hangszerelésének erényei, maradéktalanul érvényesült a választékos stílusú kompozíció sokrétűsége. Az Arisztophanész-darab cselekményét Kozma Attila szecessziósan pompás koreográfiája keltette életre látványos tömegjelenetekkel és a kicsapongás jelképeként két táncos által életre keltett kentaurral.

A második balett-produkció, Veress Sándor Térszili Katica című táncjátéka is országos bemutató volt. A fesztivál rehabilitáló-missziós funkciója talán épp itt érvényesült a legmeggyőzőbben. Az 1941-42 folyamán Rómában, a világhírű magyar táncos-koreográfus Milloss Aurél közreműködésével készült balett előadástörténete ugyanis rendkívül lehangoló. A firenzei és római bemutatók a háború miatt maradtak el, az 1943-ban tervezett budapesti bemutató azért hiúsult meg, mert Milloss fellépését nem tették lehetővé, így Veress lemondott a darab előadásáról. Az ősbemutatóra végül Stockholmban került sor 1949-ben; Budapesten mindmáig csak a táncjáték első hat számából álló szvit hangzott el Ferencsik János vezényletével 1944-ben (a Lysistrata és aTérszili Katica főszerepét Bogoi Viorica táncolta).

A kolozsvári előadás rendező-koreográfusa, Kozma Attila a népmesei szüzsét -nagyfokú alkotói szabadsággal élve -napjaink minden egyéni vonást kiölő, arctalanná váló globalizált miliőjébe helyezte. A színpadot teljes mélységében kihasználó koreográfia központi díszletelemei a táncosok nyomasztóan egyforma, futószalagon gyártott álarcai voltak (díszlet- és jelmeztervező: Lőrincz Gyula). Igaz, a népmesei előzményhez képest már Milloss tánclibrettójában is megnő az örökösen deprimált, alattvalóit rettegésben tartó király figurájának súlya: ez a mozzanat Kozma Attila balett-Regietheaterének kiindulópontja. Ám a végeredmény minden művészi igazsága ellenére önkényesnek hat, amennyiben gyakran inkongruencia érezhető a színpadi látvány és a hangsúlyosan népzenei ihletésű partitúra között. Selmeczi György nagyigényű interpretációja azonban kitűnően érzékeltette Veress zenéjének kvalitásait, Bartha Dénes szavaival élve: a Stravinsky és Bartók mintáját követő technikai faktúra meggyőző nagyszerűségét.

 Jelenet a Csínom Palkó előadásából - Szabadi Péter felvételei

Mindennemű aktualizálás és posztmodern elidegenítés hiányzott a fesztivál záróeseményeként bemutatott Farkas Ferenc-daljáték, a Csínom Palkó színreviteléből. A produkció, melyet a Kolozsvári Magyar Opera pár héttel korábban, április 23-án mutatott be újra, nem az 1960-as, a szerző által véglegesnek tekintett, rövidített-javított verzión alapul, hanem az 1950-es háromfelvonásos változaton. Utóbbi tudvalevőleg az eredetileg rádiójátéknak készült darab első operaszínpadi adaptációja volt, ezt játszották a Csínom Palkó első kolozsvári bemutatóján is, 1957-ben. A Magyar Opera ezzel a régi-új változattal tehát saját házi hagyományát folytatja. Azaz mégsem: Dékány András és Bálint Lajos szövegkönyvét, melyet óhatatlanul megviselt az ötvenes évek politikai közhangulata, Orbán János Dénes költő dolgozta át az új bemutatóra. Ennek eredményeképpen megszelídült az agitprop hangvétel, a prózai dialógusokba népdalszöveg-sor és Ady-részlet került, ami mindenképpen szellemesnek hat a darab szövegkörnyezetében. Azonban az előadás összességében mégiscsak a kolozsvári opera konzervativizmusát példázza. Csakhogy ami a ház 20. századi átdolgozásoktól mentes Hunyadi László és Bánk bán előadásainak esetében az autenticitás biztosítéka, a Csínom Palkónál elgondolkoztató eredményhez vezet. A darab Szabó Emese rendezésében felnőtteknek való meseoperaként funkcionál, melyben Witlinger Margit díszletei és jelmezei a nemzeti romantika korára utalnak, Könczei Árpád koreográfiája a magyar néptánc és a rokokó világát idézi. Hogy az előadás élvezetesnek és maga szabta keretei között hitelesnek tűnik, az énekesek érdeme. A címszerepet alakító Pataki Adorján és Sándor Árpád (Balog Ádám) hangi adottságaival, Jordán Éva (Koháryné), Kele Brigitta (Zsuzsi) és Pataki Enikő (Éduska) alakításának életszerűségével tűnik ki. A színész-közreműködők, Lackó V. Róbert (Csínom Jankó) és az improvizációtól sem visszariadó Galló Ernő (Rosta Márton, alias Piperec Hanzi) jóvoltából az előadás helyenként sodró lendületű vígjátékká nemesül.

NÉMETH G. ISTVÁN