Huszonötödik évfolyamához érkezett a soproni Régi Zenei Napok,   amely szinte észrevétlenül lépett be a hazai fesztiválok lassan nem is közép-, de idősebb generációjába. Olyan fesztivál ez, amelyre -bár joggal és büszkén vallja magát az első magyar régi zenei (értsd: historikus megközelítésű) fesztiválnak -mindig inkább a kitartó építkezés, semmint az öntömjénezés vagy bárkinek-bárminek való megfelelni akarás volt jellemző. Az egykor, 24 évvel ezelőtt még Klenjánszky Tamás által kigondolt és megvalósított fesztivál, bár többször „gazdát cserélt" és szerkesztő bizottsága is lassan átalakul, figyelemre méltó következetességgel őrzi azonosságát, illetve különböző, részben immár több évtizedes hagyományait. A magas minőségi mérce következetes fenntartásán kívül kétségkívül a legfontosabb ilyen hagyomány a kurzusoké, amelyek hosszú idő óta három világhírű művész: Malcolm Bilson, Barthold Kuijken és Simon Standage „vetésforgóján" alapulnak, s amelyeknek magyar professzorai sorában mindig ott van Széll Rita a maga kiváló és lankadatlanul népszerű tánckurzusával, és - tiszteletbeli magyarként - a legrégebbi professzor, a (főként) magyarul tanító Anneke Boeke.

 Pillanatkép Anneke Boeke kamarazenei kurzusáról

Simon Standage

A 25. fesztiválon, kivételképpen, Bilson, Kuijken, Standage, Boeke, valamint Széll Rita és Halmai Katalin egy évben tanított, s a puszta névsor is jelzi, hogy Sopronban elsőrangú régi zenei műhely alakult ki az évtizedek folyamán. Természetesen az idei fesztiválműsorban is találunk olyan „alapító művészeket": Zádori Máriát, Komlós Katalint és a Capella Savariát, akik kezdettől fogva meghatározzák a Régi Zenei Napok karakterét. S essék itt említés három olyan kiváló szakemberről is, akiknek a nevét a műsorfüzet évről évre hűségesen megemlíti, de talán kevesek számára világos, milyen nélkülözhetetlenek s milyen magas szinten végzik munkájukat. A billentyűs hangszerek karbantartóira és hangolóira gondolok: a cseh Petr ∏eflre, a szlovák Juraj Strauszra és a magyar Szabó Antalra, akik úgyszólván a kezdetek óta a fesztivál elmaradhatatlan vendégei; közülük ∏efl -Szekendy Tamás, Vashegyi György és különböző intézmények mellett -saját hangszerével is gazdagítja az immár tucatnyi instrumentumból álló választékot.

Ami a hangversenyeket illeti -nos, azokra idén sem lehetett panasz, amint a fesztivál első felének alapján meggyőződhettem róla. A nyitókoncertet a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR adta VASHEGYI GYÖRGY vezényletével és Simon Standage koncertmesteri közreműködésével. A műsoron az idei évben ünnepelt két 18. századi mester, Händel és Haydn művei szerepeltek: nyitó- és zárószámként egy-egy vokális művük, köztük -a hangverseny első felében - Händel két concerto grossójával. A műsorból feltétlenül a két vokális kompozíciót kell kiemelnünk. Händel 1727-es Coronation Anthemje ragyogó hangzással és igen meggyőző előadásban szólalt meg a Szent Mihály-templomban. A kis létszámú vonóskar a kitűnő rezekkel - valamint a nagyszerű Purcell Kórussal - élményszerű hangzásképpé olvadt össze a templom ideális akusztikájában.

A két op. 6-os Händel-concerto grosso közül -melyekben Simon Standage, Bozzai Balázs és Vályi Csilla alkotta a concertinót -az elsőként játszott no. 6-os g-moll darab előadása volt meggyőzőbb energikusan csapongó nyitótételével, a széles vonásokkal megrajzolt (bár helyenként talán kissé túlságosan is „jólnevelt"), szépséges Musette-tel és a szokottnál gyorsabb és ezáltal váratlanul izgalmas zárótétellel. A no. 11-es A-dúr darab a két szólóhegedűs virtuóz bemutatkozásán túl nem szolgált különösebb izgalmakkal.

Annál inkább a szünet után a Nelson-mise ZÁDORI MÁRIA, HALMAI KATALIN, KÁLMÁN LÁSZLÓ és CSER KRISZTIÁN énekszólójával. Vashegyi György produkcióját nem először hallva sem tudjuk eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban: Haydn Nelson-miséjének (és többi kései miséjének) hihetetlen komplexitását és expresszivitását-e, vagy azt a hallatlan biztonságot, amellyel Vashegyi meglátja, és azt a rendkívüli megvilágító erőt, amellyel megmutatja ennek a zenének a gazdagságát és rendkívüli pillanatait. Ilyen rendkívüli, sőt döbbenetes volt ebben az előadásban az et sepultus est kimondásának pillanata vagy a Benedictus fantasztikus, szinte dúlt és mélyen elgondolkodtató zenekari bevezetése, olyan karakter ezen a helyen, amely Haydnon kívül semmilyen más szerzőnek nem jutott volna eszébe. Egyáltalán, ez az előadás határozottan Sturm und Drang színezetet adott, negyedszázadnyi késéssel, Haydn (egy három évtizeddel korábbi, orgonás kompozíciótól eltekintve) egyetlen moll hangnemű miséjének. Az egyaránt kiváló szólisták közül leginkább Kálmán László és a beugró Cser Krisztián érdemel külön elismerést.

A második fesztiválkoncertet világhírű vendégegyüttes adta, de az előadott mű, pontosabban az előadott változat maga is igazi kuriózum. A PHILIPP PICKETT vezette NEW LONDON CONSORT-ról, illetve Purcell Dido and Aeneasának egy rendkívül izgalmas rekonstrukciójáról van szó. Shakespeare Measure for measure-jének (Szeget szeggel) egy 1700-es előadásán ugyanis úgy adták elő Purcell operáját a darab szüneteire elosztva, intermezzóként, hogy a jól ismert zenei anyagot Marsnak és a Béke szellemének Aeneasért való vetélkedését tartalmazó Prológussal, valamint egy a vadász- és a matrózjelenet közti új jelenettel (Aeneas és két barátja párbeszédével, illetve a boszorkányok rövid kórusával) bővítették, mégpedig a kor Purcell mellett legjelentősebb angol komponistájának, s egy kitűnő saját opera szerzőjének, John Ecclesnek a megzenésítésében. Míg az új zene minősége semmiképpen sem vetekszik a Purcellével, az operacselekmény vázlatosságának benyomását érezhetően enyhíti ez a változat.

 A New London Consort szólistái
a Dido és Aeneas előadásán: Michael George, Joseph Cornwell és Andrew King

Az előadás a Liszt Ferenc Kulturális Központ Liszt-termének eléggé szűkös, de a mű és a rendezés dimenzióinak éppen megfelelő színpadán zajlott. Bal oldalt helyezkedett el a vonós szólókvintettre alapozott zenekar, s a maradék helyen énekeltek, mozogtak, táncoltak ez énekesek, illetve a kórustagok, akiknek mind jutott legalább valamilyen kisebb szólószerep is. Díszletek nélkül, egészen egyszerű jelmezek és jelzésszerű kellékek felhasználásával, a szereplők leleményes mozgatásával a rendező JONATHAN MILLER a szcenikus előadás hiánytalan érzetét tudta felkelteni a nézőkben. A rendezésen kívül, illetve mindenekelőtt az elsőrangú hangszeregyüttes és Pickett magabiztos és a zene megjelenítő erejét mindenkor érvényre juttató vezénylése volt az előadás erőssége. (Talán az előadás legszebb pillanata volt Dido búcsújában a passacaglia-basszus szívszorító indítása a magányos cselló által.) Különös módon azonban éppen a főszereplők neves alakítói nem képviselték ugyanazt a színvonalat, mint a hangszeresek. JULIA GOODING (Dido) zeneileg eléggé meggyőző volt, ám mindvégig fátyolosan, kissé vaskos hangképzéssel énekelt; MICHAEL GEORGE (Aeneas) éneklése pedig valahogyan régimódinak, a barokk frazeálás ideáljától messze esőnek és monotonnak hatott. Üdébb, egészségesebb, hajlékonyabb volt a Belinda szerepét éneklő DANA MARBACH, ám ő is csillapíthatatlan vibratót alkalmazott. Az énekesek közül éppenséggel az egyik mellékszereplő, a szép hangon, kulturáltan éneklő JOSEPH CORNWELL tetszett a legjobban.

Maradéktalan örömet szerzett viszont a CAPELLA SAVARIA (művészeti vezető: KALLÓ ZSOLT) hangversenye, amelyen BARTHOLD KUIJKEN (fuvola), Kalló Zsolt és BOZZAI BALÁZS (hegedű), BORSÓDY LÁSZLÓ (trombita) és BRANDISZ MÁRTON (oboa) játszotta a különféle súlyú szólókat. A műsoron két Telemann-szvit, köztük pedig egy C. Ph. E. Bach-fuvolaverseny szerepelt. Telemann úgyszólván felfoghatatlan méretű életműve különféle műfajokban is újra meg újra képes meglepetést okozni; sok száz zenekari szvitje pedig feltétlenül e műfajok egyikébe tartozik.

A koncert műsorán szereplő mindkét szvit koncertáló jellegű. A nyitó nyolctételes
A-dúr szvit rendkívül igényes szólóhegedű szólamát Kalló Zsolt játszotta egészen kitűnően, virtuózan és ahol kellett, puhán és expresszíven. Maga a darab magával ragadóan kidolgozott, áttört és változatos, nem egyszer lep meg izgalmas harmóniai fordulatokkal, hegedűszólama pedig eleganciájával és rendkívül mutatós figurációival.

C. Ph. E. Bach H 416-os műjegyzékszámú D-dúr fuvolaversenye nem azonos a gyakran elhangzó azonos hangnemű darabbal. Nem kockáztatok sokat, ha kijelentem: ez a darab lényegesen izgalmasabb kompozíció, mint amaz. Nyitótétele megállásokkal, meglepetésekkel tarkított, fürge és ideges zene dúsan díszített fuvolaszólammal; az ezt követő Un poco andante szenvedélyes hangú, sötét moll területekkel átszőtt tétel -mindkettő szerzőjének legszemélyesebb stílusában. Végül a zárótétel felszabadultabb, szabályosabb, perpetuum mobile jellegű. Barthold Kuijken a rá jellemző viszonylag kis, de rendkívül magvas és hajlékony hangon, látszólag puritán eszköztelenséggel, de a dallam, a harmónia és a textúra változásaira rendkívül érzékenyen reagálva, választékos és gazdag artikulációval és frazeálással, ragyogó ízléssel szólaltatta meg a remek darabot.

A záró, oboa-trombitás D-dúr Telemann-szvit kevésbé sokrétű, inkább divertimento jellegű, elsősorban a két fúvós szólista fényes hangzására, briliáns szólóikra építő kompozíció, amely mindemellett jelentős szólókat tartalmaz két hegedűs szólista számára is. Kalló Zsolt és Bozzai Balázs kitűnően látták el feladatukat. Brandisz Márton (oboa) zeneileg nagyon szépen, hangilag-technikailag azonban problémákkal küszködve játszott; a szólótrombitással, Borsódy Lászlóval viszont kitűnő szinkronban volt. Maga Borsódy pedig meggyőzően, igen hajlékony és fényes hangon, magas fokú virtuozitással zenélt; a darab már csak ezért is jó választás volt, egy remekül megválasztott program remek zárásaként.

Ünnepi vagy jutalomjáték jellege volt annak az Esterházy-kastélyban rendezett Haydn-koncertnek, amelyet ZÁDORI MÁRIA és KOMLÓS KATALIN adott. Az elmúlt 25 évben mindketten gyakori szereplői, meghatározó arcai voltak a Régi Zenei Napok koncertjeinek, mind a ketten specialistái, elkötelezett előadói Haydn életművének, Fertődhöz több emlékezetes koncertjük is kapcsolódik. A koncert mindkét félidejét egy Haydn-szonáta nyitotta meg Komlós Katalin előadásában: az első részben az úgynevezett Auenbrugger-szonáták egyikét, a lassú tétel nélküli, menüettel végződő cisz-moll darabot, a második rész első számaként pedig a kéttételes, megkapóan szép, még az 1770-es évek elejére datálható g-moll szonátát játszotta, elmélyült finomsággal és érzékenységgel, a billentés, az artikuláció százféle árnyalatával, anyanyelvi szinten.

Zádori Mária és Komlós Katalin a koncert első részében az angol canzonetták első, Anne Hunter verseire komponált hatos sorozatát adta elő. Előadásuk a daléneklés igazi mesteriskolája volt. A két művésznő hallatlan összecsiszoltsága és reakciókészsége, Zádori Mária előadásának rendkívüli átéltsége és szuggesztivitása, végül pedig a dalok és megszólaltatásuk hangulati sokszínűsége tette élményszerűvé ezt az előadást, melyből feltétlenül ki kell emelnünk a Pastoral Song szerepjátszásának meggyőző erejét, empátiáját és eleganciáját, a Despair egyszerűségében is megkapó tragikus befejezését, s mindenekelőtt a Fidelity nagyszabású, drámai és végül kitárulkozó vallomását.

Philipp Pickett vezényel  -Magasi Dávid felvételei

A programra azonban az Arianna a Naxos című kantáta felejthetetlen előadása tette fel a koronát. Ez a rendkívüli erejű, Haydn életművében páratlan jelenet mindkét előadót teljes erőfeszítésre késztette, s az eredmény Ariadné tragédiájának rendkívül szuggesztív, árnyalt és szenvedélyes ábrázolása volt. Emeljük ki most az érzelmek elsöprő erején túl azt a tudatosságot, amellyel az előadók a második, a tragédia felismerését és átélését tartalmazó nagy recitativo formáját, tetőpontját kialakítják; amellyel a zene különös, a romantika felé mutató hangját kidomborítják. De a végső szó ebben a tökéletesen formált remekműben a reménytelenségé; s az utolsó ária tomboló szenvedélye olyan erővel szólalt meg, amilyet Zádori Máriától még sohasem hallottam. Rendkívüli művész.

MALINA JÁNOS