Beethoven

Az öt zongoraverseny

Evgeny Kissin -zongora

Londoni Szimfonikus Zenekar

Vezényel Colin Davis

EMI 2008

Beethoven

c-moll vonósnégyes,
op. 18/4

e-moll vonósnégyes,
op. 59/2

Artemis Vonósnégyes

Virgin Classics 2008

Bach

Az összes fuvolaszonáta

Emmanuel Pahud, Silvia Careddu -fuvola

Trevor Pinnock -csembaló

Jonathan Manson -gordonka

EMI Classics 2008 (2 CD)

Nielsen

Fuvolaverseny
Klarinétverseny
Fúvósötös

Emmanuel Pahud -fuvola

Sabine Meyer -klarinét

Jonathan Kelly -oboa és angolkürt

Stefan Schweigert -fagott

Radek Baborák -kürt

Berlini Filharmonikusok

Vezényel Simon Rattle

EMI Classics 2007

A Muzsika hasábjain 2008 júniusában számoltam be először a hajdani csodagyerek, Evgeny Kissin (1971) és a Colin Davis vezényelte Londoni Szimfonikusok együttműködésének eredményéről, egy ihletett Mozart-Schumann-lemezről (c-moll zongoraverseny, K. 491; a-moll zongoraverseny, op. 54) -az összes Beethoven-zongoraverseny felvétele egy évvel később készült, és nem sokkal az említett CD után jelent meg. Beethoven-versenymű-ösz- szest felvenni a piac telítettsége miatt kockázatos vállalkozás: a lemezvásárlók csak a legnagyobbaktól fogadják el ezt a gesztust, s alighanem tőlük is valami nehezen megnevezhető „újat" várnak. Kissin az említett legnagyobbak jelképes asztalánál ül: nem látja szükségesnek újraértelmezni az öt Beethoven-koncert tempóit, hangsúlyait, dinamikai arányait. Tegyük hozzá: szerencsére. Felvételének legvonzóbb tulajdonsága így az az érett, letisztult hang lehet, amelynek megszólaltatója tudja, hogy ezekhez a művekhez a nemes egyszerűség útján juthat legközelebb.

Kissin játéka hangszeres szempontból tökéletes -kristályos billentés, érces tónus, makulátlan technikai kidolgozás. Virtuozitása azonban mentes minden magamutogató elemtől, csak a zenei tartalmak szolgálatában érvényesül. Ami az utóbbiakat illeti, a zongoraművész koncentráltan és fegyelmezetten muzsikál, azzal a szeméremmel, amely -hogy a magyar zenehallgatóhoz közeli példát említsek - Ránki Dezső játékát is jellemzi. Gesztusai kiérleltek, tempói és hangsúlyai tévedhetetlenek. Nem válik sterillé ez a finnyás tökéletesség? Nos, Kissin kétségtelenül előreengedi a műveket - de játéka nem személytelen, és korántsem nélkülözi az indulat és az erő különféle fajtáit: a C-dúr és B-dúr koncert saroktételeiben tud játékos, incselkedő lenni, az Esz-dúr versenymű nyitótételében és fináléjában a széles mozdulatok grandezzája ragad magával. Egyáltalán: Kissin ujjai alatt minden mű portréja plasztikusan rajzolódik ki, elkülönülve a többitől - az első két kompozícióban ott a mozarti emlékeket is őrző fiatalos hang, a c-moll versenyműben a súly és katonás délcegség, a G-dúr darabban az orfeuszi invokáció átszellemültsége, végül az Esz-dúr koncertben az empire pompa határozza meg a megszólalást. A lassú tételek pedig rendre a beethoveni vallomásosság intim belső terébe vezetnek - oda, ahol minden hangnak költői tartalma és jelentősége van. Kissin Beethoven-versenymű-összese a zongoraművészet nagy generációi által megteremtett hagyományt folytatja, méltó és teljes jogú utódként.

Jó, ha a tökéletes tökéletessel szövetkezik: Colin Davis pontos, alkalmazkodó vezényletével a Londoni Szimfonikusok a felvételen ugyanazt az arányérzéket képviselik, mint Kissin. Játékuk minden látványos historizmus nélkül stílushű. A hangzás homogén; ha kell, tartalmas és erős, ha kell, bársonyosan lágy; a vonóskar tónusa magvas és egyanyagú, a fúvósok szólói rajzosak és a kellő mértékben individuálisak. A tizenöt tétel, ahogy előttünk áll, olyan hibátlan (és újra nyomatékosítom: nem lakkozottan-konvencionálisan, hanem aranykori természetességgel az), hogy megtörténik, ami az előadóművészet legszebb pillanatait jellemzi: eltűnik a közvetítő, megfeledkezünk szólistáról, karmesterről, zenekarról. Beethovennel beszélgetünk.

Az Artemis Vonósnégyest a Lübecki Zeneművészeti Főiskola négy hallgatója alapította, éppen húsz esztendeje. Legfontosabb mestereik közé tartozott Walter Levin, a LaSalle Vonósnégyes primáriusa, de tanultak az Emerson, a Juilliard és az Alban Berg Vonósnégyes tagjaitól is. 1994-ben váltak hivatásos együttessé. Ahogyan neves kvartettek esetében történni szokott, megnyertek néhány fontos versenyt, de nem siettették a sikert: még 1998-ban is mertek egy teljes esztendőre visszavonulni, hogy a tanulmányi évet az Alban Berg Kvartett tagjaival töltsék. Igazi karrierjük 1999-ben kezdődött, a Berlini Filharmóniában adott bemutatkozó koncertjükkel. 2007-ben kettős személycsere történt az együttesben. A jelenlegi tagság azóta működik együtt: a primárius Natalia Prischpenko, a szekund Gregor Sigl, brácsán Friedemann Weigle, csellón Eckart Runge játszik. Az együttes székhelye Berlin. Tagjai pedagógiával is foglalkoznak: 2005 óta a berlini Universität der Künste tanárai.

A lemez egy sorozat része: az Artemis Vonósnégyes 2005-ben exkluzív szerződést írt alá az EMI céggel, öt év időtartamra és legalább tíz felvételre az adott időszakban. A CD-n egymás mellé került két mű sugallata nyilvánvaló. Ez a választás egyrészt a beethoveni kvartettírás két fejezetébe: a bemutatkozó op. 18-as sorozat által fémjelzett korai periódusba és az érettebb op. 59-es Razumovszkij-kvartettek világába nyújt bepillantást, másrészt előadói tanulmány a beethoveni kvartettrepertoár moll-hangjáról. Mielőtt a lejátszót bekapcsoltam, úgy gondoltam: a két egymás mellé helyezett mű interpretációjában az a lehetőség rejlik, hogy felmutassa a hallgatónak, miben más a zeneszerzői érésfolyamat két eltérő fázisát reprezentáló két mű. Meghallgatva a felvételt, az a benyomásom támadt, a stiláris változás, amely a beethoveni oeuvre keletkezésének sűrű történetében 1800 és 1806 között lezajlott, kétségtelenül érzékelhető, de ezt jórészt maguk a darabok tárják elénk. Az előadás a várakozással ellentétben a különbségek kidomborítása helyett mintha inkább homogenizálna, a beethoveni nyelv, magatartásforma, gesztusrendszer egységére irányítva a figyelmet. Más szóval: a két kvartett a lemezen a vártnál közelebb kerül egymáshoz, s tegyük hozzá pontosítva, ez nem úgy történik, hogy az Artemis Vonósnégyes az op. 59-es e-moll művet játssza kevésbé jelentős darabként: inkább az op. 18-as c-moll kompozíció mutatkozik a négy vonó alatt az életműben elfoglalt helyénél súlyosabb, érettebb alkotásnak.

A kvartett játéka mindkét műben nagyon intenzív: sűrű hangzás, energikus tempók és markáns hangsúlyok uralják; jellemző a kontrasztos karakterizálás és a formálás előrefúródó, célratörő lendülete. A moll hangnem a négy muzsikus számára a fátyolos vagy épp sötét színvilág mellett legalább annyira jelent küzdelmes-indulatos, szenvedélyes zenélést, a folyamatok drámai olvasatát. Ami pedig a hangszeres magatartásformát, s ezen keresztül magának a vonósnégyesműfajnak az értelmezését illeti, úgy tetszik, az Artemis Kvartett a virtuóz, reprezentatív játék, a szerepek szólisztikus kiosztásának híve. Alighanem ezzel függ össze a jelenség, amelyről Somfai László is írt a Muzsika előző, jórészt Haydnnak szentelt számában (Szonáta hölgyeknek, kvartett uraknak -Haydn világa és a ma realitása. Muzsika 2009/6, 3.): az 1. és 2. hegedűs szerepcseréje. A lemezen a kvartett tényleges primáriusa az op. 18-as műben szekundot játszik, ezen a felvételen a második hegedűs vezeti az együttest, majd a Razumovszkij-kvartettben pultot cserélnek. Muzsika-beli tanulmányában Somfai is megkérdőjelezte a módszer helyességét, a kvartettműfaj szelleméhez illő voltát, s itt is azt tapasztaljuk, hogy nem egységes az eredmény. Csak éppen -s ez ismét váratlan fordulat - nem úgy, ahogy a papírforma diktálná: primáriusi szerepben a szekund, Gregor Sigl tűnik kiegyenlítettebbnek. Az op. 18-as c-moll kvartett felvétele tisztább, egységesebb, csiszoltabb, míg az op. 59/2-es e-moll műben éppen az első hegedű háza táján tűnik fel olykor disztonálás, és néhány egyéb esetleges, lemezre talán nem illő hangszeres megoldás. De kár volna, ha egy-két bíráló észrevétel elterelné a figyelmet a lényegről: az Artemis Vonósnégyes abszolút élvonalbeli együttes, amely világszínvonalon, érvényes értelmezésben tolmácsolja Beethoven műveit.

Emmanuel Pahud korunk első számú  fuvolás sztárja. A magyar közönség jól ismeri: az elmúlt években többször fellépett Budapesten (sőt járt a Zempléni Napokon is). Magyarországi koncertjeinek többségéről alkalmam volt beszámolni, s mivel az egyes fellépések nem mutattak jelentős eltéréseket, többnyire hasonlót írtam (olyasmit, amit általános érvényű megállapításként is fontosnak érzek): igyekeztem kifejezni nagyrabecsülésemet Pahud hangszeres virtuozitása, állóképessége, játékának eleganciája, s nem utolsósorban a showman személyes varázsa iránt -ám ugyanakkor azt is jelezni próbáltam, hogy a művész nagyságrendje nem tévesztendő össze a 20. század második felében fuvolázó nagyok (Rampal, Nicolet, Gazzelloni, Galway) színvonalával. Mindez nem azért fontos, hogy egy sztárt, akit a közönség vastapssal ünnepel, a kritikus fanyalogva leszólhasson, makacsul a maga különvéleményét hangoztatva, hanem azért, hogy figyeljünk fel arra, a reklámgépezet működésének hatására milyen nagy arányban történnek tévedések művészi jelenségek megítélése terén (többnyire a felstilizálás kategóriájában). Holott a művészetben döntő moz- zanat a tégy különbséget imperatívusza. Tégy különbséget: ne mondd a közepesről, hogy jó, a jóról, hogy zseniális, pusztán azért, mert az érdekelt menedzsere ezt sulykolja. Ne moss egybe kategóriákat. (Feltéve persze, hogy hallod a különbséget...)

Tehát, hogy félreértés ne essék: Pahud nem Rampal és nem Nicolet súlycsoportját képviseli -de azért világszínvonalon fuvolázik. Csak ne csapjuk be magunkat azzal, hogy itt és most valami soha nem tapasztalttal szembesültünk. Persze a pódiumon vizuálisan is hódító charmeur hangfelvételen hátrányosabb helyzetből indul, mint élő hangversenyen. Ráadásul Bach kellemetlen szerző, aki nem tűri, hogy műveinek előadásakor bárki is látszatot keltsen. Az ilyen próbálkozások erről a zenéről leperegnek. Pahud rendkívül intelligens művész -nem is próbálkozik látszatkeltéssel. Amivel próbálkozik, magasabb rendű, és elismerésre méltó. A korhű előadópraxis világából ismert Trevor Pinnockkal szövetkezve félhistorikus értelmezésben tárja elénk az összes Bach-fuvolaszonátát. Böhm-rendszerű (természetesen lyukas billentyűkkel ellátott) nemesfémötvözet fuvoláját persze nem cseréli historikus fahangszerre, de a kópiacsembaló lágy-áttetsző hangzása és a fuvolaszólam mérsékelt vibrátója, karcsú-szálkás hangja, a dallamok frazeálásának módja és a zenei folyamat felületén elhintett díszítések együtt jól fogyasztható „középutas" koncepciót eredményeznek. Olyat, amilyentől még nem megy el a kedve a modern fuvolázás elkötelezettjeinek, bár ugyanezt nem mondhatnám el a túloldal képviselőiről: aki Bach fuvolaműveit leginkább Quantz-korabeli fahangszeren hallgatná Barthold Kuijken vagy Csalog Benedek előadásában, Pahud kedvéért aligha fog kitérni szilárd hitéből. Bach összes fuvolaszonátája (e-moll, BWV 1034; E-dúr, BWV 1035; h-moll, BWV 1030; A-dúr, BWV 1032; C-dúr, BWV 1033; Esz-dúr, BWV 1031; g-moll, BWV 1020), kiegészítve a kétfuvolás G-dúr triószonátával (BWV 1039) jó ízlésre valló, kulturált előadásban szólal meg a két lemezen - élvezet hallgatni, akkor is, ha a tolmácsolások nem mondanak újat, s nem ajándékoznak meg a nagy zenélés élményével.

Nagy zene kis előadásban, kis zene nagy előadásban? A recenzeálandó lemezek között régóta várakozik egy Nielsen-CD: sokáig nem volt mihez kapcsolni, s most végre Emmanuel Pahud Bach-lemeze után szó eshet róla. A dán szerző aligha tartozik a 20. század -pontosabban a századforduló -igazi nagyjai közé, s akadtak már szimfonikus művei, melyeket a szószátyár, tartalmatlan műnek kijáró rossz érzéssel hallgattam. A Fuvolaverseny, a Klarinétverseny és a Fúvósötös sem felejthetetlen opusz (s a Fuvolaversenyben a formátlanság réme is kísért), de talán a fúvós szólókoncert elegáns-reprezentatív műfaja és a szórakoztató kamarazene közege az, ami megóvja a szerzőt a nagyotmondástól, ráadásul e tételekben még dallammal is találkozunk - például mindjárt a Fuvolaverseny első tételében. A stiláris alapközeg persze a zenetörténeti Nagy Lebomlás Korszakának eklektikája: ama jellegzetes keveréknyelv, melyben a romantika emlékei és a bontakozó 20. századi dallam- és harmóniavilág elemei egyaránt megtalálhatók - s ez a talaj ritkán terem remekműveket. A pazar előadás azonban, mint oly sokszor tapasztaljuk, felemeli a középszerűt (amelyet persze sokak számára a ritkaság címkéje is eleve érdekessé, sőt vonzóvá tesz): Pahud könnyedén, énekelve, fürge virtuozitással játssza a Fuvolaversenyt, a mindig makulátlanul virtuóz Sabine Meyer a műhöz illő finom tárgyilagossággal, fátyolos lírával és csipetnyi humorral szólaltatja meg a jóval ridegebb Klarinétversenyt. Az üde-derűs Fúvósötös (a három mű közül a legközvetlenebb hangú, legjobb munka) előadógárdájában kettejük mellett helyet foglaló három másik muzsikus is kitűnő. Ami a két versenymű zenekarát és karmesterét illeti, a Berlini Filharmonikusok a legszárazabb partitúrába is életet lehelnek, Simon Rattle pedig a maga szuggesztivitásával és korlátlan azonosulóképességével egyszerűen minden (értsd: minden) zenét úgy vezényel, mintha izgalmas és érdekes volna.

CSENGERY KRISTÓF