Művészetek Palotája -előadóterem, kék terem

Közvetítés a New York-i Metropolitan Operából

2009. május 9.

Rossini

Hamupipőke

Angelina               Elı¯na Garan≈a

Ramiro herceg      Lawrence Brownlee

Dandini                 Simone Alberghini

Don Magnifico     Alessandro Corbelli

Clorinda                Rachel Durkin

Tisbe                      Patricia Risley

Alidoro                  John Relyea

Karmester             Maurizio Benini

Díszlet, jelmez     Maurizio Balò

Világítás                Gigi Saccomandi

Koreográfus          Daniela Schiavone

Rendező                Cesare Lievi

Hamupipőke bensőjéből vezérelt személyiség, helyén a szíve és az  osztályöntudata, első pillantásra beleszeret a lakájnak öltözött Ramiro hercegbe, akit az alacsony termetű, piknikus, megnyerő afroamerikai tenor, Lawrence Brownlee alakít. Elı¯na Garan≈a nem hagy kétséget a címszereplő demokratikus meggyőződése felől (még ha az élet megtréfálja is), nincs rá hatással Dandini, a hercegként bemutatkozó inas, akit a gyakran szokásos ripőkség helyett most elegáns vivőrnek mutat a fess Simone Alberghini. Így van ez jól, a megváltozott amerikai érzületnek az operában is manifesztálódnia kell -jelzem, arrafelé ez már egy ideje nem újdonság, Barack Obama érája csak tudatosította a világgal.

Elı¯na Garan≈a

Garan≈a amúgy is maga a bocsánatkérő szelídség, ahogy álmodozva pucoválja a glédába állított női cipellőket. (Már a nyitány közben föl vannak sorakoztatva a függöny előtt, tán utalva a lábbelinek az eredeti történetben játszott, ám az operából -állítólag az ősbemutató primadonnájának tekintélyes lábmérete miatt -kihagyott szerepére.) A viseltes cipőarzenál, akárcsak a szakadt kanapé - kitört lába miatti billegése megunhatatlan humorforrás a rendező számára - Don Magnifico és lányai siralmas anyagi helyzetére utal. A hercegi udvar sem a mindenkori csillogó kastély, inkább szerény polgári miliő, úgy látszik, a gazdasági válság mindenhová elér. (A karperec remélhetően nem strassz, különben oda minden illúziónk.) Az elején még reménykedünk, hogy ebből kisülhet valami. A rendező, Cesare Lievi Magritte-kalapos udvaroncokat küld a lányos ház felmérésére, akik nem a bejáraton át érkeznek, hanem csapóajtókon, süllyesztőkből bukkannak elő, és ellepik a kulisszák tetejét. Ez az első és az utolsó pillanat, amikor megcsillan valami szürreális eredetiség a történetmesélésben, egyébként minden az átlagos divatkonvenció sémájára jár. A mihaszna lányok divatlapot olvasnak, a koldusnak öltözött Alidoro varázslatos transzcendenciája abból áll, hogy vállhevederének meghúzásával kibomlik az angyalszárnya (Hamupipőke meg is tapogatja), és bár a báli ruha a magasból érkezik, égi ajándékként, de a szekrény egy daru kampójára akasztva ereszkedik le a zsinórpadlásról.

Lawrence Brownlee és Simone Alberghini

Miért is lenne szükség eredeti fantáziára egy közismert mese kreatív újrateremtésekor, nem elég a szép hangok özöne? Brownlee tenorja például, bár korántsem az a karcsú, latinos, könnyed, plasztikusan dallamot formáló voce, amely kifényesedik és vivőerejével magával ránt a magasságokban, de a magasságok kétségkívül üzembiztosan megvannak, és az énekes iskolázott hangtömege lefegyverzően intenzív. Gyerekkorom Caruso-filmjében Mario Lanza énekelt valamilyen csúcshangot az egyik jelenetben, mire összekoccantak a kristályok a csilláron. A MüPa-közvetítések alatt többször levetítették a Met-stúdió fiataljainak áriázásából készített montázst, illetve az abból egymás mellé vágott csúcsbravúrokat -ott éreztem valami hasonlót. (No meg Fellininél az És a hajó megy ironikus -és zseniális - epizódjában, amikor az énekes nagyságok egymásra licitálva tornázzák egyre feljebb a magasságot.) Brownlee-nak csillárkoccintós hangja van, és kedves bumfordit játszik, igazán lehet szeretni. Az öreg róka Alessandro Corbelli hangmatériája teljesen ép, frazeálása és tempó-ritmusa hibátlan, fölényesen győzi a hadarást, és Don Magnifico egyetlen gegjét sem hagyja ki. Alberghini Dandinije „lejátssza" a herceget, de erről Rossini tehet. John Relyea impozáns Alidoro, és a lányok is, akiknek alakítóit egyetlen ismertető sem tartja szükségesnek nevükön nevezni, több mint maradhatósak. A karmester Maurizio Beninit viszont nem ragadta el különösebben a szellemes zene, hogy mást ne mondjak, a Questo è un nodo avviluppato kezdetű hatosban a ropogó r-ek és bilabiális explozívák hatékonysága messze a lehetőségek alatt maradt.

John Relyea és Elı¯na Garan≈  - fotó: Ken howard /Metropolitan Opera

No de Garan≈a. Ő tényleg remek. Kiegyenlített, nyugodt, tempós. Nem valami fickándozó, csiklandós, tűzről pattant teremtés, nem az a „give me a chance" jelenség, aki lesi az alkalmat, inkább ábrándos, lemondó és szomorú, majd a végén természetes gráciával fogadja a szerencséjét. Értékelem a közvetítésvezető tapintatát, hogy a Non più mesta közben nem vágott át a belépő nővérekre (csak a rondó után derült ki, hogy a csiricsáréságukon derült hangosan a közönség), érdemesebb volt Garan≈át nézni és hallgatni. Pár nappal korábban Cecilia Bartoli énekelte Budapesten -kétszer is -a Non più mestát, bravúrosabban és nagyobb tempóban, az a nő egy technikai csoda annak, aki arra vágyik (szó se róla, Bartoli nagyon nagy művész is), de más ez így, teljes előadásban, amikor megvan az egész emberi fedezete. Boldog, akit kielégít a szólózás, bár nekem Ronaldo is érdekesebb a BL-döntőn, mintha másfél órát dekázgatna a MüPában. Hogy Garan≈a mekkora, az persze nem itt, hanem - mondjuk - a Øerban rendezte Wertherben látható-hallható. De azért a (trón helyett) tortára hágó hercegtől elkülönülve megmutatta elbűvölő személyiségét. Így hát minden jó, ha a vége jó, nemcsak az előadás ért véget, hanem a Met-közvetítések idei sorozata is, non più mesta, a bajok elmúltak, a tapsolók között föltűnt Daniel Barenboim, készen arra, hogy pár óra múlva szezonzárásként elvezényelje Az istenek alkonyát.

Valaki fölvetette, hogy maradjunk ott, hátha átjön az is.

KOLTAI TAMÁS