|
Carmenke Bizet operájának részletei a Thália Színházban
CarmenCET Thália Színház 2008. november 8., 9. Don José Vadász Dániel Nyári Zoltán Escamillo Káldi Kiss András Haja Zsolt Dancairo Hábetler András Rezsnyák Róbert Remendado Boncsér Gergely Megyesi Zoltán Zuniga Horváth Ádám Cserhalmi Ferenc Moralès Geiger Lajos Molnár Zsolt Carmen Várhelyi Éva Mester Viktória Micaëla Herczenik Anna Frasquita Mitilineou Cleo Rácz Rita Mercedès Megyesi Schwartz Lúcia Simon Krisztina Karmester Török Géza Díszlet Menczel Róbert Jelmez Daróczi Sándor Koreográfus Ladányi Andrea Karigazgató Szabó Sipos Máté Rendező Telihay Péter A CarmenCET című zenés színpadi mű esetében a CET a Central European Time rövidítése, a produkció maga pedig Bizet operájának „maira hangszerelt", a fiatal korosztályt megcélzó előadása volna. Ám sem a mis-en-scène-t, sem pedig a mű értelmetlenségig redukált szövegét nem tudom összeegyeztetni a deklarált szándékkal. A műsorfüzetben meg nem nevezett személy által készített (értsd: húzott) Carmen-adaptáció Bizet négyfelvonásos operájának másfél órára redukált, szünet nélküli, de a közzenék megtartásával előadott változata. A húzó alighanem a 19. századi színházi cenzorok példáját igyekezett követni a nemkívánatos -legalábbis általa annak talált -részek eltávolításával. À la recherche du temps perdu, szomorúan nyugtáztam: miközben Guiraud recitativói dramaturgiai kényszerűségből nagyrészt megmaradtak, Bizet eredeti partitúrájának számos gyöngyszeme esett áldozatul a húzásnak. Hogy csak néhány ilyen veszteséget soroljak: elmarad a nyitójelenet katonakórusa a gyönyörű bevezető orgonaponttal; az utcagyerekek őrségváltást kísérő katonásdija; a dohánygyári munkásnők impresszionista kórusa. Carmen nem énekel seguidillát, sem cigánydalt a második felvonás kezdetén, és nemcsak azért, mert nincs második felvonás; csempészkvintett sincs, sem tercett kártyavetéssel. Különösen fájó veszteség a záró párviadalt megelőző teátrális tabló, az árusok kórusának meg a torreádorok és közönségük bevonulásának elhagyása. A darab lezárása bántóan előkészítetlen így, hogy a kórus nem énekli el a záró szópárbaj és a gyilkosság előtt: „C'est l'Espada, la fine lame, celui qui vient terminer tout, qui paraît à la fin du drame et qui frappe le dernier coup!" Félreértés ne essék, nem valamiféle történeti-filológiai hűséget hiányolok. Ezt már csak azért sem tenném, mivel a zenés színpadi művek szövegének az intézményi adottságokhoz és hagyományokhoz igazítása bevett gyakorlat volt a 19. században is. A Carmen végigkomponált, s azóta is sokszor műsorra tűzött alakja bizonyos értelemben véve épp olyan hiteles, mint a Salle Favart-ban bemutatott verzió. (Nota bene: mint Winton Dean rámutatott, Bizet operájának Fritz Oeser által készített „kritikai kiadása" nem mondható maradéktalanul megbízhatónak.) Gounod recitativókkal helyettesítette a Théâtre Lyrique-ben bemutatott Faust prózadialógusait a strasbourg-i, roueni és bordeaux-i előadásokhoz; balettbetétet írt a mű Opéra-beli felújításához. Ambroise Thomas is maga készített recitativókat az Opéra-Comique-nak írt Mignon londoni produkciójához. Bizet ugyan nem érte meg a maga opéra-comique-jának 1875 októberi bécsi bemutatóját, ám feltételezem, ha teheti, hasonlóképpen ráállt volna a prózadialógusok recitativókká alakítására, ahogyan végül Ernest Guiraud tette. Csakhogy a Thália Színházban előadott darab esetében az átdolgozás nem a fentiekhez hasonló jellegű volt. A Carmennek ez a zanzásított alakja némi túlzással úgy hat, mint ha Vergilius Aeneisét örkényi egyperces novellává redukálták volna.
Várhelyi Éva és Vadász Dániel A másfél órásra csonkított előadás és a színház szűkössége kevés teret hagyott Menczel Róbert díszlettervezői munkájához. A színpad elülső részét mindvégig betöltő stilizált amfiteátrummal úgy-ahogy megbékéltem; végtére is a mű negyedik felvonása, legalábbis annak színfalak mögötti cselekménye Meilhac és Halévy librettója szerint is egy cirkuszi aréna porondján zajlik. Meg hát persze a zenekart is el kellett helyezni valahol. Esetünkben a színpad hátsó részében sikerült, úgyhogy a darab kezdetén, mielőtt felcsendültek volna a nyitány hangjai, máris ott állt az aréna közepén, döfésre készen -nem, nem a bika, hanem Török Géza karmester. Az arénából kivezető három lengőajtó, melyen a szereplők előszeretettel járkáltak ki-be, inkább amerikai westernfilmek kocsmajeleneteire engedett asszociálni, mintsem korunk Közép-Európájára. A színpad hátterét képező, huncutkodó figurákat ábrázoló háromrészes kulissza részint mexikói éttermek dekorációját, részint nagyvárosi graffitik stílusát idézte. A zenekar tagjai fekete ruhát és fejfedőt viseltek, akárcsak Zorro. Nem kétlem, hogy Telihay Péter
prózai darabok avatott rendezője, ám a két általam látott előadás
alapján az operaműfajban mintha nem mozogna olyan otthonosan. Rendezése
túl van bonyolítva: a szereplők többnyire az előadás egésze alatt jelen
vannak a színpadon, sur la place chacun passe, chacun vient, chacun va. Ha
épp nem akad dolguk, különféle szabadidős tevékenységeknek hódolnak:
újságot olvasnak, kötögetnek, revolvert szorítanak halántékukhoz (pour tuer le temps?). Az
igazán nagy baj azonban talán nem is a túl sok mozgás, hanem hogy a
cselekvések többnyire öncélúak, kényszeresek, az opera mint zenemű
hatásához érdemben nem járulnak hozzá, mi több, egyenesen rontanak
rajta. Tapasztaltabb hallgatók vélhetőleg eddig is tudták, hogy a darab
kezdetén egy csapatnyi kiéhezett kaszárnyalakó nem merő udvariasságból
marasztalja a magányos Micaëlát; ehhez a felismeréshez a fiatalabb
korosztálynak sincs rá szüksége, hogy Moralès röhögve ágyékára mutasson
az „itt áll" szavaknál, s az azt követő, Csodálatos mandarinba illő hajszára sem. Megjegyzem, ha mindenáron „korszerűvé" akarjuk tenni és magyarul akarjuk előadni a Carment,
érdemes volna a mai nyelvállapotot tükröző fordítást készíteni; idősebb
Ábrányi Kornél magyarítása itt-ott Blum Tamás átdolgozott változatában
is megmosolyogtatóan avíttnak hat. A szcenírozás sajnos dramaturgiai
hibától sem volt mentes: ilyen fogyatékosság, hogy az előjáték végén a
Carmen sorsához kapcsolódó emlékeztető motívum exponálása alkalmával
nem a címszereplő, hanem Micaëla jelent meg a színpadon. Maradéktalanul
elnyerte viszont tetszésemet Telihaynak az az ötlete, hogy az első
felvonás José-Micaëla kettősében, miközben az a due éneklő
pár közvetlenül egy zárlat előtt szünetet tart, a színpadon jelen lévő
Carmen cigarettára gyújt. A zárlat előtti csendben cinikusan csattanó
öngyújtó és a fellobba- Várhelyi Éva szőke Carmenje azonban sem színpadi jelenségként, sem énekesként nem tudta megértetni velem José elhatározásának miértjét. Alakítása a Bordenave Szőke Vénuszát alakító Nana színésznői kvalitásainak leírását juttatta eszembe Émile Zola regényéből. Comme c'est beau la liberté! Vadász Dániel fáradt és tompa hangú Joséja sem nyújtott kárpótlást a november 8-i előadás egyéb csalódásaiért. Örömömre szolgált viszont a David Hasselhoffba oltott Mr. Darcy, azaz a fehér ruhás Escamillo (Káldi Kiss András) -hozzáteszem, ő sem annyira vokalitásával, mint inkább korunk médiasztárjait parodizáló karakterével. Herczenik Anna mindkét este derekasan helytállt Micaëlaként. Valahányszor csak megjelent a színpadon, kék szoknya helyett kék farmernadrágban, hátizsákkal a hátán, mosolyogva, az jutott eszembe: igen, valahogy én is ilyen kedves-naiv lánynak képzelem Micaëlát. Véleményem szerint méltán vívta ki a közönség lelkesedését, annak ellenére, hogy néhány magas fekvésű helynél úgy tűnt, hangja mintha mégsem erre a szerepre predesztinálná.
Mester Viktória és Horváth Ádám Mindezek után kellemes meglepetés, mi több, megdöbbentő élmény volt számomra a november 9-i előadás és annak új szereposztása. Mester Viktória barna Carmenje mindennél ékesebben tanúsította, hogy jó operaelőadáshoz elsősorban jó operaénekesre van szükség. Mester Viktóriát az Isten is Carmennek teremtette: nem boszorkányt próbált alakítani, nem is szenvedélybeteg prostituáltat játszott, hanem érzéki, egyszersmind érzékeny fiatal lány volt, aki maga is tragikus sorsként szenvedi el szexuális vonzerejét. Oda sem kellett volna vetnie José elé a kassziavirágot helyettesítő piros rongydarabot, s valójában a közönséghez hidat verő kifutóra sem volt szüksége; amint megjelent a színpadon habanerát énekelve, tizedesünk és a hallgatóság is a lábai előtt hevert. Az ő alakításában értelmet nyert Ladányi Andrea koreográfiája, amely előző este paródiának tűnt: a második felvonás fináléjában euripidészi bacchánsnő volt, aki démonokat hesseget el magától. S ami talán ennél is fontosabb, az ő hangján megszólalt Carmen szólama. A kitartott magas fisz hangok az habanera strófáinak végén talán lesznek még ennél is szebbek, de hangjának dús, telt mély regisztere és érzékien csengő középfekvése már most is gyönyörű. Dikciója végig érthető és természetes volt, ha kellett, korrigálta a zene és a magyar szöveg konfliktusából eredő prozódiai sutaságokat, vagy a rendezés ügyetlenségeit.
Nyári Zoltán és Herczenik Anna - Éder Vera felvételei
Az volt a benyomásom, hogy alakításának átütő ereje a többi szereplőre is inspirálóan hat: a második előadásnak olyan elánja, drámai ereje volt, amit az előző esti bemutató mindvégig nélkülözött. Nyári Zoltán tenorja egy sokkal meggyőzőbb és szenvedélyesebb Don José hangja volt, mint Vadász Dánielé; Haja Zsolt fiatalosan zengő, energikus Escamillóját hallva a bika helyében be se mertem volna menni az arénába. Csakhogy a jó operaelőadáshoz jó operazenekar és megfelelő helyszín is szükségeltetik: a megcsonkított darab és a zavaró rendezés mellett részben e két tényező hiányával magyarázható, hogy a november 9-i előadás is hagyott maga után kívánnivalót. Megítélésem szerint a Thália Színház nem alkalmas operajátszásra: nem csupán akusztikai adottságai, de a tér szűkössége miatt sem. Gyanítom, hogy az énekesek és a Magyar Állami Operaház zenekara között mutatkozó szinkronitás-problémák részben abból is származnak, hogy Török Géza karmester az énekesek mögött, nekik hátat fordítva kényszerült dirigálni. Hogy az egyes recitativók kíséretében mutatkozó izgalmas cluster-effektusokért mennyiben volt felelős az említett szükségmegoldás, inkább nem találgatnám. A műsorlapok poénja, hogy karigazgatóként szerepel rajtuk Szabó Sipos Máté neve. Nem kétlem, hogy becsülettel igyekezett koordinálni a fő- és mellékszereplő énekesekből összeálló alkalmi együttes azon csekély számú megszólalásait, melyek a húzás után megmaradtak; mindazonáltal „kar"-ról beszélni esetünkben meglehetős túlzásnak tűnt. Megrázó volt az utolsó jelenet a gyilkossággal (az eredetileg színfalak mögötti kórusok színfalak nélkül nem mindig a szó pozitív értelmében voltak megrázóak). Szívesebben hallanám e lerövidített Carmenke helyett inkább Bizet Carmenjét, az Operaházban, Mester Viktóriával a címszerepben. BOZÓ PÉTER |
