A holokauszt magyar zeneszerző- áldozatainak műveit bemutató, In   Memoriam című CD kísérőfüzete nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a lemezen hallható, Kodálynál és Bartóknál húsz-harminc évvel fiatalabb komponisták „egyszerű tisztelőként vagy tanítványként, de mindannyian valamilyen mértékben a két nagy mester hatása alatt álltak". A lemezt hallgatva azonban valójában éppen az lep meg, mennyire nincs ez így. Mintha egy teljesen másik magyar zenetörténettel szembesülnénk, s e zenetörténet -ha színvonalában nem is feltétlenül, stiláris tájékozódásában mindenképpen -sokkal közvetleneb- bül, úgy is mondhatnánk: naivabban reflektálva kapcsolódna az európai zenei irányzatokhoz.

A lemez komponistái között csupán egy kivétel akad, a huszonnyolc évesen elpusztult Kodály-tanítvány, Weiner László. Hegedűre és brácsára komponált Duója egyfelől Bartók Hegedűduóit, és sajátos módon a vékonyabb felrakású gyermek- és  női karokat visszhangozza, másfelől azonban Kodály kamarazenéjének -nemcsak a hegedűre és csellóra fogalmazott Duónak, de, különösképpen a legnagyobb igénnyel fellépő táncfináléban (4. tétel), a vonósnégyeseknek -hangvételeit adja vissza. Weiner zenéjének két alapgesztusa a népzenei ihletésű melodika és a barokk ellenpont. Előbbivel tudatosan csatlakozik a Kodály és Bartók nevével fémjelzett magyar zenei progresszióhoz, utóbbi pedig iskolázottságának szimbóluma. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért problematikus ez a mű. Weiner kompozícióját hallgatva ugyanis elsősorban a „mi lett volna, ha" kérdése motoszkál a fejünkben: van a darabnak - a 3. tétel magyarosan romantikus, őszinte szenvedélytől feszülő gesztusai és a mindenhol látványosan megmutatkozó kontrapunktikus készség ellenére is - valamiféle iskolás jellege. A Duó egy nagyon tehetséges, fiatal muzsikus szárnybontogatásának dokumentuma, nem pedig műalkotás, csupa nagybetűvel. A szakma tanulásának abból a fázisából való, amikor egy zeneszerző még nem fogott hozzá saját, individuális hangjának kereséséhez; amikor még megelégszik azzal, hogy más komponista nyelvén szólaljon meg.

Ez persze igaz a lemez szerzőinek többségére is. Éppen ezért olyan feltűnő, hogy a többiek stiláris-kulturális szempontból nem csatlakoznak a két nagy magyarhoz, Bartókhoz és Kodályhoz. Budai Pál négykezese például (Apró táncok a Baba-doktor című balettből) jellegzetes és jól ismert zenei toposzokra épít, műve -mint az a balett műfajából adódik is -miniatűr táncok sorozata, s e toposzok, habár a 19. századra, sőt időnként még régebbre vezethetők vissza (Keringő, Pásztordal), a neoklasszicizmus stiláris magatartásformáit idézik fel. Tulajdonképpen Justus György zongorára komponált Jazz-szvitje is e neoklasszikus irányzat jellegzetes terméke: domesztikált, komolyzenésített jazz-tételek egymásutánja, amely érzékletesen vonultatja fel a stílus öt alaptípusát (rhapsody, waltz, tango, blues, foxtrott).

Vándor Sándor csellóra és zongorára komponált Air című darabja ugyanakkor a 19. század, illetve Debussy líraiságára reflektál: a mű középpontjában a két hangszer között egyenrangúan eloszló dallam áll, s a felcsendülő pentaton fordulatok sem adnak magyar ízt a tételnek, inkább Debussy módján egzotikussá teszik. A lemezen felhangzó másik Air, a fronton katonaként meghalt, s így a CD kontextusában inkább kakukktojásnak tekinthető Gyulai Elemér zongoradarabja viszont Schumann líraiságából indul ki, mint ahogy schumanni indíttatását dokumentálja énekhangra és zongorára komponált Altatódala is (Aleksis Kivi versére, Képes Géza fordításában). Különös módon ez az altató csupán annyiban idézi fel a műfaji hagyományt, hogy a kíséret monoton ritmikával ismételgeti az altató formulát. Maga a formula azonban túlságosan is gyors-mozgékony, így nem képes az elaltatás illúzióját kelteni, mint ahogy az énekszólam is meglepően hevesen, agitatívan adja vissza a szöveg haláltematikáját.

A lemez legérettebb, s minden bizonnyal legeredetibb alkotója Kuti Sándor, akinek két műve is hallható a felvételen. A szólóhegedűre komponált Szonáta Bach szólószonátáinak hangvételét igyekszik megidézni. Az egyszólamú hangszer többszólamúságot imitáló letétje, a technikai virtuozitás igénye és a barokkizáló ellenpont alkalmazása mind-mind a neoklasszikus irányhoz kapcsolná Kuti művészetét, ám mégis lényegesen eltér attól. Kuti Sándor nem távolságtartóan, idézőjelben, iróniával közelít Bachhoz, hanem teljes mértékben komolyan veszi a modell stílusát, sőt mintha a 19. század nagy barokk Bach-interpretációjából teremtené meg saját zenei nyelvét. Kétségtelen, hogy ez a nyelv ily módon hallatlanul eredetinek is hat.
Hasonló benyomást hagy maga után vonóstrióra komponált Szerenádja is, amely még véletlenül sem Kodály Triószerenádját idézi meg, hanem Mozart Esz-dúr triódivertimentóját (K. 563). Bach helyét tehát Mozart tölti be: az ő stílusának elemei, elsősorban ritmikai, illetve zárlati formulái, periódusképzéssel kapcsolatos megoldásai sejlenek fel távolról. Csak a 2. tétel Scherzandója hivatkozik népzenére, pontosabban népdaltöredékekre. A záró lassú tétel pedig megint a bachi ellenponthoz tér vissza. A Szerenádban még a Szonátánál is erőteljesebben érzékelhető Kuti sajátos stílusa: kortársi stiláris felhangok nélkül komponál, és technikájában az ellenpont mellett meghatározó szerepet játszik a tematikus munka.

A lemezen hallható zenei interpretációk igen magas színvonalúak. Gulyás Márta feszes ritmikával, érzékeny deklamációval szólaltatja meg Justus György Jazz-szvitjét, de Gyulai Elemér Air-jében lágy és érzékeny is tud lenni. Budai Pál darabjában Mali Emese csatlakozik hozzá: előadásuk érzékletesen mutatja fel a táncsorozat karakterdarab jellegét. Gyulai Elemér Altatódalában Wiedemann Bernadettet kíséri Gulyás Márta: interpretációjuk hitelesen adja vissza a dal nyugtalanságát. Vándor Sándor cselló-zongora-darabjában Rohmann Ditta sötétbarna hangszínnel énekelteti hangszerét. Weiner László Duóját játékosan és élvezetesen játssza Szabadi Vilmos és Bársony Péter. Szabadi érzékenyen mutat rá Kuti egyéni hangjára a Szonátában, s ugyanezt figyelhetjük meg a Szerenádban is, ahol Szabadi Vilmos partnere Bársony Péter és Rohmann Ditta.

DALOS ANNA

In Memoriam

Holokauszt-áldozat
magyar zeneszerzők

Weiner László: Duó

Budai Pál: Apró táncok
a „Baba-doktor" című balettből

Kuti Sándor: Szonáta, Szerenád

Justus György: Jazz-szvit

Gyulai Elemér: Altatódal, Air

Vándor Sándor: Air

Szabadi Vilmos -hegedű

Bársony Péter -brácsa

Rohmann Ditta -gordonka

Gulyás Márta, Mali Emese -zongora

Wiedemann Bernadett -ének

Hungaroton HCD 32597