Alkati kérdések

A Hungaroton 2007-es kortárs kóruslemezeiről

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2008 szeptember
 

Tóth Péter

Magyar madrigálok -népi szövegekre; Stabat Mater;
Ave maris stella; Gloria in excelsis; Valse Triste; Lángok; Igéző; Cantio; Szerelem, jaj, te szerelem; Álmatlan éj

 Debreceni Kölcsey Kórus
vezényel: Tamási László

Musica Nostra Kórus
vezényel: Mindszenty Zsuzsánna

Debreceni Kodály Kórus
vezényel: Szabó Sipos Máté

Magyar Rádió Énekkara
vezényel: Strausz Kálmán

HCD 32482

Vajda János

Magnificat; Szent Péter meg a zsoldosok;
Változatok

Budapesti Akadémiai Kórustársaság

Budapesti Ifjúsági Kórus

Honvéd Férfikar

Budafoki Dohnányi Zenekar

Vezényel: Hollerung Gábor

HCD 32551

 

Gyöngyösi Levente

Missa Lux et origo; Cantici Fratris Sole

Purcell Kórus, Orfeo Zenekar,

Vezényel: Vashegyi György

HCD 32483

Lírai alkatú komponista TÓTH PÉTER, ilyennek mutatkozik Igéző című, a cappella-művekből összeállított CD-jén. Már első hallásra is, pedig ekkor a 20 tételből álló lemez szövegvilágát aligha lehet még felfogni. Így nem is a kiválasztott szövegek, hanem a zene vissza-visszatérő retorikai fordulatai árulkodnak a lírai vénáról. Újra és újra azon kapja magát az ember, hogy itt valami nagyon személyes, szemérmességében is őszinte és feltárulkozó, a szó legjobb értelmében alanyi (zene)költészettel áll szemben. A gyanú, hogy a komponista -eredendő lírai hajlamát meg nem tagadva -dalszerzőként komponálta ezeket a kórusműveket, második-harmadik meghallgatás után igazolódik.

Nem titok, hogy e sorok írója a feltűnőbb stílusú, opponáló kortárs zenére érzékeny, Tóth Péteré pedig nem ilyen. Meg is lepődtem, hogy ízlésemtől távoli, csábító felszínű kompozíciói mennyire nincsenek ellenemre, vonzónak és gyakran mélynek mutatkoznak. Viszonyom e muzsikához a tetszés-nemtetszésről hamar a szeret-nemszeretre vált, s elárulom: könnyen megszerettem. (Maga a lemez is a szeretet kérdése körül forog, ami egy lírikus dalszerzőtől nem is meglepő.)

A CD-n kilenc kórusmű (női és vegyes karok) és egy kórusciklus szerepel (Magyar madrigálok). Utóbbit (elsősorban mint összefüggő ciklust) jelentékeny kompozíciónak, az életmű kiemelkedő darabjának tartom. Legtöbb tétele 2000-ben keletkezett. (Nyolc tétel igen rövid idő alatt, március 25. és május 14. között. Az Átok-dal 2001 végén, a Nincsen már csillagom 2004 áprilisában, a Tánc-dal 2005 júliusában. Ezen kiegészítésekkel a ciklus lezártnak tekinthető. Az információért Tóth Péternek tartozom köszönettel.)

A lemezen szereplő műveket a Magyar madrigálok origója köré rendezem. A műjegyzékére hagyatkozva feltűnik, hogy Tóth számára -ha az 1984-es gyermekkaroktól (Kis szvit, Weöres Sándor verseire) eltekintünk -a kóruszene művelése 1993 után vált fontossá. Innentől kezdve gyakorlatilag évi rendszerességgel jelentkezik új kompozíciókkal, s kevéssé árnyalja e tényt az a körülmény, hogy a tevékenység hátterében valószínűleg felkérések húzódnak meg. A CD-n három 2000 előtt komponált mű szerepel, melyből kettőnek (az 1996-os Stabat Maternek 2006-ból és az 1999-es Gloria in excelsisnek 2000-ből) új változata is létezik. Csak sejthetem, hogy a lemezre ezek kerültek fel. (Címsoronként mindössze négy karaktert foglalna el egy évszám, rajtam kívül talán más is információértékűnek tart egy ilyen adatot.) A válogatáson ezek szerint egyetlen mű, az 1994-ben komponált Álmatlan éj című vegyes kar képviseli a Magyar madrigálok előtti korszakot.

A tizenegy tételből álló, népi szövegekre komponált Magyar madrigálok ciklikus mű. A tételsorrend nem véletlenszerű, a szövegek kapcsolódásának logikája balladai, részleteiben Schubert (A szép molnárlány, vagy még inkább A téli utazás) és Schumann (A költő szerelme vagy az Asszonyszerelem, asszonysors) dalciklusaira emlékeztet. Csak néhány példa. „Amott jő egy legény, / Adok néki szállást", meséli a második dal az odavetődő vándorról, az el nem mesélt balladai végkifejletet az elkomoruló zene mellett egy versvégi „Jaj!" jelzi. A rákövetkező Pékcsúfoló boldog pékpárról dalol (Schubert vándorlegénye molnárpárról ábrándozott...); a szakítódalok után szembetűnő a tízes számú „Bujdosó ének" Winterreise-tónusa; végül nem lehet véletlen az sem, hogy az egész ciklus (két hangsúlyos kivételtől eltekintve) egy asszonyt (vagy leányt) beszéltet. Nem szereplírával van dolgunk, a megzenésítés meglehetős egyértelműséggel jelzi, hogy nem a női szemlélettel való azonosulást, nem a tökéletes mimikrit tekinti művészi céljának a komponista, a nőként való megszólalás egyszerűen csak álarc, s a komponista hamar fel is fedi magát. Ha tetszik, akkor már mindjárt az első dalban, ahol az elrévedő sorvégekben egy magányos, rezignált férfiú hanghordozásával találkozhatunk (ami azért is oly feltűnő, mert a szöveg -Adjon Isten minden jót ez új esztendőben -duhaj köszöntő). Ha ilyen hamar leleplezi magát a költő, vajon miért van szüksége álarcra? Visszautalva recenzióm elejére, ezt a szemérmességében is őszinte és feltárulkozó alkotó jellemző technikájának tarthatjuk. S hogy saját csalódásait a csalódások okozójával (okozóival), a nővel panaszoltatja el, inkább lélektani, mint esztétikai tréning.

A szigorúan kompozíciós értelemben vett technika néhány elemét könnyen azonosíthatjuk. Ezek az elemek a 2000 után írt kóruskompozíciókban is visszatérnek, ám ritkábban buknak fel olyan heurisztikus lendülettel, mint a Magyar madrigálokban, néha „csak" technikának, máskor modorosságnak is tűnnek. Tóth nagy hangsúlyt fektet a szöveg érthetőségére, a szövegritmusra, azaz a prozódiára. Tetszik azonban, hogy a prozódia követelménye soha nem válik uralkodó eszmévé, a zenei megfontolások mindig fontosabbak. Gördülékenyen, folyékonyan peregnek a verssorok, nincs görcsös ritmizálás. Egy-egy ritmusképlet a kántált, ismételgetett szövegrészletekből alakul ki, mely a későbbiekben nem feltétlenül idomul egy újabb szövegrész megváltozott ritmusához. Tóth előszeretettel alakít ki ritmikus ostinatókat, s azokat kíséretként, ellenszólamként építi be a kórus szövetébe. Érezhetően vonzódik az aszimmetrikus metrumokhoz, a gyakori metrumváltásokhoz. Utóbbi a sorok szótagszerkezetének pontos leképzését, a leírás (a kottakép) átláthatóságát is szolgálja, de ötleteket is ad a ritmusszervezésre. A páratlan metrumok (pl. 5/8, 7/8) váltakozása, a hangsúlyok eltolása néha dzsesszes hatást eredményez, egyszer-egyszer ez átmeneti stílustöréshez is vezet. A népi szövegek többnyire szabályos, szimmetrikus periódusokba rendeződnek, jellemző, hogy e periódusokat hosszabb bővítmények, egy-egy szövegrészlet ismétlésével kialakított szakaszok zárják, majd' mindig lassulást, a kezdeti lendület megtorpanását idézve elő. A szövegtempókat amúgy is szabadabban kezelő Tóth számára ezek a fékezések fontos poétikai-retorikai eszköznek bizonyulnak, úgy érzem, hogy a Magyar madrigálokban ezzel az eszközzel magabiztosan és ízléssel bánik.

Bár a ciklus műfajra utaló címe (madrigál) alapján madrigalizmusokra is lehet számítani, (szerencsére) kevésre figyeltem fel, az a kevés azonban -mint például a Magas hegyről foly' le a víz kezdetének ereszkedő dallamból kialakított clustere -figyelemre méltó.

A ciklus két férfimegszólalása közül az első egy teljes tételre (Szeretlek) kiterjed. A zsolozsma alcímet viselő kompozíció valóban ima. Az ostinato zsolozsmázva, kataton monotóniával ismételgeti: Szeretlek, édesem, szeretlek. A valakihez szólás helyett befelé (vagy a teremtőhöz) szól ez a vallomás. Valóságos férfihang (Tamási László, a Debreceni Kölcsey Kórus karnagya) „szól ki" a cikluszáró tételből (Bordal -asszonycsúfoló), a gregorián-idézet, az orgánumos kíséret ironikus. Kis megváltás, de megváltás.

A lemezen négy kórust hallhatunk. Számomra a legkedvesebb a Magyar madrigálokat éneklő Debreceni Kölcsey Kórus. A Musica Nostra Kórus egy fontos műben (a Weöres Sándor-versre komponált Stabat Materben) kimagasló teljesítményt nyújt. A Debreceni Kodály Kórus három, a Magyar Rádió Énekkara egy vegyes kari mű előadásával járul hozzá a lemez magas színvonalához. Jó szívvel ajánlhatjuk a felvételt kivitelezhető, de mégis igényes művek után kutató kórusvezetők figyelmébe.

VAJDA JÁNOS drámai alkatú komponista. Jelenetekben, szituációkban, zsánerekben, karakterekben gondolkodik. Valamint olyan drámai ívekben, ahol a legutolsó fordulat mindent visz, mindent felülír. Ennek a végkicsengésre (slusszpoénra?) összpontosító dramaturgiának természetes következménye, hogy a részleteket csak a betöltött funkció alapján értelmezzük, egy-egy részlet sikerültnek mondható, ha teljesen azonosul a rá kiszabott funkcióval. A zsánerek, a karakterek tűnnek fel elsőként a Magnificatban (1991) majd a Szent Péter meg a zsoldosok (2004?) című jelenetben. Előbbiben nem érezzük a zene és a szöveg feltételen összetartozását, utóbbiban pedig a jelenetszerűség a zene minden megoldását megmagyarázza. E művekre később még visszatérünk, de előbb a CD-n szereplő harmadik kompozícióval, a Szilágyi Domokos szövegére (Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre) írt Változatokkal (2003) foglalkozunk. E műben ugyanis egyáltalán nem érezzük a részletek funkcióba merevedését, a végkicsengésre összpontosító dramaturgia viszont egészen meghökkentő. Lehet, hogy ebben a darabban Vajda zenedramaturgiája szempontjából egy rendkívül beszédes megoldásra akadtunk.

A Szilágyi (1938-1976) költészetében jártas filológus (e sorok írója nem az) azonnal észreveszi, hogy Vajda nem a teljes szöveget, hanem a felét zenésítette meg (a CD kísérőfüzete erről nem tájékoztat). A tizenöt változatot és utóhangot felölelő versből hét teljes változat, a negyedik változatból egy versszak került a kompozícióba, a darab utolsó sorait (Játsszunk, az idő amíg enged) pedig egy másik szövegből (Játékok II) emelte át a szerző. E szövegmontázst -más Vajda-művekhez hasonlóan -tekinthetjük librettónak is. Ami felkelti a szövegbúvárló érdeklődését, az a dramaturgiai csattanót adó feltűnő szövegbetoldás, valamint a CD kísérőfüzetében olvasható rejtélyes kiszivárogtatás (a műveket Könyves Klaudia ismerteti): „a versben a szerző (Szilágyi) saját halálát jeleníti meg, méghozzá életének saját kezével való kioltását". Hogy a versben a költő valóban az öngyilkosságra utal, erősen vitatható. Nem kétséges azonban, hogy az 1978-ban megjelent, hátrahagyott verseket (az eddig hivatkozottakat is) tartalmazó Tengerparti lakodalom tele van „öngyilkos" versekkel (Harminchat múltam. / Mire várok? / Valószínűleg a halálra - írta például 1974 című költeményben), és a kötet kontextusa lehetővé teszi, hogy a Változatok egyetlenegy sorát (a szálloda-ajtón légbe kilépik az ember az égig) a halál siettetésének véljük. Meglehet, tévedek, de úgy láttam, hogy Vajda Csokonai-operájának (Karnyóné) központi kérdése maga az öngyilkosság, s úgy tűnik, hogy ebben a vidám, játékos, vicces darabban is (néhány éve a koncertpublikum jegyzetelői hallották ilyennek a művet) egy apró zeneszerzői gesztus erre tereli a figyelmünket. A legutóbb idézett szöveghely megzenésítése kevés kétséget hagy. A hangzás elvékonyodik, eltűnik, a mű kinyílik a fényre. Csupán néhány másodperc, egy majd' negyedórás kompozícióban, s ezt a röpke pillanatot is a „Játsszunk, játsszunk" kétségbeesett és sietős hangoskodása sodorja el. Hatásos ez a dramaturgia? - kérdezhetnénk. Egyáltalán, lehetséges ezt a dramaturgiát akár csak sejtetni is? Előkészíteni bizonyára nem. S vajon mit lehet kezdeni a legfontosabb zenei pillanat hosszú és (ezek szerint szándékosan) szervetlen előzményével? Miért egy gyermekdal (Bújj, bújj zöldág) a zenei variációk vezérfonala? Kérdések tucatjait lehetne még feltenni, és e kérdések közül bizonyára sok okosan megválaszolható volna. S ha egy darabbal kapcsolatban sok jó kérdés vetődik fel, akkor vajon nem jó művel állunk szembe? Vajda kompozíciói gyakran szembesítenek azzal a problémával, hogy mi a darab (illetve a szerző) állítása, s bevallom, hogy legtöbbször nem tudtam a kérdésre válaszolni. Most mintha közelebb kerültem volna saját problémám megoldásához (?), ugyanis a Változatok tanulsága az, hogy Vajda nemcsak az állításait, de még a kérdéseit is titokban tartja, elrejti. Tartok tőle, hogy túlságosan is jó rejtekhelyet talált.

A Magnificat hét részből áll, a páratlan számú tételeket a kórus és a zenekar, a páros számúakat Meláth Andrea (mezzoszoprán) és egy pasztorális hangszerelésű kamaraegyüttes szólaltatja meg. A váltakozás dinamikája hatásos, de nem tudjuk, hogy van-e köze a Magnificathoz. A kórustételekben néha a hangvétel is gyónásra érdemesíti a szerzőt. Ám résen vagyunk, tudjuk, hogy a végén lesz valami fontos dolog; s azt is sejtjük, hogy csak önmagában lesz jelentős, és korántsem biztos, hogy visszamenőleg bármit is megmagyaráz.

Olasz operaként kezdődik a hetedik, befejező szakasz (Suscepit Israel puerum suum), majd a Sicut erat principio szövegrésznél váratlanul passiótónusban folytatódik. Ez a passiózene nem következik az előzményekből, abban az értelemben sem, hogy ebben a tételben az eddig következetesen külön kezelt kórus és a szólista együtt énekel. Erős jelzés ez a zeneszerző részéről: „figyelj, itt van egy fontos változás!" Talán teológiai magyarázata van a szakasznak, de kétségtelen, hogy a megfogalmazás tisztán zenei. Kérdés azonban, hogy elég karakteres-e ez a fordulat, elég súlyos-e, elég feltűnő-e ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa az egész kompozíciót.

„Könnyű voltam, akár e versek" -írja Szilágyi a Változatok Utóhangjában. Majd így folytatja: „Olvasó, ki súlyt követelsz meg / megizzadt pénzedért, / okulást, egyéb iskolás / picsi-pácsit -: / ne hallj, ne láss: / remélem, Te s én sem fogunk / megharagudni, amíg tudomást / egymásról nem venni: jogunk". E záróhang jól illik a Szent Péter meg a zsoldosok befejezéséhez is (most már tudjuk, ez a lényeg): „E kis tréfán jót mulathatsz, s nem sért, ezt reméli Hans Sachs".

Az előadásra nem lehet panaszunk. A zenekar lendületesen, magabiztosan és hallható kedvvel játszik. A Honvéd Férfikar lubickol a zsoldos-létben (helyesebben: nemlétben). Meláth Andrea küzd a Magnificat magasságaival, de azt hiszem, hogy ez a küzdelem a zeneszerzői koncepció része.

GYÖNGYÖSI LEVENTE epikus alkat.  A regényírást ambicionálja. A lemezen hallható két kompozíció „oldalszámra" regény, az anekdotikus elemek, a novellisztikus részletek azonban széttördelik a nagy elbeszélést. Öntudatlanul kialakított posztmodern forma. Hogy a jövőben tudatosan is e formát kultiválja majd Gyöngyösi, vagy más irányba fordul, megjósolhatatlan.

Kerékfy Márton értő, komoly tanulmányban ismerteti a CD-n hallható kompozíciókat. Formára, stílusra, stílusimitációkra, a kompozíció strukturálására vonatkozó megállapításait messzemenően osztom. E tanulmány ráadásul nem hallgat Gyöngyösi stílusának ellentmondásairól sem, sőt, a kifogásolható elemek közül néhányra retorikus módon rá is kérdez, majd a kérdésekre pozitív tartalmú választ ad.

Mind a misekompozíció, mind a Naphimnusz részletmegoldásaival hívja fel önmagára a figyelmet. Előbbi a Naphimnusznál tömörebben fogalmazott tételekből áll, maga a mű „csak" harmada a bő háromnegyed órás, 15 tételt számláló oratóriumnak, a gregorián alapokon álló cantus firmus-technika pedig elvileg egységesíti a kompozíciót. De csak elvileg. Meglepve tapasztalja az ember, hogy a Missa Lux et Origóban Gyöngyösi éppúgy „anekdotikus" elbeszéléstechnikával dolgozik, mint a Cantici Fratris Soléban. Az „erről eszembe jut az, hogy" többnyire élvezetes hallgatnivalót eredményez, a komponista zenetörténeti ihletettsége átsüt a művön, és készséggel elismerem, hogy ez a tehetség jele. Kérdés azonban, hogy a régebbi korok zenéjének kommunikációs technikájával megszólítható-e az a zeneértő közönség, mely szinte kizárólag egy letűnt időszak zenei köznyelvével hajlandó szembesülni. Pontosan fogalmaz Kerékfy, amikor azt írja, hogy Gyöngyösi abban a „hitben (kiemelés tőlem -M. Sz.) alkalmazza a régebbi stílusok kifejezőeszközeit és zenei alakzatait, hogy azok a mai közönség számára is jelentéssel bírnak".

A Naphimnuszban (Gyöngyösi Levente Assisi Szent Ferenc himnuszának latin fordítását zenésítette meg) oly széles a zenetörténeti hivatkozások spektruma, s néha oly frivol, hogy joggal merül fel a kérdés, nem játékszenvedély fűti-e a komponistát. Ám a játékosság regisztrálásával szinte semmit sem magyaráztunk meg, legkevésbé azt, miként illeszkedik a zenei puzzle a megzenésítésre kiválasztott szöveghez.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar vezetője, Vashegyi György érti, szereti és szolgálja Gyöngyösi Levente zenéjét. A felvétel ennek megfelelően autentikus, s egy kortárs zenei lemezzel kapcsolatban e kifejezés most nem is tűnik anakronizmusnak

 

.MOLNÁR SZABOLCS