A Gyűrű urai (2)

Szerző: Fodor Géza
Lapszám: 2008 szeptember
 

Sajátos, koncert- és színházközi produkcióról lévén szó, elemzést kívánt a Mű Színjátéktörténeti kontextusa és kvázi-színházi mivolta. De benne mégis a zenét illeti az elsőbbség. A Ring mint wagneri zenedráma: szimfonikus opera, a beethoveni szimfonikus stílus „Aufhebung"-ja, fölemelése a drámába, megszüntetve megőrzése a zenedrámában, amelynek így alapja és legfőbb szereplője a „mérhetetlenül gazdag zenekar" (Színészekről és énekesekről, 1872), amely a drámát állandóan változó árnyalatokkal prezentálja, s ezzel képessé teszi a mítoszt, hogy fölvegye magába a modern élet jelentésgazdagságát. Mindennek következtében a karmesternek és a zenekarnak a wagneri zenedráma, esetünkben a Ring előadásában sokkal szubsztanciálisabb, meghatározóbb szerepe van, mint az operarepertoár bármely más darabjában, nem túlzás azt mondani: abszolút meghatározó -produkciójuk színvonalán áll vagy bukik az előadás érvényessége. Kurt Malisch hivatkozott felvételszemléje a „wagnerspectrum"-ban szentségtörő véleménynyel áll elő. Eszerint két legendás Wagner-karmester, Wilhelm Furtwängler két, illetve Hans Knappertsbusch három (élő) felvétele a zsenialitás, nagyság és mélység ellenére nem legadekvátabb interpretációja a műnek; az előbbié patetikus túlterheltsége, főpapi ünnepélyessége és túlfeszített jelentőségteljessége, az utóbbié a felszín nyers, csiszolatlan sarkai és tisztátlan átmenetei, a részletek lazaságai, az énekesek és a zenekar kapcsolatnélkülisége, a lanyha ritmika és a koncíz formálás hiánya miatt. Ezekkel Rudolf Moralt, Clemens Krauss, Joseph Keilberth, Rudolf Kempe és Wolfgang Sawallisch (ugyancsak élő) felvételeit állítja szembe, mint egyfelől a mérték és az egyensúly, a kontroll és a flexibilitás, a részletes kimunkálás, a karcsú hangzás, a mindvégig gondos megformálás, másfelől a vitalitás, az intenzitás, a drámai feszültség és erő, az energikus kitörések sikeres összeegyeztetéseit, egyszóval: az arányosság szép példáit. A Furtwängler- és Knappertsbusch-kultusz híveinek megvetését kihíva rokonérzéssel viseltetem Malisch fölfogása iránt; Furtwängler és Knappertsbusch Wagnerét hallgatva fölbukkan bennem a Karinthy-féle márki, és kajánul Stravinskyt idézi Herr Professor von Schnell és Herr Doktor von Langsamer Debussyjéről; Ringjeik pedig nekem (tehát szubjektíve) túl nagyok, s nagyságukban a Tetralógiáénál is demonstratívabbnak érzem azt, amit a fizikus és filozófus Carl Friedrich von Weizsäcker úgy nevezett: „német titanizmus". Fischer Ádám az MR Szimfonikusokkal -jobban mondva, régi meghitt nevén, a most megint teljes egészében nagyszerűen működő Rádiózenekarral - éppen abban a sávban vezette egyetlen előadásként a négyet, amelyben számomra (megint csak szubjektíve) a Mű optimálisan tekinthető és fogható át. Ihlet és szakszerűség; a hatalmas Egész és a minuciózusan kidolgozott részletek egyensúlya; töretlen, de a hullámzó intenzitás és lazítás ökonómiáját biztos tudással érvényesítő folyamatosság; a szimfonikus stílus transzparenciája és ezen belül minden kamarazenei jelleg értékesítése; a mintegy figyelmünkbe ajánlott zenei képletek értelmezettsége-megformáltsága; széles és gazdag kifejezési skála az affektusoktól az effektusokig, a poézistől az eruptív csúcsokig; a motivikus hálóban és a zenekari textúrában az állandóan változó árnyalatok érvényesítése; a külső és belső arányosság, igen: mindenben az arányosság! - mi kell még? Amikor minden együtt van, ami lényeges, beckmesserkedjünk néhány hangszeres pontatlanság, egyenetlenség miatt?

 

A Rajna kincse Wotanja:  Alan Titus 

 

A Lear király szép pillanata, amikor az álruhás Kent Lear szolgálatába akar szegődni: „van valami magad-tartásában, mit uramnak szeretnék nevezni. -Mi az? -Méltóság." „Authority." A Ring néhány szerepének hitelességéhez ez szintén nélkülözhetetlen, megjelenésben, magatartásban, orgánumban és hangvételben-hanghordozásban egyaránt. Mindenekelőtt Wotan. 2000 bayreuthi Wotanja, az immár 63 éves Alan Titus még mindig megfelel e kívánalmaknak, bár a Siegfried bölcs és rezignált Vándora már inkább sajátja, mint A Rajna kincse még könnyelmű és optimista főistene. Baritonja konzisztencia és tónus tekintetében is a basszus felé gravitál, szólamának megformálása vonalvezetés tekintetében wagneribb, mint a mikroartikulációéban, érezni nála Bayreuthnak is egyre nagyobb problémáját: a német anyanyelvű énekesek megfogyatkozása miatt a wagneri Wort-Ton-melodika plaszticitásának ellaposodását; de azt persze a magyar énekesek túlnyomó többségével szemben - világszínvonalú kollégáival együtt - tudja, hogy a szóvégi mássalhangzót nem szabad elejteni, mert oda a megformáltság - erre minden vendégénekes intő példát adott. Külön elismerést érdemel, ahogy a Vándor- Siegfried-jelenet elején megéreztette az előbbinek Hans Sachs-hangját, szeretettől áthatott iróniáját. Közben A walkür Wotanja a finn Juha Uusitalo volt, ma Bécsben is a szerep gazdája. Tituséval szemben a basszusként számon tartott énekes hangja világos, baritonális, de az elvárt biztos, erős magasságok ellentettjeként a II. felvonásbeli hoszszú elbeszélés mélységét is győzte. Kiváló volt három bonyolult drámai jelenetében: ahogy a Frickával valóban a sunyiságon kapott férj megpróbált főisten maradni; ahogy Brünnhildével a II. felvonásbeliben a meghitt beszélgetéstől részben isteni gőgjének megsértése miatt, részben rossz lelkiismeretének kompenzálásaként eljutott a félelmetes haragig; majd ahogy a III. felvonásbeliben a szerelmetes lánya igaz, de elfogadhatatlan érvelésétől elszenvedett belső drámából a büntető indulaton keresztül olyan érzelmi állapotig emelkedett, amelynek magasztosságánál csak bonyolultsága volt nagyobb, mert összeolvadt benne a Siegfried eljövetelének hírére föltámadt új reménység s Brünnhilde iránt a már-már szerelem-szeretethez a hősi sorsvállalása miatti büszkeség is, s ebből a diszpozícióból indult a búcsú.

Brünnhildének is lényegéhez tartozik a méltóság/authority. A szerepet nagyobb részben, mert két darabban, A walkürben és Az istenek alkonyában is alakító Susan Bullock figurájából ez hiányzott, inkább polgárasszony volt, mint isteni hősnő. Ráadásul A walkürben sikerült olyan előnytelenül öltöznie?, öltöztetni?, hogy a II. felvonásban először mintha inkább egy másik Fricka lett volna, s később a „Todverkündigung" transzcendens-misztikus auráját sem tudta megteremteni. Művészetét bizonyítja azonban, s nemcsak a vokálist, hanem a színpadit is, hogy a III. felvonásban a „War es so schmählich, was ich verbrach" kezdetű, Wotannal való nagy párjelenetben az apa lányát ihletetten, mély művészettel ábrázolta. Az istenek alkonya Előjátékában és első két felvonásában várakozáson fölül töltötte ki a szerep dimenzióit, csak a zárójelenetre volt érezhető alakításában némi fáradtság. Tárgyilagosságnak van, de fanyalgásnak nincs helye -kíváncsi volnék, hogy hány operaház van a világon, amely a Tetralógiát minden ponton azonos szinten, fölső fokon tudja kiosztani. A Siegfried Brünnhildéje Evelyn Herlitzius volt, de róla később.

A tenorfőszerepeken két énekes osztozott:   Loge és a Siegfried-címszerep különös párosításában Christian Franz excellált, Siegmund és Az istenek alkonya Siegfriedje Stig Andersen volt. Franz Logéja már tavaly kilángolt A Rajna kincse előadásából, és megkülönböztetett sikert aratott. Azóta az alakítás tovább fejlődött, és még hatásosabbá vált. Ez azonban különös következményekkel járt. Eltűnt a figurából az a sértettség-frusztráltság, amelyből a méltóságteljesebb istenek elleni romboló indulata származott, fölényesebb lett, s így megváltozott istentársainak hozzá való viszonya is, eltűnt belőle a lenézés, a feszültség. Szelleme még élesebben, ravaszabban, ironikusabban működött, a vokális alakítás még plasztikusabb és színesebb lett; a Tetralógia valamennyi szereplője közül Franz bontotta ki legteljesebben, szinte önélvezően poentírozta a wagneri Wort-Ton-komplexumnak, az énekké formált német szöveg hangtestének artikulációs játéklehetőségeit. Az ábrázolás olyan jó lett, hogy a figura megnőtt, fölébe emelkedett a többinek. Ebből viszont az az érzet keletkezett, hogy Loge, ez a pazar intrikus lesz az egész Tetralógia, a világdráma cselekményének legfőbb mozgatója -ámde nincs így, A Rajna kincse után csak látens szereplő, még ha a rendezés vizuális jelekkel gyakran utalt is rá. Fölvethető a kérdés: nem lett-e ez a Loge-alakítás túl jó? Egyáltalán: lehet egy művészi teljesítmény túl jó? Ha Christian Franz A Rajna kincsében megemelte Loge figuráját, úgy a Siegfriedben ő emelkedett föl a címszerepig. Alkatilag nem felel meg a hősnek, de Siegfriedet és Trisztánt az alakítja, aki el tudja énekelni. És Franz ennél sokkal többet tett. Ami hősi alkat és sugárzás tekintetében hiányzik, azért sokszorosan kárpótolt a figurális és vokális alakítás spektruma. Nagy színi és hangi fantáziával, s a művészi eszközök ennek megfelelő gazdagságával evidenssé tudta tenni az ókorig visszakövethető, a 18. században annyira kedvelt, Rousseau által a legfilozofikusabban, de Voltaire által művészibben ábrázolt „noble sauvage", nemes vadember e wagneri heroizálásának paradoxonját: a természetesség és a poézis, a gyermetegség és a formátum, a naivitás és az irónia, a tudatlanság és az intuíció, az érzéketlenség és a fogékonyság, az indulatosság és az ellágyulás együtt élő ellentéteit, s a mindebből sugárzó eredendő tisztaságot. A Siegmundot és Az istenek alkonya Siegfriedjét megtestesítő Stig Andersen sem idézte föl eleve azt a hősi tartást és erőt, amely e figurák sajátja, inkább vesztes típus volt, de mindkét alakításának fényt adott a vokalitás nemessége, a szólam megformálásának muzikalitása, az éneklés, a kantabilitás elsődlegessége, ami a Wagner-tenorok leggyakoribb deficitje. Siegmundja és Siegfriedje líraibb volt a papírforma szerintinél, de éppen ez volt a két személyiségnek az a magva, amely -hiúnak bizonyuló - reményt nyújthatott a wotani világterv megvalósíthatóságára.

 

Sieglinde:Evelyn Herlitzius

 

A walkür Sieglindéje (és a Siegfried Brünnhildéje) Evelyn Herlitzius volt. Nehéz szavakkal artikulálni azt a mellbevágó hatást, élményt, amelyet egy valóságos, élő Sieglindével való hihetetlen találkozás keltett. A vékony alkat és az elementáris megszólalás nemcsak váratlan belső erőt revelált, hanem rögtön hatalmas feszültséget is indukált. Aki ismeri a darabot, annak számára azonnal meg kellett világosodnia, hogy egy élethelyzetét elviselhetetlennek érző, a robbanás határára ért asszony van a színen, s ez a vészjósló magasfeszültség csak fokozatosan telítődött az erotikussal, ám olyan intenzívvé fokozódóval, amilyet ebben az I. felvonásban még sohasem tapasztaltam. Hozzáteszem: a Herlitzius-Sieglinde-Andersen-Siegmund-Walter Fink-Hunding-háromszög drámai feszültségéhez foghatót sem.
A walkür egészében Sieglinde többnyire elhalványul Brünnhilde mellett -ezt az arányt eddig csak Jessye Norman által láttam megfordulni videón -, itt azonban egyértelműen Herlitzius Sieglindéje lett a nagy nőfigura, de ez mégsem rendítette meg úgy a művet, mint Franz Logéja A Rajna kincsét. Másnap a Siegfried Brünnhildéjeként láttuk viszont, ahol is éppen ellentétes karaktert és érzelmi utat ábrázolt. Az amazonszerű walkürből földi nővé lett Brünnhilde útját a szűzi szemérmességtől és elfogódottságtól a férfitürelmetlenség elleni védekezésen keresztül a feloldódásig és az újonnan fölfedezett szenvedély eksztázisáig mind hangban, mind viselkedésben-gesztikában csodálatos finomsággal jelenítette meg az „Oh! Kindischer Held! Oh, herrlicher Knabe!" kezdetű végső fokozásig, ahol azonban kiderült, hogy hangi lehetőségeinek legszélső határait ostromolja, s ez mindig fölkelti a kritikusban a nagy tehetség túlvállalása miatti aggodalmat.

A két nibelung törpe, Alberich és Mime  ritkán részesül olyan empatikus ábrázolásban, mint (nyilván a karmesteri és rendezői felfogásnak megfelelően is) itt Hartmut Welker és Michael Roider jóvoltából. Nem elvetemült gnómok, szörnyetegek, csak nem ismerik a Peer Gynt Dovre papájának intését: „Manó, légy magadnak elég!", s nemcsak hogy olyan vágyaik és ambícióik vannak, amelyekhez nem elegendők, de minden eszközt be is vetnek beteljesítésükért. Welker és Roider nem játszotta meg realisztikusan a törpét (az utóbbi csak x-lábtartással jelezte), de mindkettőjük alkatában, figurájában volt valami, amit leginkább talán a német „zart" árnyalatgazdagságával lehet érzékeltetni: Welker Alberichjének hajlékonysága és példásan plasztikus éneklése, valamint Roider Miméjének kecses groteszksége. Mindennek eredményeképp legalább annyira voltak nevetséges és szánalomra méltó balekok, mint amennyire félelmetes, sötét erők.

Ellentétükként az óriások, Fasolt és Fafner, noha a háttérben bábjáték-fejek is reprezentálták őket, egyáltalán nem voltak mulatságosak, a Wagnerban otthonos Jan-Hendrik Rootering lágyabb, érzelmesebb Fasoltja s az alkatát és orgánumát tekintve egyaránt elképesztő jelenség: Walter Fink könyörtelen Fafnerja a szó szoros értelmében nehézsúlyú alakítás volt.

Az előadássorozat legjobbjaival volt egyenrangú Németh Judit mint Fricka: pompás orgánum, idiomatikus Wagner-éneklés, játékban mindvégig kényes egyensúly az istennő és a hiú, a férjeura nagyon is emberi játszmáin átlátó, csapodárságától sértett asszony közt. A Rajna kincsében és a Siegfriedben misztikus, de nem eléggé jelentős Erda volt Cornelia Kallisch, hogy aztán Az istenek alkonyában Waltrauteként az egész ciklus egyik legmélyebb, legszuggesztívebb alakításával nyűgözzön le. Matti Salminen 63 évével ma már nem olyan aktív és nyomasztó Hagen, mint amilyennek a majd' húsz évvel ezelőtti New York-i videófelvételről megismerhettük, ám sok konkurense ma sem lehet a szerepben. Froh rövid, de a komor drámát egy pillanatra földerítő dalát („Wie liebliche Luft") szépen énekelte Fekete Attila, tovább táplálva a reményt, hogy az évad során tapasztalt fordulata az „urlare" rögeszméjétől a „cantare" eszménye felé nem múló epizód a pályáján. Herczenik Anna Freiájában zaklatott sorsa sem viselte meg az ifjúság istennőjét.

 

Fricka: Németh Judit - MÜPA fotó Pólya Zoltán felvételei

 

Csábító volt a két sellő-trió (Wierdl Eszter, Gémes Katalin, Gál Erika, illetve González Mónika, Gémes Katalin, Schöck Atala), mitikus súlyának megfelelő a három norna (Kovács Annamária, Németh Judit, Temesi Mária), és föltűnt az üde erdei madárka (Gál Gabi) szép hangja.

A négy este során megindult a találgatás: van-e olyan ez a Ring, vagy gyengébb, netán jobb, mint a bayreuthi vagy a bécsi. A kisebbrendűségi komplexusból származó görcsös versengéskényszer helyett javaslok egy másik viszonyítást. Nem tudom, hogy annak idején az Operaházban Kerner István, majd Sergio Failoni hogyan dirigálta a Ringet, az azonban biztos, hogy az utóbbi hat és fél évtized, tehát két emberöltő folyamán ehhez fogható előadása nem volt Magyarországon. Sőt: ha Kerner vagy Failoni vezényelte is úgy vagy még jobban, mint Fischer Ádám, aligha volt ilyen színvonalú szereposztásuk, vagyis kimondhatjuk, hogy ilyen színvonalú előadásban valószínűleg még sohasem elevenedett meg nálunk a Tetralógia. Józanság volna ennyiben maradni.

Azt megvitatni sem vezet most sehová, hogy az az operaelőadási mód, amelyet ez a Ring példáz, megmarad-e alkalmi megoldásnak, vagy az operajátszás új útját, jövőjét jelenti. Egyfelől a színház túl gyökeres és szubsztanciális művészet ahhoz, hogy lemondjon akár az operának is autonóm és következetes, pontról pontra való színi interpretációjáról. Másfelől a radikális rendezői operaszínház gyakorlata: az operák nyersanyagként kezelése dezilluzionálja, irritálja a nagyközönséget kedves operáival kapcsolatban, s elképzelhető, hogy egy olyan, a nézőnek szabadságot hagyó, vizuálisan kötetlenül asszociatív előadásmód, amely nem igyekszik arra kényszeríteni, hogy pontról pontra kövesse a rendező logikáját, életképes alternatívának bizonyul. Csak egy biztos: a kérdést nem a kritika fogja eldönteni. És a kritikus ne játssza a szakfelügyelőt, aki fölemelt mutatóujjal figyelmezteti az Opera főzeneigazgatóját, hogy mit vár tőle a Musiktheater.

 

Művészetek Palotája, 2008. június 7., 14., 19., 20., 21., 22.

Richard Wagner: A Nibelung gyűrűje

német nyelvű előadások magyar szövegvetítéssel

 

Június 19.

A Rajna kincse

zenedráma négy képben

Wotan                     Alan Titus
Donner                   Oskar Hillebrandt
Froh                        Fekete Attila
Loge                       Christian Franz
Alberich                  Hartmut Welker
Mime                       Michael Roider
Fasolt                     Jan-Hendrik Rootering
Fafner                     Walter Fink
Fricka                     Németh Judit
Freia                       Herczenik Anna
Erda                        Cornelia Kallisch
Woglinde                Wierdl Eszter
Wellgunde               Gémes Katalin
Flosshilde               Gál Erika


Június 20.

A walkür

zenedráma három felvonásban

Siegmund                Stig Andersen
Hunding                  Walter Fink
Wotan                     Juha Uusitalo
Sieglinde                 Evelyn Herlitzius
Brünnhilde              Susan Bullock
Fricka                     Németh Judit

 

Június 7., 21.

Siegfried

zenedráma három felvonásban

Siegfried                  Christian Franz
Mime                      Michael Roider
A Vándor                Alan Titus
Alberich                  Hartmut Welker
Fafner                     Walter Fink
Erda                        Cornelia Kallisch
Brünnhilde              Susan Bullock (7-én)
                               Evelyn Herlitzius (21-én)
Az erdei madár hangja            Gál Gabi


Június 14., 22.

Az istenek alkonya

zenedráma három felvonásban

Siegfried                  Stig Andersen
Gunther                  Oskar Hillebrandt
Hagen                     Matti Salminen
Alberich                  Hartmut Welker
Brünnhilde              Susan Bullock
Gutrune                  Markovics Erika
Waltraute                Cornelia Kallisch
1. norna                  Kovács Annamária
2. norna                  Németh Judit
3. norna                  Temesi Mária
Woglinde                González Mónika
Wellgunde               Gémes Katalin
Flosshilde               Schöck Atala

Rendező, díszlettervező: Hartmut Schörghofer

  • Koreográfus: Teresa Rotemberg Jelmez- és bábtervező: Corinna Crome Fénytervező: Andreas Grüter Dramaturg: Christian
Martin Fuchs
  • Videó: Torge Mµller, Momme Hinrichs - fettFilm Közreműködött: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara A zenekart betanította: Kovács László
Karigazgató: Strausz Kálmán • Művészeti vezető és karmester: Fischer Ádám • A Budapesti Wagner-napok rendezője a Művészetek Palotája