-Siker, díjak, elismerés. Mindebből a két együttes vezetője számára most mi a legfontosabb?

-Az, hogy tudatosan és nagyon határozottan szembehelyezkedjünk a mindent elárasztó gagyival. Erről szól az életem, és erről kell szólnia a következő tíz-tizenkét évnek, ami után végképp távozom.

-Honnan?

-A pódiumról. Tizenegy év múlva teljesen és nyomtalanul eltűnök.

-Mi lesz tizenegy év múlva?

-Ötvenkilenc éves leszek. És akkor levonulok a koncertszínpadról.

-Miért?

-Hogy végre más dolgokkal is foglalkozhassam. Itthon szeretnék ülni, és olvasni. Nézd ezt a rengeteg könyvet, ezt a rengeteg lemezt. Ez mind azért van itt, hogy elolvassam, hogy meghallgassam. Itt hányódnak, de nincs rájuk időm. Az idén negyvennyolc éves leszek, tehát pontosan tizenegy évem van. Ha van... Az UMZE-vel a Ligeti-sorozat elindítása mellett tavaly tizenkét hangversenyünk volt. Az Amadinda koncertjeit az elmúlt 97 napban 6500-an hallgatták meg. Ez önmagában is örömmel és büszkeséggel tölt el, de nem egyszerűen a számokról van szó. Nagyképűség nélkül úgy érzem, a közönség azt díjazza, hogy ma is következetesen tartjuk magunkat ahhoz a programhoz, amelyet az Amadinda megalakulásakor, huszonnégy évvel ezelőtt magunk elé tűztünk. Hogy minden egyes koncertre az erőnk és a tehetségünk maximumával készülünk fel, és hogy mélységesen hiszünk mindabban, amit csinálunk. Amikor most, márciusban átvettük a Bartók-Pásztory-díjat, amely egyébként éppen e két név miatt nekem minden korábbi elismerésnél többet jelent, azt mondtam, ezzel újabb kötelezettséget vállaltunk: megint meg kell szolgálni valamit. Olyan ez, mint a hegymászás. A csúcsra feljutni irtózatosan nehéz. De ott maradni még annál is sokkal nehezebb. Nem is szoktak másfél óránál többet tölteni a Csomolungma tetején. Ahogy a zászlót kitűzték, indulnak lefelé. Lehet, hogy ez a díj arra kötelez bennünket, hogy a csúcsról méltósággal jöjjünk le. És lehetőleg élve.

-Hogy érzed, most mennyire vagytok a csúcstól?

-Messze. Vegyük az UMZE-t, amely bizonyos értelemben talán fontosabb, mint az Amadinda. Bartók írásaiból kiderül, hogy neki és Kodálynak az ezerkilencszáztízes évek elején milyen csalódást okozott, hogy kudarcot vallottak UMZE néven létrehozott egyesületükkel, amelynek egyik legfontosabb célja az volt, hogy az új zene előadására megteremtsen egy professzionális színvonalon működő zenekart. Ezt a tervet akartuk mi megvalósítani 85 évvel később, azzal a különbséggel, hogy mi nem szimfonikus zenekarban, hanem 24-26 zenészt foglalkoztató, úgynevezett ensemble-ban gondolkodtunk, egy olyan rugalmas formációban, amelynek 20. századi repertoárja lassan nagyobb, mint a szimfonikus zenekaroké. Amikor Wilheim András ötlete alapján ezt az együttest UMZE-nak neveztük el, egyúttal programot is választottunk: Bartók programját, azt, hogy a 20. századi zenének ezt a területét a legmagasabb színvonalon szólaltassuk meg. Tehát itt úton vagyunk. Hogy a csúcs felé-e, azt nem tudom. Én egyszer gyalog felmentem a Fudzsi tetejére. Mész fölfelé, és ritkul a levegő, de mész rendületlenül. Meglátsz egy szirtet, és azt gondolod, ha oda felérsz, a csúcson vagy. Fölérsz, de akkor ott meredezik előtted két újabb szirt. Aztán még egy és még egy. És mindig, amikor úgy érzed, hogy ez most tényleg az utolsó, jön egy újabb. Ez így megy órákon át, amikor egyszer csak valóban fent vagy. Az UMZE-vel, úgy gondolom, valamelyik közbülső szirtnél tartunk, de érzésem szerint jó irányban haladunk. Másfél szezon van mögöttünk. Talán a legfontosabb, hogy elkezdtük a Ligeti-életműsorozatot. Erre kötelezett az ország korábbi miniszterelnökének egyik nemzeti ünnepünkön elmondott beszéde. Azt mondta, hogy ez az ország Bartók, Ligeti és Kurtág hazája. Ez felbosszantott. Mint tudjuk, Bartók, aki emigrációban halt meg, hajóval távozott, Ligeti vonaton, Kurtág repülővel... A kontinuitás szembeötlő. Ligeti életművét az utóbbi évtizedekben alig játszották Magyarországon, Azt gondoltam, itt az idő pótolni ezt a súlyos mulasztást, és azóta minden év május 28-án, Ligeti születésnapján újabb és újabb koncerttel jelentkezünk. Egy másik fontos gondolat, Bartók szellemében, a fiatalok támogatása. Ezért hirdettünk a MÜPA-val, a BMC-vel és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarával közösen zeneszerzői versenyt, és igyekszünk az egyéb programjainkban is minél több fiatalt bemutatni.

-Akárcsak a Ligeti-koncertekre, a nemzetközi zenei világ felfigyelt arra is, hogy Budapesten az UMZE hangversenye ünnepelte meg -a szerző jelenlétében - az amerikai Steve Reich hetvenedik születésnapját.

-Igen. De Ligeti és Reich zenéjének magyarországi megjelenésében van egy óriási különbség. Az, hogy - hála az Új Zenei Stúdiónak és a 180-as csoportnak, amelyek tevékenységét az Amadinda is folytatta -, a Reich-életmű fontos darabjai nálunk is megszólaltak már. Sőt azt hiszem, Magyarországon egyedülálló tapasztalat halmozódott fel ennek a stílusnak az előadásában. Nem véletlen, hogy 2009-re Reich éppen az Amadinda 25 éves jubileumára ír új darabot: ez lesz a harmadik nagy mű, amelyet Cage és Ligeti darabjai után ilyen jelentős zeneszerzőtől kapunk. De az új zene tengerében Reich sziget, ellenpélda: ha a többiekkel is ilyen jól állnánk, akkor elégedettek lehetnénk. Rengeteg a pótolnivaló. Komoly helyeken kell elmagyaráznom, miért kell megünnepelnünk Messiaen születésének századik évfordulóját, kell elmondanom, egyáltalán ki az a Messiaen és hogy milyen egyedülállóan jelentős életmű az övé, amelyből a magyar zenei élet egy körömfeketényit ismer csupán, és azt sem játsszuk. Ez szégyen. Tehát lehet szónokolni ünnepélyeken, hogy kulturális város, meg 2010, meg egyebek, csak hát a sok beszéd helyett inkább cselekedni kellene. És akkor nem kellene magyarázni, hogy ki az a Messiaen, ki az a Kagel, ki Luciano Berio, ki George Benjamin vagy Heinz Holliger... hány szerzőt mondjak, akikről senki nem tud semmit, vagy jó esetben a nevüket már hallották valahol. Amikor két évvel ezelőtt először megkaptuk a kulturális kormányzat anyagi támogatását, öt évet kértem, ami alatt ez az együttes megmutathatja, mire képes. Akkor nem is számoltam ki, de közben rájöttem, hogy az öt év 2011-re, a Bartók által megálmodott UMZE megalapításának 100. évfordulójára fut ki. Erről az eltelt száz évről csak annyit szeretnék mondani, hogy elég megnézni az Örkény István Színház Nyugat című előadását, meghallgatni Móricz, Ady, Schöpflin Aladár és a többi nyugatos szerző ott elhangzó írásait, hogy azt lássuk, száz év alatt nem sok változott. Siralmas, az ember lesújtva jön ki a színházból. Én mindenesetre 2011-re legalább annyit szeretnék elérni, hogy elmondhassuk, megtettünk egy lépést, gyökeret eresztett a dolog, működik és van jövője. Hogy ne legyen kérdés, ki Olivier Messiaen, Kagel vagy a felsorolt szerzők bármelyike.

-Ettől azért még elég messze vagyunk, nem?

-Ó, én most még nem a közönségről beszélek, hanem a zenészekről. Hiszen a zenészek sem ismernek ebből a világon semmit, ami egyébként nagyon komolyan rávilágít az oktatás és az általam nagyon is szeretett Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem súlyos mulasztásaira is ebben az ügyben. Tehát dolgunk van elég. Egy olyan országban, ahol ilyen névsort lehet felállítani: Liszt, Dohnányi, Bartók, Kodály, Ligeti, Kurtág, Szőllősy, Eötvös, Jeney, Dukay. Lassan kétszáz évről beszélünk. Ehhez kellene felnőni!

-Ez alatt a két év alatt, amióta ti léteztek, ment-e a hazai új zene ügye elébb?

-Szerintem nem sok változás történt. Szent-Györgyi Albert egyszer azt mondta, ahhoz, hogy nagy eredmények szülessenek, több dologra van szükség. Természetesen szükség van pénzre. Ez, mondjuk, valamennyire megvan az UMZE körül. Szükség van tehetségre. Talán ez is megvan. És inspiráló közegre. Ez nincs. Az a kulturális közeg, amely ma Magyarországot jellemzi, nem hogy nem inspiráló, hanem kifejezetten siralmas. Évtizedekre visszamenőleg hadilábon állunk a kultúra, benne a kortárs kultúra kezelésével, ismeretével. Ne felejtsük el, hogy ez az ország Bartók Béla halála után mutatta be a Mandarint, hogy 1948 után nem lehetett Schönberget, nem lehetett Webernt és még megannyi szerzőt játszani. Tehát gyakorlatilag a húszas-harmincas évek óta felhalmozódott anomáliákat kell valamilyen módon helyrebillenteni. Ráadásul a korábbi állapotokból szinte következik a zenészek lustasága és a közönséget elűző, rettenetesen gyatra előadások sora. Ott tartunk, hogy az általam nagy szimpátiával követett, idei Ifjúsági Kortárs Zenei Estek műsorfüzetében egy fiatal zenész tollából ez olvasható: „A kortárs komolyzene legfőbb jellemzője az a legalább harminc éve tartó notórius érdektelenség, amelyben szenved. Itt elsősorban nem a koncertek hiányára, hanem arra gondolok, hogy a hangversenyeket kik, hányan hallgatják meg." Nem folytatom, de ez csak néhány mondat az idézett írásból. Ez tragédia! Ő ennyit vett észre. Ez kórtünet, ami ellen tennünk kell. A silány előadásoktól kell örökre búcsút venni, más lehetőség nincs. A közönséget semmiért nem lehet felelőssé tenni. Hogy érthetne meg valaki valamit, amit nem ért az sem, aki azt számára közvetíti? Lehetetlenség! Tehát először a szakmát kell rendbe tenni. Az oktatást, az egyetemet, az UMZE munkáját pedig folytatni kell, és el kell jutni odáig, hogy feltűnjön, vannak kortárs remekművek és hallgatható produkciók. Nagyszerű kritikákat kaptunk a legutóbbi UMZE-koncertek után, ennek nagyon örülök. Ez nagyon fontos. Az a bizonyos inspiráló közeg azt is jelenti, hogy valakik észrevegyék, mi történik, és meg tudják különböztetni a talmit az értéktől. És -ez legalább ilyen lényeges - legyen, aki erre büszke. Tehát a kulturális kormány legyen arra büszke, hogy fillérekért múlhatatlan értékeket támogat, és újabbakat hoz létre. Nem azt mondom, hogy triplázza meg a támogatást, de legyen rá büszke, hogy létezünk. Hiányzik az, hogy ez az ország döngesse a mellét, hogy itt milyen hihetetlen tehetségű emberek élnek. A feltalálóink, az úszóink, akik most megint nyertek. És a zenészeink. Ahelyett, hogy azon vajúdnánk, van-e Fradi, vagy nincs. Ha mi úgy játszanánk a hangszereinken, ahogy ők a labdát rúgják, már rég kifütyültek volna minket minden pódiumról. Közben az Amadinda ma körülbelül annyi jegyet ad el, mint egy NB I-es csapat. Megjegyzem, mindenféle állami támogatás nélkül.

-Te magad mire vagy büszke abból, amit eddig elértetek?

-Büszke vagyok arra, hogy tíz év elteltével -az UMZE-nak ugyanis 1997 óta volt egy rendkívül nehéz nyolc éve is, nem csak ez a viszonylag kiegyensúlyozottabb kettő - nagyjából ugyanazokra a zenészekre számíthatunk, holott ez az együttes nem nyújt nekik megélhetést. Természetesen bevételt jelent, de ebből nem tudnának megélni. Mégis azt kell mondanom, Budapest legjobb hangszeresei kötődnek most már elválaszthatatlanul az UMZE-hez. Tizenöt-húsz muzsikusról van szó, de az ensemble alapesetben nem is számít huszonöt-huszonhatnál többre, tehát hogy úgy mondjam, költséghatékony formáció vagyunk. Erre nagyon büszke vagyok. Büszke vagyok arra, hogy ma már nem kérdés, hogy egy-egy próbán felkészülten kell megjelenni, hogy a tíz órai próba pontosan tíz órakor kezdődik. Aki ezen mosolyog, az nem tudja, hogy ez egyáltalán nem volt így a megelőző kortárs együttesekben. Büszke vagyok arra, hogy a műsorainkat meghirdetjük, és változtatás nélkül játsszuk le. Ez sem mindig volt így. És büszke vagyok arra, hogy 2009. január 31-én a Carnegie Hallban lépünk fel, és tudom, hogy nem vallunk szégyent.

-Minek köszönheti az UMZE és az Amadinda ezt a meghívást?

-Részben a New York-i magyar évadnak, amelynek része a Carnegie Hall által meghirdetett sorozat. Erre persze azt hívnak meg, akit ők akarnak, de nekünk szerencsére nagyon jó ajánlónk volt Steve Reich személyében. Mire a tárgyalások megkezdődtek, a Carnegie Hall már érdeklődéssel tekintett az Amadinda és az UMZE közös programja elé.

-Mi lesz a műsor?

-A koncerten, amelyet Eötvös Péter dirigál, elhangzik majd Kurtág Györgytől A megboldogult R. V. Truszova üzenetei és az Anna Ahmatova-versekre komponált dalciklus, utóbbi ősbemutatóként. A szünet után Ligeti György Csellóversenyét játsszuk Perényi Miklóssal, majd ezt követi két másik Ligeti-darab, a Melodien és a Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, Ligeti utolsó darabja, egyben az egyetlen, amelyet 1956-os emigrációja után magyar zenészeknek: Károlyi Katalinnak és az Amadindának írt. Egyébként a teljes műsor fent van a Carnegie Hall honlapján. Anélkül, hogy túlzásokba esnék, mondjuk úgy, most valami bércet látok magunk előtt. Az biztos, hogy ez még nem a csúcs. Mindenesetre ritkul a levegő.

-A csúcsot hogy képzeled el?

-Amennyiben továbbra is megkapjuk a kulturális tárca támogatását, 2011-re Budapestnek lesz egy nemzetközi mércével előkelő helyen rangsorolt, kortárszenei együttese, amely lehetővé teszi, hogy a közönség ismerkedjen a kortárs repertoárral. Ez nekem gyakorlatilag a teljes 20. századot, és persze az utóbbi tíz évet is jelenti, tehát például Edgard Varèse a húszas-harmincas évekből ugyanúgy kortárs, mint Eötvös Péter 2008-ból. És tényleg azt szeretném, ha eljuthatnánk oda, hogy ha megérdemeljük, legyenek ránk büszkék, és ha büszkék, akkor vállalják is. Fontos a civil támogatás. Abból a bizonyos száz leggazdagabb magyarból tízet, de legalább hármat szeretnék megnyerni ennek az ügynek. Úgy gondolom, az lenne a normális, ha egyharmad részben állami támogatásból, egyharmad részben saját bevételből és egyharmad részben civil támogatásból működnénk, olyan száz-százhúszmillió forint körüli összegből már egészen tisztességesen. A százhúszmillió egyébként egy kisebb vidéki zenekar költségvetése: olyané, amelyik soha nem fog játszani a Carnegie Hallban. Egyébként a zenekari finanszírozás egészét is vizsgálat tárgyává kell tenni. Nincs szükség 8-10 budapesti zenekarra, amely pontosan ugyanazt a repertoárt játssza, úgy 80-100 művet. Legalább meg kellene kérdezni tőlük, mire kérik és használják fel az adófizetők pénzét, és ha nincs elfogadható programjuk, akkor meghatározott feladatokhoz és felmutatható, mérhető eredményekhez kellene kötni a támogatásukat.

-A kortárs zenének vagy az ügynek reméled megnyerni a tehetőseket?

-Magyarországon hatvan év alatt sikerült lerombolni a civil társadalmat. Én azt remélem, hogy a mai, sajnos csak pénzügyi és nem szellemi arisztokrácia előbb-utóbb talán felismeri azt a kulturális deficitet, amelyben él. Másfelől talán felismeri azt is, hogy a sikeres üzleti tevékenység hasznából valamennyit vissza kell forgatnia ahhoz, hogy majd az unokájának is sikeres üzleti vállalkozása lehessen. Mert ha nem lesz kultúra, nem lesz semmi. Egy komoly üzletemberrel beszélgettem a kínai térnyerésről. Megkérdeztem tőle, szerinte mi lesz Európával. Azt mondta, megtartják skanzennek. Mi Európán kívüli kultúrákkal foglalkozunk, én nagyon szeretem ezt a világot, tehát abban, amit mondok, semmi pejoratív tartalom nincs, de állítom, hogy a kínaiak nem tudnak majd mit kezdeni ezzel a kultúrával. Minden az övék lesz, meg az oroszoké, meg nem tudom kiké, de a kultúrával nem tudnak mit kezdeni. Legfeljebb majd gyönyörködnek benne. Hogy a hétvégén Pekingből Rómába lehet leruccanni, és milyen érdekes, ott a Colosseum. És még spagettit is főznek? Fantasztikus. Aztán hazamennek. Én bejártam Délkelet-Ázsiát, legalább harminc nagyvárost láttam, nagyon érdekes helyek, de sehol nem találkoztam organikus városi kultúrával, hogy csak  az építészetet említsem. Az a csoda, amit úgy hívunk, Párizs, Bécs, Firenze, Prága vagy Budapest, ez a csoda nincs Délkelet-Ázsiában. A keleti zenében nincs moduláció, az európaiban van. Hihetetlen különbség. Olyan kulturális távolság van köztünk, amit le lehet ugyan küzdeni, illetve kellő toleranciával közelíteni lehet, de hogy egy kínainak soha nem lesz a vérében Mozart Gran partitája, abban én egészen biztos vagyok. Soha. Érdeklődhet és gyönyörködhet benne, de a vérévé nem válik. Mint ahogy a kínai opera sem lesz soha a miénk. Érdeklődhetünk iránta, gyönyörködhetünk benne, de nem a miénk. Senkire nem számíthatunk, csak magunkra, hogy ne csak életben tartsuk, mint valami skanzent, hanem tovább is fejleszszük a saját kultúránkat, amelynek csak egy kis része a zene.

-De amikor majd, ne adj' Isten, a kínaiak az Európa nevű skanzenbe járnak kikapcsolódni, neked már nem tapsolhatnak, mert te csak itthon ülsz a foteledben és olvasgatsz? Olyan gyorsan eltelik az a tizenegy év! Komolyan el tudod képzelni, hogy a verőkre, gongokra, harangokra rá sem nézel, nem készülsz új bemutatóra?

-El tudom képzelni, sőt csak ezt tudom elképzelni. Kell tudni abbahagyni, és muszáj időt találni azokra a dolgokra, amelyek nagyon fontosak az életben. Ezért én ebbe a tizenegy évbe még egy tizenöt hónapos teljes megállást is beiktatok 2011. május vége és 2012. szeptembere között. Szeretném ugyanis az elmúlt harminc év alatt összegyűlt papírjaimat rendbe tenni. Szeretnék normális állapotokat hagyni magam után. Nem szeretném a fiamra hagyni azokat a ládákat, amelyekben az évtizedek alatt összegyűlt és rendszerezetlen holmijaim vannak, mert nem volt időm soha rendbe tenni, mert mindig félretettem, hogy majd holnap, de aztán mindig megint jött egy újabb holnap. 2012 őszén ötvenkét éves leszek. Onnantól kezdve a legfontosabb dolgom a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen elindított nagyon komoly alapfokú képzés, mestertagozat és doktoriskola működtetése lesz, ez már most is foglalkoztat és sok munkát is ad. Ötvenkilenc éves koromtól pedig, ha bárki kíváncsi lesz még rám, tanítani fogok, de koncertezni már nem. Olvasok majd, meg színházba járok, közös programjaim lesznek a családommal, az addigra húsz éves fiammal, aztán elmegyek többek között Peruba, a Galápagos-szigetekre, meg Tibetbe, ahova húsz éves korom óta készülök. Addig viszont az a legfontosabb, hogy mindent megtegyek azért, hogy tizenegy év múlva nyugodt szívvel tudjak visszavonulni, és azt mondhassam, hogy ami rám hárult, azt talán tisztességgel elvégeztem, és élve lejöttem a csúcsról. Ezt szeretném. Túl sok?

PETRÁNYI JUDIT

Az UMZE Kamaraegyüttes élén Klenyán Csabával és Csalog Gáborral

Felvégi Andrea felvételei