Nincs könnyű dolga a kritikusnak, amikor olyan nagyszerű előadók játékát kell szavakkal megragadnia, mint PERÉNYI MIKLÓS és SCHIFF ANDRÁS. Annyian és annyiféleképpen méltatták már kettejük mind intellektuális, mind érzelmi síkon tökéletesen összehangolt kamaramuzsikálását, hogy talán már nem is létezik olyan kifejezés, olyan jelző, mely ne hangzott volna el számtalanszor velük kapcsolatban. Ezért ahelyett, hogy általánosságban felsorolnám az előadásukat meghatározó technikai és zenei elemeket, megpróbálok a darabok mentén haladva beszámolni tapasztalataimról. A Perényi Miklós 60. születésnapja alkalmából meghirdetett hangversenysorozat második koncertjét, ahogyan az elsőt is, Bach egyik gambaszonátája nyitotta. A Zeneakadémia zsúfolásig megtelt nagytermének különleges, ünnepi atmoszférája érzésem szerint különbözőképpen hatott a művészekre. Perényi még visszafogottabban, már teljes mértékben a Bach-műre koncentrálva lépett színpadra, Schiff viszont a hangulattól felvillanyozva, a közönséggel egyfajta kommunikációt kezdeményezve ült a zongorához, mintha ezen a délelőttön ő is csak az ünneplő publikumhoz tartozna. Ez a kétféle hozzáállás az intenzív kamarazenei párbeszéden keresztül képes volt a D-dúr gambaszonáta (BWV 1028) valamennyi zenei kincsét felszínre hozni. Perényi elmélyült komolyságát, szemlélődését Schiff játékossága és könnyedsége oldotta, és kettejük minden felesleges manírtól mentes, letisztult játéka nyomán világosan kirajzolódott a kontrapunktikus szakaszokban bővelkedő triószonáta-faktúra -a három önálló szólam folyamatos egymásba fonódása -, a karakterek gazdagsága, a lassú tételek érzékeny dallamossága, valamint a virtuóz gyors tételek lendülete, frissessége. A zongora finoman, rugalmasan, csembalószerű hangzást produkálva ölelte körül a cselló puha, gambaszerű tónusát.
Schiff András és Perényi Miklós -Felvégi Andrea felvétele Perényi Bach-tolmácsolásaiban az a legszembetűnőbb, hogy sosem ismétli önmagát, játéka állandóan változik, tökéletesedik, színesedik, úgy, hogy közben minden korábbi interpretációja is érvényes és helytálló marad, változzon bármennyit is az előadópraxis. A Gramofon különszámában így fogalmazott: „...szeretnék előrébb jutni. És főleg: meghaladni azt, ami tegnap volt. Meghaladni fizikai és szellemi síkon is." Hogy ennek mi a titka? Megint a művész szavait idézem: „Sohasem közeledem erőszakosan a művekhez, inkább őket hagyom, hogy hozzám jöjjenek. Ehhez idő kell... Nem akarok olyan különlegességet kitalálni, amit később megbánhatnék... csak a zene fontos." Az apróbb hanghibák, bizonytalanságok a kétféle hangszer eltérő időigényéből adódtak. Itt nem sietésre gondolok, hanem arra, hogy bizonyos zenei frázisok nyugodt megoldására egy fúvós vagy vonós hangszeren a levegő, a fekvésváltások, a vonókezelés miatt leheletnyivel több idő szükségeltetik, mint egy billentyűsön. Az együttjáték ilyen árnyalatnyi pontatlanságai persze betudhatók a még ilyen nagy művészek esetében is jelenlévő kezdeti feszültségnek, melyből Chopin g-moll szonátájának (op. 65) előadásában már semmit sem lehetett érzékelni. (Bevallom, én nem tartom szerencsésnek a minden szempontból legkényesebb játszanivalót jelentő Bach-szonátával való indítást, mégis majdnem minden cselló-zongora koncerten, ahol szerepel a műsorban, nyitószámként hangzik el, és csekélyebb kvalitású zenészek esetében rendszerint áldozatul is esik a kezdeti izgalom levezetésének.) Klasszikusan visszafogott, túlzásoktól és szélsőségektől mentes, mégis sokszínű és érzelemgazdag interpretáció zárta a koncert első felét. Schiff sűrűbb, teltebb hangzásképet teremtett, és talán az ünnepelt iránti tiszteletének köszönhető, hogy szólamának dinamikáját különös óvatossággal, végig az együttes megszólalás kiegyensúlyozottságát szem előtt tartva igazította a gordonkához, azt még a legerőteljesebb fortékban sem szorítva háttérbe. Perényi hangjának gazdagságát, tiszta intonációját, kifinomult vonókezelését, különféle vibrátóit már szinte észre sem veszszük, hiszen nála a tökélyre csiszolt technika magától értődik, és sosem öncélú, mindig csak eszközként funkcionál, mely a zenei kifejezést szolgálja. A legváltozatosabb hangszíneket, a legkönnyedebb hangvételt és a legvarázslatosabb pianókat Debussy Szonátájában hallhattuk a hatvanéves muzsikustól. Az improvizatív, rövid frázisokból építkező, különböző eredetű és jellegű zenéket felvonultató darab izgalmasan, az egyes karakterek merész gesztikulálásával, mégis tökéletes egységbe foglalásával szólalt meg. Talán Schiff zongorázása lehetett volna kicsit erőteljesebb: itt már zavart, hogy a vezető szerepet teljes mértékben átengedte a csellónak. Beethoven C-dúr szonátájában (op. 102/1) aztán helyrebillent az egyensúly a két hangszer között: a zenészek energikusan, derűsen játszottak, hajlékonyan, tiszta artikulációval, pergő párbeszédekkel, valamint éles kontrasztokkal -visszafogott dallamossággal és kitörő szenvedéllyel -tolmácsolták a művet, nem mellőzve a beethoveni humort sem. A közönség szűnni nem akaró lelkesedését egy Beethoven- (Variációk Mozart Varázsfuvolájának egy témájára) és egy Bach-darabbal (G-dúr gambaszonáta) hálálták meg. (Február 3. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.) KÁLLAY KATALIN
Tizenhat nap, tizenhárom európai város, tizenhárom koncert. Ennyi fért abba a turnéba, amelyet a PITTSBURGHI SZIMFONIKUSOK szerveztek városuk fennállásának 250. évfordulója tiszteletére. Nem csoda tehát, hogy a koncertsorozat utolsó előtti állomásán, Budapesten már nem mutatták legjobb formájukat. A játék kicsit megkopott, a kezek elfáradtak. De még így is világossá vált, hogy a 150 éves együttes, az USA 22. legnagyobb városának zenekara még mindig méltó hírnevéhez. Beethoven Egmont-nyitánya nagyon ígéretesen indult: a vonósok pontosan, energiától duzzadóan, telt hangon játszottak, a crescendók pedig úgy épültek fel, ahogy -eddig úgy képzeltem -csak a keverőasztal segítségével lehetséges: valóban minden hang erősebben szólt az előzőnél, s így a kiindulóponttól teljesen zökkenőmentesen, sodró erővel jutottunk a fortissimóig. Emellett biztató jelnek számított a teremben hallható nagyon szép utózengés is, amelynek köszönhetően a vonós akkordok még kedvezőbb színben tűntek fel. Csakhogy végül mégsem történt semmi. Lehet, hogy az Egmont-nyitány csak magyar fülben cseng olyan patetikusan? Mindenesetre MAREK JANOWSKI pálcája alatt nem lehetett szó sem drámáról, sem szenvedélyről, csakis precízen megrajzolt témákról és akkordokról.
Marek Janowski Beethoven G-dúr zongoraversenyében aztán a precizitás is elkallódott. Az első tételben a hegedűk olyan bizonytalanul válaszoltak NYIKOLAJ LUGANSZKIJ szólójára, mintha lapról játszották volna a darabot -megjegyzem, turnéjuk során itt találkoztak először a fiatal orosz zongoristával. S ez a határozatlanság végig megmaradt -talán egyszerűen a fáradtság okozta, vagy Janowski hatott így az együttesre. Igaz, amennyire láthattam, úgy tűnt, a zenekar tagjai nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget mozdulatainak. Ő egyébként a zenekar úgynevezett alapítványi vendégkarmestere, azaz az együttes három állandó vezetője közül az egyik. Annyi mindenesetre elmondható róla, hogy ezúttal egyáltalán nem vezényelt látványosan. Ez még önmagában nem volna baj, sőt: a túlzott mozgás, a balettozás egy kicsit mindig gyanús. Csakhogy ami megszólalt, az sem nyújtott semmiféle izgalmat, nem sugárzott belőle különösebb mondanivaló. Látszatra Luganszkij is hasonlósan viselkedett a színpadon: kis mozdulatok, merev derék, egyenes nyak. Ám az ő zenéléséből mégis kitündökölt valami. A zongora életre kelt, a dallamok még a zenekar sótlan frázisai fölött is beszédszerűvé váltak. Kecsesen, szinte törékenyen billentett, s - főképp a lassú tételben - mintha Chopint játszott volna. Az persze még mindig kérdés marad, mennyire illik ez a hangvétel Beethoven zongoraversenyéhez, főképp pedig annak fináléjához, amelyben a zenekar mintha erőre kapott volna. Luganszkij viszont továbbra is merengően, elrévedve folytatta -s így még nagyobb lett az ellentét a mű, a zenekar és a zongorista játéka között.
Nyikolaj Luganszkij A szünet után Brahms 3. szimfóniája következett. A koncentráció javult, nagyjából minden a helyére került. Semmi nem tűnt forszírozottnak, kidolgozottak voltak a szólamok közti arányok. Mégis, ha le kellene rajzolnom, milyen volt a hangverseny, valószínűleg csupa egyenes vonalat képzelnék magam elé. Janowski ugyanis úgy vezényelte végig a művet, hogy közben nem jelölte ki a fontos pontokat. Éppen az hiányzott, amit Clara Schumann meghallott a szimfóniában: az erdő susogása, a lélekemelő költészet. De azért nem hiába szólaltak meg időben és megfelelő dinamikával a hangok. Végül szép lassan, legyőzve a nagy teret és a fáradtságot, mégis Brahms zenéje vette át az irányítást, s ennek már a Pittsburghi Szimfonikusok sem tudtak ellenállni. (Február 4. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KATONA MÁRTA
PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR oratóriumsorozatának első hangversenyén Bach évtizedekig érlelt, monumentális h-moll miséje hangzott el a Művészetek Palotájában, VASHEGYI GYÖRGY irányításával. A zenei kifejezőeszközökben páratlanul gazdag, a zeneszerző egyházzenei művészetét egyedülálló módon összefoglaló kompozíció először szólalt meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, így a közönség megérdemelte volna, hogy egy, az eseményhez illő, alapos kísérőfüzetet kapjon kézbe az előadás előtt (az utóbbi időben a Művészetek Palotájában szinte minden koncerthez mellékelnek programfüzetet, érthetetlen ennek hiánya egy ilyen rangú oratóriumsorozatnál). Ehelyett csak a hangverseny eleji konferálásból értesülhettünk a fontosabb szólamokat játszó zenészek, valamint az énekes szólisták nevéről, és arról, hogy a szünet után elhangzik Carl Philipp Emanuel Bach bevezetője, melyet a Credo 1786-os bemutatójára komponált. Vashegyi tehát megint szolgált valami különlegességgel. A darab váltakozó hangzásképei -szólisztikus, kamarazenei felállások, valamint kétkórusos, nagyzenekaros tuttik -azonban átgondoltabb koncepciót igényeltek volna a hangszeresek, a kórus és a szólisták elhelyezését illetően. Ebben az akusztikai környezetben nem volt szerencsés az énekeseket közvetlenül a kórus elé és a zenekar mögé állítani. Alig lehetett hallani őket, ráadásul a continuo-szekciótól is meszszire kerültek, ami igencsak megnehezítette a precíz együttjátékot a szólisztikusabb tételekben. A hangzás hiányosságait leszámítva Vashegyi világos formálása nyomán tisztán kirajzolódott a mise ciklikus felépítése, a karakterek, a témák sokszínűsége, de a kifejezés mélységét, a műben rejlő gondolati gazdagságot és drámaiságot csak a szünet után, a Credótól sikerült felszínre hoznia. Az előadás legszebb, legihletettebb pillanatai, az Et incarnatus est és a Crucifixus aztán kárpótoltak a koncert -a kórus és a zenekar teljesítményét tekintve is -kiegyensúlyozatlanabb, távolságtartóbb első feléért. Bach a szövegek nagy részét - tartva magát a régi többszólamú mise hagyományához - a kórusra bízta, s a Purcell Kórus, mint mindig, izgalmasan, intenzív, egységes tónussal, rugalmas frazeálással énekelt, a szólamokat tisztán körvonalazva és a dinamikai árnyalatok széles skáláját nyújtva. Az Orfeo Zenekar homogén, puha, meleg vonós színeivel, és precízen, változatos artikulációval, kifejezően muzsikáló fúvósaival szerzett örömet. A hangszeres szólisták kivétel nélkül remekül helytálltak, külön kiemelném Kertész Ildikó gyönyörű hangú, hajlékony és expreszszív fuvolaszólóit. A két együttes összjátéka a lassabb és mérsékeltebb tempójú tételekben kifogástalan volt, de a gyorsabb tételekben - Vashegyi a Gloria és a Credo élénkebb szakaszaiban különösen gyors tempókat vett - pontatlanná vált. A kórus nem tudott lépést tartani a zenekar lendületével, egyrészt az akusztika támasztotta nehézségek miatt, másrészt ezek a tempók már valószínűleg nem megoldhatók a nyugodt levegővételek és a tiszta szövegmondás sérülései nélkül. A continuo-szekció tagjai magabiztosan és pontosan játszottak, azonban az említett távolság, mely a szólistáktól elválasztotta őket, megakadályozta a levegővételek, a finom agogikák gördülékeny lekövetését, s így az áriák néhol nyugtalanná váltak. Az énekesek teljesítményét ezen az estén nem éreztem kimagaslónak, ebben persze szerepet játszott az is, hogy csak nagyon halkan hallottam őket. ZÁDORI MÁRIA a tőle megszokott biztonsággal és stílusérzékkel énekelt, karcsú, világos szopránja hajlékonyan olvadt a zenei szövetbe. HALMAI KATALIN produkciója tűnt a legkiegyensúlyozottabbnak és a legmeggyőzőbbnek: hangja testesebb, gazdagabb, szólamát mégis könnyedén, árnyaltan és kifejezően tolmácsolta. BÁRÁNY PÉTER kontratenorja finoman kimunkált, előadása mégis kissé bizonytalan és egysíkú volt, noha adottságai sokkal színesebb, bátrabb és érzelemgazdagabb interpretációra is lehetőséget nyújtanának. Az est külföldi vendégművészei közül JULIAN PODGER okozott nagyobb csalódást; alapvető technikai problémákkal küszködik, feszesen, erőből énekel, hangszíne érdes, magasságai nincsenek meg, és zeneisége sem olyan átütő, hogy ezeket a hiányosságokat képes lenne feledtetni velünk. RAIMUND NOLTE basszusa sem elég dús és zengő, sokszor nem is elég hajlékony, de intenzív színpadi jelenlétével, zenei kifejezőerejével sikerült áthidalnia technikai problémáit. A Credo basszusáriájában (Et in spiritum) igazán emlékezetes perceket szerzett közönségének. (Február 5. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KÁLLAY KATALIN
Bizonyosan nem csalódott az a koncertlátogató, aki felvillanyozó zenei élmény reményében foglalta el helyét az Európai Kamarazenekar hangversenyén. A különböző országok muzsikusait egyesítő, mintegy ötvenfős zenekart -melynek tagjai, ahogy azt teljesítményük és hozzáállásuk példásan bizonyította, szólistaként és kamarazenészként egyaránt működnek -Schiff András vezényelte, a koncert egyik felében a zongora mellől, s mindvégig partitúra nélkül. Az együttes programját két német romantikus mester, két pályatárs és barát: Mendelssohn és Schumann ismertebb, illetve ritkábban hallható művei alkották. Magabiztosság, gazdag tónus, külső-belső elevenség és persze vitathatatlanul magas színvonal - ez jellemezte az Európai Kamarazenekar produkcióját. Ugyanakkor nem állítható, hogy az előadás makulátlan lett volna: kivált a közös hangindítások, fráziszárások tökéletességén esett néha csorba, olykor pedig úgy tűnt, a zongora és a zenekar hangerőarányai is csiszolásra szorulnak. Ezek természetesen nem súlyos hibák - éppen azért tartom fontosnak megemlíteni őket, hogy hangsúlyozzam: az együttes játékának oly sok erényét és erősségét tapasztaltam, hogy néhány tévedésük csak szerethetőbbé tette s a túlzott sterilitástól óvta meg interpretációjukat. Játékuk jellemzésekor elsősorban azt a belső
nyugalmat és az ebből táplálkozó, a megfelelő pillanatot kivárni képes
feszültségteremtő erőt említeném, amely olyannyira emlékezetessé tette
különböző karakterű tételek vagy szakaszok összekapcsolását. Példaként
említhetem a Hebridák-nyitány (op. 26), vagy Schumann zongoraversenye, a Bevezetés és allegro appassionato
(op. 92) szakaszhatárainak érzékeny tolmácsolását. Kisebb léptékű, de
hasonló példa az együttes higgadt kontrasztteremtő készségére az egyik
ráadásszám, Schubert Rosamunde-kísérőzenéjének részlete, ahol
a rondótéma különös, elbizonytalanodó hangnemi kitérése minden
visszatérésekor meglepetésszerűvé vált. Emlékezetes és feltűnő volt
továbbá az interpretáció mikrodinamikája. Az árnyalt, összehangolt és
spontánnak tűnő hangerőbeli előremozdulások és visszahúzódások
folyamata szinte lüktető, élő testté tette a zenét. Ennek
illusztrálására az est jóformán bármely perce kínálhat példát, de Az elhangzott műveket külön-külön számba véve sem változik egységes benyomásunk. Mint kompozíciók talán a zongoraversenyek tűntek kissé halványabbnak - a már említett Schumann-mű mellett Mendelssohn d-moll koncertje (op. 40) -, Schiff játéka azonban ezt is képes volt feledtetni. Hogy a ragyogóan megoldott, minden mozzanatukban izgalmas kisebb számok, vagy a Schumann-szimfónia nyerte-e el inkább a jelenlévők tetszését, úgy vélem, ezúttal teljesen szubjektív kérdés. Számomra mindenesetre az utóbbi volt az est tetőpontja: lenyűgözőnek és nagyszabásúnak mutatkozott anélkül, hogy pöffeszkedőnek vagy terjengősnek tűnt volna. A szimfónia lendületes, de tartalmasan kihasznált tempói, robbanékonysága, a hallgatók előtt világosan kibomló struktúrája, megindító belső fűtöttsége egyszerre jelezte Schiff karizmatikus erejét, az együttes profizmusát és e két tényező vibráló és izgalmas találkozását. (Február 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KUSZ VERONIKA F ebruár 8-án és 9-én a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR két bérleti estjén (Klemperer- és Ferencsik-bérlet) Gustav Mahler 8. szimfóniája hangzott el. A koncerteket nem előzte meg különösebben nagy hírverés, nem harangozták be az „Ezrek szimfóniáját". A hétköznapi hangversenynek álcázott esemény mégis a mű (kevés epizódból álló) magyarországi előadás-történetének eddigi legfontosabb fejezetévé vált. Magam az első koncertet láttam-hallottam. Ez az előadás makulátlan volt, annak ellenére, hogy akadtak benne „hibák". Az est karmestere, KOCSIS ZOLTÁN később úgy nyilatkozott, hogy szombatra ezeket is sikerült kijavítani. A -szerintem említésre sem méltó -hibákat magam csak azért vettem észre, mert nem sokkal a koncert előtt többször is meghallgattam Pierre Boulez új felvételét. Boulez és Kocsis interpretációja - az eltérések ellenére - ugyanazt a hatást gyakorolta rám: mindkettő a műre irányította a figyelmemet, elhitették, hogy Mahler legfurcsább (és bizonyos tekintetben túlontúl egyszerű) darabja komolyan vehető és komolyan veendő műalkotás. Boulez is és Kocsis is hallatlanul nagy erővel győzött meg arról, hogy a kompozícióval szembeni korábbi kritikám élén ideje tompítani. Továbbra sem hiszem el Mahlernek, hogy ez lenne a legnagyobb műve, de azt végre készséggel elismerem, hogy a mű szellemével való azonosulás nem totális abszurditás. Kocsis rendet teremtett a féktelen harsogásban, a két rész között tiszta zenei kapcsolatokat tárt fel, a rímeket tökéletesen egybecsendítette, az összetettebb második részt pedig igen plasztikusan strukturálta. Ennek bevezetője (Poco adagio) nála szinte önálló tétellé vált, mintha az egész szimfónia lassú tétele volna (Bouleznél ez a rész csak nagyszabású késleltetés); a különböző rendű és rangú angyalok „jeleneteinek" képtelenségéhez humort is társított, így olyasféle scherzo-hangvételt csempészett a nagy egészbe, amellyel korábban nem találkoztam. A rendkívül hatásosan felépített befejezésben (ez alatt a két utolsó szakaszt, a Mater gloriosa és a Chorus mysticus részt értem) a késő 19. századi szimfonikus tradícióval egybecsengő, visszatekintő összefoglalás gesztusára figyelhettem fel: Bruckner körben járó szimfonizmusára ismertem rá. Kocsis a mű legvégén ugyanúgy „kapcsolta be" a karzat rézfúvósait, mint az első rész zárásakor, mégis az volt az érzésem, hogy a megelőző bő nyolcvan percben ezzel a dinamikával, ezzel a hangszínnel, ezzel az akusztikai káprázattal még nem találkoztam. A közreműködő együttesek (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, NEMZETI ÉNEKKAR, MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA, MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA, BUDAPESTI KÓRUS) nagyszerű teljesítményt nyújtottak, jó volt hallani, hogy megingások nélkül, töretlen folyamatossággal járták végig a negyed (Veni, creator spiritus), majd a háromnegyed kört (a Faust második részének zárójelenete). A két út kapcsolata pénteken egyértelműen drámai hatást keltett. (Tanulságos, hogy a karmester szerint a kitisztított második előadás a drámai elsőtől különbözött, ünnepélyesebbé vált.) A szólisták teljesítményével nem lehettem maradéktalanul elégedett. A három férfiú (MATHIAS SCHULZ, KÁLDI KISS ANDRÁS, KOVÁCS ISTVÁN) nem azonos színvonalon, de egyként alulmaradt a szólamukkal vívott küzdelemben, ám puszta jelenlétük is elegendőnek bizonyult. Keveset lehetett érzékelni NÉMETH JUDIT és MELÁTH ANDREA énekéből. CSERNA ILDIKÓ és SZABÓKI TÜNDE viszont olyan tündöklő erőt sugárzott, mely valamennyi szólista teljesítményét felragyogtatta. MITILINEOU CLEO karzatról felcsendülő, rövid énekének ártatlanságával lepett meg. Kocsis Zoltán alkatától idegennek gondolom ezt a mahleri világot, ám az idegenség -gyakran megtapasztaltam ezt a dirigensnél -az erő összpontosítására, a mű következetes és acélos etikájú képviseletére, nemes és alázatos szolgálatra, már-már eufórikus koncentrációra készteti, ő maga pedig ugyanerre sarkallja valamennyi muzsikustársát. A közönség a drámai koncertben felismerte az ünnepet, s ekként fejezte ki tetszését. (Február 8. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) MOLNÁR SZABOLCS
Harsány szavánál az se szebb talán, / mely misenapkor zeng az orgonán. / S olyan pontos, nem érhet föl vele / Óra, de még a klastrom tornya se -mondja az apácák papja Chanticleerről, a kakasról Chaucer művében, a Canterbury mesékben (Fodor András fordítása). Ez az egyébként beszélni is képes szárnyas a névadója annak a tizenkét tagú, Los Angeles-i együttesnek, amely februárban Budapesten vendégeskedett. Tizenkettő: kényes létszám. A mi közép-európai fogalmaink szerint férfikarnak túl kicsi, kamarakórusnak túl nagy -egy szólamot mindenképpen többen énekelnek egyszerre, viszont ahhoz nem elegen, hogy a sok hang könnyedén egységgé simuljon össze. Persze örök dilemma ez. A régi korokban minden bizonnyal fontos volt, hogy például a szoprán, a kontratenor és a basszus szólam karakteresen eltérjen egymástól. De ugyanúgy lehet cél a kórus egységes hangzása is. Az viszont természetesen mindkét esetben kerülendő, hogy egy szólamon belül hallhatóvá váljanak az egyes énekesek. S ez tizenkét előadó esetében nem könnyű feladat. A CHANTICLEER ÉNEKEGYÜTTES-nek sem mindig sikerült ennek megoldása, így a műsort indító Byrd-anthemben sem, amelyben, bár tisztán és pontosan énekeltek, mégis rendezetlennek tűnt a hangzás. Paradox módon azonban a hangverseny további részében talán éppen ezért nyűgözött le a kórus. Hihetetlenül fürgén váltogatták a különféle hangszíneket: a nagy férfikari hangzást és a törékeny kamaraformációét, az egyes szólamok kiemelésére épülő megszólalást és a tizenkét önálló individuum fellépését. S mindezt mindig úgy, ahogyan az adott mű és korszak megkívánta. Tizenkét technikailag és zeneileg felkészült, profi énekes, tizenkét egyéniség szórakoztatta a közönséget szombat este -és így ki tudott volna az időnként kicsit szétszóló szopránra haragudni? Úgy énekelték Byrdöt, Palestrinát, Mahlert és Ligetit, olyan változatos térformákat vettek föl, olyan ügyesen variálták a szólistákat, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne. A gospel-, jazz- és népdalátiratokat pedig az oldottság ellenére is olyan koncentráltan adták elő, mint a legbonyolultabb reneszánsz polifóniát.
A Chanticleer Énekegyüttes - Csibi Szilvia felvétele
„A kakas meg dalolt, oly lelkesen, / sellő se zenghet így a tengeren" -írja Chaucer Chanticleerről. S illik ez a jellemzés az amerikai együttesre is, bár nálunk szokatlan, hogy a lelkesedést kézmozdulatokkal, huncut kacsintásokkal és kifejező mimikával is alátámasztották. Mindenesetre ezek a show-elemek ezúttal nem a zenei hiányosságok takargatását szolgálták, sokkal inkább a különböző stílusok és a szöveg megértését. Az enyhe kezdeti bizonytalanság és bizalmatlanság hamarosan meg is szűnt: Josquin des Prez műveit és Gabrieli két darabját már lehengerlő előadásban hallhattuk. A „Thyrsis meg akar halni" kezdetű pásztorjátékból áradt az erotika, a „Zajt hallok" kezdetű madrigálban pedig valóban életre keltek a csatajelenet hangjai, a harcra buzdító trombitaszó, a fegyverek csattogása. Nem szeretnék a „Kodály országát" siratók sorába beállni, de muszáj feltennem a kérdést: hol bujkálnak nálunk azok a képzett és lelkes együttesek, amelyek a reneszánsztól a kortárs zenéig minden stílusban ilyen otthonosan mozognak? Mert a Chanticleer bizonyította, hogy ez lehetséges. A reneszánsz műcsoportot a budapesti koncerten kortárs kompozíciók követték. Steven Stucky három, az együttes számára készült, különböző nyelveken megszólaló alkotása mutatós, ám kissé sablonos darabnak tűnt. Chanticleer, a kakas sem tudott ellenállni a róka hízelgésének, s hiúságból hajlandó volt arra, hogy csukott szemmel zengje énekét. Ám, ahogy a mese végén kiderül, páratlan tehetsége mellett valójában rendkívüli ésszel is megáldotta őt a sors: okos csellel végül mégis sikerült kiszabadulnia a ragadozó szájából. A koncert első felét záró Mahler-dalátirat bizonyította, hogy az együttes méltó névadójához. Az „Elvesztem a világ számára" kezdetű Rückert-dal (Ich bin der Welt abhanden gekommen) ezúttal kórusfeldolgozásban hangzott el -hatalmas dallamívek, ezer szín kavalkádja, fájdalmas akkordok. Ez az, amiben a Chanticleer leginkább tündökölhet, amivel valóban rászolgál a reklámanyagokban előszeretettel használt kifejezésre: „zenekar emberi hangokból". A legjobb fogás azonban csak ezután következett. A programfüzet szerint kifejezetten erre az estére tanulta meg az együttes Ligeti György három kórusművét, hogy ezzel tisztelegjen a magyar közönség és a nemrég elhunyt szerző zsenije előtt. A magyar szöveget szépen ejtő -és láthatóan értő - előadást a hallgatóság kitörő örömmel fogadta. (Február 9. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája) KATONA MÁRTA
A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenyein aligha érheti meglepetés a koncertlátogatót, s a kritikusnak sincs egyéb dolga, mint örömmel regisztrálni az együttes jól ismert, fegyelmezett hangzását és felelősséggel kidolgozott összjátékát, valamint élvezni a népszerűbb darabokból és kuriózumokból körültekintően összeállított, mindig jól követhető programot. Az a negyvenöt év tehát, amelyet a zenekar a magyarországi és a Magyarországon kívüli zeneéletben tevékenyen eltöltött, és amelyet az idén koncertsorozattal ünnepel, valóban maradéktalan elismerésre ad okot. Rolla János együttesének felkészültsége és az együtt töltött évek tapasztalata olyan kiemelkedő előadói színvonalat eredményez minden egyes koncertjükön, amelyet a diszpozíció napi változása sem csorbíthat jelentősen. Így, habár legutóbbi fellépésüknél számos sikerültebbet hallott már a közönség, összességében mégis elégedetten távozhatott a program végén. Egyrészt azért, mert az interpretáció hibái ellenére is számos értéket mutatott fel: például a karakteres, puha tónust, vagy a művek ívét megrajzoló, a pillanatnyi történésektől eltávolodni képes, lényegre törő zenei ábrázolásmód képességét, másrészt az együttes fegyelmezett magatartására jellemzően jól érzékelhető volt, hogy az első szám kevésbé meggyőző megszólaltatását követően fokozott koncentrációval ügyeltek arra, hogy a hangverseny további részében pontosabb intonációval és nagyobb egymásra figyeléssel játsszanak. Ennek következtében a program második felét kitöltő Schubert-Mahler-mű: A halál és a lányka című vonósnégyes kamarazenekari átirata homogén, szélsőségektől tartózkodó, mégis megrázóan drámai előadása tűnt számomra a legjelentősebb interpretációnak. Az együttes játékát fojtott intenzitás jellemezte, s ebből a szerény, érzelmileg tartózkodó tolmácsolásból adódóan nem anynyira a zenei folyamat egyes pontjai maradtak emlékezetesek, hanem az interpretáció egésze keltett súlyos, lerázhatatlanul nyomasztó hatást, s igazolta ezzel hitelességét. Technikailag ugyan nem volt makulátlan az előadás, de a hangversenyt nyitó Weiner-mű, a Pasztorál, fantázia és fúga (op. 23) esetében mutatkozott intonációs zavarok és kissé elmosódott szólamformálás sokkal kevésbé jellemezte. Ez utóbbi kompozíció valóban gyengébben sikerült az est többi számánál, és a Liszt Ferenc Kamarazenekar teljesítményéhez képest általában is: a Pasztorálból a nyugalmat, a Fantáziából az elengedettséget hiányoltam, a Fúga pedig karakteres, tömör megszólalása ellenére utóbb szétesett, s az expozícióban még szinte tapintható feszültség idővel elillant.
A szélső számoknál sokkal színesebb és elevenebb volt Carl Philipp Emanuel Bach A-dúr gordonkaversenyének tolmácsolása. A kamarazenekar tisztelettudóan a szólista, VÁRDAI ISTVÁN mögé lépett, és támogatta-követte interpretációját. Együttműködésüket harmonikusnak és kiegyensúlyozottnak találtam, hiszen Várdai visszafogott, kulturált és figyelmes játéka legalább annyi tiszteletet mutatott előadótársai iránt, mint fordítva, ráadásul elképzelései kiválóan illeszkedtek a kísérő együttes koncepciójához. Zenei szempontból is üdítően hatott Várdai megjelenése: interpretációja általános visszafogottsága-szerénysége ellenére sziporkázó volt. A művészek finom egymásra hangolódása és kommunikációja egyrészt kamarazenei élményként hatott, másrészt a szólista játékának ereje nem nélkülözte azt az energiát sem, amely igazi koncertelőadássá avatta az interpretációt. Hogy a bensőségesség és a jó értelemben véve extrovertált játék arányait helyesen találták meg, arról leginkább a második tétel előadása győzött meg: ez áttetsző finomsága ellenére is tudott figyelemfelkeltő, nagyszabású lenni. (Február 14. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar) KUSZ VERONIKA
Négyészes bérletének második estjén RÁNKI DEZSŐ és KLUKON EDIT azt folytatta, amit januárban elkezdett. A két zongoraművész akkor Bartók Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című darabját, a Gyermekeknek első füzetét, valamint Bach Kétszólamú invencióit tűzte műsorára. Februárban a Gyermekeknek második füzetét, Bach Háromszólamú invencióit és A csodálatos mandarin négykezes változatát hallhattuk. Bartók maga készítette a négykezes zongorakivonatot pantomimjából, talán legnagyobb szabású zenekart használó művéből. De a Mandarin nem csak a hangszerelés, hanem a forma tekintetében, szerkesztési szigorában is páratlan Bartók színpadi műveinek sorában. Minden dallam, motívum vagy hangszerelési fogás jelentéssel bír, a történet nyomasztó, rejtélyes és szenvedélyes oldalának hangsúlyozását szolgálja. S a klarinét csalogatóját, a hegedűk üveghangjait, a feszültség és hangerő fokozásának zenekari méreteit zongorára átültetni természetesen lehetetlen, noha Ránki Dezső és Klukon Edit hangszeres kivitelezés terén szinte tökéletes előadásában a zongora telt zengése, a dinamikai és karakterbeli árnyalatok széles skálája képes volt felidézni a szimfonikus zenekari élményt. Pótolni mégsem tudta. A zongora homogén hangzása, még ha a legváltozatosabb billentéssel és pedálozással játszanak is rajta, megváltoztathatatlan -ezen az estén tehát a mű sokkal szikárabbnak, intellektuálisabbnak hatott, mint zenekari változatában: a zene modernsége, a romantikától való végső elszakadás került így a középpontba. A művészházaspár előadásában mégis szuggesztívan szólalt meg a kompozíció. Tudták, hogy nem kelhetnek versenyre az ezerszínűre hangszerelt verzióval, s egy idő után a hallgató hallása is alkalmazkodott, mint ahogyan egy fekete-fehér filmet nézve is látni véljük a világoskék és világoszöld közti különbségeket, majd fokozatosan más szempontokat kezdünk figyelni: a gesztusokat, az arcok megvilágítását. Így a puritán hangzás mögött lassan Ránki és Klukon előadásában is kibontakozott a groteszk és nagyszerű különös keveréke, megszólalt a kegyetlenség és az ellenállhatatlan csábítás hangja. Míg a Mandarint lecsupaszítva, átlényegítve hallhatta a Zeneakadémia közönsége, Bach Háromszólamú invencióit kiszínezve. Ránki Dezső előadásában ezek a polifon gyöngyszemek egyetlen hosszú lánccá álltak össze a C-dúrtól a h-mollig. Mintha romantikus, vagy inkább francia barokk karakterdarabok sorozata lenne ez a tizenöt darab. Mintha az álmodozót követné a huncut, a szigorú, majd a heves és a szerelmes. Érdekes ötlet, s a megvalósítása is meggyőző volt (az A-dúr invenciótól eltekintve, amelyben apró memóriazavar lépett fel). Főképp azért, mert a bachi struktúra sosem sikkadt el, s Ránki játéka alapvetően végig megmaradt a 18. századi stílus keretein belül. Érzékeny és értő frazeálással, jól eltalált tempókkal szólaltatta meg a rövid darabokat. A hangverseny második felében ismét két művész lépett színpadra, ezúttal két zongorával. Bartók Gyermekeknek című sorozatának 2. füzetét felváltva játszotta a két muzsikus: Klukon kezdte a sort, erre válaszolt Ránki két tétellel, majd ismét Klukon következett. Úgy adogatták egymásnak a kezdő zongorázóknak való apró darabokat, mintha labdáztak volna. S kezük alatt úgy szólaltak meg ezek a miniatűrök, hogy a hallgató önkéntelenül is a felfedezés örömét élhette át: az ezerszer játszott és hallott művek új oldalukat mutatták. A Debrecenbe kéne menni, a Csillagok, csillagok vagy a Házasodik a tücsök nem a jól ismert nóták megzenésítései voltak, hanem mind egy-egy külön világot nyitottak meg. Ránki Dezső és Klukon Edit előadásában Bartók sorozata lebilincselően fordulatos mesévé alakult. Tizenkilenc magával ragadó dallam, tizenkilenc egyedülálló hangulat -mintha most találkoztunk volna velük először. (Február 15. -Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.) KATONA MÁRTA
Nagy
várakozás előzte meg JEVGENYIJ KOROLJOV budapesti fellépését.
Személyében valóban jelentős zongoraművészt ismerhettünk meg. (Koroljov
1995 áprilisában járt első ízben Budapesten, Bach Die Kunst der Fuge
című művének előadójaként -koncertjéről a Muzsika hangversenyrovata
kritikát közölt. -A szerk.) Aki azonban Bach-felvételeire
hagyatkozva valamiféle csodában reménykedett, a koncert végeztével
talán csalódottan távozott. Sajátos jelenség, és a koncertélmény
ambivalenciáját híven tükrözi, hogy Koroljov játékának egészen
kivételes minőségére egy ráadásszám világított rá, miközben maga a
kiválasztott mű (Mozart: C-dúr variációk, „Ah vous dirai-je, Maman"
Keller András és Jevgenyij Koroljov - Felvégi Andrea felvétele A koncert első részében a d-moll zongoraversenyt (K. 466) adta elő. Többnyire a dinamikai tartomány középső sávjában mozgott, ám olyan élesre húzott kontúrokkal, olyan fényes hanggal és olyan tiszta rajzolatú vonalakkal, hogy szólama minden egyes ütemben legalább egy szinttel a zenekar felett hallatszott. Úgy tetszett, a vékony testalkatú, könnyedén, erőlködés és súly nélkül zongorázó Koroljov hangosan játszik. Ez egészen különleges pianisztikus adottságokra vallott, de a d-moll zongoraverseny csodálatához mégiscsak kevésnek bizonyult. A kíséretet ellátó MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR Koroljov „hidegtűs" technikáját nem ismeri, így a zongorista magánszólama a szénnel rajzolt háttérből valósággal kiugrott. Más esetben a nyersebb, durvább megszólalás talán közelebb ér a kompozíció lelkületéhez, ám ezúttal a zenekari játék érdessége, pongyolasága inkább bosszantott. Egy idő után pedig -miután kirajzolódtak a karmester, KELLER ANDRÁS olvasatának főbb vonásai -egyre inkább zavart, hogy a jelenségek hátterében maga a karmester áll. Nem gondolom, hogy egy olyan ösztönökkel rendelkező zenész, mint Keller, kifejezetten azt kérné muzsikusaitól, hogy ne legyen a zenei frázisoknak kinetikus energiája, a dallamvonalaknak célra irányuló mozgása; hogy a hangok csak sorolódjanak egymás mellé, ne kapcsolódjanak össze logikai lánccá. A hallhatóan szélsőséges dinamikára buzdított zenészek azonban mintha épp ezekről feledkeztek volna meg. Keller vezényléséből látszott, hogy ezen az estén elsősorban a dinamikai váltások (nem pedig a folyamatok) foglalkoztatják, s ettől az egész interpretáció egysíkúvá vált. A szünet után hallott C-dúr zongoraverseny (K. 467) sokkal jobban sikerült, s ebben Koroljov is többet tudott megmutatni önmagából. Az első tétel imitációs játékait érzékivé varázsolta, a lassú tétel gyakran tejüvegesnek hallott harmóniáit átvilágította. A kommunikatív muzsikálás legüdébb mozzanatát a zárótétel kezdetének köszönhettük. A zenekar a megbeszéltnél kényelmesebben, lustábban kezdett, de Koroljov az első adandó alkalommal felpörgette a tempót. Kellerék vették a lapot, így a C-dúr zongoraverseny izgalmas, valóban mozgalmas és játékos fináléval fejeződött be. A koncertet
Haydn-művek keretezték. A néhány rövidebb darabból szvitszerű füzérré
összeállított első szám -a műsorlap tanúsága szerint -indulókból (Esz-dúr és A Holland-Flamand Kultfeszt (LOW Fesz tivál) rendezvényei sorába tartozott a magyar UMZE KAMARAEGYÜTTES koncertje. A zenekar a neves holland zeneszerző, Louis Andriessen munkássága előtt tisztelgett. Az est az Andriessen-tanítvány Martijn Padding művével kezdődött. A Three Summer Pieces című kompozíció tetszetősen megírt darab, különösen a második tétel finom hangszerelése, a szólamok áttetsző felrakása ragadott meg. A kamaraegyüttes kiemelt szólistája az ütőhangszeres volt, aki a hagyományosnak mondható hangszerek mellett többek között egy szabóollót, egy sövényvágó ollót és tépésre előkészített papírlapokat is megszólaltatott, a harmadik tételben pedig hosszú, vékony fémrudakat is hangadásra késztetett: munkavédelmi kesztyűvel óvott kezét a rúdon végighúzva, áthatóan magas, fényes hangokat csalt ki a „hangszerből". Olyan hanghatást keltett, mint amikor vibrafont szólaltatnak meg hegedűvonóval. Holló Aurél valamennyi hangszeren kiválóan, koncentráltan játszott, szólamának minden hangja -ez a zeneszerzőt és az előadást is dicséri -elsősorban zenei indíttatású volt, s hogy maga az előadásmód látványelemként sem utolsó, másodlagosnak tűnt. A kompozíció - ennyi befogadói naivitást, a darab szellemét nem sértve, könnyű szívvel engedtem meg magamnak - leírt program nélkül is programzenének tűnt. A három tétel a leépülés dramaturgiáját követte, de nem pusztulást vizionált, hanem egy frissen induló nyári nap fülledt melegbe, egyhangúságba, rutinszerű cselekvésbe forduló ívét. Feltételezem, hogy a földszintet hézagosan megtöltő közönség elsősorban nem a Padding-mű, hanem a folytatásban hallott két „kultikus" darab miatt jött el a hangversenyre. Először Frederic Rzewski alkotása, a Coming Together hangzott el. Az 1971-ben keletkezett művet annak idején a 180-as csoport is műsorára tűzte. (Az évkönyvek tanúsága szerint 1977-ben az Új Zenei Stúdió, 1985-ben pedig a holland Hoketus Ensemble is játszotta idehaza.) A narrátor szerepét most a 180-as csoport egyik meghatározó egyéniségére, SZEMZŐ TIBOR-ra osztották. A mű a nevezetes atticai börtönlázadás évében született, szövege egy politikai fogoly leveléből származik. Az előadás első, majd legnagyobb meglepetése a tökéletes választásnak bizonyuló Szemző volt. Muzsikusként hallatlanul pontosan, koncentráltan közvetítette a kottába írt szöveget, de színpadi jelenléte, „figurája" még zenei működését is felülírta, vagy ha tetszik: másodlagossá tette alapvető zenei készségeit. Talán furcsának tűnik a hasonlat, de Szemző ugyanazt tette a színpadon, mint a legkiválóbb operaénekesek: személyiségét és a „szerepet" szétválaszthatatlanul összeforrasztotta, azaz megdöbbentően hiteles volt. Az eredeti műsorban nem szerepelt, de a koncerten elhangzott a kompozíció folytatásaként megírt Attica című darab, mely ugyan kevésbé izgalmas, de az előzmények levezetéseként végül is megállta a helyét. A szünet után a másik kultikus mű, Louis Andriessen Workers Union című darabja volt. (Ez a mű is többször elhangzott már idehaza, hirtelen egy bő másfél évtizeddel ezelőtti Amadinda-előadásra emlékszem.) A zeneszerző nem határozta meg a mű hangszerelését, az UMZE a MODERN ART ORCHESTRA fúvósaival kiegészülve (de a Rzewski-darabbal ellentétben erősítés nélkül), RÁCZ ZOLTÁN vezényletével igen gazdagon tálalta. Rzewski és Andriessen kompozícióival kapcsolatban koncert előtt és után is latolgathattuk, vajon mára menynyire koptak meg ezek a darabok. Ha keletkezésük társadalmi, politikai környezete felől vizsgálnánk a kérdést, jóleső populizmussal állapíthatnánk meg, hogy -ahogy egy hordórétor mondaná -aktuálisabbak, mint valaha. A kérdés zenei oldalát nézve a helyzet árnyaltabb. Kétségtelen, hogy első hallásra mindkét darab különösen hatásos, s épp hatásossága válhat a mű hátrányává, sokadik nekifutásra elveszni látszik kezdeti izgalmuk. Most úgy hallottam, a Coming together tagolása kiszámíthatóbb ugyan, de a formaszakok belső mozgása még mindig rejt felfedezésre érdemes mozzanatokat. A Workers Union egészében ma is erőteljesnek mutatkozik, részleteinek egyféleségét viszont gyengeségnek vélem.
Szemző Tibor
zgalmas volt az est befejező száma, Andriessen Racconto dall'inferno (Történet a pokolból, 2004) című, műfaját tekintve talán szólókantátának nevezhető műve. Szövege Dante Isteni színjátékának első részéből (XXI. ének) származik, Andriessen az egyik leghideglelősebb részletet választotta ki. A szólót Christina Zavalloni énekelte. Az olasz énekesnőt volt szerencsém látni és hallani 2005-ben, az első Mahler Ünnepen, amikor Luciano Berio Népdalok című darabjában működött közre. Zavalloni a hazai színpadokhoz szokott nézőnek szokatlan jelenség. Nem elég hallani, őt valóban látni is kell, hiszen valószerűtlen figuráján keresztül, attól elválaszthatatlanul közvetíti a darabokat. Feltűnően színes, foltos ruhája inas, nyúlánk testet takar, s testével, mimikájával, mozgásával éppúgy játszik, mint hangjával. Egyszerre ördögi („Ah, milyen vad volt az egész alakja! / a szárnya tárva, s könnyü, gyors a lába, / ah, mint remegtem minden mozdulatra!" -Babits Mihály fordításában illik rá Dante jellemzése) és boszorkányos jelenség, túlzásai taszítanak és vonzanak. Engem inkább vonz az ilyesmi, különösen olyankor, ha a produkció minden mozzanata megszállottságról és a művészi kivitelezés minőségéről árulkodik. Andriessen a mű néhány évvel ezelőtti ősbemutatójakor (Köln) nyilatkozta, hogy a darab kifejezetten Zavalloni számára készült, a zene eklekticizmusa (amennyiben az irónia, az intellektualizmus, a hatáskeltés -főleg ha horrorról van szó -, a történeti és mitológiai utalások, a szentimentalizmus és a filmzene-hatások együttese törvényszerűen vezet eklekticizmushoz) tudatos választás volt. Ellentétben sok modern szerzővel, Andriessen nem tekinti tabunak a zenén kívüli elemeket, és úgy hallottam, hogy ezek az elemek egészen jól működtek a Racconto dall'inferno képszerű, tarka zenei világában. S hogy Zavalloni megigézte Andriessent, azon nincs mit csodálkozni. (Február 24. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. LOW, Holland-Flamand Kultfeszt. Rendező: Budapest Music Center) MOLNÁR SZABOLCS
Kínosan kevesen voltak kíváncsiak a kiváló holland együttes, az ASKO ENSEMBLE koncertjére: a Fesztivál Színházban ilyen kevés embert még nem láttam. A műsor két hosszabb darabból állt, elsőként a francia Gerard Grisey (1946-1998) Vortex Temporum című kompozíciója hangzott el. Ez az 1995-ös mű a fiatalon elhunyt komponista egyik utolsó darabja. Három nagyszabású tételből áll (ezeket interlúdiumoknak nevezte Grisey), de bevallom, én nem érzékeltem ezt a beosztást. Az első két interlúdiumot, valamint a harmadik első szakaszát egyetlen nagy formának hallottam (a harmadik interlúdium kezdete a teljes mű elejének visszatérésével kezdődik), s ez a szerkezet -középen egy nagyszabású zongora-cadenzával -igen arányos felépítést mutatott. Ám a harmadik interlúdium messze túlnőtt azon a dimenzión, melyet az általam vélelmezett funkció szerint ki kellett volna töltenie. Hogy a formát félreértettem, enyhén megzavarta a műélvezetet. Most persze korholhatnám a műsorlapot - mely még egy félmondatot sem szentel a kompozíciónak, s a tételeket sem sorolja fel, amiért a darab felépítését illetően csak utólag lehetek okos. Bosszankodhatnék, de nem teszem, mert a mű „félrehallásából" fakadó zavar hamar elmúlt, és érdekes módon ez a zavar nem vált a műre vonatkozó elutasítás alapjává. Épp a zavar világított rá a kompozíció nívójára, miközben az előadás akusztikai környezete (és ennek „köszönhetően" maga az interpretáció) nem volt ideális. A környezettel kapcsolatban illő erőteljesebben fogalmaznom: siralmas volt. Meggondolandó, érdemes-e Budapest egyik legzajosabb termébe zenei produkciókat szervezni. Grisey egyszer ezt mondta: „zenészek vagyunk, mintánk a hang, nem az irodalom; a hang és nem a matematika, a hang és nem színház vagy a képzőművészetek, s nem a kvantumfizika, nem is a geológia, csillagászat vagy az akupunktúra". A hangvizsgálat (azaz maga a kompozíció) tökéletes esztétikai élményt nyújtott, miközben a háttérzaj (maga a Fesztivál Színház) mindent elkövetett az élmény megszületése ellen. A Grisey-darabban szerepet kapott egy érdekesen elhangolt zongora, melynek visszahangolásához hosszú szünetre volt szükség. (Fel sem merem tenni a kérdést, volt-e a közelben tartalék zongora.) Louis Andriessen szopránra, vonós kvintettre, zongorára, ütőkre és hárfára komponált Dances című darabjában CLARON McFADDEN énekelt. A szöveget Andriessen Joan Grant A szárnyas fáraó című könyvéből válogatta, s miként az előző napi UMZE- koncerten, most is kézbe vehettük magyar fordítását. A darab címe alapján gondolhattam volna, hogy tánczenéről van szó -bizonyára Bach Angol szvitjei zavartak össze. Meglepett, hogy Andriessen ezt a művét eredetileg Bianca van Dillen koreográfiájához (De Trap -A lépcső) készítette, a darab 1991-es ősbemutatóján az ASKO és Claron McFadden működött közre. Az énekesnő a táncosok között helyezkedett el, s gyanítom, hogy ekkor nem vonós kvintett, hanem vonószenekar játszott. Alkalmazott zeneként, színpadi látvánnyal kiegészülve a dekoratív - helyenként Ravel zenéjére emlékeztető -, illusztratív elemekben, archaizáló hangütésekben bővelkedő kompozíció a mostani előadásnál valószínűleg hatásosabb lehetett. Persze ha mindezt már a koncerten is tudom, bizonyára más elvárásokkal hallgatom a művet. Claron McFadden fojtott, rezignált, szép tónusú hangja, tartózkodó előadásmódja jól illett a szöveg különleges hangulatához. A távolmaradó budapesti közönség természetesen megérdemli a dorgálást. Két, a világban magasan jegyezett zeneszerző, egy remek együttes -melyet ezúttal a számomra ismeretlen HANS LEENDERS vezényelt -nem keltett nagy érdeklődést, még szakmai körökben sem. Igaz, a szervezők sem követtek el mindent az érdeklődés felcsigázására. (Február 25. - Művészetek Palotája, Fesztiválszínház. LOW, Holland-Flamand Kultfeszt. Rendező: Budapest Music Center) Néha neves külföldi zenekarok is szellős nézőtér előtt kénytelenek fellépni a Művészetek Palotájában, a PANNON FILHARMONIKUSOK viszont telt ház előtt tartotta meg legutóbbi budapesti koncertjét. Nem tudom, mi a titkuk. Ezúttal biztosan nem a program érdekessége hatott csábítón (vagy mégis?), hiszen a mintaszerűen hagyományos felépítésű hangverseny egy Mendelssohn-nyitányból, egy Richard Strauss-versenyműből és egy Schubert-szimfóniából állt. A hetvenes éveit taposó, neves osztrák karmester, LEOPOLD HAGER vezényelte az együttest. Bizonyára nem lehet általános véleményt kialakítani a vendégkarmesterség intézményéről, de Hager mostani teljesítményét hallva ezen intézmény feleslegességéről győződtem meg. A Hebridák-nyitány profilja határozott lett, Hager egyetlen (talán önkényesen megválasztott) csúcspontra fókuszálta az interpretációt. S hogy a nagy ívre koncentráló vezénylés során a részletek kidolgozása elmaradt, nem meglepő. Meglepő viszont, hogy a mű így is hatásos és értelmes maradt. Abban viszont biztos voltam, hogy Richard Strauss 1942-ben komponált 2. kürtversenyéhez ez kevés lesz. Hager talán egyetért (én nem) a koncert szórólapjának állításával, miszerint Strauss 1942 táján „visszafordult a romantikához",s hogy a nyitótétel „fanfárszerű hősi tematikája" a fiatalkori „szimfonikus költemények alkotóját is idézi". A visszatekintés gesztusa nyilvánvaló, de Strauss itt jóval régebbi korszakot idézett meg. Mozartot, Bécs fénykorát; „emlékiratait" pedig nem a 19. századi szimfónia, hanem a 18. századi divertimento és szerenád nyelvén fogalmazta meg. Ennek szellemében egy valamivel kisebb létszámú zenekar kedvezőbb lett volna, a részletek kimunkálása, a választékos muzsikálás pedig ebben a kompozícióban, azt hiszem, megspórolhatatlan. Számomra a darab lényege veszett el. Vártam a harmóniai lelemény „apróságait", a belopott lassú tétel váratlan kanyarulatait, a vonószenekari kíséret felrakásának nosztalgikus furfangjait. A kiváló horvát kürtművész, RADOVAN VLATKOVI^ játéka idomult Hager felfogásához, nem egyszer hallhattunk tőle Strauss 1. kürtversenyét idéző megoldásokat. Elsősorban indokolatlanul erősen megfújt, s ettől rezesen ropogóssá váló hangjai hatottak stílustalanul. Biztonsága viszont tiszteletet parancsolt, hosszú íveket tudott játszani, olyankor is, amikor a zenei mondatok kisebb egységekre osztott formálásával értelmesebb tagolásra lett volna módja. Hogy milyen kiváló hangszerest ismerhettünk meg személyében, arról a ráadás győzött meg: Vlatkovic´ Messiaen szólókürtre komponált tételét (Appel Interstellaire) adta elő. A bő ötperces kompozícióban (a kürtművész kottából játszott) fantasztikus színezetű hangokat, olajosan folyó, simulékony dallamtöredékeket hallhattunk.
Leopold Hager - Pető Zsuzsa felvétel
Radovan Vlatkovic - Pető Zsuzsa felvétele
A második részben Schubert 9., C-dúr szimfóniája következett. Mivel korábban sok remek hangversenyt hallottam a pécsi zenekartól, arra számítottam, hogy most is jó előadásban lesz részem, miközben tudtam, hogy Hager első félidőben megtapasztalt dirigensi attitűdje ehhez nem lesz elég. Az attitűd nem változott, és igazam lett. A néhány pillérre felaggatott, részleteiben megmunkálatlan előadás gyengécske váznak bizonyult, s bár a hatalmas kompozíció nem roskadt össze, az összhatás mégiscsak egy felpuhult, megráncosodott, kásás állagú télálló almára emlékeztetett. Kevéssé vigasztalt, hogy ez az élmény is a közelgő tavaszt hirdette. A Pannon Filharmonikusok testülete feltűnő megingások nélkül játszott, alig akadt olyan pillanat, mely aláásta volna a zenekar elmúlt években kiharcolt státusát. De az első tétel kiküzdetlen befejezésére, a kisebb-nagyobb ívek domborulatának ellaposítására, a felolvasott szövegekre jellemző monotóniára azért felkaptam a fejem. Miként a lassú tétel ismétlődéseire is, melyeket Hager nem próbált a megvilágítás beállításaival, az egyénítő formálás eszközeivel igazolni. S hogy a harmadik és negyedik tétel kedvezőbb benyomást gyakorolt rám, azt elsősorban eredendően meglévő bizakodásom lanyhulásának tudom be: a kisebb elvárás a nagyobb öröm forrása. A tisztes előadás szép sikert aratott, a ráadásban hallott Mendelssohn-scherzo (Szentivánéji álom) kellemes percekkel toldotta meg a koncertet, de aki még ekkor is figyelt, észrevehette, hogy az együttes nincs felvillanyozott állapotban. (Február 29. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) MOLNÁR SZABOLCS
A Magyar Telekom Zenei Estek keretében immár ötödik éve, nagy sikerrel rendezik meg A Zongora elnevezésű bérletsorozatot, melynek legutóbbi hangversenyén KIRILL GERSTEIN mutatkozott be a budapesti közönségnek. Az orosz származású, fiatal világhíresség, aki jazz-zongora tanulmányait követően érdekes módon csak tizenhét esztendősen fordult a klasszikus repertoár felé, s aki önéletrajzában tanárai között Rados Ferencet is megemlíti, koncertturnéi mellett jelenleg Stuttgartban tanít. Igen változatos, de szimmetrikusan szerkesztett programot hozott a magyar közönség elé: a koncert középső részében megszólalt súlyponti daraboknak, Schubert c-moll szonátájának (D. 958) és Schumann B-dúr humoreszkjének (op. 20) két kései Busoni-darab adott keretet, a Toccata és a Bizet-opera ihlette Carmen-szonatina. Utóbbi kompozíció ugyanakkor már a koncert harmadik egységéhez, a ráadás- és ráadásszerű számokhoz is kapcsolódott, melyek közt a művész különböző szabadságú zongoraátiratokból és parafrázisokból adott izgalmas válogatást: a Carmen-témák kissé bizarr feldolgozását adó Busoni-szonatina mellett ugyanis elhangzott még Fejnberg letétje Csajkovszkij Patetikus szimfóniájának Scherzójából, s már a meghirdetett programon túl Schubert Rémkirályának liszti átirata. Ez az összeállítás könnyen hathatott volna tarkának és csapongónak, ám Gerstein interpretációjában inkább kíváncsiságról tanúskodott és tágasnak bizonyult. Hogy a sokfelé ágazó program utóbb természetesen logikusnak és rendezettnek tűnt, annak oka az előadás sajátosságában keresendő. A művész játékát ugyanis egyetlen jelzővel így összegezhetnénk: tiszta. A póztalan egyszerűség, nyíltság, kiérleltség előadásának minden alkotóelemét jellemezte, a nagyformák felépítésétől kezdve, a különböző tónusok elkülönítésén, a pedálhasználaton és a frazeáláson át egészen az egyes hangok megformálásáig. Játékában minden hangnak jól körülhatárolható kezdete-vége és tartalma volt, anélkül persze, hogy ez a frázisok és nagyobb szerkezeti egységek összetartozását, folyamatosságát és felépülését gátolta volna. Gersteinnél minden zenei elem érthető, stabil, letisztult, keze alatt a zongora úgy szólal meg, mintha a művész és közönsége közös anyanyelven beszélne, magától értődő természetességgel. Még a Busoni-darabok dús textúráját, villódzó és szertelen történéseit is megszelídítette, megmagyarázta, áttekinthetővé tette ez a nyugodt, racionális formálás és kissé fanyar megközelítés. Bár Gerstein tolmácsolásának közvetlensége elsősorban erőteljes, szinte kemény drámaisággal párosul, a lágy Schumann-mű is meggyőzővé tudott válni interpretációjában. Ez a kompozíció nemrégiben, ugyanennek a bérletsorozatnak keretében Piotr Anderszewski estjén is a többi számnál inkább próbára tette a hallgatóság figyelmét, s ezúttal sem mutatkozott kifejezetten lebilincselőnek; rokonszenves volt azonban, hogy tűnődő líraisága ellenére sosem vált szétfolyóvá, formátlanná, őszintétlenül érzelmessé. Az est számomra legemlékezetesebb eseménye azonban egyértelműen Schubert |
