A győzedelmes hajóskapitány

Arcképvázlat Ioan Holenderről, a bécsi Állami Operaház igazgatójáról

Szerző: Borgó András
Lapszám: 2008 április
 

 Ioan Holender Temesvárott született 1935-ben, 1959 óta él Bécsben. Otthon elkezdett énektanulmányait a bécsi konzervatóriumban Réthy Eszternél folytatta. 1966-tól egy művészközvetítő ügynökség munkatársa, majd vezetője és tulajdonosa lett. Itt szerezte felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait és építette ki nemzetközi kapcsolatait. Az „Opernagentur Holender"-rel 1972 óta dolgozott együtt a Staatsoper.

Amikor Eberhard Waechtert 1991-ben kinevezték a bécsi Operaház igazgatójának, a korábbi bariton Holendert választotta maga mellé főtitkárnak -aki egyébként barátja és teniszpartnere is volt. Waechter 1992-ben bekövetkezett váratlan halála után a kultusztárca a főtitkárt bízta meg az utódlással. Szerződését azóta háromszor is meghosszabbították, így Ioan Holender lett a bécsi Állami Opera történetének leghosszabb ideig szolgáló direktora. „Az énekes egyetlen kézzelfogható bizonyítéka a sikerre, ha újból szerződtetik - írja önéletrajzában, majd így folytatja -: ugyanez érvényes egy operaigazgatóra is."  beszélgetést nem is időzíthettem volna jobban: találkozásunkkor épp két napja múlt, hogy nyilvánosságra hozták az utódlását szabályozó miniszteri döntést.

-Igazgató úr, Önt is bevonták az utódlás nehéz kérdésének megoldásába?

-Nem javasoltam, és nem is javasolhattam senkit. A Dominique Meyerre vonatkozó indítvány Claudia Schmied kulturális minisztertől származik. Engem is megkérdezett róla, én pedig kiváló ötletnek tartottam. A leendő főzeneigazgató, Franz Welser-Möst nevét szóba hoztam ugyan, de őt a miniszter asszony eleve mérlegelendő lehetőségnek tartotta.

A bécsi opera a közvélemény érdeklődésének középpontjában áll. Hónapokon át nagyszámú újságcikk foglalkozott az egyre égetőbb kérdéssel: ki lesz Holender utóda. Az operaigazgató 2006 augusztusában maga hívta fel a figyelmet arra, hogy 2010-ben lejáró megbízatása sürgőssé teszi az új vezetésről való hivatalos döntést. Még decemberben kifejezte hajlandóságát, hogy további egy évre meghosszabbítja szerződését, egy „soha nem tapasztalt harmonikus átmenet" érdekében. 2007 februárjára elveszti a türelmét, s mégis úgy dönt: nem marad 2010-nél tovább.

-Hirtelen jött ez az elhatározás?

-Eléggé. Kértem, hogy hozzanak döntést, de ez nem született meg. Éppen Stockholmban voltam, hideg volt, s azt kérdeztem magamtól: végül is miért maradjak még egy évig? Azért, hogy meglegyen a kerek húsz esztendő? 2010-ig elvégeztem a feladatomat, rendjén valónak tartom hát, ha akkor - 19 esztendei operaigazgatói munka után - nem állok többé a Ház rendelkezésére.

-Hogyan tervezi életét, ha már nem lesz operaigazgató?

-Arra bizony fel kell készülnöm jó előre, belül is. Az embert másként kezelik, ha már nincs hatalma, bármiféle állásban dolgozott is. Tudnom kell, hogy sok minden nem nekem szól, nem én vagyok a címzett, hanem a pozícióm. De léteznek terveim, épp Fischer Ádám kérdezett arról, nem volna-e kedvem tanácsadóként segíteni - talán rá is szánom magam, érdekes lenne. Budapest oly közel van: láttam az Andrássy úton egy operaelőadást, és 11-kor már itthon is voltam. Tehát nem tartok a jövőtől; és kilencéves kislányomnak is szüksége van az apjára.

Ioan Holender nyugalomba vonulásáig még két év van hátra. Egyelőre határozott kézzel vezeti a rábízott intézményt, melyet ő maga a Metropolitanhez, a Covent Gardenhoz, a Scalához hasonlít, s amely az idei évadra 288 estén több mint hatvan különböző darab előadását hirdette meg. Nehezíti a színház helyzetét, hogy az utóbbi években az állami támogatás nem növekedett, ami az infláció figyelembevételével csökkenő anyagi keretet jelent. De még a jövő évre kilátásba helyezett ötmillió eurós emelés is -felosztva a Staatsoper, a Volksoper és a Burgtheater között - csupán a fele a szükséges összegnek.

-Egy kulturális intézmény vezetésében általában megoszlik a művészi és a gazdasági felelősség.
Ön tulajdonképpen mindkét területen egyedül dönt. A pénzügyi tárgyalásokat nemrég egy interjúban a Mexikoplatz módszereihez hasonlította. [A Mexikoplatz Bécsben olyan, mint Budapesten az Ecseri piac.] Hogyan győzi ezt a kettős feladatot?

-Sokkal könnyebb, ha az embernek a pénzügyek is a hatáskörébe tartoznak. Nem lehet az anyagi lehetőségeket és a művészi célokat elválasztani egymástól. Miért is határozzon más az anyagiakról, amikor magam tudom a legjobban, mire szükséges pénzt kiadni? Ez így volt minden nagy színházi érában: Rudolf Bing vagy August Everding is maga döntött, így volt Lukács Miklósnál is, aki operaigazgató és zeneigazgató volt egy személyben.

-Régi, nagy neveket említett. Saját magát is régi vágású direktornak tartja?

-Én ezt a házat tizenhét éve vezetem - a jelenben. A bécsi Operának kitűnő híre van a világban. Hogy a „vágás" régi-e vagy új, az a felesleges vitához hasonlítható: vajon divatos-e egy öltöny vagy sem. Mert úgyis az a fontos, hogy jól álljon.

-Valóban: a Wiener Staatsoper eladott jegyeinek átlaga 97 százalék fölött van.

-Némely német újságírónak az a véleménye, hogy minél gyérebb a színház látogatottsága, annál jobb a minősége, mert az a műsorpolitika, amelyik sikeres, egyúttal kiszolgálja a közízlést, tehát konzervatív és reakciós. Magam ugyan nem gondolom, hogy csakis a kihasználtság, a telt ház a minőség fokmérője, de azt sem, hogy a közönségsiker egyet jelent a gyengébb minőséggel.

A Staatsoper nem tartozik a radikálisan újító színházak közé -ahogy az említett nagy londoni, milánói vagy New York‑i operaházak sem. Nem is véletlenül születnek koprodukciók főleg ezekkel a színházakkal: közönségük inkább a megszokottat várja el. De új ötletekre a bécsi operának is szüksége van, annak a háznak, amelyet - mint a főváros és az egész ország kulturális identitásának egyik legfontosabb hordozóját - minden osztrák kissé magáénak is tart. Ilyen - ha nem is kifejezetten művészi, de annál inkább hatásos - ötlet volt például az a happeningnek is beillő villamosút, amelyet Plácido Domingo 1993 júniusában két alkalommal is megtett a város zenés színpadai között. Domingo először Puccini egyfelvonásosát, A köpenyt énekelte a Volksoperben, ahonnan azután a legszélesebb nyilvánosság jelenlétében utazott néhány megállónyit a staatsoperbeli fellépésére, ahol a Bajazzókban lépett fel. De a szorosan vett művészeti újítások között léteztek a Holender-érának olyan döntései is, melyek negatív visszhangja tulajdonképpen előre kiszámítható volt.
A pesti kulturális élet egyik emlékezetes és politikai botrányt is kavaró eseményét jelentette 1999 nyarán az osztrák képzőművész, Hermann Nitsch kiállítása a Kiscelli Múzeumban. Nitsch a hazájában is erősen vitatott személyiség, 1995-ben mégis lehetőséget kapott, hogy elkészítse az Opera egyik új produkciójának színpadtervét.

Az intendáns számára azonban léteznek az újításnak határai, melyek védelmében képes hatalmi szóval is eljárni. Amikor műsorra tűzték Meyerbeer Prófétáját, egy nem éppen kifinomult jelzésrendszeréről ismert német rendezőt hívtak meg a produkcióhoz, aki a nyílt színen többek között egy szexjelenetet kívánt bemutatni, mégpedig egy sus scrofa domestica és az egyik szereplő részvételével. Mivel a latin név nem jelent mást, mint házi sertést, az aktust -szintén idegen kifejezéssel - szodómiának nevezik. Ez volt az a pont, ahol Holender beleszólt a rendezésbe: „Nálam pedig disznó nem lép fel a színpadon!"

-Hogyan lehet a bevált, sikeres műveket és szcenikai megoldásokat az újjal és a meghökkentővel olyan módon vegyíteni, hogy az kiegyenlített eredményt hozzon?

-Nehéz feladat, örök kérdés. Egy színház, ha egyre kevesebb jegyet ad el, egyre több támogatásra is szorul. Meg kell érteni a politikusokat, ha azt mondják: képtelenség, hogy alig van közönségük, mégis mindig több pénzt kérnek. Rendkívül kényes a kérdés, és szinte megoldhatatlan, akár a kör négyszögesítése. Nincs is rá szabály, minden háznak megvannak a maga sajátosságai. A problémák még egymáshoz földrajzilag olyan közel fekvő városoknál is teljesen különbözőek, mint Bécs és Budapest. Emlékszem arra az időre, amikor a budapesti opera társulata jobb volt, mint a bécsié. A magyar énekesek akkoriban egyszerűen nem hagyhatták el az országot. Ma Bécsben az lenne elképzelhetetlen, hogy a Staatsoper ne tartsa műsorán Wagner Ringjét, amit ugyanakkor előadnak egy hangversenyteremben, ráadásul az Operaház leendő zeneigazgatója vezetésével - ahogy ezt nemrég láthattam Pesten.

Köztudomású, hogy nincs a világon olyan opera, amely ne küzdene anyagi problémákkal. Tényszerűen bizonyítható ez Bécs esetében is. A direktornak mégis sikerült a hullámvölgyből kivezetni, és több mint másfél évtizeden keresztül víz fölött is tartani a hatalmas csatahajót, melyet Wiener Staatsopernek neveznek. A csatákat a kapitány maga vívja, személyesen és eredményesen. Operaházi feladatát is sportmérkőzésnek tekinti. Fiatal korától teniszezik, Temesvárról Bécsbe érkezve eleinte teniszoktatóként tartotta fenn magát. Hatvanéves kora fölött sem hanyagolja el a sportágat; ahogy önéletrajzában írja: „Hetente négyszer-ötször játszom -és mindig a győzelemért."

A győzelem egyik összetevője a meggyőzés. A művészközvetítő Holender legendásan rafinált tárgyalókészsége nem hiányzik az operaigazgató Holenderből sem, akár politikusokkal és szponzorokkal, akár a leendő közönséggel áll szemben. Néhány példa:

Nyolc évvel ezelőtt Holender felállíttatott a Staatsoper tetőteraszán egy 141 személyt befogadó hang- és hőszigetelt sátrat, ahol kifejezetten gyerekek számára játszanak, méghozzá nem is átdolgozásokat, hanem külön erre a célra komponált darabokat.

1999 óta évről évre más művész alkotása díszíti a színház 176 négyzetméteres vasfüggönyét.

Az előadások előtt és a szünetekben megtekinthető kiállítások a bemutatott darabokkal és az Opera történetével foglalkoznak.

Havonta huszonnégy oldalon jelenik meg a ház saját újságja.

A New York‑i Metropolitanhez hasonlóan itt is működik az ülések háttámlájába szerelt (a páholyokban pedig a bársony borítású könyöklőbe süllyesztett) kis feliratozó képernyő, amelyről folyamatosan olvasható az eredeti nyelven énekelt darabok szövege, német vagy angol nyelven. Ezt egy amerikai mecénással finanszíroztatta Holender.

Legújabb ötlete az előadások teljes nyilvánossá tétele. Míg a rádió- és tévéközvetítések csak egy-egy művet tesznek hozzáférhetővé a falakon kívül, az új évadban -várhatóan tavasztól, mire az engedélyeztetési és technikai problémák elhárulnak - az előadásokat estéről estére a Herbert von Karajan téren, az épület kärntner strasse-i oldalán felállított mozivásznon lehet követni.

-Nem tart attól, hogy saját magának teremt konkurenciát?

-Ezt már mások is megkérdezték. Elismerem annak a nézetnek a jogosságát, mely szerint kevesebb jegyet adunk majd el, ha minden előadás ingyen látható és hallható lesz, és közben még egy virslit is el lehet fogyasztani, aki pedig megunja, továbbsétál. Minden bizonnyal lesz ilyen eset. De véleményem szerint azok, akik itt egy időre megállnak, úgysem az operalátogató közönségből kerülnek ki. A vászon élménye kíváncsivá teheti némelyiküket, akik egyszer majd be is jönnek, nemcsak azért, hogy megnézzenek egy előadást, hanem egyszerűen azért, mert kíváncsiak, honnan is jön ki ez a valami az utcára. És azt hiszem, ez a hatás a jelentősebb. Továbbá az itt élő vagy turistaként erre járó emberekben az is tudatosodik, hogy áll itt egy intézmény, amely szép, szépen ki is van világítva, és ahol minden este történik valami. Nincs a világon még egy operaház, amely minden előadást közvetít. Olykor persze unalmas lesz az utcán, mondjuk ha a rendező kevés fényt használ... De ha elkezdünk válogatni a darabok között, azzal értékelünk is: melyik jó, melyik nem megfelelő. Hát ilyet nem csinálunk. Minden szuper, mindent közvetítünk! Természetesen nem minden „szuper". A kritikák gyakran fölemlegetik, hogy az operazenekar esténként gyakran kisegítőket is alkalmaz, akik nem minden esetben játszották végig a darab próbaidőszakát ... Egy német lap a minőséget biztosító jelentős karmesterek hiányáért a zenekart, illetve a zenekarnak a gyakorlattól elrugaszkodó szolgálati szabályzatát okolja. Egy svájci újságíró pedig a ház egész szervezetében lát hibát, és az elavult szervezést kifogásolja.

Holender ezzel kapcsolatos megjegyzése egy nyár eleji interjúból: „Tudja, mi minden vár ennek a háznak a vezetőjére, mi mindenben kell kiismernie magát? Az apró napi zavarok, melyek megoldatlansága katasztrófához vezethet, a számtalan műszaki gond, vagy az állami színházak kollektív szerződésének bizarr konstrukciója, ami ellen mindig felszólaltam..."

-Az Operaház kitölti az igazgató napjait, szinte az egész életét, mert állandóan szükség van a jelenlétére. De száraz objektivitással feltehető az a kérdés is: szükség van-e egyáltalán magára az operára?

-Az opera és a színház egy kisebbség időtöltése, s valóban nem feltétlenül szükséges. Az benne az érték, hogy emberek produkálják magukat emberek előtt, és érzéseket, hangulatokat, szituációkat, történeteket adnak át másoknak, akik mindezt egymással közösségben magukba szívják. Ez a színház és az opera lényege - és kissé része is az életünknek. Van egy ide illő gondolat a Lear királyban:

Ne szóljatok szükségről. A legalja

Koldús is, bár teng, bír fölöslegest.

Ha természetnek többet, mint mire

Szüksége van, nem adsz, az emberélet

Az állatéval egy értékü lesz.

     (Vörösmarty Mihály fordítása)

Az állatnak csupán annyit adunk meg, amennyi szükséges, nem többet. A kutyára rászólunk: mit kunyerálsz, már kaptál enni! Mit akarsz még? Látja, ez a „még": ez a színház, ez az opera.

BORGO ANDRÁS

 

Plácido Domingo és Ioan Holender a Volksopertől a Staatsoperig villamosozik

Bécsi Állami Operaház, Axel Zeininger felvétele