Muzsika 50

Beszélgetés Gőz Lászlóval a Budapest Music Center vezetőjével

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2008 január

 

  Gőz László - Felvégi Andrea felvétele

-Mióta ismered a Muzsikát?

-Több mint harminc éve vettem elôször egy példányát a kezembe.

-Hogyan értékelhetô az, hogy egy ilyen folyóirat megéri az 50. születésnapját?

-Nyugat-Európában ez mindennapos jelenség. Az ilyen nagyhírû folyóiratoknak komoly történetük, hagyományuk van. Ezekbe bekerülni már önmagában szakmai színvonalat jelent. Ha egy elôadóról vagy zeneszerzôrôl megjelenik bennük egy méltató kritika vagy cikk, az számára ugyanolyan rangot jelent, mint amikor valaki elmondhatja magáról, hogy a Carnegie Hallban lépett fel. Ugyanez kicsiben a Muzsikára is érvényes, mégpedig azért, mert ez a lap harminc éve következetesen ugyanazt a minôséget képviseli. Talán egyedül a magyar kulturális szaksajtóban. Hogy ez így alakult, abban a Muzsikának szerencséje is van, hiszen a zenébe egyetlen politikai erô sem tudott igazán beleszólni: hogy a hangok pártosak vagy pártatlanok, azt nemigen lehet megállapítani. Emlékeim szerint ez a lap ugyanúgy írt azokról a szerzôkrôl, akikrôl egy adott idôben éppen nem volt ildomos írni, mint akikrôl ildomos volt. Vagy ugyanúgy nem írt. Szóval egy nagyon tudatos és következetes szerkesztésnek köszönhetôen mindig csak a saját minôségi mércéjének akart megfelelni. Szerintem ez a legfontosabb.

-Miért mindennapos Nyugat-Európában a nagyhírû szakmai folyóiratok több évtizedes folyamatos mûködése, miközben a Muzsika gazdaságilag folyamatosan a létéért küzd?

-A Muzsika adottságaiból következik, hogy nem tartozik a jól szponzorálható lapok közé. Csak a széles közönséget megszólító lapok számíthatnak igazi szponzorokra. Vannak olyan, szakmailag akár nagyon magas színvonalú folyóiratok, amelyek példányszáma  nem haladja meg az öt-tízezret, mégis széles olvasótábort vonzanak. A Muzsika azonban, bár próbál valamennyire a nagyközönséghez is szólni, túlnyomórészt mégis a szakma lapja, és ezért anyagilag gyenge lábakon áll. Könnyebb lenne a helyzet, ha a kulturális kormányzat komolyan venné a szakmai lapok kérdését, de a kulturális kormányzatnak jelenleg nincs erre pénze. Ha a Muzsikát a megszûnés fenyegetné, hiába állna ki az összes muzsikus, mondjuk, az Erzsébet hídra és zárná el a forgalmat három héten át, akkor sem történne az égvilágon semmi. Mert nem hiszem, hogy ez az ügy bármelyik kormánynak fontos lenne, hiszen ez látszólag apró probléma. A Muzsika egy évi mûködési költsége éppen tíz százaléka a poptehetségeket felkaroló minisztériumi irodáénak - bár véleményem szerint ez csak látszólag fontos, de legalább sokba kerül. Így hát a Muzsika túlélési technikája, úgy látom, az, hogy él a hirdetôkbôl egy kicsit, a szponzorokból egy kicsit, az államból egy kicsit és nyilván egy kicsit abból, hogy valamennyi lapot elad. Amíg ez megy, addig a Muzsikát nem féltem. Ugyanis akkor már több mint húsz éve folyamatosan féltenem kellene.

-Lefedi-e a Muzsika mindazt, ami a magyar zenei életben napról napra történik és fontos?

-Nem. Nem fedheti le, a Muzsika nem lehet a teljes magyar zenei élet tükre. Hogy ez így van, azt én a saját bôrömön is éreztem. Amikor a BMC megalakult, három vagy négy év is eltelt, mire a Muzsikában az elsô utalás megjelent arra vonatkozóan, hogy egyáltalán létezünk. Azért, mert a hirtelen megjelenô, csillagszerû tünemények tündöklésének és bukásának egy szakmai lap nem lehet a fóruma, arra ott vannak a bulvárlapok. De ha hosszú idô, mondjuk, akár már húsz-harminc szám távlatában nézzük, akkor kiderül, hogy a Muzsika soha nem tett félre egyetlen jelentôs szerzôt vagy elôadót sem. Tehát a Muzsikát én leginkább olyan információs központnak nevezném, amely bizonyos általa fontosnak tartott dolgokról hírt ad.
A saját értékrendje szerint pártatlanul informál.

-A születésnapi koncert mûsorán mégis túlnyomórészt kortárs zene szerepelt, ami csak egy szegmense mindannak, amivel ez a lap foglalkozik. Ez sokakat meglepett.

-Megértem, de ez így alakult. Több lehetôséget is végiggondoltunk. Hogy igazán ünnepélyessé tegyük a születésnapot, felmerült, hogy esetleg csupa nagynevû mûvészt kérünk fel. De ha azt választottuk volna, hogy játsszon Ránki Dezsô, Kocsis Zoltán és Schiff András, akkor az a koncert nem a Muzsika ötvenedik évérôl szólt volna, hanem Ránkiról, Kocsisról és Schiffrôl. Azt is megtehettük volna, hogy kiválasztunk egyetlen nagyzenekart, és azt mondjuk, legyen Beethoven 5. szimfóniája az elsô rész, valamelyik Bartók-mû a második rész, és ezzel kész. De a BMC ilyen koncerteket soha nem rendez, most sem akartunk volna. Ezért pofonegyszerû megoldást választottunk. Leültünk a fôszerkesztôvel, és összeírtuk, ô kiket szeretne hallani, és én kiket szeretnék meghívni. Ezután felhívtuk a kiszemelt elôadókat, felkértük ôket, és miután kivétel nélkül mind azonnal igent mondtak arra, hogy barátságból, teljesen ingyen eljöjjenek, megkérdeztük, mit akarnának játszani. És ôk kortárs zenét akartak. Még Ránkiék sem klasszikus darabot választottak. Számomra az egyik legfontosabb dolog ezen a koncerten éppen az volt, hogy Ránki Dezsô és Klukon Edit, ez a hihetetlenül érzékenyen együtt játszó két mûvész ki mert állni két Dukay-darabbal. Nem Chopinnel vagy Liszttel. Pedig az lett volna, ahogy mondani szokták, a tuti nyerô, ha Ránkiék Chopint játszanak, Kocsis Bartókot, a Liszt Ferenc Kamarazenekar Vivaldit, az Amadinda is valami közönségkedvencet, az UMZE ... -az UMZE nem is játszott volna. De ez nem lett volna különleges és érdekes. Így viszont... A Liszt Ferenc Kamarazenekart nem tudtuk meghívni, és sajnos még nagyon sokan hiányoztak, akiknek ott lett volna a helyük. De az Amadinda büszke volt rá, hogy három-öt perces, apró kortárs darabokkal elválasztó szerepet tölt be, az UMZE a Muzsikában gyakran megjelenô Ligeti Györgyre is utalt, Kocsis Zoltán, miután salzburgi koncertje miatt személyesen nem tudott eljönni, az ünnepi estre készített videófilmen azt mutatta meg, hogyan írt, ahogy ô mondta, ma élô zeneszerzôink legnagyobbika olyan szerzôknek, akik ezen a koncerten nem voltak jelen. Fontosnak tartottam az egyházi zenébôl amúgy ritkán kilépô Schola Hungarica jelenlétét. Fontosnak éreztem a Rádió  Gyermekkórusának közremûködését és elôadásukban Eötvös Péter ötven évvel ezelôtt, gyerekfejjel írt mûvének ôsbemutatóját: ezt a hihetetlen zenei szövetet, amely már akkor mutatta, milyen komponista lesz az akkor tizenhárom éves fiúból. Jó, hogy elhangozhatott Szôllôsy András tizenöt perces zongoramûve, amelyet az idôs szerzô betegen, otthon, az ágyában tudott meghallgatni. De legalább meghallgathatta.

-Üzenetek voltak ezek?

-Igen, jelzések, felkiáltójelek. Ott volt például Beethoventôl a Nagy fúga. Többen mondták, hogy ezt azért túlzás volt betenni a mûsorba. Mi meg betettük közjátéknak -de miért? Mert arra gondoltam, a Keller Kvartett még soha nem adott önálló estet a Mûvészetek Palotájában, húsz év alatt nem kapott hangszertámogatást, egyetlen garas állami segítségben nem részesült. Viszont minden létezô nemzetközi díjat elhozott, és a legnagyobb nyugati sajtójuk jelenleg nekik van. Tudom, hogy a közönség nagy részének jobban tetszett volna a Pisztrángötös. De azt mondtam, most ne ez legyen. Tudom, hogy ez kôkemény dolog volt, de vállalom.

-Nem csak nehéz, de hosszú koncert is volt...

-Tudom. Ezt is vállalom. Hozzátéve, hogy még így is sokan hiányoztak a szerzôk és elôadók közül egyaránt. Egyébként nagyon sajnálom, hogy a legtöbben azok közül a szerzôk közül, akiket meghívtunk, bár mûveik nem kerültek be a mûsorba, nem jöttek el. Távollétük természetesen nem a Muzsikának szólt. Öröm viszont, hogy jelenlétével megtisztelt Eötvös Péter és Kurtág György. De visszatérve arra, hogy túl hosszú volt-e a koncert: a hangversenyeknek általában tíz órakor végük szokott lenni, ez háromnegyed tizenegyig tartott. Az utolsó villamos negyed tizenkettôkor megy el: nyugodtan el lehetett érni. Különben is, az ötven évhez képest mi az a negyvenöt perc? Amelyben egyébként nemcsak a Muzsika ötven évét ünnepeltük: ünnepeltük azt, hogy a kortárs zene itt van, jelen van, körülvesz minket, ebben élünk, ebben fogunk meghalni. Minden más, múltat idézô dologgal foglalkozhatnak a hétköznapok. De én úgy gondoltam, hogy a mai, kortárs zene számára a legfontosabb megjelenési lehetôséget biztosító Muzsika egy ilyen alkalomkor egyértelmûen tegyen hitet a kortárs zene mellett. Ezért merészkedtünk a közönség egy része által ingoványosnak tekintett talajra, ezért lett ez az ünnep ilyen gyertyákkal díszített Molotov-koktél, rejtett üzenet, amely azoknak is szólt, akik nem is voltak ott. De akiken sok múlik. És akik jó, ha tudják, hogy húsz év múlva már nem ezek a szerzôk és elôadók lesznek a színpadon. Ôk most vannak itt, rájuk most kell figyelni, ôket most kell segíteni, és nem hagyni elveszni. És most: holnap és holnapután kell hozzásegíteni ezt a lapot is ahhoz, hogy megérhesse a hetvenötödik születésnapját. Amikor mi már rég nem leszünk itt, de lehet, hogy a most hallott szerzôk között lesz olyan, akire utódaink majd úgy tekintenek, mint mi most Bartókra, akit a mi elôdeink a negyvenes évek közepén nem becsültek meg és hagytak elmenni