Megérteni Bach h-moll miséjét

Szerző: Fazekas Gergely
Lapszám: 2008 január
 

Ez volt a címe annak a két és fél napos szimpóziumnak, amelyet a belfasti Queen's Universityn tartottak 2007. november 2. és 4. között. Akár szimbolikusnak is tűnhet, hogy a protestáns Bach katolikus miséjének vizsgálatára éppen Észak-Írországban került sor, ám ez a szempont két okból is elsikkadt. Egyrészt azért, mert a protestáns-katolikus viszályt -a mindennapok szintjén legalábbis -sikerrel oldotta meg néhány évvel ezelőtt a Blair-kormányzat, másrészt azért, mert, mint arra a szimpózium néhány előadása rámutatott, a mise műfajára Bach nem a római katolikus, hanem az egyetemes keresztény egyház szimbólumaként tekintett, és a protestáns-katolikus szembenállás Bach Lipcséjében sokkal kevésbé volt éles, mint Észak-Írországban akár csak néhány évvel ezelőtt. Római katolikus arisztokraták támogatását vagy megrendelését Bach soha nem utasította vissza, és római katolikus növendékeket is szívesen fogadott, ha elég tehetősek és elég tehetségesek voltak.

A Queen's Universityn tartott szimpóziumot egy japán származású, Belfastban élő zenetörténész szervezte, Yo Tomita, akinek a nevét -miként több előadó is utalt rá -a Bach-kutatók mindennap imába foglalják, mivel összeállította és az interneten hozzáférhetővé tette a Bachra vonatkozó teljes bibliográfiát 1700-tól napjainkig, mintegy húszezer tételt (www.npj.com/bach). Az internetes Bach-bibliográfia összeállításához hasonlóan, a h-moll miséről szóló szimpóziumot is rendkívüli precizitással szervezte meg. A résztvevők másfél hónappal a szimpózium kezdete előtt e-mailen megkapták az előadások teljes szövegét, s ehhez a bő háromszáz oldalas anyaghoz egy másik, majd' kétszáz oldalas kötet kapcsolódott, amelyben összegyűjtötték, és egységes, angol fordításban közreadták az utóbbi évtizedek legfontosabb, nehezen hozzáférhető, h-moll-miséről szóló tanulmányait.

A két és fél nap alatt huszonnégy előadás hangzott el, szekciónként átlagban három, és minden szekcióülés végén felkért hozzászóló indította a sokszor valóban intenzívvé váló vitát. Komoly derültséget keltett, amikor Yo Tomita a köszöntőjében elmondta, hogy éppen tizennégy országból érkezett a szimpózium hetven résztvevője, s igen jellemző a Bach-kutatás 21. század eleji helyzetére, hogy a jelenlévők mintegy harmada amerikai volt.

Múlt, jelen, jövő -Bach h-moll miséjének perspektívái címmel szekcióktól független előadást, úgynevezett keynote speechet tartott Christoph Wolff, akinek tudománytörténeti jelentőségét jól mutatja, hogy alig akadt előadás a szimpóziumon, amely ne hivatkozott volna rá. Az idősebb generáció képviselői közül előadást tartott a lipcsei Bach-archívum doyenje, Hans-Joachim Schulze és a kivételes történészi éleslátásáról és meglepő elméleteiről ismert Ulrich Siegele. A középgenerációt olyan muzikológusok képviselték, mint a Bach-életmű teológiai vonatkozásait talán legmélyebben ismerő, Bach bibliáját közreadó Robin A. Leaver, az amerikai Bach-kutatás egyik legeredetibb alakja, George B. Stauffer, a fúga műfajának legfontosabb összefoglalását jegyző Paul Walker, vagy a Glasgow-ban tanító, rendkívül sokoldalú, orgonistaként és Bach-kutatóként is kivételes képességű John Butt. Két jelentős Bach-karmester, Masaaki Suzuki és Andrew Parrott is részt vett a vitákban, utóbbi előadást is tartott.

Lehetetlen néhány bekezdésben összefoglalni mindazt, ami a h-moll mise kapcsán e két és fél nap alatt felmerült. Az első két szekció a h-moll mise történeti kontextusáról szólt, s itt tartott előadást a német Bach-kutatás üdvöskéje, a huszonkilenc éves Michael Maul, aki két évvel ezelőtt tette le névjegyét a zenetörténet-írásban, amikor egy addig ismeretlen Bach-kéziratra bukkant. Előadásában érdekes hipotézist vetett fel arról, hogy a h-moll mise esetleg megrendelésre készült, s első előadása talán Bécsben lehetett. Tanya Kevorkian amerikai történész Kulturális hálózatok, kulturális versengés és vallásos sokféleség a barokk Lipcsében címmel rendkívül informatívan vázolta fel azt a szellemi-vallási horizontot, amely sok szinten határozta meg a h-moll mise kompozícióját. Két előadás is foglalkozott a drezdai miserepertoárral -a lutheránus Missaként használatos Kyrie- és Gloria-szakaszt Bach 1733-ban a szász választófejedelem számára komponálta -és kiderült, hogy számos olyan, sokáig eredetinek tekintett bachi technikai megoldás található a h-moll misében, amelyek megjelennek a kortársak műveiben is: ilyen például a Crucifixus végén a capella megszólaló kórus ötlete.

Kompozíció és jelentés címmel két szekció is foglalkozott a művel, az egyik zene és teológiai jelentés viszonyát vizsgálta, a másik a darab formai felépítésének megtervezettségével és az egyes szakaszok formai arányaival foglalkozott. A forrásokról és kiadásokról szóló szekcióban egy eddig ismeretlen, Szentpétervárott lappangó, 19. század eleji másolatot mutatott be Tatjana Sabalina orosz kutató, az összkiadás új h-moll mise-kötetén dolgozó Uwe Wolf pedig az autográf kéziratban rejlő, megoldhatatlannak tűnő problémákról beszélt. A mű 20. századi kiadástörténete kanyarokban meglehetősen gazdag. Mivel Friedrich Smend 1954-es kritikai kiadása, a Neue Bach Ausgabe első kötete a rendkívüli kutatói teljesítmény ellenére a zenetörténet talán legjelentősebb filológiai fiaskója lett, amennyiben Smend azzal a prekoncepcióval adta közre a kottaszöveget és a több mint 400 oldalas kritikai jegyzetapparátust, hogy a h-moll mise nem egységes kompozíció, hanem több különálló darab gyűjteménye, a tavaly utolsó kötetéhez érkezett Bach-összkiadás szerkesztői úgy döntöttek, hogy újra közreadják a h-moll misét. Ezen dolgozik jelenleg Uwe Wolf, időközben azonban az amerikai Joshua Rifkin is megjelentette a saját kritikai kiadását 2006-ban, a Breitkopf & Härtel kiadónál. Rifkin nem tudott eljönni Belfastba, de küldött egy provokatív írást Bach miséje és a közreadás arroganciája címmel, amelyre nem minden indulat nélkül reagált szóban Uwe Wolf.

Külön ülés foglalkozott az előadás kérdéseivel, s itt szólalt fel komoly vitát kavarva a magát „az ördög ügyvédjének" nevező Andrew Parrott, aki a Bach-korabeli kórus-gyakorlattal kapcsolatos vélekedését, nevezetesen a Joshua Rifkin által 1980-ban felvetett, egy szólam-egy énekes elvet fejtette ki a h-moll mise kéziratából, illetve a Kyrie-Gloria szakasz fennmaradt szólamanyagából kiindulva. A szimpózium utolsó két szekciója a darab fogadtatástörténetéről szólt. Az elsősorban Philipp Emanuel Bach- és Mozart-kutatásairól ismert Ulrich Leisinger meggyőzően érvelt amellett, hogy a h-moll mise
recepciótörténetének egyik legfontosabb városa Bécs volt, és hogy a h-moll misét nemcsak Haydn ismerte -birtokában volt egy kéziratos másolat -, hanem Mozart is, aki Leisinger érvelése szerint a c-moll misébe (K. 427) beépítette a Bach-mű tanulmányozásának számos tapasztalatát. A 19. századi Bach-recepció legfontosabb alakja, Felix Mendelssohn volt a hőse Anselm Hartinger előadásának. A Mendelssohn által készített másolat elemzésén keresztül Hartinger nemcsak a korabeli előadói gyakorlat rejtelmeibe engedett betekintést, de a 19. század első felének Bach-képéről is számos fontos információt közölt. Jól illusztrálta aztán a h-moll mise univerzalitását, ahogyan a záróülésen egymás mellett ült öt előadó: egy-egy cseh, angol, orosz, amerikai és japán, s mindannyian saját országuk meghatározó h-moll mise előadásairól beszéltek.

Azt hiszem, a h-moll mise nagyságát és erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a mű mindenfajta sérülés nélkül átvészelte, hogy a legkülönfélébb boncasztalokra fektetve vizsgálták az egymástól rendkívül eltérő tradíciókból érkező zenei patológusok, s ezt a szimpózium résztvevői közvetlenül is átélhették, amikor az utolsó nap estéjén egy fiatalokból álló, nagyszerű skót régizenei együttes, a Dunedin Consort and Players élén John Butt elvezényelte a művet.

 

Andrew Parrott , Robin A. leaver és George B. Stauffer

 

Christoph Wolff

 

Ulrich Leisinger előadása az Old McMordie Hallban