Chopin Cartier-gyémánton

Szilasi Alex a kotta- és a CD-összkiadásról

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2008 január

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogyan sikerült tető alá hozni ezt a nem mindennapi és nem is túl olcsó vállalkozást? Mik az előzmények? 

–2000-ben, a franciaországi magyar kulturális évad keretében felléptem a Sorbonne-on. A hangversenyen jelen volt a Fuzeau házaspár is, akik először még akadémista koromban, egy cambridge-i koncerten hallottak, és azóta is baráti kapcsolatban állunk. Meghívtak egy fesztiválra, ahol az estet kis beszéddel kezdtem: elmeséltem mindazt, ami fontos, ám kimaradt a műsorfüzetből. A koncert után Fuzeau-ék szerződést ajánlottak: egy romantikus kottasorozat kiadására kértek fel, ez lett az Esther-sorozat. Szeretném bemutatni az egész nagy generációt abból az aspektusból, hogy kiegyenlítsem az utókor kegyetlenségét, amely mindig csak a zsenire emlékszik. Csakhogy a zseninek is voltak mesterei, társai közvetlen környezetében, akik hatással voltak rá. Javaslatomra Liszttel kezdtünk. Megtaláltam egy skiccelt kottaváltozatot a Manók táncából –leírt 23 ütemet, majd mögé írta: ez ugyanaz, csak Fisz-dúrban. Továbbá egy teljesen letisztázott Desz-dúr etűdöt és egy elképzelést az Asz-dúr koncertetűdről, ebből csak néhány ütemet használt föl később. Ezekkel indult a sorozat. Következett Chopin három új etűdje, melyek egy korabeli etűdgyűjtemény részeként jelentek meg először. Megtaláltam egy párizsi könyvtárban ezt a kiadványt, melyet évtizedeken át kerestem. E sorozat mentén fogalmazódott meg az elképzelés, hogy fel kellene tárni a zongoraság kérdését: mit jelentett az európai kultúrában a 19. század első napjaitól máig? Hogy korábban mit jelentettek a billentyűs hangszerek, tudjuk. De ekkor robbanás történt: a zongora átvette az uralmat a hangszerek között, és státusszimbólummá vált

.Mi volt ennek az oka?

–Olyan emberek, példaképek kellettek hozzá, mint maga a nagy generáció, meg a zongoragyárak tulajdonosai hatalmas marketingjükkel. A Pleyel cégnek például volt egy óriási bemutatóterme, ahol koncerteket rendeztek, a kedves hallgatók közül egy-kettő vélhetően vett is rögtön egy zongorát. Így született meg a „művelődési ház” ötlete a 19. század első évtizedében Ignaz Pleyel fejében, aki az Erdődy család kamarazenésze és Haydn tanítványa, és van három ajánlólevele: Erdődytől, Haydntól és az Esterházyaktól. Világkarriert fut be azzal, hogy elkezd kis zongorákat gyártani, hiszen a párizsi lakásokba nem férnek be a nagyok. Fölhagy a zeneszerzéssel, előáll viszont egy olyan szemlélettel, amely a teljesen materializálódott, kiégett Nyugat-Európában, ahol a forradalom utáni restaurációval minden lángot eloltanak, egyedi megoldásként determinálja a következő hetven évet. Ahogy Pleyelt kezdtem kutatni, ráébredtem: nem csak kiváló zeneszerző, hanem kultúrpolitikus is, aki bátran vállalja a kelet-európai művészek bemutatását. Létrehozza az első, eleve hangversenyek számára épült termet, olyan tendenciát indít el, amelynek során a fiatal hangszerkészítők –köztük Bechstein is – elmennek hozzá zongoraépítést tanulni, és Pleyel, a szabadalmait alkalmazva, talán a legmegbízhatóbb zongorákat készíti. Emellett azt a szemléletet is elviszi magával, hogy zongorát árulni nem nagy dolog, de hozzá előadótermet építeni, és meghívni a legjobb zongoristákat, ifjú tehetségeket, bemutatni az új nemzedéket: mindez egyben közönségnevelő és -teremtő hozzáállás. Pleyel bevételének nagy részét a kultúrára, alapítványokra fordította, ami olyan „kulturális minisztériumi” szemlélet, amely a 19. században lehetővé tette azt a művészet- és művészkultuszt, amire a 20. századi kultúra épült, és amit aztán az 1940-es, 50-es években elvágtunk. Lassan ráébredtem, hogy manapság nagyjából hasonló történelmi időket élünk. A kelet-európai térség megőrzött hagyományai tökéletesen beépülhetnek az európai kultúrába, ahol az így létrejött kohézió megint csak meghatározhat néhány évtizedet.

A Pleyel-hagyományt is elvágtuk, mert –noha ön jóval finomabb, „lelkesebb”, kifejezőbb, árnyaltabb játékra alkalmas hangszernek tartja –, mégis a Steinway vette át az uralmat. Persze tudom, hogy a Pleyelt ma is kézzel gyártják, tehát nem lehet tömegtermelésre számítani. Nyilván ez a magyarázata.

–Egyrészt igen. Másrészt a Steinway jobban bírja a nagy igénybevételt. Utóbbi annyiban járt a többi előtt, hogy megbízható, mindig egy bizonyos szintet produkáló hangszereket kezdett forgalmazni. Egy Pleyel esetében a karbantartás jóval költségesebb.

Maga a hangszer is jóval többe kerül.

–Így van. Viszont olyan tulajdonságokkal bír, amelyek egyedivé tesznek minden hangszert: átveszi a zongorista személyiségét, de egy adott hangszer csak bizonyos személyiségeket fogad el. A Steinway standard hangot ad. Ennél még tökéletesebb a Fazioli. Meggyőződésem szerint teljesen mindegy, ki játszik rajta: mindig szépen szól. A Pleyel, a Bösendorfer és a Bechstein kényesebb hangszer. Érdekes, hogy Chopin, aki Pleyel-párti volt, azt mondta, „az Erard zongorát püfölheted, mindig szépen szól”. Akkor, amikor már nem feltétlenül a komponista az előadó, hanem kialakul az önálló előadóművészet, fontos, hogy a hangzás minél megbízhatóbb legyen. Ebben a Steinway verhetetlen.

Mit tartsunk autentikusnak a Pleyelben, amely nem igazán historikus?

–Jó kérdés. A Chopin-felvételek nem historikus hangszeren készülnek. Egy kétszáz éves zongoragyárat szeretnék bemutatni. Annál is inkább, mert a Pleyel-zongorát nem lehet kizárólag Chopinhez kapcsolni: Debussy, Ravel, Saint-Saëns, később Rahmanyinov, Dohnányi, Rubinstein, Cortot nagyon szerette. Úgy vélem, hogy a Chopin-összkiadásban nem tehetem meg, hogy 1830 és 1849 közti hangszereket válasszak, mert nem ez a Pleyel. Az autentikus pleyelség 1804–05-ben indult, a már említett elképzeléssel, a kelet-európai kultúra beépítésével. A Haydntól szerzett tudást Pleyel vérátömlesztésként bevitte egy kiégett környezetbe. Olyan gondolatokat plántált mellé, amelyek aztán egész Európára hatottak. Ezzel a szemlélettel a Pleyel ma is él, és ragaszkodik hozzá. Nem azt fontos közölnie, hogy a hangszerek azért jók, mert Chopin és Debussy játszott rajtuk, hanem azt, hogy az a fajta hozzáállás, amit Chopin vagy Debussy jelent, megtalálható a Pleyel által készített zongorákban is. Nem gyártanak nagy szériákat, külön, személyre szabott hangzásvilágot hoznak létre. A zongora együtt él az előadóval. Pleyel találta ki és szabadalmaztatta a filcezést. Tette pedig azért, mert úgy vélte, hogy a bőrrel bevont kalapácsfejek kopognak. A hárfa hangzását igyekezett utánozni –ahogyan az ujjbegy érinti a húrt, az sokkal lágyabb. Az ujjbegyet imitálta a filccel. Mechanikai és akusztikai értelemben is nagyon különbözik a hangszer a többitől, és számomra az autentikusság: végigvinni 1807 és 2007 között ezt a folyamatot. Chopin az, aki elsőként felvállalja a Pleyelt, noha jóval kényesebb, mint a többi zongora. Lecipelteti magával Mallorcára, viszi Párizsba. Én olyan zongorákat választok, amelyeken nincs semmiféle változtatás, így szólnak száz–százötven éve. Amin most felvettem a keringőket, az egy 280 centis, több mint hatszáz kilós hangszer.

Az öreg hölgy?

–Igen. Én neveztem el így, mert olyan szeszélyes, mint egy idős dáma. Bármikor mentem is felvételre, nem lehetett tudni, aznap hogyan viselkedik majd.

Szóval lelke van.

–Igen, és ez az, amit Chopin is mindig tiszteletben tartott. Velem is megesett, hogy a felvétel napján az időjárás miatt nem szólt szépen, bármit tettünk. Otthagytam, később visszamentem, és mesésen szólt

.Magyarországon amúgy nincs is Pleyel, igaz?

–Egyet találtam az Iparművészeti Múzeum raktárában, azt most restauráltam, és eljátszottam rajta egy Chopin-keringőt az Esterházy-kiállítás megnyitóján. A fóti kastélyban működő zeneiskolában van egy nem eredeti alkatrészekből felújított darab, és két kisebb hangszer magántulajdonban. 280-as koncertzongora tudtommal egyáltalán nincs.

Az öreg hölgy az öné?

–Nem. Fabbrini mester ajánlotta föl, mondván, hogy ehhez a projekthez hozzájárul saját három hangszerével. Köztudott, hogy ő Európa legnagyobb Steinway-forgalmazója, és az övé a legnagyobb zongoraterem. A Pleyelt a Fabbrini cég készítette elő és hozatta Budapestre, így hazai környezetben tudtam elkezdeni a Chopin-összkiadás felvételeit

.Ebben a projektben minden kézenfekvőnek és logikusnak tűnik: Chopin és az Ön Pleyel-kötődése, az Ön Pleyel-kutatása és egyéb kutatómunkája a kották, kéziratok terén, a kétszáz éves Pleyel-történet, a 2010-es Chopin-évforduló. El is készül addigra az összkiadás?

–Igen. Bizonyára elkészül.

És mikor kezdte a felvételeket? A Hungaroton, Fuzeau-ék vagy Ön szorgalmazta a felvételeket?

Az Édition Fuzeau vetette fel az ötletet. Én arra gondoltam, hogy 2010-re meg kellene jelentetni az összes Chopin-művet fakszimilében, mert ez hiányzik. Fantasztikus Urtext-kiadásaink vannak mindenféle revideált változatban, de én az eredetit szeretném látni, minden hibájával. Miért kell nekünk mindig mindenbe belejavítanunk? Ha nem veszem észre, hogy van valahol egy hanghiba, meg is érdemlem. A mai kottakiadásban is számtalan hiba adódik. Ne abból induljunk ki, hogy mindenki szolgai módon lejátszik minden hangot. Összeállítottuk a kottakiadás ütemezését keringők, mazurkák, szonáták, polonézek sorrendben. Fölmerült, hogy a kottához CD-t is mellékelnének, persze Pleyelen. A Pleyel gyárral kialakult egy munkakapcsolat, a hangszert pedig Fabbrini biztosította. Megvoltak tehát a külföldi partnerek, csak a lemezkiadás ügye nem rendeződött, mert én nem mellékletben gondolkodtam. És szerettem volna, hogy magyar partner is legyen a vállalkozásban.

Így jött szóba a Hungaroton.

–Igen. Az esélytelenek nyugalmával ültem le Hollós Mátéval, aki az első pillanattól partner volt. Chopint felvenni 2006-ban, erre senki nem vevő. Erre én felajánlok egy összkiadást Pleyelen! Hollós Máté letette kezéből a tollat, és így szólt: „Ez engem érdekel.”

A zongoraversenyeket historikus vagy modern zenekarral játszaná szívesebben?

–Mindkettőnek megvan a maga varázsa. Chopin esetében mégis a historikus zenekari hangzás kedvesebb számomra. Hangerejükben ezek a zongorák meg sem közelítik a mai hangszereket. Dinamikai tartományuk annyira szűk, hogy a mai zenekari hangzás el is nyomja a Chopin-versenyművek zongoraszólamát. Megértem az ódzkodást a karmesterek és zenészek részéről a versenyművektől, de meggyőződésem, hogy teljesen félreértettük a zenekar szerepét: nem igaz, hogy ezekben a darabokban nincs igazán mit tenniük. Úgy kellene hozzáfogni, ahogyan a Bellini-operákat kell kísérni. Ne felejtsük el, hogy Chopin és Bellini jó barátok, sőt Chopin a temetésére is Bellini-áriát kért. Ez a fajta operai áriaszemlélet, sőt a zongoraversenyek dramaturgiaszemlélete azonnal érthető, ha figyelembe veszszük, milyen színpadi elemeket használt, és milyen kiváló dramaturg volt Chopin.

Hány CD-n fér el az összkiadás?

–Tizenhéten. A dalok, az összes kamarazene, a  zongoraversenyek és számtalan kis mű, amit nem is szokás játszani.

Megvan a pontos ütemterv?

Ősszel és tavasszal dolgozunk. Az itthoni nyári klíma nem tesz jót a hangszernek.

És egyszerre jelennek meg, vagy folyamatosan jönnek ki az elkészült lemezek?

–Folyamatosan.

2010-ben komplett díszkiadás is készül?

–A Hungaroton és a Fuzeau cég is tervez díszdobozos, teljes kiadást: a fakszimile Chopin-kotta és a 17 CD alkotja.

Magyarországon, gondolom, a kotta nem tartozik hozzá.

Külföldön sem. A kottát és a lemezt teljesen különválasztottuk, ez határozott óhajom volt. Nem akartam, hogy a kétféle kiadvány függjön egymástól.

Az ön nevéhez ezek után óhatatlanul is a Pleyel fog kötődni. Gondolom, itt sem akarja a feltétlen és örökös árukapcsolást

.–Semmiképp sem szeretném, ha rám ragadna, hogy Szilasi csak Pleyelen játszik. Azért sem, mert koncertjeim nagy részén egyébkéntSteinway-n játszom, és azon is gyakorolok.


Most azért maradjunk a Pleyelnél. Úgy tudom, nemcsak felveszi, el
is játssza az összes Chopint ezekben az években MTA-koncerteken. Azon a bizonyos Pleyel  280-ason
.

–Szándékom szerint egy-egy alkalommal a felvételeken szereplő hangszer megszólal a nagyközönség előtt is. Szeretném megmutatni, hogy a Pleyelek nem múzeumi tárgyak, hanem élő, pompás hangszerek. Nemcsak én játszom rajtuk, hanem hozzáférhetők mások számára is. Jó lenne, ha minél több zongorista megismerné ezt a hangzásvilágot, és megtanulná a rajta való, jóval nagyobb érzékenységet igénylő játékot. A Pleyel számos olyan technikai kérdést vet föl, amit a mai hangszereken nem lehet megoldani, ám annak idején adekvát volt, mert a hangszerből következett. Egy hárfaetűdöt például nem képes megszólaltatni egy Steinway. Ugyanakkor Kocsis Zoltán szerint Chopint el lehet játszani bármilyen hangszeren. Így van, egyetértek. Mégis, a Pleyel más megközelítést is kínál. Egy mára elfeledett szótárral ér föl, olyan szavakkal, kifejezésekkel, melyeket régen használtak, most nem. Az a fajta hangzásvilág ma már nem létezik. Az 1960-as, ’70-es évek  perfekcionizmusra törekvő játékstílusának persze nagyon megfelelnek a mai hangszerek. Viszont a zongoragyártás évtizedek óta nem változott, újítások, áttörő módosítások nem történtek. Lehet, hogy éppen ezek az elfeledett hangzásképletek hoznak majd új színt, új ötleteket.

Logikus, hogy Chopin, aki szenvedélyesen szerette a Pleyelt, e hangszer hangzását és képességeit figyelembe véve komponált. Annál többet nem lehet kívánni egy Chopin-összkiadástól, mint hogy visszakapjuk ezt az egységet. Ha ennyi értéket hordoz a hangszer, mi ez a manapság hallható vita a Pleyel körül?

–Ez egy francia nemzeti kérdés. A botrány nagy részét az okozza, hogy szemben áll az üzleti, illetve egy olyanfajta kulturális felfogás, amelyhez a régi Pleyel-tagok ragaszkodnak. Nem akarnak belefutni egy olyan üzleti szemléletbe, ahol a darabszám a lényeg, hanem azt akarják, maradjon meg a hangszernek a Cartier-gyémánthoz mérhető unikális értéke, ami nemcsak a minőségében rejlik, hanem abban a kultúrában és innovációban is, amit a Pleyel gyár a kétszáz év alatt belefektetett: ilyen az egylábú zongora, két zongora összeépítése vagy a Pleyel-hárfa. A zenekultúra építése is fontos érdemük: a lakásokban található zongoráknak társaságépítő erejük van. A 19. század elejének társadalma nyitott is volt minderre, hiszen a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hangzatos szólama mellé valami tartalmat is kellett találni, mert ez bizony sokáig hiányzott. Akkoriban 3500 csembalót égettek el Párizsban mint ósdi, kidobni való szemetet. Így aztán hosszú ideig nem is volt csembaló Franciaországban. Aztán rájöttek, hogy annyira bizonytalan és mulandó minden, hogy muszáj kapaszkodókat találni. A materiális kapaszkodó is fontos, de társul mellé az a felfogás, ami valahol Pompeji feltárásával kezdődött.

A zongora más minősége tehát más megközelítést kíván. Az öné milyen?

–A tanulmányok, mesterek, példaképek elvezettek egy tudatos, saját Chopin-felfogáshoz, amely elveti a magamutogató, modoros játékot. Chopin romantikus, nem pedig szentimentális. A kettő között hatalmas a különbség. Én ezt igyekszem élesen elválasztani. Tízéves korom óta foglalkozom Chopinnel, remélem, van róla új mondanivalóm.

 

 

 

 

Ignaz Pleyel (1757–1831)
Metszet Thomas Hardy portréfestő képe nyomán