- Fõigazgató Úr, mekkora most a Magyar Állami Operaház adósságállománya?

- Mintegy másfélmilliárdos adóssággal vettem át az intézmény vezetését; nagyjából ennyivel tartoztunk a társulatnak és a beszállítóknak. Miniszteri biztosságom éve alatt ezt mintegy hatszázmillióra sikerült lefaragni, s ennek az összegnek durván hatvan százaléka belsõ, negyven százaléka külsõ tartozás.

- Honnan sikerült elõteremtenie ezt a majdnem milliárdos nagyságrendû összeget?

- Hogy a szükséges változások az elmúlt évtizedekben nem mentek végbe, amögött - egyebek mellett - érdekek végeláthatatlan sora húzódik. Ennek a megcsontosodott szerkezetnek a fellazításához jó taktikai érzékre van szükség. Intézményünk mûködésének egyik oszlopa - a közalkalmazotti törvényen alapuló SZMSZ és az alapító okirat mellett - a kollektív szerzõdés, amelynek megváltoztatása nem megy máról holnapra. Ezért is örültem, hogy a szakszervezetekkel történt egyeztetések nyomán két-három havonta tettünk egy-egy kis lépést. Mára azonban ezek már egyetlen nagy lépéssé adódtak össze. Emellett igyekeztem az Operaház teljes vertikumának is a gazdájává válni. A gazda gondossága pedig mindjárt az elsõ körben sokat jelentett. Több területen visszafogtam a túlzó költségvetést, nem írtam alá automatikusan minden papírt, amelyet elém tettek. Számos tételnél megkérdeztem: biztos, hogy erre most és ennyit és ebbõl a forrásból kell költenünk? Ezenkívül megtörtént a létszámcsökkentés is. Kétszázzal kevesebben vagyunk, mint másfél esztendeje. Ebbõl száz dolgozót az intézmény éveken keresztül az engedélyezett létszám fölött foglalkoztatott. Az õ fizetésük, majd végkielégítésük összességében több százmillió forintjába került az Operának, illetve az államnak.

- S a másik száz ember?

- Amikor miniszteri biztosként idejöttem, közel százötven fõs listát találtam azokról, akiket az elõzõ vezetés nem óhajtott foglalkoztatni. Nem értettem vele egyet. Nem a számmal, hanem a módszerrel, ahogyan a lista összeállt. Habár egy operaházat nem lehet demokratikus úton vezetni, az sem járja, hogy kizárólag számszaki megfontolások alapján alakítsuk ki a dolgozók létszámát. Világos: ha elküldenénk ötszáz embert, nyomban helyreállna az egyensúly. Csakhogy nekünk közben feladatunk is van, nevezetesen mûvészeti produktumokat kell létrehoznunk. A szakszervezettel, a közalkalmazotti tanáccsal és a vezetõi karral folytatott hosszas és személyre szabott egyeztetések után valamivel kevesebb mint száz embertõl váltunk meg, részben nyugdíjazások révén. Így, hogy együttesen közel kétszázzal lettünk kevesebben, a jelenlegi engedélyezett közalkalmazotti létszámunk 908 fõ, de csökkentettük a megbízásos és vállalkozói szerzõdés alapján itt dolgozók számát is.

- Ön mellett a társulat egy emberként állt ki: az operaházi pályázat elbírálása elõtt levelet intéztek az illetékes miniszterhez, sõt a miniszterelnökhöz is, hogy Ön legyen a fõigazgató. Vagyis míg a társulat azért legitimálta Önt, hogy a jelenlegi helyzet fennmaradjon, addig a politika azért nevezte ki fõzeneigazgatóvá Fischer Ádámot és hozta helyzetbe Önön keresztül mûvészeti vezetõként Kovalik Balázst is, hogy változás történjék. Hogyan fog tudni ennek a két - adott esetben szögesen ellentétes - igénynek egyszerre megfelelni?

-Az ilyen legitimáció mindenkinek jólesik, én is büszke vagyok rá, természetesen. Ugyanakkor remélem, hogy a társulat bizalmát nem "olcsó" eszközökkel vívtam ki. Nem hitegetem az embereket, és a jövõben sem ígérek nekik olyasmit, amit nem tudok teljesíteni. Tény, hogy Fischer Ádámmal és Kovalik Balázzsal nem dolgoztunk még együtt, érdemi munkakapcsolatunk eddig nem volt. Csupán a pályázat megírása elõtt egyeztettük az elképzeléseinket. Most a munkán keresztül szoktatjuk magunkat egymáshoz, és talán ez a legnagyobb erõsségünk: így tudunk majd érdemben is csapattá válni, Kovács Jánossal és Keveházi Gáborral kiegészülve. Én is magaménak vallom azt az elvet, hogy a minõség a legfõbb parancs. Egyetértek az új mûvészeti vezetõkkel abban is, hogy tizenkét Figaro házassága-elõadást ne tizenhárom Grófné énekeljen. Mert lehet, hogy ez foglalkoztatáspolitikailag jó, de mûvészi szempontból semmiképp sem az. Vállalni fogok minden olyan döntést, amely az új elképzeléseket szolgálja. Ez a koncepció azonban nem térhet el élesen attól, ami a Magyar Állami Operaházat mindeddig jellemezte. Hiszen most, hogy egy idõre csak egy épületünk maradt, még inkább ki kell szolgálnunk minden közönségréteget: a konzervatív, a népszerû és az avantgárd operajátszás iránti igényt egyaránt, miközben nem feledkezhetünk meg a balettmûvészet szerelmeseirõl sem.

- Az új mûvészeti vezetés hat új operaprodukciót szeretne évadonként. Fogja ezt bírni a költségvetés?

- Miniszteri biztosként is ragaszkodtam ahhoz, hogy a bemutatókat megtartsuk. Hiszen csakis az új feladatok vonhatják el a társulatot attól, hogy az Operaházat "viperaházzá" tegyék... Fantasztikus eredmény, hogy most, az elvonások idején a Minisztérium három évre garantálja nekünk az évi 5,3 milliárdos állami finanszírozást. Így 2010-ig nyugodtan tervezhetünk. Ugyanakkor megszenvedjük a hiányzó évi 1-1,5 milliárdot. Mindamellett évadonként négy-hat bemutatót reálisnak tartok. Azon vagyok, hogy gyorsan megtaláljam azt az új próbatermet, amely tehermentesítheti a nagyszínpadot. Ugyanakkor tudni kell, hogy új produkciókra jelenleg összesen 88 millió forint jut egy-egy évadban. Nemzetközi összehasonlításban ez döbbenetesen kevés. Amikor tehát "újragomboljuk a kabátot", meg kell vizsgálnom, honnan tudok többletforrásokat elõteremteni. Így például következõ bemutatónk -Richard Strauss Elektrája - két világsztár vendége, Nadine Secunde és Agnes Baltsa fellépését kizárólag szponzorpénzekbõl finanszírozom.

- Az Operaház jobbára bezárkózó, önellátó, monolit intézmény volt. Az új mûvészeti vezetés most "nyitni" akar. Van-e a jelenlegi apparátusban elég alkalmas emberük erre? Olyan, aki nyelvtudással, nemzetközi tapasztalattal rendelkezik.

- Van, de nem elég. Valóban: nem csak a költségvetésben kell a lapokat újraosztani, a hangsúlyokat átrendezni. (Hogy mást ne mondjak: a jelenlegi marketing-költségvetésünk 40-45 millió forint, amely egy ilyen nagyságrendû kulturális intézmény esetében elenyészõen kevés.) Sok területen cserére lesz szükség, meg kell találnunk a legalkalmasabb embereket. Tisztába kell jönnünk magunkkal, mert ez itt most az öntisztulás, a tervezés idõszaka. S ha ez megtörtént, nyithatunk a szomszédaink, Európa s a világ felé. Ezért örültem, amikor fél évvel ezelõtt Peter Gelb intendáns meghívására ellátogathattam a New York-i Metropolitan Operaházba. Mikor pedig hazajöttem, másnap már indultam is régi barátom, az orosz kulturális miniszter invitálására a Bolsojba. Fontosnak tartom, hogy két ilyen nagyhírû intézmény nyitott a velünk való együttmûködésre. Nem mintha csak a legnagyobbakkal lehetne kooperálnunk! Hiszen Kolozsvár, Pozsony vagy a vidéki színházaink operatagozatai legalább annyira fontosak nekünk. Mint ahogy új "kulturális tereket" is fel kívánok kutatni; tárgyalásban állok a Szépmûvészeti Múzeummal, a Jövõ Háza Teátrummal, a Budai Vigadóval is. Mert az új játszóhelyek új közönséget is teremthetnek a számunkra.

- Hogyan látja: mi az, ami Önt személy szerint alkalmassá teszi ennek az intézménynek a vezetésére?

- Huszonhét esztendeje dolgozom a kultúra területén, ebbõl tíz év a szolnoki színházhoz köt. A jegyárusítástól kezdve végigjártam minden lépcsõfokot. Amikor igazgató lettem, megismertem az ország többi színházi vezetõjét is. Azt vettem észre, hogy valamennyien a gazdasági igazgatójukra, a pénzhiányra, az anyagi ellehetetlenülésre panaszkodnak. Ugyanakkor az is kiderült, hogy mindegyikük vagy rendezõ, vagy színész. Ez akár elõny is lehet a színházi szakmában, ám hátránnyá válhat, ha az igazgatói feladatkör nem áll harmóniában az egyén mûvészi pályafutásával. Márpedig ha valaki színészként hat-nyolc hetes próbafolyamatban vesz részt, nem biztos, hogy egyidejûleg igazgatóként az intézménye gazdája tud maradni. Én viszont a gazda vagyok. És szeretnék jó gazda lenni.

- Fõigazgató Úr, az elmúlt években több budapesti operaigazgatóval beszélgettem, mint az kívánatos. Közös jellemzõjük, hogy elõbb kényszerültek fölkelni az igazgatói székbõl, mint szerették volna. Úgyhogy most Önnek, ha megengedi, nem is csak sikereket kívánnék, hanem inkább azt, hogy addig ülhessen a székében, ameddig jól érzi magát benne.