Ami a műsort illeti: ha újévi koncert, akkor természetesen operett, méghozzá császári és királyi. Úgy vettem észre ugyanis, hogy Magyarországon ez a műfaj - bizonyára az ismert történelmi körülmények miatt - egyet jelent a Monarchia, a boldog békeidők osztrák-magyar operettjével. A kaposvári hangverseny programja is ebből a repertoárból, a bécsi operett gazdag terméséből, illetve az attól elválaszthatatlan 19. századi táncmuzsikából, a Strauss család tagjainak keringőiből és polkáiból adott ízelítőt.

Kerényi Gábor és zenekara már az est első számával csatát nyert; a győzelemben erősítésként Franz von Suppé Könnyűlovassága volt segítségére. A Suppé-nyitány előadása kellemes meglepetést jelentett számomra: érett és csiszolt zenekari hangzást hallhattam - egy-két rézfúvós fanfár és a verbunkos rész vonós unisonójának nem teljesen makulátlan kivitelezése feledhető szépséghiba.

Hogy A víg özvegy részletei nem nyerték el tetszésemet, nem az előadók bűne. A Lehár-műnek a kaposvári hangversenyen elhangzott részletei (Valencienne és Camille első és második felvonásbeli duettje, Danilo belépője, Hanna és Danilo kettőse, valamint a Vilja-dal) ezúttal sem győztek meg a mű zenei értékeiről - Kerényi Gábor és csapata azonban ezekben a számokban is megbízható és precíz kísérőként látta el feladatát, a tenor HONINGER LÁSZLÓ pedig szép és erőteljes hangon adta elő a rá osztott szólókat. Kevésbé élvezetes teljesítményt nyújtott a szoprán, BOROSS CSILLA, akinek főként tartott magas hangjai hagytak kívánnivalót maguk után.

Igazi élményt jelentett viszont számomra a hangverseny első részének záró száma, Carl Ziehrer Loslassen-polkájának tolmácsolása, valamint az ifjabb Johann Strauss Terefere-polkájának és Varázsgolyók című darabjának interpretációja is. E művek sziporkázó előadásából arra következtetek, hogy az újévi koncertet a zenekar részéről hosszas és alapos felkészülés előzte meg. Csupán A denevér-nyitány okozott némi csalódást: a Strauss-mű kissé kényelmesen, sőt enerváltan vette kezdetét; a dugó lomhán távozott a pezsgősüvegből - a durranás ezúttal elmaradt -, csak a keringő-szakasz kezdetére éreztem ismét az első részben előadott művek vitalitását.

A zeneszámok szüneteit kitöltő, véget nem érő újévi jókívánságokat - a helyi elit népi bölcsességekkel megtűzdelt, társadalmi célú hirdetéseit - meg az előadott műveket bemutatni hivatott, tudományos ismeretterjesztő szövegeket talán mellőzhették volna. A beszédfolyam mind az est háziasszonya, mind a közönség számára komoly megpróbáltatásnak bizonyult. Több lelkesedést, aktívabb részvételt tanúsított a publikum a koncert végén elhangzó második ráadásszám, a Radetzky-induló megszólalásakor. Utóbbi mű előadása Kerényi Gábor személyes sikerének tekinthető, aki az est zárószámában nem egyszerűen karmesterként, hanem a szó jó értelmében vett showmanként szerepelt.

Mindent összevéve a Kaposvári Szimfonikusok újévi koncertje élvezetes hangverseny volt, s az együttes zsenge életkora ellenére olyan teljesítményt nyújtott, ami szép reményekre jogosít fel. A koncertről elégedetten és jó hangulatban távoztam - volna, ha nem kell egy önjelölt szólista produkcióját is végighallgatnom. A kaposvári hangversenyen ugyanis a város első embere is operettbe illő magánszámmal remekelt. Szita Károly szónoklata Don Pedro szavait juttatta eszembe Offenbach La Périchole című művéből: "Ma van az alkirály névnapja: egész Limának vidámnak kell lennie. Mert ha Lima városa nem volna vidám, még azt hinnék, hogy Lima városát rosszul kormányozzák, és én, aki Lima városát kormányzom, elveszíteném az állásomat." Felhívom a primo uomo figyelmét, hogy a pódium a művészek, esetünkben a muzsikusok helye. A hangversenylátogatók azért fizetik ki a belépti díjat, hogy zeneműveket hallgassanak meg, nem polgármesteri kortesbeszédet. A Kaposvári Szimfonikus Zenekar támogatása pedig nem érdeme, hanem kötelessége a városvezetésnek; ezzel dicsekedni olyan, mintha valaki arra lenne büszke, hogy utazáskor kifizeti a vonatjegy árát. Röviden: egy zenekari hangverseny politikai kampányrendezvénynyé alcsonyítása szégyenteljes cselekedet. (Január 2. - Kaposvári Csiky Gergely Színház.)

Bozó Péter

Amikor megláttam JEAN-EFFLAM BAVOUZET szólóestjének műsorát, rögtön tudtam, hogy nagy művészről van szó. Hiszen nem akármilyen felkészültségű muzsikus az, aki koncertje első felében Beethoven Hammerklavier-szonátájával áll a közönség elé, szünet után pedig Ravel zongoraterméséből szólaltat meg két teljes, már-már lejátszhatatlanul nehéz sorozatot. Ráadásul a negyvennégy éves francia zongoraművésznek nem csak a Miroirs és a Gaspard de la nuit van a kisujjában, hanem - mint azt diszkográfiája és külföldi koncertjei mutatják - Ravel zongorára írt teljes életműve is. Való igaz, briliáns technikájú, irigylésre méltón takarékos és célratörő mozdulatokkal dolgozó, elképesztő manuális adottságokkal rendelkező zongoristáról van szó (nem véletlenül írják róla a kritikák, hogy elegánsan játszik), akinek koncentráló képessége is kivételesnek mondható.

Mihelyt megszólaltak a Beethoven-szonáta első akkordjai, be kellett látnom: tévedtem. Igaz, hogy Bavouzet minden egyes hangot lejátszik, de a tiszta hangzás, a hangminőség és a világos formálás iránti igénye meg sem közelíti bámulatos technikai felkészültségének szintjét. Könnyelműen vetette oda a hangokat, s ez az akcentusszegény tolmácsolás nem vált a beethoveni gesztusok hasznára. Lassan-lassan hozzászoktam ugyan játékmódjához, de ez a hangvétel a fúga-finálét - nem túlzok: - hallgathatatlanná tette. Mintha a Gaspard de la nuit harmadik darabjának fondu, azaz "olvadékonyan"-jelzése nyomta volna rá a bélyegét a francia művész játékára. Ugyanakkor egyes forte részleteknél mintha megvadult volna, úgy pancsolt bele a zongorába, a kaotikus hangzást a végletekig fokozva. Ezek a pillanatok mintapéldául szolgáltak arra, miként lehet hangosan játszani anélkül, hogy energia szabadulna fel a hangokból.

Lehet, hogy Bavouzet túl jól zongorázik. Nem jelentenek számára akadályt azok a szakaszok, amelyeket éppen az anyag ellenállása, nehezen megszólaltatható volta töltene meg feszültséggel. Minden bizonnyal ezzel függ össze, hogy Bavouzet nem költőalkat. Nem akar a dolgok mélyére látni, ami nem lenne baj abban az esetben, ha legalább a zenei folyamatot értelmezné. Hogy ismét a Beethoven-mű első néhány ütemét említsem: a B-dúr akkordok terccel feljebb történő megismétlése nem hangzott az első állítás megerősítéseként, és a folyamatot hirtelen megszakító szünet sem nyert értelmet - pedig ez igazán váratlan fordulat. Röviden: Bavouzet nem értelmezte a kottát; a hangokat, motívumokat nem változtatta vissza kifejező gesztusokká, így a zeneszerzői utasítások öncélúak maradtak. A szuggesztív játék hiányát a közönség is észlelte: a lassú tétel dallamát felvezető ütemben köhögéshullám söpörte el a zongora tartott hangjait. (Akkor majdnem elsüllyedtem szégyenemben, utólag viszont némi megértéssel gondolok a tönkretett pillanatra.)

Ebben az interpretációban tulajdonképpen az impozáns műsor sem bizonyult szerencsés választásnak. A két Ravel-sorozat darabjai - amelyeket maga a szerző sem játszott együtt soha - egy idő után kioltották egymás hatását, a Hammerklavier-szonáta pedig számomra már pusztán azáltal vesztett jelentőségéből, hogy az elhangzó művek hierarchiájában nem kapta meg azt a helyet, amely megillette volna, bár az is lehet, hogy ez csak megszokás kérdése. Nem szívesen írom le ezeket az észrevételeket, mivel tudom, hogy ez a kivételes állóképességű muzsikus évek, évtizedek munkáját fektette a kotta nélkül végigjátszott produkcióba. Ha ő nem jön, a magyar közönség valószínűleg nem egyhamar tekinthet bele ilyen mélyen Beethoven és Ravel zongorazenéjébe egyetlen hangverseny keretein belül. A ráadásként megszólaltatott a-moll prelűd szépbúcsúgesztus lett volna a francia művész részéről - igaz, ennek a miniatűrnek sem éreztem a formáját -, de sajnos Bavouzet még egy darabot ránk erőszakolt, így a közönség egy része már csak a ruhatárba igyekezve hallotta a Jeux d'eau hangjait. (Január 4. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Várkonyi Tamás

Januárban Dohnányi, Kodály és Bartók műveivel folytatódott VÁRJON DÉNES kamarazenei sorozata, A tegnap világa. Hármukat aligha kell fölfedezni, vetheti az ötlet ellen bárki, s ez persze igaz - márpedig ez a hangversenyciklus mégiscsak egy korszakforduló raritásait hivatott reflektorfénybe állítani és kapcsolatba hozni egymással. Nos, a koncert műsora megmutatta, hogy a magyar triász életművében is akad még megismerni való.

A legtöbb persze Dohnányiéban (elvégre az ő termése egészen a rendszerváltozásig a kultúrpolitika tűrt kategóriáját képviselte - s akadtak évek, amikor, ha nem is nyíltan kimondva, a tiltottat), a legkevesebb pedig alighanem Bartókéban. A program érzékenyen osztott "zenetörténeti igazságot", a ritkán játszott Dohnányitól kínálva legtöbbet, s a sokszor szóhoz jutó Bartóktól legkevesebbet. Utóbbi terméséből egy valóban kuriózumnak számító darabot, a fiatalkori Andantét hallottuk, melyet Bartók 21 évesen, 1902-ben komponált, jóval tényleges művészi eszmélése előtt. Várjon Dénes színgazdag zongorázásának előterében a hegedűszólót játszó TAKÁCS-NAGY GÁBOR finoman árnyalt dinamikával, rajzosan formálta meg a dallamot, érzékeltetve a késő romantikus tétel stílusának telítettségét. Bartóknál valamivel több teret szentelt a koncert Kodálynak - az ő esetében is a zeneszerző arcának kevéssé ismert vonásait képviselő mű csendült fel az 1909/10-es keltezésű Cselló-zongora-szonáta (op. 4) hangjaival. A kéttételes művet nyitó Fantasia vonós szólamát PERÉNYI MIKLÓS sűrű tónussal, szín- és dinamikai árnyalatokban bővelkedő hangon, a deklamáló dallamformálás széles gesztusaival adta elő, míg az Allegro con spirito fináléban játékát mindenekelőtt az élénk ritmizálás és a hangsúlygazdag előadásmód tette jellegzetessé. Várjon Dénes mindkét tételben méltó partnerként zongorázott, szabadság és fegyelem ideális elegyére találva, lendülettel és ihletőn.

A rangos Bartók- és Kodály-produkció ellenére magam a két Dohnányi-tolmácsolást tekintem a koncert meghatározó élményének. Mind a szünet előtt elhangzott, op. 8-as b?moll Cselló-zongora-szonáta (1899), mind pedig a 18 éves zeneszerző első opusza, a koncertet berekesztő c-moll zongoraötös (1895) érett munka - s mindkettő erőteljesen és félreérthetetlenül Brahms hatásának jegyében keletkezett. Mint A tegnap világa előző hangversenyének Zemlinsky-triója esetében, most is felvetődik az epigonizmus kérdése, és persze stíluskritikai szigor dolga, ki hogyan ítél. Számomra e művek esetében az invenció, a zene sodrása, emocionális ereje egyértelművé teszi a saját jogon értelmezhető, önálló kompozíciók esetét - még akkor is, ha a Brahms-hatás oly domináns és mindenre kiterjedő, hogy akár stílusimitációról is beszélhetünk. Remek, formátumos produkció volt Perényi és Várjon szonáta-tolmácsolása, a koncert végén azonban a kvintett minden korábbit felülmúlt. Várjon Dénes, Takács-Nagy Gábor, TUSKA ZOLTÁN, KONRÁD GYÖRGY és Perényi Miklós együttese már összeállításként is telitalálat, mely pompás eredménnyel egyesít különféle generációkat, s amelynek öt tagja közül három: Konrád, Perényi, Takács két lábon járó zenetörténet. Ennek megfelelő volt a zenei és hangszeres eredmény: nedvdús, zamatos, régi vágású kamarazenélés, melynek természetességét mélyről fakadó lendület és indulat szavatolta. Várjon virtuózan és állóképesen zongorázott, a vonós hangzásszövet pedig orkesztrális intenzitással, szimfonikus igénnyel formálódott meg a négy muzsikus hangszerén. (Január 13. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

Úgy esett, hogy Wolfgang Amadeus Mozart születésének 250. évfordulóján Budapest jelenleg legnépszerűbb koncerttermében éppen a zeneszerző szülővárosának nemzetközi hírű együttese lépett fel. A CAMERATA SALZBURG magyar hallgatói büszkén emlékeznek arra, hogy pályafutása utolsó szakaszában, 1978 és 1997 között Végh Sándor éppen ezt az együttest vezette, s készített vele máig etalonnak számító felvételeket. Végh nem volt a historikus előadópraxis híve, a zenekar élén őt követő ROGER NORRINGTON azonban ezt a felfogást képviseli mind korabeli hangszeres műhelyek élén, mind modern instrumentumokat használó szimfonikus zenekarokat vezényelve - az elmúlt őszön a magyar közönség is megismerkedhetett a Stuttgarti Rádió Zenekarának eredményeivel, amelyek éppen a norringtoni "szemlélet-exportáló" törekvések nyomán születtek.

Terepe válogatja, a térítő munkája mikor, hol, mennyire sikeres - a Stuttgartiak tavalyi fellépése alkalmasint vegyes benyomásokat hagyott maga után. Hasonlóan változékony összkép rajzolódott ki a Camerata Salzburg Norrington betanította műsoráról is. A nyitószám, Jean-Philippe Rameau Les Boréades című szvitje, mely a szerző kései operájából (1763) sorakoztat fel zenekari részleteket, hálás darab, hiszen csupa pikáns ízt és leleményesen kihegyezett karaktert kínál - azt hinné az ember, olyan formátumú karmester, mint Norrington, olyan formátumú zenekar élén, mint a salzburgi Camerata, a Boreádok alapanyagát színek, ritmusok, stilizált táncmozdulatok csillogó gyöngysoraként nyújtja át a hallgatónak. Ehelyett szolidan megmunkált előadást hallhattunk, áradó életöröm és ínyenc érzékiség nélkül, olykor csipetnyi humorral fűszerezve. Nem vitás, kiderült mindebből, hogy a nemzetközi összeállítású muzsikusgárdát igényesen válogatták - ápolt vonós szólamok, intelligens fúvósok -, de a produkció nemzetközi mércével mérve hétköznapi benyomást keltett, s korántsem volt hibátlan.

Mindezek után ahelyett, hogy fölrázta volna, tovább tompította a hallgató kedélyét a koncert két középső számában pódiumra lépő szoprán, SUSAN GRITTON teljesítménye. Händel motettája, a Silete venti (Csöndesedjetek, szelek) esetében inkább a meteorológiai érdeklődésű műsorszerkesztés következetességét érezhettük frappánsnak, mint a megszólaltatást közvetlennek. Az énekesnő formális előadásmódja nem keltette életre, nem telítette személyes tartalommal a barokk tételsort, az pedig kifejezetten zavaró hatást keltett, hogy a magas regiszterben hangja bezárult, szorított hangképzésről árulkodva. Kedvezőbb tapasztalatokat hozott a második rész élén a 14 éves Mozart Mitridate, re di Ponto című operájának két reprezentatív áriája: paradox módon itt éppen a koloratúrák hangszeres ihletésű virtuozitása terelte a személyesség mezejére az énekesnőt: a bravúros szakaszok vokális mutatványai lényegében kivitelezhetetlenek bizonyos tűz és lendület nélkül - márpedig Susan Gritton kétségtelenül kivitelezte e részleteket, ha nem is fölényesen.

A felhőtlen élvezet perceit ez alkalommal a záró szám hozta meg. Norrington részéről önmagában is kitűnő ötletnek bizonyult a Lodron grófnénak komponált F-dúr divertimento (K. 247) kiválasztása: a mű nem tartozik a túljátszott Mozart-darabok közé, de vitathatatlanul remekmű, abból a fajtából, amelyet beragyog a derű fénye. Ezt az áttetsző partitúrát Mozart telehinti a legkülönfélébb zenei bon mot-kal: a delikát szellemességek interpretációs kulcsa, hogy egyik sem kaphat erős hangsúlyt, épp csak megcsillanniuk szabad, könnyed természetességgel. Norrington betanításában a Camerata Salzburg érzékeny, finom előadással lepte meg a közönséget - szellős hangzás, rugalmas ritmika, friss hangsúlyozás szolgálta a mozarti kedélyt. Kissé sajnáltam, hogy a nemzetközi karmestertársadalom ügyeletes mókamesterének szerepét játszó Norrington nem érti: kár a par excellence zenei humort a mozdulatok nyelvére lefordítva a közönség szájába rágni - aki ezt teszi, hasonlatossá válik a társasági poénmagyarázóhoz. Szerencsére nem kötelező Sir Rogert nézni - lehet behunyt szemmel hallgatni Wolfgang Amadeust. Ami engem illet, ezt tettem. (Január 27. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Sokat adott a világnak Heinrich Neuhaus, az orosz zongorapedagógia korszakos alakja. Számosan tanultak nála, s nemcsak olyan óriások, mint Richter vagy Gilelsz - Neuhaus növendékeinek derékhada is kiváló. E népes csoportba tartozik ELISSO VIRSALADZE, akit ismer ugyan a budapesti közönség, de régen hallott utoljára, s mint ilyenkor lenni szokott, az új találkozás felér egy ismerkedéssel.

Tanulságos, ahogyan a hangszeres technika más-más muzsikusok esetében eltérően reagál az idő múlására. Pár hónapja hallhattam a kiváló orosz zongoraművésznőt, a 67 éves Elizaveta Leonskayát (egy másik nagy mester, Jakov Milstejn hajdani növendékét), és szomorúan kellett megállapítanom, hogy hangszertudása úgyszólván romokban hever. Most ugyanabban a bérletben lépett fel a nála mindössze három esztendővel fiatalabb Virsaladze - és lám, az ő zongorázása teljesen sértetlen! Lehet ilyenkor génekről, életerőről és hasonlókról értekezni, de az is elképzelhető, hogy a titok nyitja másutt rejlik. Szomszédommal összesúgtunk a grúz művésznő hallgatása közben: kiváló tanár lehet. Mert Virsaladze - aki valóban 44 éve (!) tanít, és nemzetközi versenyeken is rendszeresen kamatoztatja pedagógusi képességeit - érzékelhetően abszolút pontosan tudja, mit miért és hogyan tesz. (Ne gondolja az olvasó, hogy ez természetes: vannak művészek - alkotók is -, akik egy életen át nem ismerik fel saját tevékenységük mozgatóit.) Játékát az energia pontos beosztása, könnyedség, határozottság és férfias erő jellemzi, hangja azonban, bár nem sokszínű, soha nem kemény. Virtuozitását nem indulat táplálja s nem is a hódítás törekvése, ezért az nem elementáris, nem is reprezentatív, inkább funkcionális.

Sajnos azonban, mint oly sokszor tapasztaljuk, a tudatosság önmagában korántsem belépőjegy az Élmény titokzatos terébe. Virsaladze Chopin-estet adott: felsorolhatom a műveket - Asz-dúr polonéz-fantázia (op. 61); h-moll szonáta (op. 58); c-moll noktürn (op. 48/1); Esz-dúr noktürn (op. 55/2); f-moll fantázia (op. 49); Berceuse (op. 57); cisz-moll scherzo (op. 39) -, de részletezni az interpretációk hozamát nem érdemes. Nem érdemes, mert más és más hangnemekben, műfajokban bár, mindvégig ugyanazt hallottuk. Kitűnő ízléssel és arányérzékkel megformált, elegáns és tisztán körvonalazott tolmácsolásokat - szenvedély nélkül. Márpedig ahol nem gyullad ki tűz, ott mesterségről beszélhetünk, akár felső fokon is, művészetről aligha. Virsaladze a maga kulturált, tiszta zongorázására mintha kiakasztotta volna a jelképes táblát: házon kívül vagyok. Nem volt köztünk a személyiség, aki játékával azt mondja: ide hallgassatok, én vagyok itt, s amit hallotok, én mondom nektek, én éltem meg, én szenvedtem el. Ezzel a távolságtartással Hindemithet talán lehet zongorázni, Chopint biztosan nem. (Január 29. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Csengery Kristóf