A Magyar népdalokban megjelent kompozíciók Kodály első alkotásai a műfajban. Bartókot azonban már korábban foglalkoztatta az a gondolat, hogy népdalfeldolgozásokat készítsen. 1904 decemberében írta húgának:

"Most uj tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyűjtöm és a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem. Ez arra volna jó, hogy a külföld ilyen gyűjteményből megismerhesse a magyar népzenét. Jó magyarjainknak persze ilyesmi nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban izlik nekik a megszokott cigányos slendrián, a melytől minden zenész és minden művelt külföldi világgá fut..."

Első népdalfeldolgozása, a Székely népdal címmel 1905 februárjában megjelent mű ekkorra már elkészült, de feltehetőleg ez idő tájt kezdte Bartók annak a dalciklusnak komponálását is, amelynek felirata ("I. sorozat") további terveket sejtet. Ugyan az itt felhasznált dallamok valójában nem népdalok, hanem többé-kevésbé közismert népies műdalok, Bartók elhatározása mégis döntő jelentőségű lett pályájának és zeneszerzői stílusának további alakulására. Az alábbiakban megkísérlem rekonstruálni a népdalok összegyűjtésére és feldolgozására irányuló terv megszületésének főbb mozzanatait, és a népies műdaloknak ebben a folyamatban játszott szerepét.

Ismeretes, hogy a zeneakadémista Bartókot elsősorban mint ígéretes zongoristát tartották számon. Zeneszerzéstanárától nem sok praktikus tanácsot vagy biztatást kapott; alig komponált, inkább a zeneirodalom buzgó tanulmányozásának szentelte idejét. 1918-ban írt önéletrajzában úgy emlékezett vissza, hogy a stagnálásból Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustra című művének első budapesti előadása ragadta ki. Az élmény hatására írt négytételes szimfóniának azonban csak scherzo tételét hangszerelte meg. Nem tudhatjuk, hogyan fejlődött volna tovább az ifjú Bartók zeneszerzői nyelvezete, ha érdeklődése nem vesz hamarosan újabb irányt. Életrajzában azonban Bartók egy másik fontos hatásra is rámutatott: "ez időben indult meg Magyarországon az az ismert sovén politikai áramlat, amely a művészet terén is érezhetővé vált. Arról volt szó, hogy a zenében is valami specifikusan magyart kell teremteni. Ez az áramlat elragadott engem is..."

Magyar témájú vagy magyaros stíluselemeket tartalmazó művekből nem volt hiány a 19. században. Némelyiket Bartók már tanulóéveiben megismerte. Denijs Dille Bartók ifjúkori műveiről készített katalógusából tudjuk, hogy a gimnazista Bartók négykezes feldolgozást készített a Rákóczi-indulóból, és meghangszerelte Brahms4. magyar táncát. Akadémiai évei alatt is többször játszotta vagy hallotta Brahms, Erkel, Liszt és kortárs zeneszerzők magyaros tematikájú műveit. Levelezésében viszont nincsen nyoma annak, hogy 1902-ig különösebb figyelemre méltatta volna bármelyiket is. Feltűnő és jelentős azonban a következő, édesanyjának 1902. október 16-án írt levelében megörökített epizód:

"Mikor beiratkoztam a zeneszerzésre, asszongya a titkár: aztán most komponáljon is. Hivatkoztam szimfóniámra. Erre ő asszongya: igen de komponáljon - asszongya - valami magyart. Mire én nevetni kezdek. Erre ő asszonda: no lám! ilyenek maguk! Ha asszongyuk, komponáljanak valami magyart, hát elkezdenek nevetni. Odajött erre az igazgató s figyelmembe ajánlotta Arany »Rodostó«-ját. Asszongya lehet erre valamit komponálni s beleszőni a Rákóczy induló hangjait. - No iszen gratulálok magamnak."

A beszámoló kissé gunyoros, népieskedő hangjából úgy tűnik, mintha Bartókot váratlanul érte volna a Zeneakadémia két tekintélyes személyiségének javaslata, jóllehet az intézmény szabályzata szerint a végzős zeneszerző-növendékek két nagyobb szabású diplomamunkájuk egyikét magyar stílusban voltak kötelesek megírni (Vikárius László szíves közlése). A Strauss zenéjéért rajongó, a Heldenleben partitúráját magával cipelő diákot mégis meglepte a tanács, azonban nyilván elgondolkodott rajta. Nem véletlen, hogy néhány hét múlva Dohnányi szimfóniájáról írva édesanyjának a mű Adagio tételéről megjegyezte, hogy "határozottan magyaros (cigányos)". Talán ez a példa ihlette első magyaros hangvételű művét, az 1902-es keltezésű, Pósa Lajos népies költeményeire írt dalciklust. 1903 elején a végzős zeneakadémista diákot már határozottan foglalkoztatta az új magyar műzene megteremtésének kérdése. Január 9-én a Dohnányi-szimfónia nagy sikerű bemutatójáról írt riportjában Bartók már kevesellte a műben a magyaros elemeket, és nem értett egyet a kritikussal, aki a magyar nemzeti zenestílus előhírnökét látta benne. Édesanyjának írta: "Abban azonban a jó úr nagyon téved, hogy Dohnányi teremti meg a magyar műzenét. Esze ágában sincs. Szimfóniájának is csak a II. tétele magyaros, az elsőre még rá lehet fogni ezt, a 3 utolsóra éppen nem."

Bizonyos, hogy ekkorra Bartók már magát érezte elhivatottnak az új magyar műzene megteremtésére. A megelőző évek sovány zeneszerzői termésével ellentétben 1903-ban kompozíciók egész sorával jelentkezett, a legkülönfélébb műfajokban kísérelve meg ötvözni a magyaros stíluselemeket a Strausstól tanult újszerű hangzásvilággal. Január és október között írt négy zongoradarabot (Tanulmány balkézre; 1. Ábránd; 2. Ábránd; Scherzo); hegedűszonátájának magyaros fináléjával június 8-án ért el - egyik kritikusának szavával - "frenetikus hatást". Tíz nap múlva egy (elveszett) dalciklusáról írta édesanyjának: "Grubernénak nagyon tetszik a »4 dal«, mondd meg Böskének hogy becsülje meg őket, mert ezt a »leendő magyar Beethoven« (!) komponálta. Hát én nem ismerek jobb magyar dalt azoknál. Ez egyébként nem nagy mondás, mert roppant kevés magyar dal van." Áprilisban Bartók szimfonikus költemény megírásába fogott, Strauss modorában, de magyar motívumokkal. Mintha csak a tanév kezdetén kapott felhívásra lenne válasz, a mű a magyar történelemből meríti témáját, de hőse nem az akkor már a legendák világába tartozó Rákóczi, hanem Kossuth Lajos, a közelmúlt emlékezetes történelmi eseményének, az 1848-as szabadságharcnak vezére. Kossuth alakja ekkor még elevenen élt a magyar köztudatban. A Függetlenségi és 48-as ellenzéki pártot Kossuth fia, Ferenc vezette, és szép számmal élhettek még azok közül, akik alig kilenc évvel Bartók művének keletkezése előtt részt vettek Budapesten a milliós tömegben, amely Kossuthot utolsó útjára kísérte.

A mű 1904. januári budapesti bemutatója nagy feltűnést keltett, és Bartók elégedetten nyugtázhatta, hogy jó úton jár: "Bartók az első tisztára magyar szimfonikus" - írta a bemutató után egyik kritikusa, Kern Aurél. A siker, amelynek hatására néhány műve nyomtatásban is megjelent, további munkára ösztönözte Bartókot. 1904 termése egy zongoraötös, a zongorára és zenekarra írt Scherzo és egy újabb virtuóz zongoradarab, a Rapszódia, amelynek később hangszeres változatát is elkészítette. E két utóbbit Bartók már felnőttkori alkotásnak tekintette: amikor 1908-ban néhány zongoradarabjának publikálása alkalmával opusz-számozással látta el műveit, a Rapszódiának adta az 1-es, a Scherzónak a 2-es opusz-számot.

Milyen mintát követhetett a múlt század elején a zeneszerző, aki eltökélte, hogy magyaros karakterű műveket komponál? Természetesen utánozhatta az Erkel, Liszt, Brahms műveiben előforduló magyaros elemeket, de még természetesebb, hogy érdeklődése azok forrásának felkutatására irányult. A már többször is idézett életrajz így informál: "Ez az eszme [a magyar műzene megteremtése] ráterelte figyelmemet népzenénk tanulmányozására, helyesebben annak tanulmányozására, amit akkoriban magyar népzenének tartottak." Népdalnak tudta a köztudat a 19. század dilettáns nótaszerzőinek alkotásait, amely elsősorban a városi polgárság hazafias érzéseinek kifejezését szolgálta. A műfaj első példái a harmincas években keletkeztek verbunkos táncdallamok megszövegesítésével. Később szöveges dallamok is születtek, a verbunkos és nyugat-európai dalok mintájára. Kezdetben vándor színtársulatok, az 1880-as évektől elsősorban cigányzenekarok terjesztették a magyar nótát, amely így a falu népének széles rétegeihez, de még külföldre is eljutott. A századfordulóra valósággal elárasztották a zeneműpiacot a népszerű dalkiadványok, százával jelentek meg a divatos, zongorakísérettel ellátott magyar nótákat tartalmazó füzetek.

A gyermek Bartók otthonában is gyakran felhangzottak ezek a dallamok. Édesanyjának visszaemlékezése szerint a négyéves Bartók "egy ujjal kiverte a zongorán az előtte ismeretes népdalokat; 40-et tudott és ha mondtuk a dal kezdő szövegét, ő azonnal el tudta játszani." Egy másik adat szerint a gimnazista Bartók zongoraátiratot készített három népies műdalból egy iskolai ünnepélyre. Mint 1902 májusában írt leveléből kiviláglik, a cigányzenekarok játékmodorából Bartók hamarosan kiábrándult, mert mint szokatlan eseményt említi benne, hogy Dohnányi és más zenészek társaságában kávéházba ment, "méghozzá cigányzenét hallgatni (!)". Hozzá is teszi, szinte mentegetőzve: "Mert az a cigány valami extra, nem olyan, mint a többi." Fent idézett, 1904. december 26-i levelében is a "cigányos slendrián" előadásmódot kifogásolta, ebben látva a népies dalrepertoár érvényesülésének akadályát. A 19. századi zeneszerzőkhöz hasonlóan tehát a pályakezdő Bartók is a magyar nótákat tekintette példának a nemzeti zenestílus megteremtéséhez. Ezekre mintázta 1902-ben a Pósa-dalokat, amelyeknek első és harmadik tétele lassú kesergő, a második és negyedik pedig feszes ritmusú csárdás, a zongorakíséretben a cigányzenekarok szinkópás, a későbbi népdalfeldolgozásokban is visszatérő brácsaeffektusával.

Ugyanakkor Bartók foglalkozni kezdett a dalok műzenei feldolgozásának, "mintegy a műdal nívójára" emelésének lehetőségével is. Elképzelhető, hogy a Pósa-dalokkal egyidős egy keltezés nélkül fennmaradt műve, az országszerte ismert, "Lehullott a rezgő nyárfa aranyszínű levele" kezdetű dalból készült négyszólamú kórusfeldolgozás. Dille kérdőjellel 1900-ra datálja ugyan, és az iskolai feladatok közé sorolja, de nem tartja kizártnak azt sem, hogy későbbi, önálló kompozíció.

Mindenesetre ekkortájt kezd Bartók kutatni emlékezetében a gyermekkorából ismert, elfelejtett dallamok után. 1903-ban két alkalommal is említ népdalokat levelezésében. Április 1-jén húgától, "mint a népdalok jeles ismerőjétől" két dal szövegét szeretné megtudni. Az egyik dal ("Az egri ménes mind szürke...") az I. sorozatként jelölt dalciklus negyedik darabja lett: feldolgozását Bartók talán már ekkor tervbe vette. Október 12-én pedig "a 101 (vagy 104) magyar népdalt" kéri húgától Bartók, hozzátéve: "esetleg valamire való más népdalt is lehet mellékelni". Arra azonban nincsen adat, hogy ekkoriban komponált volna népdalfeldolgozásokat.

A műfaj kipróbálásához újabb tapasztalatra volt szükség. Dille derítette fel, hogy Bartók 1904 májusától hat hónapig kis megszakítással egy eldugott felvidéki birtokon, Gerlicepusztán tartózkodott fizetővendégként, ahol zavartalanul tudott gyakorolni, komponálni és művelődni. A népdalok iránt felébredt érdeklődésének fényében nem meglepő, hogy felfigyelt a házban szolgáló fiatal székely lány, Dósa Lidi énekére, és a földeken dolgozó szlovák parasztok dallamaiból is feljegyzett néhányat sétái közben. Ez az élmény fontos fordulópontot jelez Bartók pályáján. 1933-ban úgy emlékezett vissza az epizódra, hogy Dósa Liditől "csupa teljesen ösmeretlen dallamot [hallott], és a mi még fontosabb, olyan dallamokat, amelyek teljesen elütöttek az ismert városi magyar nóta típusoktól." Utóbb ugyan kiderítette, hogy a dalok némelyike népies műdalok elnépiesedett változata (lásd jegyzetét A magyar népdal 234a és 313. dallamához). Mégis, Kodály szerint Dósa Lidi egyik dallama, az 1906-os Bartók- Kodály füzet 8. száma ("Száraz ágtól messze virít a rózsa") "sejttette meg vele a székely zene különösségét" (A folklorista Bartók). Ez a pentaton féldallam késztette arra, hogy 1905 tavaszán ösztöndíjért folyamodjék egy erdélyi népdalgyűjtő út finanszírozására. Első népdalfeldolgozását, Dósa Lidi egyik dallamából ("Piros alma leesett a sárba") még gerlicepusztai tartózkodása idején komponálta, és decemberben, amint azt az írásunk elején idézett leveléből tudjuk, egész sorozat népdalfeldolgozás megírását tervbe vette. Ezért fordult ismét húgához segítségért, féltucat magyar nóta hiányzó részleteinek kiegészítését kérve tőle.

A tervből csak a már fent említett, négy dalból álló, máig is kiadatlan, csonkán ránk maradt sorozat valósult meg. Előkészületeit dokumentálja Bartók hagyatékában néhány nagyalakú kottalap (Bartók Archívum, BH: I/97b, folio 161-164), amelyre Bartók több tucat dallamot jegyzett le, legtöbbjét szövegestül, némelyiket csak a szöveg kezdetével vagy anélkül. A kézirat datálatlan. Nyilván hosszabb ideig készült: talán már 1903-ban elkezdte Bartók összeírni azokat a dallamokat, amelyeket érdekesnek, feldolgozásra érdemesnek ítélt. "Az egri ménes" kezdetű dal szövegestől szerepel itt, holott szövegét Bartók ismételten tudakolta húgától, másodjára még 1904. december 26-i levelében is. Ezek szerint tehát legalább 1904 végéig dolgoznia kellett a listán.

A kézirat dallamai részben máig is jól ismert, részben már feledésbe merült magyar nóták. Közülük több Kerényi György Népies dalok című kötetébe (1961) is bekerült. Az első két dallam felirata: "népdal", a harmadiké: "ujabb", de egy későbbi időpontban Bartók maga is megjelölte, olykor szerzőjük nevével együtt, azokat a dallamokat, amelyekről utóbb megállapította, hogy műdalok. A jegyzék különböző tervek kiindulópontjául szolgálhatott, mert a dallamok többfajta számozást mutatnak. Ezek jelentésére ma már lehetetlen fényt deríteni.

Világosak viszont azok a kék ceruzás jelölések, amelyek két dalciklus előkészületeire utalnak: az első sorozat tizenegy dallamát és egy második sorozat első dallamát jelölte ki így Bartók, zárójelben a feldolgozások hangnemével együtt. Az I. sorozat elkészült négy tételéből az első ("Lekaszálták már a rétet") a lista legelső darabja. Bartók akkor ugyan népdalnak hitte, de Kerényi adata szerint valójában egy 1878-ban bemutatott népszínműból, A csirkefogóból való. A második tételhez a lista 20. dallamát ("A bugaci pusztán") választotta Bartók. Ennek eredetét egyelőre homály fedi, de feltételezhető, hogy szintén gerlicepusztai emlék, mert a dallam végén (és a feldolgozás kéziratában is) a lelőhely: "gömör megye". A ciklus sajnálatos módon töredékesen fennmaradt zárótétele a ma is népszerű "Az egri ménes" kezdetű, a listán 18-as számmal jelölt dallam, amelynek szövegét oly kitartóan próbálta megszerezni Bartók. A folklorista Bartók című írásában Kodály külön kiemeli, mennyire foglalkoztatta Bartókot ez a dallam. Nem találjuk a listán a dalciklus harmadik, szintén Gömör megyéből való dallamát. Különös módon Bartóknak a Zenetudományi Intézetben található kéziratos népdalgyűjteményéből, a Bartók-Rendből is hiányzik, pedig egy szinte teljesen azonos változatát még 1960-ban is feljegyezték (Domokos Mária szíves közlése), távolabbi rokona pedig Kodály Mátrai képek című művéből ismert. Egy további variáns támlapja a Bartók-Rendben arról informál, hogy a dallam az 1850-es évekből származó, "Rab vagyok, rab vagyok" kezdetű műdalra vezethető vissza.

1905 tavaszán Bartók megismerkedett Kodállyal, aki egyetemi tanulmányai révén akkor már tájékozottabb volt a népdalgyűjtés gyakorlatában és irodalmában. Tanácsára a nyár folyamán Bartók is tett néhány népdalgyűjtő kirándulást. Új tapasztalatai megtanították arra, hogy kritikusabb szemmel nézze a népies műdalokat. De népdal és műdal különválasztása a népdalok stílusának beható ismerete nélkül nem mindig egyszerű feladat. A 19. század második felében keletkezett, új stílusú népdalok és műdalok között nincsen éles határ, számtalan átmenet vezet az egyiktől a másikig, annál is inkább, mert nemcsak a műdal befolyásolta termékenyítően a népdalokat, de egyes népi formák (például az ABBA szerkezet) a népies dallamok szerzőire is hatottak. Jellemző, hogy Kerényi György Népies dalok című kötetének némely dallamáról Vargyas Lajos utóbb meggyőzően kimutatta, hogy népi eredetű dallam. Még folyamatban van a magyar nóták átfogó, tudományos feldolgozása, és valamennyi magyar nóta szerzőjének azonosítására nincs is remény. Tanulmányozásuk azonban a népzenetudomány fontos feladata, mivel a műdalok eredeti alakjának és népi variánsainak összehasonlítása megvilágítja a dalok átalakulásának népi gyakorlatát.

Bartók kéziratos népdalgyűjteményében számos műdal eredetű népi dallam található. Néhányat kompozícióiban is felhasznált Bartók, így például az 1906-ban megjelent Magyar népdalok egyik számához is. Akkor még Kodály sem tudta, hogy az "Ucca, ucca" kezdetű, Vikár Béla fonográf-felvételéről lejegyzett dal szerzője Szentirmay Elemér, csak stílusa alapján sejtette, hogy nem népi dallam (Szentirmaytól Bartókig). Bartók, mivel érdekesnek tartotta, Kodály kritikája ellenére is ragaszkodott hozzá. Ugyanabba a sorozatba egy másik közismert műdalt, a "Káka tövén költ a ruca" kezdetű, Liszt 8. rapszódiájában feldolgozott dallamot is fel akarta venni. Kodály beszélte le róla, mondván, hogy "úri ember szerzeménye". Az 1906-os sorozat folytatásába, amely Bartók életében nem jelent meg, szintén bekerült három műdal eredetű dallam. Az egyiket ("Még azt mondják"), történetesen szintén Szentirmay dallamát, Bartók Dósa Liditől jegyzete le először, 1904-ben. Egy másikat ("Ha bemegyek a kocsmába") érdemesnek tartotta 1906-ban gyűjtőútjáról egyik ismerősének képeslapon lekottázva elküldeni, ezzel a megjegyzéssel: "sablonos forma, de nagyon kedves dal". Még a Gyermekeknek füzeteibe (1908-1909) is bekerült néhány műdal. Ezeket, különösen akkor, ha időközben szerzőjük nevére is fény derült, Bartók kihagyta műveinek újabb kiadásaiból. De olyan is akad köztük, amelyet önálló népi variánsnak tekintett és megtartott, mint például a Gyermekeknek sorozat második magyar füzetének első számát ("Debrecenbe kéne menni"), holott a dallam Szentirmay Elemér 1869-ben megjelent kompozíciójából származik. Még egyik késői művében, a Mikrokosmosban is felhasznált egy máig országszerte ismert dallamot ("Szeretnék szántani"), amely Brahms 10. magyar táncában is szerepel, és amelynek eredeti alakja szintén műdal lehetett.