Muzsika 2005. július, 48. évfolyam, 7. szám, 18. oldal
Várkonyi Benedek:
Lengyelek Párizsban
Beszélgetés Piotr Anderszewski zongoraművésszel
 

- Nem szeretném olyan kérdéssel untatni, amelyet csaknem mindenki föltesz önnek, ám ön mégiscsak olyan lengyel, aki Párizsban él, így kívánkozik a párhuzam Chopinnel. Hogyan fogadja ezt, ad valami sugallatot a zongorázáshoz?

- Nem, mert félig magyar, félig lengyel vagyok; korábban Londonban éltem, amit egyáltalán nem szerettem. Párizshoz a nyelven kívül semmi sem köt igazán. Párizs már nem az a város, ami a 19. század első felében volt. Ebben az értelemben tehát nem érzek semmiféle kötődést.

- Zenei kapcsolatra gondoltam, mert azt mondják, a gyökerek olykor nagyon is hatással lehetnek egy művész munkájára. Chopin lengyelsége jelent valamit az ön számára, amikor a zenéjét játssza?

- Igen, érdekes módon ez számít, Chopinnel érzek kapcsolatot. Ezt a lengyelséget nagyon nehéz jellemezni: törékenység, finomság, és van benne büszkeség is, meg az a szenvedély, amely nagyon szláv. Chopinnel azonban az a probléma, hogy e szenvedély mindig francia, párizsi köntösben jelenik meg. Ezért aztán nagyon-nagyon nehéz az ő zenéjét játszanom. Számomra ő a legnehezebb zeneszerző.

- Nehezebb, mint mondjuk Szymanowski, aki szintén az ön hazájából való? És ha igen, miért?

- Ennek több oka van. Szymanowskit főképpen olvasni, megtanulni nehéz. Óriási a zenéjében rejlő információ mennyisége. Az ő műveiben mégis sokkal szabadabbnak érzem magam - sokkal kreatívabbnak, mint Chopint játszva. Amikor Chopin kompozícióit zongorázom, mindig úgy érzem magam, mintha ebbe a párizsi öltözékbe volnék bezárva. Olyankor az foglalkoztat, nem adok-e bele túlságosan sokat, vagy hogy eleget adok-e bele. Egyensúlyozni kell, és ez nagyon kényes dolog. De a hang igen szenvedélyes. Chopint lehetetlen szenvedély nélkül elképzelni.

- Igen, de Szymanowskival is így van valamelyest.

- Chopin szláv. Saint-Saë ns és Fauré számomra nem innen érkezik. Annak ellenére, hogy egy francia néha ezt gondolhatja (nevet). Hozzá óriási szenvedély kell. Chopin néha üvölt a fájdalomtól. Ugyanakkor rajta van a francia szabású öltözék.

- Ön megtalálja saját magában ezt a hatalmas szenvedélyt?

- Igen, szerencsére Chopin az utóbbi időben mind közelebb és közelebb kerül hozzám. De ami a karaktert illeti, én nagyon más vagyok, sokkal szertelenebb. Szymanowski számomra sokkal természetesebb. Chopin viszont számomra éppen nem természetesen adódik. Csodálom és kedvesnek találom, de én sokkal szélsőségesebb vagyok.

- Akkor mit talál Szymanowskiban, végtére is ő egészen más, mint Chopin, sokkalta modernebb, többen úgy tartják, hogy van benne valami Ravelből és néhány más francia zeneszerzőből. Szóval mit lát benne, ami közel áll önhöz?

- Ez nagyon személyes dolog; benne is sok a szenvedély, de szélsőséges, ugyanakkor ironikus, maró, és van benne valami érzékiség is. Ez nagyon "testi" zene, érzékeny. És igen intelligensen van megírva. Szymanowskiról az embernek gyakran az az érzése, hogy szinte improvizatív zenét ír. Miközben egyáltalán nem az, itt minden pontosan ki van számítva. Olyan zeneszerző, akinek a műve német alapokra épül. Ami a mesterséget illeti, számomra ő olyan, mint egy német zeneszerző, nem annyira lengyel .

- Önről sok kritikus azt állítja, hogy szenvedélyes, ugyanakkor azt is mondják, sok intellektuális elemet tartalmaz a játéka. Melyiket tartja fontosabbnak?

- Ez paradox.

- Igen, éppen ezért kérdezem.

- Hogy melyik fontosabb? Minden fontos. Ez azon múlik, hogyan integráljuk ezeket a dolgokat. Annak számomra semmi értelme, ha az előadó tisztán elemző és intellektuális. A tiszta szenvedély, amely mögött nincs semmilyen gondolat, nagyon felszínessé, üressé és unalmassá válhat, tehát mindkettőre szükség van. Az a kérdés, hogyan társítjuk a kettőt. Úgyhogy azt hiszem, becsületeseknek kell lennünk önmagunkkal szemben. Ez a legfontosabb.

- Hogyan választja ki a zeneszerzőket? Bachhal, Beethovennel és persze Mozarttal lett híres, nem gondolt-e arra, hogy kissé bővítse a repertoárt? Végtére is nagyon kevés komponista zenéjét játssza.

- Igen, tényleg nem sok szerző műveit játszom. A legfontosabb, hogy szerelmes legyek abba, amit előadok. Ez az alapja mindennek. De azon túl, hogy szerelmes vagyok a darabba, képesnek kell éreznem magam arra, hogy ezt az érzést közvetíteni tudjam. Mert az csak a dolog egyik oldala, hogy szeretünk egy zenét és eljátsszuk önmagunknak. De megosztjuk másokkal: közönség előtt játsszuk el. A zongoraművész mestersége végső fokon közvetítés; közvetítjük a szenvedélyt, ezt a szerelmet. Hogy ez miként történik, nem tudom. Erre nincs szabály, senki nem talált föl rá módszert. Mély érzelmek nélkül az ember nem képes közvetíteni. Velem ez ritkán fordul elő, és jogom sincs arra, hogy olyan zenét játsszam, amelyet nem szeretek. Ez nem is képzelhető el. Chopinnel sokáig így voltam: szerettem, de nem voltam képes kimenni a pódiumra, és elzongorázni. Csak magamnak játszottam. Most már kicsit más a helyzet. Személyesnek kell lennie annak, amit közvetíteni akarunk. És újnak, eredetinek, szubjektívnak. Ha nem teszünk mást, mint újra játszunk olyan előadásokat, amelyeket más zongoristáktól hallottunk, ezeknek a keverékét adjuk, az a zene halála. A klasszikus muzsika egyetlen túlélési lehetősége a szubjektivitásban rejlik. A tolmácsoló személyiségében.

- Ön Mozartot és Webernt is játszik. A kettő között óriási a távolság. Mindkettő egyformán jelen van önben? Talál bennük valami közöset?

- Őszintén szólva Mozart és Webern között nem látok túl sok hasonlóságot. De nem is kell okvetlenül közös dolgokat keresni a zeneszerzőkben. Lehet ilyen vagy olyan okok miatt szeretni egy zeneszerzőt; például Szymanowski - akit nem olyan régen szerettem meg, fogalmam sincs, miért - egészen más spektrumot nyitott meg számomra, és egészen más hangzó világot, amelyről még csak nem is sejtettem, hogy létezik. Néha lehet erőlködni egy kicsit, hogy megszeressünk valakit. Erőltetni a szeretetet - ez persze nem hangzik jól, de lehet erőfeszítést tenni. Néha nem értünk egy-egy zenét, nem szól hozzánk, de ez gyakran azért van, mert mások az ideáljaink, más hangok szólnak bennünk, és az a zene idegen számunkra. Ám ettől még nem biztos, hogy nem szeretjük meg. Talán csak nem volt lehetőségünk arra, hogy tanulmányozzuk, hogy elmélyedjünk benne. Én így jártam Szymanowskival: visszatetszőnek találtam, képtelen voltam meghallgatni, túl sok volt benne a hang, a zaj - mindenből túl sok volt. S egyszer két hónapot eltöltöttem vele, elolvastam az egészet, közben átkoztam magam, hogyan vállalkozhattam erre. Azután egyszercsak minden teljesen megváltozott.

- Mi volt az a hatás, ami ezt a változást meghozta?

- Ezt nagyon nehéz megmondani, egyik napról a másikra történt, hosszadalmas munka nyomán. Hirtelen megértettem, hogy minden hang a helyén van. Talán azért történt így, mert elég időt és energiát fordítottam rá. Néha, amikor az ember teljesen elveszettnek érzi magát, hirtelen meglátja a fényt, amely vezeti s amely reményt ad. Ez történt Szymanowski esetében. Olykor fontos, hogy olyan útra menjünk, amelyet nem értünk, és nem tudjuk, hová vezet. Azt hiszem, így gyarapodunk.

- Beszéljünk az ön kettős származásáról. Milyen a kapcsolata Bartók zenéjével? Nemigen játssza.

- Egy kicsit játszottam, még Szymanowski előtt. Azt hiszem, hamarosan vissza fogok térni hozzá. Nagyra becsülöm, szerintem talán ő a 20. század legnagyobb zeneszerzője. Bartókot és Ravelt szeretnék játszani, őt is egyre jobban szeretem, pedig nagyon keveset játszottam eddig. De ha az ember sok koncertet ad, alig jut idő a tanulásra. És ez baj. Én elég lassan tanulok. Jövőre öt hónapot akarok erre fordítani, ez alatt nem fogok fellépni. Bartókot és Ravelt akarok tanulni. Nem tudom, sikerül-e, de nagy kedvem van ehhez a világhoz.

- Miért játszik kotta nélkül?

- Így szabadabbnak érzem magam. Amikor az ember kotta nélkül zongorázik, természetesen kockázatot is vállal, nincs semmilyen támasza, de olyankor bátrabb is vagyok. Bárhol járunk, nálunk van a pénztárcánk, az útlevelünk, az óránk. A pódium majdnem olyan, mintha meztelenek volnánk. Kotta nélkül, amikor egyáltalán nincs biztonságban az ember - ez egészen más pillanat. Ettől persze olykor nagyon ideges vagyok, ám ez energiát is ad. Szokás kérdése, azt is meg kell tanulni, hogy az ember kottából játsszék. Ez másfajta játékmód. Ahogyan Richter is játszott élete vége felé; addig mindig kotta nélkül szerepelt. Megértem őt, az ember talán közelebb van a zeneszerzőhöz, amikor a kottát nézi. Ha megtanulunk egy darabot, amúgy is a fejünkben van, nem érdemes a kottára figyelni.

- És a tanulás közben is közelebb érzi magát a darabhoz? Végül is a tanulás rengeteg időt követel.

- Persze, egy nagy zeneszerző nagy darabját sokféleképpen lehet olvasni, értelmezni. Szymanowski darabjait öt éve játszom, és néha azt kérdezem: ezt vagy azt hogyhogy nem vettem észre eddig? Amikor a koncert előtt lapozgattam a Maszkokat, olyasmit láttam meg benne, amit korábban soha. Ez hihetetlen gazdagságot jelent a nagy művekben.

- Akkor egy ilyen mű, mint mondjuk a Szymanowskié, végtelen?

- Azt nem mondanám, hogy végtelen, de nagyon messzire lehet elmenni benne. Számomra egy zene, egy partitúra minőségét éppen ez adja: hogy meddig lehet benne elmenni. Ennek legfelső foka persze Bach; mindig tovább lehet jutni benne, egy egész életet szentelhetünk egy műnek, és az ember mindig új dolgokat fedez föl benne.

- Ön írt is darabokat, írt például egy vonósnégyest. Ezt kedvtelésből teszi?

- Amikor fiatal voltam, ez volt a kedvtelésem. Írni akartam. Azután zongorázni tanultam, most már nem komponálok. A zongorázás sok időt és energiát igényel, esetleg nincs mit írnom - nem tudom. Ha lesz valami fontos mondanivalóm, majd megírom.




Felvégi Andrea felvételei