Muzsika 2005. április, 48. évfolyam, 4. szám, 38. oldal
Gyarmati Eszter:
Hárommillió lépés Magyarországon
Vidéki együttesek hangversenyeiről
 

Látni-hallani vágyván a hatalmas újszülöttet, februárban három vidéki szimfonikus zenekar is elzarándokolt a Lágymányosi híd lábához (útmutató csillag helyett be kellett érniük a Művészetek Palotája Tesco-kék megvilágításával). Mielőtt azonban rátérnénk a pécsi, győri és miskolci arany/tömjén/mirrha-felhozatal értékelésére, egy merész kultúrtörténeti ugrással egybekötve állapítsuk meg: a hegy nem mindig megy Mohamedhez, így e sorok írója február elején Debrecenbe utazott, hogy HELMUTH RILLING vezényletével meghallgassa Bach János-passióját.

"Minden korosztálynak ajánlott" - ez a kifejezés főként felszínes vígjátékok főcímzenéi előtt szokott elhangzani a tévében. Rilling azonban a János-passióról nyilatkozott így a mű február 4-i debreceni előadása előtt. Az Arany Bika Szállóban rendezett koncerten - melynek közreműködői a Debreceni Kodály Kórus, a kibővített Budapesti Vonósok, valamint német és magyar szólisták voltak - maga az interpretáció világított rá a kissé meghökkentő megállapítás alapjául szolgáló szemléletre. Rilling ugyanis a János-passió mozgalmasságát állította előtérbe, amelyben sebesen peregnek az események, akciók és reakciók villámgyorsan váltják egymást; a karmester nyilván ebből a szempontból tartja a fiatal generációk számára is könnyen befogadhatónak a művet.

A dinamizmus zálogául egyes tételek hézagmentes, szinte egymásba csúsztatott előadása szolgált. A nagyon szoros attacca kapcsolások nem csak recitativókat és turbákat, hanem korálokat és elbeszélő szakaszokat, sőt áriát és recitativót is összeforraszthattak. E megoldás dramaturgiai aranyfedezete különösen az utóbbi esetben mutatkozott meg: a kakasszót követő "síró recitativóból" valósággal kiszakadt Péter Ach, mein Sinn kezdetű önostorozó áriája, s ezt lélektani szempontból nagyon hitelesnek éreztem. Érdekes volt ugyanakkor, hogy e hirtelen váltásokhoz képest a tételek többségének tempója - legalábbis a historikus felvételekhez szokott fül számára - mérsékeltnek tűnt.

Ehhez a fajta interpretációhoz mindenekelőtt "gyors reagálású hadtestek" szükségesek. A közreműködő együttesek közül a DEBRECENI KODÁLY KÓRUS Rilling méltó partnere volt. Az Erdei Péter által vezetett énekkar tagjai önálló és felelős muzsikusok, akik rendkívül magas szintű felkészültségüknek köszönhetően hajlékonyan alkalmazkodtak a karmester ideáihoz, s a legsűrűbben vágott turbaterületeken is szinte lecsaptak a belépésekre; magabiztos intonációval, határozott formálással, már-már fanatikus precizitással dolgoztak. A DEBRECENI SZIMFONIKUS ZENEKAR fúvósaival, SZÁSZVÁROSI SÁNDOR viola da gamba- és SZABÓ KATALIN orgonaművésszel kiegészített BUDAPESTI VONÓSOK már kevésbé voltak éberek és rugalmasak. A hangzásarány - talán a vendégekkel való kevés próbalehetőség miatt - több tételben is felborult. Míg például a fafúvók hangját a nyitótételben alig hallottam, addig az Ich folge dir és a Zerfließe, mein Herze kezdetű áriában a (modern) fuvolák és a fagott hangja nagyon soknak bizonyult Zádori Mária finom szopránjához képest. A basso continuo nagybőgő- és csellószólama pedig egyenesen kínos pillanatokat szerzett az előadóknak és a hallgatóságnak: a bizonytalanul megszólaltatott, illetve a határozottan melléhúzott basszushangok felett megszólaló recitativók és áriák hallatán azok a sokkterápiás szolfézsórai lapról olvasások jutottak eszembe, amelyek közben tanárom clustereket ütögetett a zongorán, mondván, hogy ha így is meg tudom őrizni a barokk melódiát, nagy meglepetések már nem érhetnek.

Az evangélistát éneklő THOMAS COOLEY rezzenéstelen arccal alkalmazkodott a váratlan helyzetekhez. Lebilincselő produkciójából azonban távolról sem egy hidegvérű profi, hanem egy rendkívül szenvedélyes előadó képét őriztem meg. Szuggesztív tekintete szinte fogva tartotta a közönséget, és egy idő után azon kezdtem gondolkodni: ha a "Jesus antworetete ihm"-eket ugyanolyan maximális hőfokon énekli, mint a "weinete bitterlich"-et, nem fog-e idő előtt kimerülni? Nem így történt. A mű közepe táján elhelyezkedő Erwäge... kezdetű ária ugyan valamivel fáradtabb volt az előzményeknél, ám Cooley ezzel túl is jutott a holtponton: a továbbiakban épp olyan átfűtötten, mégis érzékenyen és könnyed biztonsággal énekelt, mint azelőtt, s hevessége továbbra sem hatott mesterkéltnek vagy idegesítőnek. Jézus és Pilátus alakja jóval elmosódottabb maradt. DAVID PICHLMAIER tolmácsolásában egy igen harcias és kissé szögletes Krisztust hallottunk. A Pilátust éneklő KLEMENS SANDER kollégájánál biztonságosabb mélységekkel bírt, alkalmi operaszínpadi gesztusai azonban épp annyira illettek a zenei és szellemi környezetbe, mint Pilátus a Credóba. Az Eilt, ihr angefocht'nen Seelen kezdetű áriában pedig olyannyira komolyan vette a "sietős" szöveget, hogy két alkalommal is borulásközeli állapotba hozta a tételt.

A sodró előadásban SCHÖCK ATALA és ZÁDORI MÁRIA két-két áriája maga volt a nyugalom szigete. Schöck Atala hangja - mely boldogító módon mentes az altot éneklőkre gyakran jellemző öblögető-huhogó jellegtől - minden regiszterben azonos színnel és fénnyel szólt, s a formálás is az énekesnő ízlését dicsérte; csak az Es ist vollbracht virtuóz középrészének melizmáit találtam nagyon homályosnak. Zádori Mária és Helmuth Rilling lenyűgözően alázatos "kamarazenélése" - különösen a Zerfließe, mein Herze áriában - intimitásával szinte zavarba hozta a hallgatót.

"Ezt a zenét nem német specifikumnak, sokkal inkább az európai kultúra részének tartom, amely a kálvinista szellemiségű Debrecenben kifejezetten kedvező közegbe kerül" - nyilatkozta Rilling a Hajdú-Bihari Naplónak. A közönség kitartó tapsa őt igazolta. Csak a ruhatárban ütötte meg a fülem egy kevésbé lelkes protestáns megjegyzés: "Mi Bachhal dicsérjük az Urat, Ő pedig Mozartot kedveli..." (Február 4. - Debrecen, Arany Bika Szálló)

"Az Álom" címhez kétségtelenül illő, lidércnyomásos pillanatokkal kezdődött a pécsi PANNON FILHARMONIKUSOK budapesti koncertje. A Nemzeti Hangversenyterem sejtelmes fényei közt hosszan várakoztunk HAMAR ZSOLT karmester pódiumra lépésére, s talán az így felgyűlt feszültség késztetett arra egy labilis idegrendszerű mobiltelefont, hogy egy másodperccel a karmester első avizója előtt hisztérikus csörgésben törjön ki. Egyre hangosabb nejlonáriáját vagy tucatszor végighallgattuk; a várakozással teli, pozitív feszültség ideges feszengéssé vált.

Ilyen altatódal után nyugtalan Szentivánéji álomra számíthattunk, s Mendelssohn nyitánya valóban a koncert legkevésbé összeszedett produkciója volt. A tétel nagy részét kitevő vonós zizegés elég ziláltan, heterogén módon szólt, ám a későbbiek ismeretében ezt inkább a kezdeti idegesség, mint a technikai hiányosságok számlájára írhatjuk. A függönyakkordok - különösen a visszatérés előtt - intonációs szempontból szintén nem voltak kifogástalanok, de a mű más pontjain mind a fa-, mind a rézfúvós játékosok ízelítőt adtak későbbi nagyszerű teljesítményükből. Ezek közé tartozott egyrészt az a pregnáns bevezető, amely a - jelen koncerten igen decensre fazonírozott - szamárordításokat előzte meg, másrészt a coda szökdécselést berekesztő harmóniasorozatának meleg fényű, kiegyenlített hangzása.

Hindemith Nobilissima visione című háromtételes kompozíciójának előadását a kontrapunktikus anyag belső történéseire való koncentrálás és dinamikai visszafogottság jellemezte. A Szent Ferenc című táncjátékból írt szvit első tételének Bevezetője a plasztikus artikulációnak köszönhetően egy tagoltan felolvasott középkori intelem képzetét keltette; a Rondo unisono témái lendületes, de nem heveskedő gesztusokként maradtak meg az emlékezetben. A második tétel stravinskysan hideg, fafúvókra és ütőkre írt indulója után megindító beszédességgel hangzottak fel a vonósok - a dallam formálásán mintha a zenekar Bartók-művekből szerzett interpretációs tapasztalatai is átsejlettek volna. A záró Passacagliában ismét részesedhettünk a mívesen kidolgozott ellenpont nyújtotta örömökben, s végre megszületett a várva várt átütő erejű, gazdag, telt forte hangzás is.

Rimszkij-Korszakov Seherezádéja hallatán úgy a tizenharmadik percben szokott beállni nálam az "életemet és véremet egy új témáért"-állapot. Nem írhatok tehát nagyobb elismerést a Pannon Filharmonikusok előadásáról, mint hogy közreműködésükkel máskor is szívesen végiglapoznám az Ezeregyéjszaka e képeskönyv-partitúráját. Annyi jó szólista mutatkozott be a mű bő negyven perce alatt, hogy csak sajnálhattuk: a hegedűszólót játszó GYERMÁNNÉ VASS ÁGNES-é mellett nem nyomtatták a plakátra az első tételben elsőrangúan kamarázó - s a későbbiekben is kiemelkedő - csellistának és oboásnak, a második tétel muzikális és nosztalgikus fagottosának és virtuóz klarinétosának, vagy a zárótétel zsibongó forgatagában remeklő (itt kellően párás-fülledt hangú) fuvolásnak a nevét is. Magán a zenekari játékon pedig ebben a műben éreztem először azt a magabiztosságon alapuló felszabadultságot, amely több volt a "megbeszéltük+kigyakoroltuk+megcsináltuk" összegénél; s épp az anyag fölényes birtoklása tette lehetővé a második tétel előkés hegedűmotívumainak csodásan kecses, egységes előadását, a harmadik tétel érzelmes témájába való igazi, szlávos belefeledkezést, a negyedik tétel egyenletes rétegenként felrakott, hatalmas fokozásait. A finálé bagdadi ünnepségének egzotikus motívumai és a melléjük csempészett tenyeres-talpas orosz tánc békés egymás mellett élése pedig újfent rávilágított arra, hogy a world music-irányzat 20. századi kiagyalóiban sem tisztelhetjük a spanyolviasz feltalálóit. (Február 18. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Mintha csak egyeztették volna óráikat, az éjszakai műszakos Pannon Filharmonikusok után a MEDVECZKY ÁDÁM vezette GYŐRI FILHARMONIKUS ZENEKAR "Reggeli hangulat"-ban, azaz Grieg I. Peer Gynt-szvitjének nyitótételével kezdte február 22-i hangversenyét. A puhán, kiegyenlítetten megszólaló harmóniák felett a fuvola és az oboa gondosan megformálva bontotta ki a pastorale-dallamot, a témabemutatás varázsának múltán azonban úgy éreztem, egy fokkal lendületesebb tempó sem zavarta volna meg az ébredés utáni ábrándozást. A dinamikai tartomány legalsó régióiból csak alkalmilag kitörő két középső tételben nagy önfegyelemmel és koncentrációval mozgott a Győri Filharmonikus Zenekar. A második tétel hangzását viszont a mélyvonósok visszafogottsága miatt kissé "fejnehéznek" éreztem, az egyébként jól eltalált karakterű harmadik tételben pedig a halk hangerő sápadt, fénytelen hegedűhanggal társult.

A szvit fináléja, a "hegyi királynál" tett viharos villámlátogatás után HEGEDÜS ENDRE jelent meg a Nemzeti Hangversenyterem dobogóján, hogy eljátssza Grieg a-moll és Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét. E műsorszerkezet kapcsán egy köztiszteletben álló zenetudós megjegyzése jutott eszembe, mely szerint bizonyos mennyiségű Chopin-mű meghallgatása után az ember úgy érzi magát, mintha egy tálcányi francia krémest fogyasztott volna el egy ültő helyében. Osztván e nézetet, nagyokat nyelve néztem a következő bő óra elébe. Két, egy estén tálalt romantikus versenymű zenei kalóriatartalma akkor is meghaladta volna befogadóképességemet, ha azok kivételesen magasrendű előadásban szólalnak meg - ezt azonban nem állíthatom Hegedüs Endre produkciójáról.

A művész zongorahangjának alaptónusát igen keménynek és differenciálatlannak találtam; a finálékban bántóan nyers, már-már durva hangot eredményezett a túljátszott rusztikusság. Hasonlóan zavarónak éreztem Hegedüs Endre látványos vezényelgetését a tisztán zenekari szakaszokban, hiszen a karmesteri feladatok ellátására ott volt a kiválóan felkészült, figyelmesen és világosan dirigáló Medveczky Ádám. A Grieg-versenymű nyitótételében még azt gondoltam, a zenei folyamat a kissé vontatott tempó miatt tördelődik szét, később azonban világossá vált, hogy Hegedüs Endre inkább az adott pillanat feladatainak megoldásával, semmint nagy felületek kialakításával foglalkozik, s így sima, feszes ívek helyett általában szögletes lépcsőfokokon keresztül jutott el egyik motívumtól a másikig. Annál figyelemre méltóbb volt az a három alkalom (a Grieg-mű I., III. és a Csajkovszkij II. tételében), amikor egy-egy szépen érvényesülő cselló- vagy fuvoladallamtól megérintve a zongorahang hirtelen átmelegedett, s egy időre engedett merevségéből. E pozitív pillanatok ellenére, amikor a három ráadás után a mérhetetlen mennyiségű futamtól, hármashangzat-felbontástól, tercmenettől és trillától fodrozódó füllel betájoltam a ruhatárat, elhatároztam: a következő napokban szigorú Webern-diétát tartok. (Február 22. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Fogadalmamat nem tartottam meg sokáig, hiszen február 27-én már ott ültem a MISKOLCI SZIMFONIKUS ZENEKAR kiadós 19. századi menüt kínáló koncertjén. A KOVÁCS LÁSZLÓ vezette együttes műsorán Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája, egy Saint-Saëns-versenymű, valamint Mendelssohn Hebridák-nyitánya és Olasz szimfóniája szerepelt.

Utólag belegondolva kevéssé találom szerencsés ötletnek, hogy az új teremben való bemutatkozásra ilyen csupa-romantikus programot választottak a Miskolciak. Érzésem szerint ugyanis sem a zenekar, sem megbízhatóan irányító karmestere nem tartozik a "ki letépte láncát"-típusba, és az alapvetően biztonságközpontú, józan előadói magatartás nem kedvezett a műveknek, különösen a hegyomlasztó energiákat követelő Csajkovszkij-nyitánynak. Kétségtelen, hogy Kovács László a műsor betanítása során gondot fordított az egyes motívumok egységes formálására, frazeálására. A megszólaltatott kompozíciók összességükben azonban egy túlságosan közelről szemlélt puzzle-ra hasonlítottak, amelyben a szemlélő a lapocskákat és a köztük élesen kirajzolódó választóvonalakt látja, s nem a teljes képet.

Így a Rómeó és Júlia nyitányfantáziából sodró erejű, szervesen felépített, hús-vér dráma helyett egy gondosan összeállított-szortírozott témakatalógus született. Az érzelmes "szerelmi dallam" bemutatása igen szögletesre sikerült, s nem sokkal később a kürtkíséret mackós pároskötései végképp megfosztották a melódiát a szárnyalás lehetőségétől. S hiába játszottak - mindvégig - kellemes, gömbölyű hangon a mélyvonósok, ha teljesítményük egyedül maradt a halvány, levegős fafúvós kar, a hangba "belefekvő" intenzitást nélkülöző hegedűk szomszédságában. Legsikerültebbnek a "harci téma" tutti megszólalásait találtam, ahogy a második részben elhangzott Hebridák-nyitányban is a lírai főtéma staccato, ritmikussá transzformált alakja szólt a leginkább meggyőzően.

Valamennyi darab közül az áttetsző Olasz szimfónia illett legjobban a Miskolciakhoz. A friss nyitótétel repríze és a Saltarello nem volt ugyan mentes a billegő szakaszoktól, az első tétel kidolgozásában megjelenő peckes, homofon téma viszont - a korábbi Csajkovszkij- és Mendelssohn-művek analóg helyeihez hasonlóan - itt is új energiát adott az előadásnak. A második tételben a fuvolásnak lehettünk hálásak, aki finoman meglendítette D-dúrban induló témáját - kár, hogy muzikális kezdeményezésében nem követték a hegedűk.

Minden jó, ha vége jó alapon az est csúcspontját, FENYŐ LÁSZLÓ produkcióját hagytam beszámolóm végére. A fiatal művész Saint-Saëns a-moll versenyművét játszotta. A "verseny" előtagot tulajdonképpen csak a rend kedvéért említettem, a zenekar ugyanis olyannyira háttérbe húzódott az előadás során, hogy Fenyő László szinte kizárólag saját zenei energiaforrásaiból meríthetett a mintegy húszperces, egybekomponált mű előadása során. Szóló és zenekar kiegyensúlyozatlansága különösen azokon a területeken volt zavaró, ahol utóbbi nem kíséretként, hanem kommunikációs félként jelent volna meg, ám például az első "tétel" F-dúr szakaszát megelőző csellófutamokba be-beszúrt akkordok esetében élénk közbevágás helyett csupán szolid köhintéseket hallottunk az együttestől. Fenyő László igen gyorsan alkalmazkodott az új terem akusztikai adottságaihoz. Mézédes, magasfényű hangjára igazán a B-dúr Allegretto con moto kecses táncában talált rá, s abban az alaphangba visszatérő témában, amely később mintha Az állatok farsangjának hattyúját is etette volna, lebilincselő intenzitással töltötte ki és fogta össze a dallamíveket. A fináléban pedig a fogólapon is bizonyította egy tavalyi interjúban önmagáról tett kijelentését: "még mindig szeretem és bírom a pörgést". (Február 27. - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)


Hamar Zsolt
Felvégi Andrea felvétele


Hegedüs Endre
Archívum


Kovács László


Fenyő László
Felvégi Andrea felvétele