Muzsika 2005. április, 48. évfolyam, 4. szám, 35. oldal
Scholz Anna:
Kamarazene a javából
 

A berlini Sing-Akademie második világháborúban eltűnt archívumának felfedezése néhány éve minden zeneértő számára igazi szenzációt jelentett. A Kijevben felbukkant és 2001-ben Németországba visszaszállított gyűjteményből természetesen a Bach-család elveszettnek hitt kéziratait övezte a legnagyobb érdeklődés. Ám ezeken a kétségtelenül jelentős műveken kívül más, ismert és ismeretlen komponisták több ezer műve is előkerült. A bőséges anyag részletes feldolgozása hatalmas és hosszadalmas vállalkozás, de talán nem táplálnak hiú reményeket azok a kutatók, akik rég feltett kérdésekre keresnek választ a kéziratok között.

A fiatalabb generációhoz tartozó amerikai zenetudós, Mary Oleskiewicz például minden bizonnyal Johann Joachim Quantz életművének egy talányos pontjára talált magyarázatot, amikor az archívumban folytatott vizsgálódásai során Quantz hat, eddig ismeretlen művére bukkant. Quantz ugyanis levelezésében, valamint életében publikált önéletrajzában is említi fuvolára komponált kvartettjeit, a zenetörténészek azonban mindeddig nem találtak fennmaradt művei között olyanokat, melyek megfeleltek volna a komponista rövid hivatkozásainak. Oleskiewicz, aki felfedezését a régi zene patinás folyóiratában, az Early Musicban már 2003 novemberében részletesen ismertette, meggyőzően érvel amellett, hogy az általa megtalált hatos sorozatot valóban Quantz fiatalkori szerzeményei közé kell sorolnunk.

Oleskiewicz többek közt kimutatja, hogy Quantz meghatározó elméleti munkájának (Versuch einer Anweisung die Flöte traversiere zu spielen, 1752) két, eddig azonosítatlan kottapéldája éppen ezekből a darabokból származik. Érvelésének azonban legizgalmasabb pontja, amikor Quantz saját elméleti írásait hívja segítségül szerzőségének bizonyítására. Quantz ugyanis megfogalmazta, hogy a jó kvartett olyan három concertáló hangszerre és continuóra írott szonáta, melyben a kontrapunktikus szerkesztés különösen nagy hangsúlyt kap. Oleskiewicz részletes elemzése megmutatja, de első hallásra is nyilvánvaló, hogy ez a hat fuvolakvartett - melyek első hangfelvételét felfedezőjük és kamaraegyüttese készítette el - tökéletesen megfelel a leírásnak. A kontrapunktikus igény a gondosan tervezett sorozat minden tételében többé-kevésbé jelen van: szabadabb, imitációs részek mellett szigorúbb, már inkább kanonikusnak nevezhető szakaszokkal, sőt a második és a hatodik kvartett zárótételében végigírt négyszólamú fúgával is találkozhatunk. Quantz másik kritériuma, a concertálás egyrészt arra vonatkozhat, hogy mindegyik hangszer egyenrangúan vesz részt az imitációban (még a brácsa esetében sem beszélhetünk egyszerű töltőszólamról); másrészt arra, hogy a hegedű és a fuvola olykor (például a fúgák közjátékaiban) concertószerű szólóállásokat is kap. Az első kvartett formailag is concertóhoz hasonlít: szélső tételeiben egyfajta ritornell tér többször vissza, s mintha szóló és tutti váltakozása is megjelenne a fuvola és a többi hangszer között.

Quantz bizonyára virtuóz hangszeresek számára írta a sorozatot, hiszen a művek nem csekély technikai kihívást jelentenek az előadók számára. A hangfelvétel tanúsága szerint Mary Oleskiewicz nemcsak felkészült és szerencsés kutató, de kitűnő fuvolajátékos is: hangja mindig csillogó, fényes, és még a felső regiszterekben is telt. Hangszerén, mely egy Quantz által kifejlesztett, kétbillentyűs fuvola kópiája, egyforma könnyedséggel szólaltatja meg a Vivaldit idéző, gyors figurációkat, az apró díszítéseket és a lassú tételek nagy ívű melódiáit. Együttesének tagjai mindvégig kiváló partnernek bizonyulnak a változatos karakterek megformálásában. Különösen sikerültnek érzem az utolsó kvartettben a méltóságteljes Grave sostenuto tétel és a C-dúr mű sebes, táncos fináléjának interpretációját.

Nem kétséges, hogy ez a lemez - nemcsak a művek újdonsága és jelentősége, hanem az előadás magas színvonala miatt is - a Hungaroton First Recordings sorozatának legjobbjai közé tartozik, és bizonyosan széles nemzetközi érdeklődésre is számot tarthat.

Johann Joachim Quantz:
Hat kvartett
Mary Oleskiewicz - barokk fuvola
Elizabeth Field - barokk fuvola
Daniel Elyar - barokk mélyhegedű
Stephanie Vial - barokk gordonka
David Schulenberg - csembaló
Első felvétel
Hungaroton HCD32286

Vonósnégyesek
Authentic Quartet - korhű hangszereken
Kalló Zsolt - 1. hegedű
Bozzai Balázs - 2. hegedű
Rác Gábor - mélyhegedű
Vályi Csilla - gordonka
Első felvétel
Hungaroton HCD 32220

Ugyancsak világelső felvételt és ugyancsak kvartetteket tartalmaz egy másik, 2004 őszén megjelent Hungaroton-lemez. A kevésbé különleges együttesre, vonósnégyesre komponált három darabot azonban magyar muzsikusok vették fel egy olyan komponista műveiből, aki életének jelentős részét Magyarországon töltötte. Az osztrák születésű Johann Georg Lickl (1769-1843) harminchét éven keresztül, 1807-től haláláig a pécsi székesegyház karnagyaként működött, így életműve szervesen beépült Magyarország zenetörténetébe. Fennmaradt darabjainak felelevenítése és gondozása már csak ebből a szempontból is igen becsülendő vállalkozás. Azonban az Authentic Quartet lemeze más szempontból is figyelemre méltó: a zenetörténet-írás manapság egyre nagyobb érdeklődéssel fordul a nagy zeneszerzők és remekműveik mind tágabb zenei környezetének feltérképezése felé. Kik voltak azok a kismesterek, akik a nagyokkal egy időben, egy helyen tevékenykedtek? Ismerték-e egymást, hatottak-e egymásra? Mik voltak a nagy művek előzményei, és mitől jobbak, mint a velük egy időben született darabok? Efféle kérdések megválaszolásához is közelebb vihet Lickl és a hozzá hasonló kismesterek műveinek tanulmányozása.

Lickl vonósnégyesei - melyeket még pécsi évei előtt, Bécsben komponált - Haydn kései (op. 76, op. 77) és Beethoven korai (op. 18) kvartettjeivel egyidősek, hiszen a 18. század utolsó éveiben jelentek meg, és valószínűleg nem sokkal azelőtt íródtak. Így nem meglepő, és beható vizsgálat nélkül is nyilvánvaló, hogy Lickl most lemezre vett művei leginkább az érett Haydn-művek stílusjegyeit viselik magukon; ám dallamalkotásuk, sőt konkrét tematikus megfeleléseik mégis - mint ezt Kusz Veronika remek kísérőszövege is megállapítja - a legszorosabban Mozarthoz kapcsolják őket.

Első hallásra az is rögtön nyilvánvaló, hogy Lickl a kismesterek között minden bizonynyal a nagyobbak közé tartozik. A három vonósnégyessel nemcsak a fent vázolt zenetörténeti jelentőségük miatt érdemes megismerkedni: saját zenei erényeik magukért beszélnek. A nagyszabású, négytételes kompozíciók, ha sokszor közhelyesnek tűnő melodikus és harmóniai elemekből építkeznek is, a szerző alapos műfajbeli tájékozottságáról tanúskodnak, és a zeneszerzői eszköztár gazdagságát mutatják. Formaviláguk igen változatos: a szokványos szonáta-, triós és variációs formák mellett a c-moll kvartettben Fuga elnevezésű, kontrapunktikus jellegű tétellel is találkozunk. Lickl hangszerelése is fantáziadús: a művekben textúrák sokféleségének lehetünk fültanúi. A G-dúr kvartett lassú tételében például vonóvibrátós kíséret fölött szólal meg a hegedűmelódia, míg a d-moll mű fináléjában drámai unisono futamokat hallhatunk, sőt a kidolgozásban bonyolultabb, imitációs szakasz is szerepel. Különösen ötletesnek tartom a G-dúr vonósnégyes Menüettjének indítását: a négyütemes hegedűszólóban az ütemsúly átmenetileg a harmadik negyedre kerül, és csak a többi hangszer belépésekor áll helyre a ritmikai rend.

A három kvartett bővelkedik markáns karakterekben és magukkal ragadó hangulatokban - ezek természetesen az Authentic Quartet kiváló tolmácsolásának köszönhetően kelnek életre. Egyforma hitelességgel szólaltatják meg a c-moll darab harmadik tételének csipkelődő ländlerét és a G-dúr menüett triójának fájdalmas kromatikáját. A G-dúr kvartett rondójának epizódjaiban és a c-moll vonósnégyes variációs tételében a négy játékos szólistaként is remekül helytáll. A két éve alapított együttes igen otthonosan mozog a bélhúrok adta speciális hangszínek és artikulációs lehetőségek világában. Bátran mondhatom, hogy első lemezük szeretnivaló darabokat tartalmaz, a legjobb értelemben vett autentikus előadásban.

Franz Schubert:

F-dúr oktett

D. 803, op. post. 166

F-dúr oktett
D. 803, op. post. 166
Tokió-Budapest Együttes
Takács-Nagy Gábor, Ryoko Sunagawa - hegedű
Nagy Sándor - mélyhegedű
Bényi Tibor - gordonka
Berkes Kálmán - klarinét,
Koji Okazaki - fagott
Koji Okazaki - kürt,
Tibay Zsolt - nagybőgő
Művészeti vezető: Berkes Kálmán
Hungaroton HCD 32291

A Berkes Kálmán vezette Tokió-Budapest Együttes 2004 őszén ismét kamarazenei alapművel jelentkezett a hanglemezpiacon: Mozart és Brahms klarinét-kvintettjei (HCD 32170, Muzsika: 2004. március) után a kibővített együttes most Schubert F-dúr oktettjét vette lemezre. Merész vállalkozás, hiszen ennek a műnek jelenleg számos más felvétele van forgalomban (köztük a Bécsi Oktett 1958-as lemeze a Decca Legends sorozatában, illetve a Berlini Filharmonikusok Oktettjének 1998-as felvétele). Ám remélhetőleg felesleges aggódnunk a felvé-tel sikeréért: Berkesék tolmácsolásában a Schubert-mű igen magas technikai és zenei színvonalon szólal meg, így okkal bízhatunk benne, hogy a lemez nemzetközi összehasonlításban is megállja majd a helyét.

Az Oktett alapvetően könnyed, életvidám mű: a scherzo féktelen ritmikája, a menüett triójának joviális karaktere, a finálé Rossini-operákat idéző, csicsergő trillái mind a szerenád és a divertimento hagyományához kapcsolják. Remekművé azonban azáltal válik, hogy a vidámság felszíne alól olykor előtör a kései Schubertre jellemző, lélegzetelállító komolyság. A Tokió-Budapest Együttes művészeinek legnagyobb érdeme talán éppen ez: nem hagyják, hogy az egyórás mű felszínes örömzenéléssé váljék. Tolmácsolásuk nem siklik el az olyan jelentőségteljes pillanatok felett, mint az Adagio codája, ahol a lírai főtéma váratlanul szűkített akkordba és vészjósló pizzicatókba torkollik, vagy a zárótétel bevezetője, melynek vonós tremolói felvételükön valódi drámaiságot közvetítenek. A napfényes darabban szintén árnyékos szakasz az Andante moll variációja, melynek zaklatottsága szinte Schumannra emlékeztet.

A Schubert-mű különleges hangszerösszeállítása kihívás, de egyben lehetőség is az előadók számára. A vonósnégyesből, nagybőgőből és három fúvósból: klarinétből, fagottból és kürtből álló együttes finom kamarazenei és nagyszabású zenekari hangzások létrehozására egyaránt képes. Schubert határtalan ötletességgel hangszerelte művét: hangszerpárok és -triók szövetkeznek egymás ellen vagy folytatnak párbeszédet, egy szólamon belül a szóló- és kísérőszerep valamint a kettő közötti átmenetek széles skálája folyamatosan változik. Felvételünkön a jelentős kamarazenei tapasztalattal rendelkező, élvonalbeli muzsikusokból összeállt csapat nemcsak megfelel az Oktett kihívásainak, hanem messzemenően kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Felvételüket hallgatva szinte soha nem érezzük úgy, hogy nyolcan muzsikálnak: az Andante hatodik variációjának leheletfinom pianissimóit vagy a Menüett karcsú dallamait mintha feleannyian játszanák, míg a két szélső tétel ravaszul kettőzött fortissimóinál számuk, úgy tűnik, hirtelen megsokszorozódik.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Schubert a nyolc hangszer közül a klarinét és az első hegedű számára komponálta a legszólisztikusabb, legvirtuózabb játszanivalót: a klarinétszólam a megrendelőnek, Ferdinand Troyer grófnak készült, a mű korai előadásain a primárius pedig a hírneves Ignaz Schuppanzigh volt. Úgy érzem, a két főszereplő közül a mostani előadásban Takács-Nagy Gábor művészi súlya érvényesül inkább: sokszor talán az ő zenei jelenlétének köszönhető az előadás frissessége, sőt hitelessége. Berkes Kálmán hozzá képest többször halványnak tűnik, és annak ellenére, hogy néhány szakaszt valóban megragadóan játszik (például az Andante lírai nyitódallamát), hangszíne a magas fekvésekben többször túlságosan kiélesedik. Az együttes többi tagja közül Gál László és Bényi Tibor megnyilatkozásait érzem különösen muzikálisnak; kedvencem az Andante negyedik variációjának jódlizó csellószólója.