Muzsika 2005. április, 48. évfolyam, 4. szám, 6. oldal
Fodor Géza:
Szubjektív köszöntő
Kertész Iván 75 éves
 

Nem tudok visszaemlékezni, mikor kezdtem olvasni Kertész Iván operakritikáit - úgy a '60-as évek elején lehetett. Nem sokra tartottam őket. Egyetemista voltam, telítve filozófiával, Hegel- és Lukács-esztétikával, egészen más elképzeléseim voltak az "igazi" művészetkritikáról. Muzsikusok gyakran mondják egymásról, hogy a másik a hangokat játssza, ő viszont azt, ami a hangok mögött van. Ez persze marhaság, mert a hangokkal mindenki azt játssza, ami "mögöttük", illetve őbennük magukban van, de azért metaforaként ez a szembeállítás mégiscsak érzékeltet valamit két létező művészi attitűd különbségéből. S ez a különbség a zenekritikában is létezik. Kertész Iván operakritikáit az akkor készülődő esztéta azért nem becsülte sokra, mert úgy látta, hogy megrekednek a hangoknál, nem mennek elég "mélyre", ahol az "igazi" művészi kérdések felvetődnek. Szerettem viszont a rádióműsorait énekesekről, áriákról, s irigyeltem, hogy a rádió operaszerkesztőjeként lemezek, hangfelvételek olyan kincstárában él, amelyből a műsor csak ízelítőt ad, az én operalemez-éhségemnek pedig azon túl a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Supraphon, az Eterna és a Melogyija kínálata nyújt sivár táplálékot. Gondolhatott-e egy egyetemista nyugati lemezekre? Ráadásul úgy véltem, a rádió operaszerkesztője reggeltől estig operalemezeket hallgat. Későbbi életismeretem alapján gyanítom, hogy több időt kellett hivatali teendőkkel töltenie, mint zenehallgatással.

Két évtizeddel később, amikor már esztétaként sem voltam telítve filozófiával, Hegel- és Lukács-esztétikával, s földön megtartó és realitásérzékemet megőrizni segítő színházi dramaturgévek is voltak mögöttem, 1982 elején a Muzsika meghívott operakritikusnak. Megkaptam a "kartont", az Operával rendszeresen foglalkozó újságírók-kritikusok állandó belépőjét a sajtópáholyba. A Carmen tavaszi felújításán foglaltam ott először helyet. Ó, az a sajtópáholy! Nagyon összeszokott közönsége volt: leggyakrabban Várnai Péter, Kertész Iván, Albert Pista bácsi, Dalos László, Rajk András, olykor Gách Marianne, Kroó György. Sajtótörténelem. Sok szempontból nem illettem közéjük, de ami ott tradícióban, művészi tapasztalatban, kultúrában, felkészültségben, opera- és hivatásszeretetben együtt volt, akkor is tiszteltem, ma pedig már azt is tudom, hogy soha többé nem lesz. (Persze már "karton" sincsen. És sajtópáholy sem. Egyszer valakinek eszébe jutott végre, hogy kihasználatlan helyeivel esténként hány forint veszteséget jelent a színháznak. A kritikus már nem látogathat be spontán érdeklődése szerint az előadásokra, hanem meg kell terveznie a munkarendjét, időben, hivatalos úton jegyet kell kérnie, majd sorban állva, az előadás kezdete előtt legalább fél órával átvennie a pénztárnál. Aztán nincs kollegiális együttlét, csak elvegyülés a közönségben. Gazdaságilag így racionális. Csak éppen a kis irracionalitások teszik lakályossá a világot.) De vissza húsz évet! A sajtópáholy törzsgárdája lassan elfogadta, de be nem fogadta a "kívülről jött" bölcsészt. A beszélő viszonyon túl csak Kertész Ivánnal kerültem beszélgetős viszonyba. S ez nemcsak a nyájasságán múlt, hanem azon is, hogy megtapasztalván a kritikaírás szakmai problémáit, egészen másképp kezdtem látni az általa művelt operakritikát és ismeretterjesztést, mint ifjan. Nemhogy megbecsülni - irigyelni kezdtem. Sok mindenért irigylem.

Mindenekelőtt irigylem a hallását és az éneklés művészetére vonatkozó szaktudását, az énekhangokhoz való kivételes érzékét, illetve az énekhangokkal kapcsolatos ízlését. Megállapításai, ítéletei e téren abszolút biztosak. Igaz, némileg ma is mások a preferenciáink: számára a vokalitás az elsődleges, számomra a színpadi alakítás összhatása, s csak ezen belül a hang, az énekművészet; ő a figurával toleránsabb, én a vocéval. A különbség, ma már tudom, nemcsak esztétikai attitűd kérdése, hanem az auditív ízlés finomságáé is - az ő javára.

Irigylem az operai műveltségét, mind az irodalom, mind az interpretációtörténet tekintetében. A Zeneakadémiát végzett szakember és majd' fél évszázad óta a rádió operaszerkesztője olyan széles körben s főleg szisztematikusan, rendezetten ismeri mindkettőt, ahogyan az e területen autodidakta esztéta nem ismerheti, bármennyire szerelme is.

Irigylem, hogy akkor kezdett Operába járni, amikor én születtem, s még jó néhányat személyesen hallott a magyar operai legendárium ama nagyjai közül, akiktől magam még felvételt sem hallottam, és különösen irigylem, hogy ott volt Klemperer előadásain.

Irigylem, hogy tud magyarul. Nem tudom, elvszerűen purista-e, azaz elvszerűen tartózkodik-e az idegen szavak és kifejezések használatától, de mondatai kristálytiszta szerkezetű, architektonikus, egészséges, színmagyar mondatok. (Szemben rögtön ezzel az enyémmel.)

Irigylem, hogy szabatosan ír. A közlésre szánt tartalmat úgy fejezi ki, hogy a kelleténél sem többet, sem kevesebbet nem mond. Ennek feltétele, hogy mindig tárgyszerű, nem stilizál és nem viteti magát a spekuláció szabad világában közegellenállásba nem ütköző szövegeléssel-szómágiával, következménye pedig, hogy nem növeszt sokszorosan összetett, közbevetésekkel szétzilált, bonyolult körmondat-monstrumokat.

Irigylem, hogy tud röviden írni. Mindenki, aki írással foglalkozik, tudja, hogy sokkal könnyebb hosszan írni, mint röviden. Akinek van íráskészsége, abból folyik a szó, de lényegre törően, mégis világosan fogalmazni - gondos mérlegelést kíván, időigényes.

Irigylem azt a tengernyi adatot, amelyet a magyar operajátszással, a művészekkel kapcsolatban összegyűjtött. (S kivált irigylem, hogy meg is találja őket, amikor szüksége van rájuk.)

Irigylem, hogy röviden és világosan össze tudja foglalni egy opera szüzséjét. Magam (a hivatásomban) nem ismerek kellemetlenebb feladatot egy opera (vagy színdarab) cselekményének leírásánál. Az elemzés, az értelmezés ehhez képest gyerekjáték. Kertész Iván - immár több kiadásban megjelent - Operakalauza a maga öt és félszáz 15-20 soros ismertetésével a legnagyobb szakmai bravúrok közé tartozik a szememben.

Irigylem gondolkodásának azt az erényét, amelyet az angol kulturális szótár a mindennapi használaton túl filozófiai hangsúllyal is úgy nevez: common sense. Az operát, ezt a távolról sem józan művészetet tudja józan ésszel - persze érzékenységgel párosult józan ésszel - szemlélni, vizsgálni, értékelni-megítélni. E kiművelt józan ész képviselője mint kritikus okvetlenül jobb - Bibó István fogalmait ide lopva - a hamis realistánál, s szerencsésebb alkat a túlfeszült lényeglátónál. (Ez utóbbi kitételt ajánlom a figyelmembe.)

Végül irigylem a humorát. Nem a "Treppenwitz" embere, akinek késve, utólag, "távozás után" jut eszébe a szellemesség. Mintha folytonos készenlétben várná az indítékot, azonnal kapcsol, és kipattan a poén. Szójáték, szóvicc, bonmot. De kritikában, rádióműsoraiban soha nem akar szellemesnek mutatkozni. Ez szigorúan informális kedvtelés. Illetve játékos írásokká fejlesztett példái mint versek (például limerickek), paródiák, humoreszkek élnek együtt egy szerény kis kötetben; néhányuk az ötvenes évekből, még az íróasztalfióknak írva sem kis bátorságról tanúskodik.

S most már túl az irigységeken. Az utóbbi félszázadban senki sem tett annyit - rádióműsorban, cikkben, jegyzetben, lemezválogatásban - a magyar operaénekesek emlékének fenntartásáért, mint Kertész Iván. A kritikus mint muzeológus, aki mindenekelőtt szereti a "tárgyait". Hivalkodó enthuziazmustól mentes, pontos miniportrék, s hogy a legaktuálisabbat említsem: emlékezetes alakítások-előadások felidézése vasárnap reggelenként a Bartók Rádióban tárgyilagos, s ezért hiteles jellemzéssel.

Kedves Iván, gratulálok! Neked kívánok egészséget, magamnak pedig Tőled még sokáig jó poénokat és sok-sok "emlékezetes alakítást a Magyar Állami Operaházból".



Felvégi Andrea felvétele