Muzsika 2005. április, 48. évfolyam, 4. szám, 5. oldal
Király Péter:
Gondolatfoszlányok - köszöntésként
Papp Géza 90 éves
 

Valamikor a '70-es évek második felében, zenetörténészi babérokra vágyva, de még igencsak zöldfülűként, nagy "felfedezésemmel", egy prágai lantkézirat magyarországi vonatkozású táncaival kerestem fel az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárát. Miután elővezettem, mihez is kívánok kiegészítő információkat, az egyik asztalnál ülő, iratokba mélyedő kutatóhoz irányítottak. Ő, meghallva terveimet, előhúzott dossziéjából néhány fénymásolt oldalt, rajta "felfedezésem". Nagy meglepetésemre ezután mégsem kioktatás záporozott rám, az idősebb kutató megtalálói elsőbbségének szigorú felemlegetése, hanem az ismeretlen szelíden valami olyasmit mondott: "...tehát ezt meg akarja írni? Na jó! Akkor én nem foglalkozom vele."

Ez az önzetlen tudós, Papp Géza, zenetudományunk szerény doyenje ez év április 29﷓én tölti be 90. életévét. Miközben az ünnepelt, rá jellemző módon, bizonyára elhárítaná a nyilvános köszöntést, éppen ő, aki az évek során fanfárok nélkül jelentős és maradandó művekkel gazdagította zenetudományunkat, nagyon is megérdemli, hogy méltassuk. (Intézményes keretben erre ez év októberében kerül sor: a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság zenetudományi konferencia keretében köszönti a 90 éves Papp Gézát és a 80 éves Sárosi Bálintot.)

Papp Géza az 1970-ben megjelent A XVII. század énekelt dallamai című munkájával (Régi Magyar Dallamok Tára, II.) különösen maradandónak bizonyult hatalmas repertóriumot tett le a magyar művelődéstörténet kutatóinak asztalára. Azóta úgyszólván mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott hazánk 16-17. század zenéjével avagy énekes költészetével, nagy haszonnal forgatta e gazdag információs kincsestárat. A Csomasz Tóth Kálmán által összeállított párdarabbal együtt (A XVI. század magyar dallamai, Régi magyar dallamok tára, I.) ezek a művek zenetörténeti kutatásunk nélkülözhetetlen, alapvető segédkönyvei közé tartoznak. Méltán érte el tehát őket a szakmai közbeszédben az ilyenféle kiadványok nemes kiváltsága, az, hogy a cím helyett gyakran egyszerűen csak alkotójuk nevével emlegetjük.

Papp Géza (és néhai kollégája, Csomasz Tóth Kálmán) nagy opusza pedig annál inkább elismerést érdemel, mert mindenki, aki valaha nekivágott hasonló repertórium elkészítésének, tudja, mennyire háládatlan feladat ez. Az anyag összegyűjtése, a változatok és megfelelések megtalálása, az ismeretek rendszerezése hihetetlen szorgalmat és türelmet kívánó, hosszan tartó aprómunka (Papp Géza az előszóban "több mint 25 éves anyaggyűjtő és formába öntő" tevékenységről szól); a nyomtatásban megjelenő adatok közlése nagy-nagy pontosságot igényel. A kéziratot szinte lehetetlen lezárni a mindig felbukkanó újabb meg újabb adalékok miatt - a közkeletű paradoxon szerint az ilyesmit legjobb lenne mindjárt a második, sőt talán a harmadik, javított kiadással kezdeni. Mivel e kézikönyveket úgyszólván mindenki forgatja, így gyorsan jöhet a könnyen odavetett kritika, ha valami hibádzik. Magas lóról hangzik el, mit miként is kellett volna még jobban elvégezni. De mindez természetesen csak elmélet, mert miközben kevés tudományos művet használunk oly gyakran, mint a Régi Magyar Dallamok Tárát és az ehhez hasonló segédkönyveket, az efféle munkáknak, mint tudományos feladatnak, nálunk - érthetetlen módon - mégis csekély a szakmai becse. A hasznos és nélkülözhetetlen repertóriumok elkészítésére csak nehezen akad ember. Talán éppen ezért is lehetett megbízni a téma iránt az 1940-es évek óta érdeklődő Papp Gézát a Régi Magyar Dallamok Tár II. kötetével: csendes személyisége magyarázhatja, hogy ő el- és felvállalta ezt a mostohán kezelt műfajt. Nem tolakodva a népszerűbb lehetőségekért, könnyen szerezhető babérokért, szerényen elvégezte azt, amire mások - nyilván felmérve a munka már-már sziszifuszi jellegét és háládatlanságát - nem egykönnyen hajlandók.

Ráadásul az első nagy munka, ami már önmagában is elég ahhoz, hogy megalkotójának nevét hosszan megőrizze, nem szegte kedvét a szerzőnek, minként ez - bevallom, saját példámból is tudom - könnyen megesik. A hetvenes évek óta egyre inkább a verbunkos zenére koncentráló Papp Géza előbb a nyomtatott forrásokról fokozatosan megjelentetett tanulmányaival (Die Quellen der "Verbunkos-Musik" - Ein bibliographischer Versuch. A / Gedruckte Werke I. Studia Musicologica 1979, 1982, 1984, 1990), majd A verbunkos kéziratos emlékei című, 1999-ben kiadott, a Széchényi Könyvtár anyagát számba vevő tematikus jegyzékével, továbbá az egyéb budapesti könyvtárak kéziratait feldolgozó legújabb tanulmányával (Die Quellen der "Verbunkos-Musik" - Ein bibliographischer Versuch. B / Handschriften - ca. 1850. I. Aus dem Material der Budapester Bibliotheken. Studia Musicologica 2004) újabb nagy értékű repertóriumot adott a kutatók kezébe. Segítségükkel alapos áttekintés nyerhető zenetörténetünk egy másik fontos korszakának fennmaradt zeneműanyagáról: a verbunkos zeneterméséről.

A mindig háttérben maradó, visszahúzódó Papp Géza nem tanított zenetudósokat, nem nevelt tanítványokat, és főként nem irányított; repertóriumaival ennek ellenére határozottan utat mutatott. Az ilyenféle munkákra vállalkozó néhány zenetörténész kollégával közösen elénk tárja: így is lehet, mi több, így is kell(ene) zenetudományt művelnünk. Nekünk, az ifjabb generáció tagjainak érdemes megszívlelnünk ezt a tanulságot. Valójában nagyon is megéri A XVII. század énekelt dallamaihoz vagy a Papp Géza-féle verbunkosjegyzékekhez hasonló katalogizáló-számba vevő munkákat közreadni, hiszen csak az ilyen repertóriumok segítségével nyerhetünk valóban biztos képet zenei örökségünkről, arról, hogy hajdanán mi minden lehetett nálunk közismert és használatos.

Papp Géza tudományos életművében az említett nagyok mellett akad jó néhány kisebb, de azért nem jelentéktelen munka. E sorok írója számára különösen kedvesek a 16. századi lengyel-magyar kulturális kapcsolatok egyik aspektusával foglalkozó tanulmányai, nevezetesen lengyel énekelt versek, egyebek mellett a nagy lengyel reneszánsz költő, Kochanowski alkotásainak átkerülése a magyar protestáns énekeskönyvekbe. E tanulmányok révén világosan látható, mennyire szorosak lehettek egykor a lengyel-magyar kapcsolatok, és logikusnak tűnik a feltevés, hogy bizonyára más téren is hasonlóan intenzív összeköttetések létezhettek. Kár, hogy Papp Géza nem vállalta a lengyel-magyar zenei kapcsolatok alaposabb kibontását, de még inkább sajnálatos, hogy ez irányú közlései nem buzdították a kollégákat, kutatásai nem akadtak kitartó követőre. Így tehát a 16-17. századi lengyel-magyar kapcsolatok alapos feltárása változatlanul aktuális feladat zenetörténészeink számára.

Végül a születésnap - egy alapjában véve mégiscsak magánesemény - kapcsán essék szó röviden Papp Géza életének egy, nem papíron született zenetudományos eredményéről: leánya, Papp Ágnes - a szülői hatástól aligha mentesen - ugyancsak a zenetörténész-kutatói pályát választotta. Papp Ágnesnek (és román közreadó társának) köszönhetjük a sokáig elveszettnek vélt Kájoni-kódex értékes publikációját, valamint a Kájonival kapcsolatos - egyébként édesapja közel fél évszázaddal korábban elkezdett munkáját atyai konzultációval folytató - alapos kutatásokat, amelyek a 17. századi erdélyi polihisztor ferences szerzetes zenei életművét illetően sok mindent tisztáznak, úgymond: "helyére tesznek".

Kedves Géza Bácsi! E néhány gondolatot zárva kívánok magam és zenetörténész közösségünk nevében jó erőt és egészséget a további munkákhoz - melyekről a verebek már csiripelnek -, valamint sok-sok olyan követőt a most pályakezdő muzikológus nemzedékből, akik hasonló módon célnak tekintik a tudomány szívből jövő önzetlen, alázatos szolgálatát.



Felvégi Andrea felvétele