Muzsika 2005. január, 48. évfolyam, 1. szám, 31. oldal
Fazekas Gergely:
(miért) Szereti ön Beethovent?
 

1922. június 3-án este, lagymatag fogadtatásban részesült Mavra című vígoperájának bemutatója után, a meglehetősen rosszkedvű Igor Stravinsky Marcel Proust mellé került a premiert követő fogadáson. Proust a maga udvarias módján igyekezett elnyerni a szerző rokonszenvét, beszélgetést kezdeményezett Beethovenről. A társalgás nem jutott messzire, mivel Stravinsky első mondata a következő volt: "Utálom Beethovent." Később visszaemlékezve az esetre, Stravinsky persze árnyalta véleményét: "Osztottam volna Proust lelkesedését Beethoven iránt, ha zenei ítélet lett volna, nem pedig közhely, irodalmi póz."

A zeneesztétikai gondolkodás paradigmaváltásait megvilágító, Stravinskyéhoz hasonló "utálkozó" megjegyzésekkel - melyek valójában az "utálat" tárgyának kultusza ellen szólnak - többnyire a fiatalabb generáció illeti az őt megelőző nemzedéket. Természetes, hogy a fiúk megtagadják apjukat, ha úgy érzik, az apai árnyék homályba borítja az újító fiúi szándékot. Az ilyen jellegű szellemi összecsapások aztán néhány évtized múltán jótékonyan elcsitulnak, amint a megfelelő távlat hatástalanítja a szerzőt az utókor számára, kijelölve zenetörténeti helyét a nagyok panteonjában. Az unoka soha nem tagadja meg nagyapját. Hogy Beethoven még száz évvel a halála után is kultusz és "utálkozás" tárgya lehet, nem Proustot és Stravinskyt minősíti, hanem Beethoven nagyságáról árulkodik.

Természetesen Beethovenről sem állíthatjuk, hogy életműve művészi értelemben felülmúlná például Mozartét, Haydnét vagy Bachét, az a hatás azonban, amelyet műveivel közvetlenül gyakorolt a halála utáni évszázadra, egyedülálló a zene történetében. Az 1920-as évekig gyakorlatilag nincs olyan zeneszerző és elméletíró, aki ne Beethovenre reflektálna vagy rá hivatkozna, függetlenül műfajoktól, zeneszerzői irányzatoktól vagy nemzeti iskoláktól. S Beethoven e kivételes hatástörténeti jelentőségét nagymértékben határozta meg kilenc szimfóniája. Pontosabban az a mögöttük meghúzódó szimfonikus ideál, mely Beethoven 1803-as 3. szimfóniájában, az Eroicában riasztó eredetiséggel és zavartalan technikai biztonsággal jelentkezik, meghökkentve ekként nemcsak a kortárs közönséget, de zenetörténész generációk sorát is, s amely ettől kezdve a beethoveni kamarazenére és zongoraszonátákra is döntő hatást gyakorolt. Ez a szimfonikus ideál nem volt előzmények nélkül való.

Nagyjából a 18-19. század fordulójától egyértelműen a szimfónia a legjelentősebb zenei műfaj mind a szakma, mind a nagyközönség számára. Ennek egyik oka különös módon a politikatörténettel függ össze. A francia forradalom eszmei szentháromságának bűvöletében élő korszak - mely egyébként nagyvonalúan siklott el szabadság és egyenlőség egymást kizáró fogalmi ellentéte fölött -, előszeretettel használt társadalmi metaforákat a művészetelméleti diskurzusban. Nemcsak a szonáta magánbeszéd jellegét állította szembe a szimfóniához társított közbeszéddel, de a különböző hangszereket egységbe foglaló szimfóniában szívesen látta az egalitárius, demokratikus állam és az ideális társadalom utópiájának leképezését, melyben senki nem uralkodik a másikon, s amelyben az individuum csak a nagyobb közösség hasznos tagjaként képes boldogulni. Mindehhez járult az abszolút zene primátusát hirdető, ekkoriban körvonalazódó, bár fogalmi apparátusát tekintve még kialakulatlan esztétikai nézet (nem véletlenül nevezi a kor néhány elméletírója szöveg nélküli operának a szimfóniát); illetve a 18. század végi szimfónia - főként Mozart és Haydn utolsó szimfóniáiban megmutatkozó - számos zenei, zeneszerzéstechnikai vívmánya.

S hogy mi a legfontosabb hozadéka az elsőként az Eroicában jelentkező beethoveni szimfonikus ideálnak? A korábban nem látott lendülettel felruházott témák dinamizmusának tudatos kivetítése a teljes formára, melynek köszönhetően addig nem ismert léptéket kaphatott a Haydn és Mozart kezében tökéletesre csiszolódott szonátaforma. Beethoven ismerte fel elsőként, hogy a zene időbeli lefolyása s a szonátaforma egyedülállóan erős dramaturgiája magában hordozza egyfajta lélektani utazás, a kor naivan optimista világképéből fakadóan egyfajta fejlődési, növekedési folyamat lehetőségét, melynek beteljesülése a diadalmas megérkezésben válik nyilvánvalóvá. Költőien, s némi leegyszerűsítéssel fogalmazva: a szimfonikus forma ettől kezdve több-kevesebb kivétellel a megtisztulásról szól - még akkor is, ha ez nem jelent többet az időjárás megtisztulásánál, mint Beethoven 6. szimfóniájában. Ebből a koncepcióból következően lesz zenén kívüli eszmék hordozójává a műfaj, ami nem vagy nem feltétlenül jelenti, hogy egyúttal programzenévé is válik. Innen nézve a 9. szimfónia kórussal megtámogatott D-dúr fináléját pusztán a kórushangzás és a szekunddal magasabb hangnem különbözteti meg az 5. szimfónia diadalmas C-dúr zárótételétől, hiszen ez utóbbi szöveg nélkül ugyanarról beszél, mint az elkoptathatatlan Örömóda. S ez adja Beethoven zenéjének félreismerhetetlen etikai sugárzását is: erőteljes zenei dinamizmusának és zenén kívüli ihletésének kombinációja.

Mindez persze még nem magyarázza kielégítően, miért éppen a szimfóniarepertoár mennyiségileg elenyésző részét kitevő kilenc Beethoven-szimfónia szerepel a nyilvános koncertélet kezdetétől, vagyis nagyjából a 19. század közepe óta folyamatosan repertoáron. Hiszen az amerikai zenetörténészek által a 20. század második felében összeállított 18. századi szimfóniák katalógusa 13 000 különböző művet sorol fel, de a szimfóniaírás lendülete Beethoven idejében sem hagyott alább. 1835-ben - Beethoven halála után alig hét évvel - nagyszabású szimfóniaversenyt hirdettek Bécsben Tobias Haslinger, a neves kiadó szponzorálásával, melyre 55 szerző összesen 57 szimfóniával jelentkezett, s a győztes mű - Franz Lachner 5. szimfóniája - ma éppoly ismeretlen, mint a többi versenydarab. Beethoven szimfóniáinak máig ható művészi érvénye talán abból a nagyra törő zeneszerzői igényből fakad, amely képes minden egyes művet egy teljes világkép hordozójává avatni, s a zene történetében egyedülálló módon a bő húsz év alatt komponált kilenc önálló szimfóniát ciklusként átörökíteni az utókor számára - így alkotva a kilenc világképből teljes zenei univerzumot.

Talán ez magyarázza, hogy a keletkezésük óta eltelt majd' kétszáz évben mégoly különböző zeneszerzők számára is meghatározóan fontosak lehettek Beethoven szimfóniái, mint Wagner és Brahms vagy Schoenberg és Sosztakovics, illetve hogy olyan eszmeileg egymástól fényévnyi távolságra lévő politikai rendszerek sajátíthatták ki céljaiknak megfelelően, mondjuk a 9. szimfóniát, mint a Harmadik Birodalom és az Európai Unió. S a nagy szimfonikus zenekarok születése óta eltelt bő százötven év megszakítatlan, de folyamatosan változó előadói hagyománya minden magára valamit adó karmesternek kötelezővé és súlya által szinte lehetetlenné teszi, hogy Beethoven szimfóniáival megbirkózzon. Vajon mit lehet hozzátenni Furtwängler, Carlos Kleiber vagy Karajan felvételen is hozzáférhető Beethoven-interpretációihoz? Az előadói gyakorlat változó széljárása apró részleteken talán csiszolhat, de nehezen képzelhető el e művek értőbb, a lényeget pontosabban megragadó előadása.

    Ludwig van Beethoven
     Symphonies 1 - 9
     Wiener Philharmoniker
     City of Birmingham Symphony Chorus
     Simon Rattle
     Live recordings IV-V. 2002, Musikverein, Wien
     5 CD, EMI 2003
     CD 7243 5 57445 2 4

Persze az ebben a hónapban ötven éves Simon Rattle, mint a fiatalabb karmester-generáció talán legtehetségesebb, de mindenképpen legsikeresebb tagja jó eséllyel pályázik arra, hogy nagy elődeinek nyomdokába lépjen. Feljogosítja erre páratlan zenei tehetsége, lelkesedése, karizmája és mindenre nyitott szelleme. Specializálódásra épülő korunkban ritka az olyan karmester, akinek repertoárja Rameau-tól és Bachtól Messiaenig és Stockhausenig ível, aki éppoly szívesen vezényel historikus együttest, mint klasszikus szimfonikus zenekart. S aki már harmincas éveinek közepén felér a csúcsra - megérdemelten. Hiszen fokozatosan előrehaladva nagy karmesterré válni, s eleve tökéletesen játszó zenekarokkal nagyszerű felvételeket készíteni sokkal kisebb kihívás, mint amire a huszonöt éves Rattle vállalkozott 1980-ban: hogy az egyik vidéki angol zenekart a világ vezető együtteseinek sorába emeli. A City of Birmingham Symphony Orchestra élén eltöltött tizennyolc év, a több mint tízezer órányi próba és a 934 megtartott koncert, de főként a hangzó eredmény magáért beszél, s érthetővé teszi, hogy Rattle-t harminckilenc éves korában lovaggá ütötte az angol királynő. Elhivatottságáról és kivételes szervezőképességéről számos anekdota szól: miként hozta össze már tizenöt éves korában első professzionális zenekarát, hogyan volt képes a londoni Royal Academy of Music hallgatójaként már tizennyolc évesen megszervezni Mahler monumentális 2. szimfóniájának előadását és elvezényelni a művet, s milyen elképesztő ötletekkel bombázta diáktársait. Egy alkalommal berontott a menzára, s a következő kérdést szegezte nyugodtan ebédelő akadémista társainak: "Megkaptam egy órára a nagytermet. Kinek van kedve eljátszani a Bruckner-Hetediket?"

Rattle energiáiból természetesen jutott arra is, hogy saját zenekarának építése mellett kipróbálja a világ jelentős együtteseit, s talán nem véletlenül - és nemcsak üzleti megfontolásokból - választotta a Bécsi Filharmonikusokat a Beethoven-ciklus felvételéhez. Ez ugyanis az egyetlen a nagy múltú zenekarok közül, mely közvetlenül Beethoven zenei örökségéből nőtt ki. A zenekar történetének első koncertje 1842-ben Beethoven 7. szimfóniájának A-dúr akkordjával kezdődött, s a koncerten számos olyan zenész játszott, aki tizennyolc évvel korábban részt vett a 9. szimfónia szerzői vezényletű ősbemutatóján. Hogy akkor milyen volt a zenekar hangzása, nem tudom, a 2002. májusában, koncerteken rögzített Rattle-féle Beethoven-ciklus a híres bécsi vonóskar ezernyi színével, a tökéletesen homogén hangzásra képes fafúvósokkal, a félelmetes erejű rezekkel lenyűgözően szól. S ez a felvétel egyik legfőbb erénye: az aprólékosan végiggondolt szólamarányok és hangszínek mágiája, melyből kiderül, hogy a közhiedelemmel ellentétben Beethoven zseniális hangszerelő.

És hibátlan a közös játék, az artikulálás, a frazeálás (Rattle a felvételhez Jonathan Del Mar 1996 és 2000 között megjelent új Urtext-kiadását használja) - a teljes ciklus mégsem mondható tökéletesnek. Nem a lendület vagy az energia hiányzik belőle, hanem az az eszmei többlet, amely a nagy Beethoven-szimfóniákhoz elengedhetetlen. Fenntartás nélkül szerethető Rattle interpretációjában a metafizikával kevésbé megterhelt 2., 4. és 8. szimfónia, és szinte az összes lassú tétel. Kiemelkedik a 3. szimfónia meglepően lassúra vett, s ekként új értelmet nyerő Scherzója, a Pastorale patakparti jelenete pedig Rattle "rendezésében" minden általam eddig hallott előadást felülmúl: itt éreztem azt a csodát, amelyet valamilyen különös okból minden előadáson számon kérünk. Hogy akárhányszor hallottuk is életünk során a művet, nyújtsa számunkra az első találkozás élményét.

Az Eroica, az 5. vagy a 9. szimfónia - pontosabban e művek Beethoven számára legfontosabb saroktételei - nem képesek tartalommal megtelni Rattle pálcája alatt. Minden apró részlet hibátlan, az egészből mégis hiányzik valami. S bár az ember hajlamos azonnal ráhúzni a vizes lepedőt a sztárkarmesterre ("lám, lám, ma már nincsenek nagy zenészek!"), többszöri meghallgatás után az jutott eszembe, vajon nem bennem, a hallgatóban van-e a hiba? Ha a Rattle-féle 9. szimfónia-előadásban a kitűnően teljesítő sztárénekesek (Barbara Bonney, Birgit Remmert, Kurt Streit, Thomas Hampson) és a tökéletes kórushangzás (City of Birmingham Symphony Chorus) ellenére a zárótételnél zeneileg sokkal izgalmasabb lassú tétel okoz maradandó élményt, az nem biztos, hogy a karmestert, de talán nem is a hallgatót minősíti. Lehet, hogy a kort, amely túl van már az erkölcsi fejlődés lehetőségében bízó beethoveni illúzión, s az utópián, hogy egyszer majd "testvér lészen minden ember". Persze ne általánosítsunk. Talán vannak még olyanok, akik magukénak érzik a világmegváltó Beethovent. Én nem ezért szeretem.