Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 22. oldal
Mikes Éva:
Jubilate, jubilate
Húsz éves a Soproni Régi Zenei Napok
 

Húsz évvel ezelőtt egy soproni művelődési tisztviselő, Mascher Jenő azzal az ötlettel kereste föl Klenjánszky Tamást, hogy alapítsanak közösen fesztivált. Ebből a kezdeményezésből jött létre a Soproni Régi Zenei Napok, s június 26. és július 3. közt a jubileumi, huszadik eseménysorozat résztvevői lehettünk. Rendhagyó módon nem koncertkritikai körképpel, hanem a résztvevőkkel készített interjúfüzérrel emlékezünk meg az évfordulóról. Sokfelől érkeztek, sokfelé élnek a világban, ám rendszeresen visszajárnak Magyarországra.

Az elmúlt két évtizedben szinte minden alkalommal jelen lehettem a soproni fesztiválon. Mindig öröm volt a profi előadók mellett egyre képzettebb növendékekkel is találkozni, akik közülük sokan igazi, érett művészként térnek vissza a későbbiekben. Idén ilyen volt a L'Éclisse Együttes. A többi hangversenyen is - ma már mondhatjuk így - a megszokott magas színvonalú régizenélést hallgathattuk.

Klenjánszky Tamás

Hét éve, amióta az Európai Nemzetközi Fesztiválok Szövetségének főtitkáraként Genfben él most tért végleg vissza), már nem ő irányítja a szervezést, ám az alapító most mégis felnőtté cseperedett fesztiválgyermekével ünnepelt Sopronban.

- Megérte?

- Efelől semmi kétségem. Akkor sem kételkedtem, amikor a különböző szakterületek képviselői mind nehézségekkel küzdöttek. Erre a rendezvényre nemcsak annak a szorosabb értelemben vett szakember-kisebbségnek van szüksége, amely régi zenével foglalkozik, hanem az egész magyar zenei gyakorlatnak. Szomorú, hogy az eltelt húsz év alatt a szakma periferikus helyzetben maradt. A Zeneakadémián ma sincs régi zene tanszék. Pedig a középnemzedékben ma már számos olyan jeles muzsikust találunk, aki saját képzését külföldi akadémiákon egészítette ki, és fel tudott zárkózni a nyugat-európai szintre - ki lehetne állítani belőlük egy professzori kart. Tudom, ezzel az Akadémián is sokan egyetértenek. Az anyagi helyzet keserves, de az elosztásnál mégis figyelembe kellene venni ezt a területet.

- Csupán pénzügyi okokban keresed tehát a magyarázatot?

- Nem. Ez prioritások kérdése. Azt kell felismerni, hogy erre a területre nem csak a specialistáknak, hanem a szakma széles körének is szüksége van. Még egy par excellence zongoraművésznek is szüksége van az alapos és gyakorlatias történeti tájékozódásra. Számomra a művész csak akkor teljes, ha tisztában van vele, hogyan játszottak régen az adott hangszeren, illetve annak elődjén, és valamilyen szinten ismeri a lejegyzési módokat, megvalósítási lehetőségeket, azt a dialektikát, amely az előadóművészet mélységéhez szükséges. Ha csak a lejegyzést és a kottában olvasható instrukciókat követi, tolmácsolása egyoldalú marad. A praktikus kis részletek is fontosak, s ezeket csak akkor lehet megérteni, átélni, feldolgozni, ha valaki ilyen irányban is tájékozódik. Ezért nagy élmény Malcolm Bilson kurzusa, ahogyan fölvetette a kifejezés, a megvalósítás ismeretbeli hátterének fontosságát. És ez nem csupán az előadó felelőssége és érdeke, hanem az egész zenekultúrát fogyasztó közönségé is. Mert ha nem eléggé szélesen tájékozott művészek avatják be a zene világába, akkor félrevezetik. Nem vagyok zenész, de sokfelé járok a világban. Általános gond, hogy a régi zene nincs a megfelelő helyen.

- Ezen belül hogy látod a magyar helyzetet?

- Jelentős a megkésettség. Mindig is periferikus ügy volt ez nálunk, sajnos a muzsikus közvélemény gondolkodásában is. Annak idején a Hungaroton meg a Rádió zenei szerkesztősége kivételnek számított. A lemezgyárnak nemzetközi versenyben kellett állnia a sarat. Lépést kellett tartania, és olyan vezetői voltak, akik ezt meg is tették, számos nemzetközi díjat gyűjtve be régi zenei felvételekkel. Stratégiájuknak fontos része volt a világszerte kevéssé ismert repertoár, a hanglemez-ősbemutatók markáns jelenléte. A Rádió profi módon kidolgozott, évtizedek alatt felépített gyakorlat szerint működött, a zenei szerkesztők többsége a saját területén napra készen követte a világ zenei életét. Ott emiatt nem sikkadhatott el a régi zene ügye. Amióta nem voltam itthon, ezen a téren sok változás történt, a Filharmónia is felkarolta a régi zene ügyét, a Rádió mai vezetői is szélesre tárják a kapukat, a mai Hungaroton pedig számos kismester zenéjét tárja ősbemutatóként a világ elé. Az oktatást viszont megbénítja a kényelmesség. És persze drága az eredeti hangszerek restaurálása, hiteles kópiák vásárlása vagy építtetése. Ezt a szempontot sem akarom figyelmen kívül hagyni, de ha az ember valamit akar, azt megvalósítja. És erre - még ha szerénytelenül hangzik is - a soproni Napok az egyik legjobb példa. Senki nem kínálta tálcán a lehetőséget, minden irányban győzködni kellett intézményeket, hogy létrejöhessen, csak az említett két terület képviselői álltak itt is azonnal mellénk. Meg kellett győzni a soproni polgárokat, a várost, hogy jó helye lesz itt a koncerteknek, konferenciáknak, kurzusoknak, mert nagyon fontos, hogy ez nem csak hangversenysorozat, hanem komplex műhely is.

- A mai napig nem érzem, hogy a Régi Zenei Napok beépült volna a város életébe. Épp az a gond, hogy szakmai műhely maradt. Alig látni a helyi közönséget.

- Egyetértek. Ám az is igaz, hogy az ilyen típusú eseménynek szükségképpen van egyfajta intimitása. Fizikai feltételei okán is, hiszen a hangszerek kis termekben szólnak és hallhatók jól. Mindenesetre azzal, hogy az újjáépült Liszt Ferenc Kulturális Központ vált házigazdává, talán ez a kérdés is megoldódik. Ezt a helyszínt a soproniak szélesebb köre fogadja el és ismeri, mint az általam egyébként nagyon kedvelt Jezsuita-termet. A húsz év alatt a rendezvény nem porosodott be, sőt. Hatalmas szellemi ereje és gyönyörű kontinuitása viszi előre. S az elmondottak fényében változatlanul nagyon fontos hézagpótló szerepe van a magyar zenei életben és nemzetközi kapcsolatainkban.

Malcolm Bilson

Meghatározó személyisége a magyarországi korhű muzsikálásnak: 1979 óta jár ide, számtalan lemezt készített vele a Hungaroton, és a koncertpódiumoknak is visszatérő vendége. Idén harmadszor jött Sopronba kurzust vezetni, fellépni, előadást tartani. Először 1982-ben, egy fertődi meghívás után érkezett a városba.

- Meg van elégedve a kurzusok hallgatóival? Érez fejlődést?

- A mostani csoport az eddigi legjobb, és évről évre többen jelentkeznek.

- Úgy érzi, divatossá válik a régi zenélés?

- Remélem, nem. Akkor azonnal valami másba fognék... Komolyabban: beszéljünk a valódi témáról, ami maga a zene. Engem ez érdekel, nem a különállások és egyebek. Ha valaki meg akarja nézni Michelangelo Dávidját, csak elmegy és megnézi; ha Rembrandt Éjjeli őrjáratára kíváncsi, megnézheti azt is. De ha Mozart egyik szonátájára vágyik, azt nekem el kell azt játszanom ahhoz, hogy meghallgathassa.

- Ön tehát a műélvezet eszköze.

- Igen, és ez nagy felelősség, amit nagyon sok művész igencsak komolyan vesz. A hangszer maga viszont csak része ennek a közvetítő szerepnek - de igen fontos része. Sokan vannak azon a véleményen, hogy szegény Beethoven például utálta az összes zongorát, amin valaha játszott, és egy Steinwayről álmodott. Ebben nem hiszek. Cikket is írtam a témáról, konkrét darabbal alátámasztva a véleményemet, nevezetesen, hogy Beethoven op. 26-os Asz-dúr szonátájában pontos utasításokat ad, amelyeket ma senki nem követ, a Steinway pedig csak száraz, csuklásszerű hangzással képes visszaadni őket. Soproni előadásomban is, mely A hiteles fortepiano mítosza címet viseli, erről a témáról beszéltem. Engem nem érdekel az autenticitás kérdése, csak az, hogy Beethoven, Mozart vagy Schubert darabjait a lehető legjobban adjam elő. Ez ugyanaz, mint amit Alfred Brendel akar. Csak ő ezt éppen ellenkező módon képzeli el, mint én.

- De hiszen Ön épp autentikus zenét oktat a Cornell Egyetemen és mindenütt.

- Nem. Én soha nem használom ezt a szót. Tartalmatlan.

- Mégsem modern hangszeren játszik.

- Mi az, hogy modern hangszer? Sopronban például Mozart-koncertet játszom egy Mozart által használt hangszer kópiáján. A Steinway cég is kópiákat gyárt, az 1860-70﷓es évek hangszereinek kópiáit. Ma minden zongorát Steinway-mintára készítenek. Valahol olvastam, hogy ez ma az egyetlen dolog a világon, ami olyan, mint a 19. században volt. Minden megváltozott: nincs egy toll, egy hajtű, ami olyan lenne, mint száz éve. És persze senki nem tud javítani rajta, a Steinway mindig a legjobb, mint ahogy egy Anton Waltert, egy Stradivarit sem lehet javítani. Nekem például Walterem van, miért játszanék Mozartot Steinwayn? De ez nem autenticitás kérdése.

- Lehet, hogy Mozart nagyon szerette volna a mai zongorát.

- Gondolja? No, ez érdekes kérdés. Azt hiszi, hogy Magának tetszenének a tárgyak, amelyeket 2250-ben fognak gyártani? Tökéletesen különböznek majd a mostaniaktól. Amit Mozart elsőként mondana, ha megpillantana egy mai zongorát, ez lenne: "Mi a fenének festenek egy bútordarabot feketére?" A második pedig, amint belenézne, ez: "Maguk vasat használnak egy zongorához??? Vasat egy hangszerben?" Ha vassal körbetekernék egy hegedűt, hogy jobban szóljon, az emberek elborzadnának. Egy hangszernek fából kell készülnie, nem vasból.

- De mi a helyzet a hangzással?

- Ezt a kérdést föl sem lehet tenni. Teljes félreértése a historikus előadás fogalmának. Vajon tetszene Leonardónak az akrilfesték, csak mert nem folyik meg? Nem fontos, hogy Mozart mit szólna. Mi ma élünk, itt és így, mi ma játsszuk a zenéjét, és azt akarom, hogy Mozart a legjobban szólaljon meg. Hányszor hangosabb egy mai zongora, mint az övé volt? Mondjuk tízszer. Ő rendkívül gondosan kiegyensúlyozta a hangzást a zongoraversenyekben. Mi szól nála hangosan? A tuttik. A stratégia, amit főként a legnagyobb versenyművekben alkalmazott: hogy a zongora mindig rendkívül halkan lép be. Lassacskán épül föl az erőteljes hangzás. Mit tesznek azonban a mai művészek? Steinwayn játszanak, mögöttük kis zenekarral, hisz tudják, hogy Mozart korában így volt, emiatt a zongora dominál, s mögötte halkan cincog a zenekar. Mozart nem ezt képzelte el. S emiatt az emberek ma nem is értik, hogy legfontosabb zenekari művei a zongoraversenyek. Ehelyett 19. századi szólódaraboknak tekintik őket, zenekari kísérettel. Ez az, amit nem értene Mozart. Ráadásul a mai zongora nem tud annyira artikulálni, mint a Mozart-korabeli. A basszusa nehéz, Mozarté nem volt az. Vagyis semmi sem stimmel.

- Valójában mit tanít a Cornell Egyetemen?

- Zenét. Tudom, nagyképűen hangzik, mégis: a téma mindig a zene. Ez nem mindenütt van így. Énektechnikát oktatnak vagy briliáns zongoratechnikát, de nem magát a művet. Egy Shakespeare-színészválogatáson azt kell megtalálni, aki közvetíti a szerep és a darab lényegét - nem az a fontos, milyen remek hangon beszél vagy milyen látványosan gesztikulál. Zsűritag voltam a leedsi zongoraversenyen, ahol a bírálóbizottság három tényezőt értékelt: a hangzás minőségét, a fantáziát és a technikát. Az a szó, hogy interpretáció, el sem hangzott. Én viszont mindig erre figyelek, számomra ez a fontos. A legérdekesebb előadás győz meg.

- Gondolom, tantárgyának mégsem az a címe, hogy "A zene"?

- Nem, hanem ez: Knowing the score. Érti a kettős jelentést?

- Első maga a kotta, második az eredmény.

- Amikor egy férj rájön, hogy a felesége megcsalja, a ráébredés az igazságra - hát ez az. Rávezetni a hallgatót a zene lényegére, amiről a darab valójában szól. Elfelejteni a tanárok által sulykolt régi beidegződéseket, felfedezni a mondanivalót. Ami rendelkezésünkre áll, az egy kotta. Mi mással kezdenénk, ha nem ezzel? Legfőbb ideje, hogy megnézzük, mit is írt valójában a szerző.

- Egy ötnapos soproni kurzuson meddig juthat el a hallgatókkal?

- Remélem, kinyitom a szemüket.

- És a fülüket? A szívüket?

- Az szép volna. A szenvedélyt kell visszahozni a zenébe. A mai világ sokkal színesebb, mint volt, ám sokkal sablonosabb is. A sztárok egyre kevesebbet nyújtanak. Hol a lélek, a szenvedély, az elkötelezettség? Ha a régizene-játék is elszürkülne, másba fognék.

Farkas Zoltán

Zenetörténész, kritikus. Sok éve vesz részt a soproni szerkesztőbizottság munkájában és párhuzamosan a földvári kortárs rendezvénysorozat előkészítésében.

- Elkészült az elmúlt húsz év katalógusa, amely szerint eddig körülbelül háromszáz zeneszerző művei szólaltak meg a Régi Zenei Napokon. Szerencsére ez olyan fórum, ahol a kevésbé ismert komponistákra is rávetül egy-egy fénysugár. Idén két ilyen szerző szerepel a sorozatban: Anton Zimmermann és Fusz János. Zimmermann két szimfóniáját a Capella Savaria játszotta, Zádori Mária pedig Fusz-dalokat énekelt Komlós Katalin fortepiano-kíséretével. Ki ez a két szerző, és miért felejtettük el őket?

- Zimmermannt és Fuszt valóban elfeledettnek nevezhetjük, hiszen nem sokkal haláluk után kikoptak a repertoárból - nem az értékek hiánya, inkább a korszellem miatt, amely mindig az újat kereste. Ami az értékeket illeti: nem szeretem a nagy mester-kis mester szembeállítást, az utóbbit ugyanis legalább öt - vagy még több - kategóriára lehetne bontani. Legszívesebben bevezetném a középmester fogalmát. Olyan szerző ő, akiről tudjuk, hogy nem Mozart, de adott esetben rendkívül korszerű, érdekes dolgokat csinál, ismeri a korszellemet, és élvezetes hallgatni. Műveit biztosan nem kötelességből kell játszani, s nem is azért, mert senki nem veszi elő őket, hanem érdeklődésből. Zimmermann életét sok homály fedi: 1741-ben született Sziléziában, Königgrätzben volt orgonista, 1773 körül Pozsonyban bukkant fel, attól kezdve már számon tartják. Ő számított a város legfontosabb zeneszerzőjének. 1781-ben, 40 évesen halt meg.

- Mekkora életművet hagyott hátra?

- Elég nagyot: 250 kompozíciót. Ezt azért tudjuk ilyen pontosan, mert egy szlovák kutató a címjegyzék összeállításán dolgozik. Még nem fejezte be a munkát, de előpublikációkat már közreadott belőle. A termés nagyobb része világi mű, körülbelül 75 darab pedig egyházi zene. Zimmermann valószínűleg Csehországban is megfordult, ott ugyanis sok kottája lelhető fel. Korszerűségével hívja fel magára a figyelmet: kamaraművei, csembalónégyesei újszerűek. 41 szimfóniát írt, ebből kettőt sokáig Haydnnak tulajdonítottak, ez is jelzi minőségüket. Az itt elhangzott C- és B-dúr szimfónia két másikkal együtt heteken belül megjelenik a Musicalia Danubiana sorozatban. Bali János készítette a kottagrafikát és a közreadást.

- A zenekart is ő vezényelte.

- Így van. A két másik szimfónia közül az e-mollt már többen játszották, az Esz-dúr pedig négy kürtre írt, hihetetlenül virtuóz részeket tartalmaz. Négy ilyen színvonalú natúrkürtöst találni nem könnyű. Ez jelzi, hogy a zeneszerző milyen fantasztikus együttessel dolgozott Pozsonyban: Batthyány József hercegérsek válogatott virtuózokból álló zenekarával, amelyről a korabeli lap is elragadtatással írt. Pompás bőgős, remek klari- nétosok - kellett is mindez, hiszen Zimmermann jószerével korábban használt klarinétokat, mint Mozart: az 1770-es években már javában alkalmazta a hangszert. De az itt elhangzott B-dúr szimfónia bravúros fúvós szólamai is jelzik, milyen rendkívüli előadók számára komponált.

- Mi a tapasztalata: ha közreadnak egy ismeretlen, ám jó darabot, ráharapnak az előadók?

- Az a szomorú igazság, hogy nincs ilyen összefüggés. Az érdeklődő muzsikusok általában hamarabb rákapnak, már csak azért is, mert mi kedvező esetben évente egy-két kötetet adhatunk közre, és az sem mind 18. századi mű, ami az én területem. De azért ért már olyan kellemes meglepetés, hogy Detroitból érkezett e-mail, kérdezvén, hogyan kell egy bizonyos Istvánffy Benedek-részletet játszani - ebből tudtam meg, hogy a kiadványunk eljutott az ottani Szent József-templom karnagyához. Mivel a Zenetudományi Intézet nem professzionista kiadó, a terjesztés terén nagyok az adósságaink: nem marad időnk erre amellett, hogy az anyagi háttér megteremtése érdekében pályázatokon veszünk részt, kutatunk, előszót írunk, a fordítást ellenőrizzük.

- Fusz János?

- Úgy is mondhatom, hogy ő a "szerelmem". Dalban egészen csodálatosat alkotott. Róla is bátran állíthatom, hogy nem kis mester: legalábbis középütt helyezkedik el. Zenetörténetileg kitölti a rést, amely Mozart, Beethoven és Schubert között mutatkozik. A technika és strófikusság nála még az előző kettőt idézi, a karakter, az érzésvilág már sokszor Schuberthez közelíti. Életműve töredékesen maradt fenn. Tucatnyi színpadi művet írt: melodrámát, operát, operettet - ezek azonban néhány töredéket leszámítva mind elvesztek. A töredékek alapján feltételezhető, hogy nem is voltak igazán jók. 1777-ben született Tolnán, a verebi Végh-család házi muzsikusa lett, majd Bécs és Pozsony között osztotta meg idejét. Albrechtsbergernél tanult, aki legkedvesebb tanítványának tartotta. Élete utolsó éveit Budán töltötte, 1819-ben, 42 évesen halt meg. Dalait a harmóniai érzékenység és mélység teszi jelentőssé. Amiben kevesebbet nyújt, az a felhasznált irodalmi alapanyag: a versek bizony gyengébbek, de a zene rengeteget ad hozzájuk atmoszférában, olyan előadó hangján pedig, mint Zádori Mária, egy Fusz-dal igazán jelentős élmény.

- Most ezek közreadásán dolgoznak.

- Sas Ágnes a közreadó, magam bevezetőt írok a kötethez.

- Sopronba önök ajánlották a dalokat?

- Ez a dolgom a szerkesztőbizottságban: felhívni a figyelmet a speciális művekre. Ezt a választást kimondottan sikeresnek érzem.

- Sikeres tehát az együttműködés a Régi Zenei Napokkal?

- Feltétlenül. Ezeket a darabokat is megilleti az esély, hogy elhangozzanak - olyan előadásban, mint Zádorié. És ha így sem bizonyulnak jónak, akkor el kell felejteni őket. Az idei művek esetében nem ez a helyzet.

Anneke Boeke

Furulyaművész, a régi zene professzora. Tizenöt évig tanított Londonban, most Hollandiában dolgozik. A Hungarotonnál önálló felvételt is készített, több lemezen közreműködött. Édesapja, az azóta elhunyt Jan Boeke karnagy is szerepelt Sopronban, a régi zene iránti elkötelezettségét tőle örökölte. Szereti Magyarországot, kiválóan beszél magyarul.

- Művészként itt és most talán neked nyílik a legnagyobb rálátásod a mögöttünk álló két évtizedre, hiszen az első esztendő óta szinte minden alkalommal itt vagy: fellépsz, tanítasz. Látod-e a munka eredményét?

- Hatalmas a fejlődés: húsz éve minden előképzettség nélkül érkeztek ide a hallgatók, errefelé a régi zenélés gyerekcipőben járt. A furulyásoknak az első kurzuson még fogalmuk sem volt az "új" stílusról, szemléletről, technikáról. Mindent az alapoknál kellett kezdenünk: el kellett mondanom, hogy nem torokkal, hanem nyelvvel kell artikulálni, és így tovább. A növendékek akkor még torokvibrátóval dolgoztak, azt leküzdeni keserves munkával járt. Hiányoztak a régi hangszerek, s emiatt a hangzással sem lehetett mit kezdeni. A régizenei hangolást sem ismerték.

- Ha kezdetben ilyen sokkoló kép fogadott, miért jöttél vissza?

- Mert itt rendkívül jó munkát végezhettem, eredményt lehetett felmutatni, s ez felemelő élménnyel gazdagított. Éreztem, milyen fontos a jelenlétem, milyen úttörő szerep juthat osztályrészemül, mennyit adhatok a tanítványaimnak - olyasmit, amit mástól akkor nem kaphattak meg. Az ilyesmi csodálatos érzés! A következő években kiderült, hogy a tanítványaim, mint a szivacs, minden újat magukba szívtak. Évről évre látványos fejlődés tanúja lehettem. Az a lelkesedés, amit Magyarországon tapasztalok, Hollandiában ismeretlen. Ebben az országban hatalmas ambíció munkál. Ezért is szeretek annyira ide jönni.

- Nagy örömmel láttam, hogy tanárok is részt vesznek a kurzusokon. Ez elismerésre méltó és kulcsfontosságú.

- Valóban sokan jönnek. Ők maguk nem játszanak itt, de mindent följegyeznek. A tanítás is sokat fejlődött azóta. Egyik első növendékem Paragi Jenő volt - ma már az ő tanítványai is díjakat nyernek, és már ők járnak a kurzusaimra. Úgyhogy azt hiszem, sikerült felépíteni valami igazán sikereset és előremutatót.


Kalló Zsolt és a Capella Savaria


Vashegyi György az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus élén


Zádori Mária


Csalog Benedek és Papp Rita


Micke van der Sluis, Antoinette Lohmann, Anneke Boeke, Paulina van Laarhoven és Menno van Delft
Lobenwein Tamás felvételei