Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 18. oldal
Molnár Szabolcs:
Nyári intenzív
Földvári Napok, 2004
 

A Földvári Napok szervezői idén Bozay Attila, Eötvös Péter és Vidovszky László művészetét állították a programsorozat középpontjába. A nyitó- és zárónap két-két, a közbülső három nap négy-négy eseményt kínált. Bizonyos, hogy ilyen tartalmas és színvonalas öt nap után minden jelenlévő fájlalná, ha a jövő évre tervezett találkozó lenne az utolsó. Mivel többen is elmondták már a nyilvánosság előtt, hogy a Földvári Napok jelentőségével összemérhető központi támogatás a kulturális politika érettségét és szakmai hitelét bizonyítaná, szükségtelennek érzem, hogy az idei fesztiválról szóló beszámolómban a majdaniakért emeljek szót.

Az eseménysorozat gerincét - hagyományosan - az esti hangversenyek és a délelőtti zenetudományi konferenciák alkotják, ezekhez kapcsolódnak a képzőművészeti és irodalmi programok. Idén a kínálatot filmvetítések mellett egy CD-koncert is gazdagította. A Bajor Gizi Közösségi Ház galériájában Keserű Ilona képeiből rendeztek kiállítást, június 19-én a késő esti órákban Vallai Péter irodalmi estjére került sor. Az Esterházy Péter műveiből készült összeállítás, a Spionjáték - mely ezúttal nem kapcsolódott a Földvári Napok témájához - a tavalyi önálló esthez képest csalódást okozott.

A délelőtti előadások sorát Kele Judit Eötvös-portréfilmje, A hetedik ajtó nyitotta, melyet nem először láttam. Ezúttal megértőbben fogadtam a rendező dokumentarizmusba csomagolt erős önkifejezési vágyát, olykor lila szépelgését, kimódolt beállításait, szentimentalizmusát. Eötvös a vetítéshez kapcsolódó beszélgetésben elmondta, hogy szereti ezt a filmet, s e tény - bár Kele Judit alkotásának értékét nem növeli és nem is csökkenti - fontos és feljegyzésre érdemes adat a jövő Eötvös-filológusa számára.

Az ismeretlen köznyelv - modernség és konzervativizmus vitája Eötvös Péter művészetében. Ezt a sokat ígérő címet adta előadásának Veres Bálint, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytat posztgraduális doktori tanulmányokat, s készülő disszertációját zenei témából írja. Referátuma (június 17.) a laudáció és az állandó önreflexió sajátos keverékeként hatott. E hatás nem az előadó szándékát tükrözte, elsősorban mégis az az önmagába szerelmesedő nyelv okolható érte, melyet Veres számlátomást nagy lelkesedéssel használ. Persze a modernség és konzervativizmus kettőssége minden jelentős szerző (és nem csak a modernek) esetében felvethető. Hogy e két tényező Eötvösnél vitá- ban is áll egymással (például oly módon, ahogyan ezt Hermann Sabbe Ligeti Györggyel kapcsolatban felvetette) - nos, ez Veres előadásából nem derült ki. A köznyelv kérdését feszegető eszmefuttatása - mely Arisztotelész Retorikájától a befogadó diszpozícióján, valamint az értő és szakértő megkülönböztetésén át az egyszemélyes köznyelv paradoxonáig ívelt - nagyjából a jó művekhez kapcsolódó befogadói érzet megsejtetéséig jutott el. Előadásában Veres elsősorban az Atlantiszra és a Mesére hivatkozott, utóbbival kapcsolatban felvételről interjúrészleteket is lejátszott: ezekben nyelvészek, mesekutatók, pszichológusok és gyerekek próbálták meghatározni (a riportszituáció szerint első hallásra) a Mese "műfaját". E remek kísérlet végül is a vártnál szerényebb eredményt hozott. Számomra újdonság volt viszont, hogy e korai darabjának alapötletét Eötvös a Három nővér dramaturgiai előképének tartja. A Mese három rétege (a középső, normál szalagsebességgel lejátszott réteget egy lassabban és egy gyorsabban lejátszott sáv keretezi) a visszaidézés, a jelen és a megelőlegezés "háromidejűségét" reprezentálja.

A következő délelőttön (június 18.) három elôadás hangzott el Vidovszky László zenéjéről. Mácsai János a zeneszerző MIDI-zongorára komponált etűdsorozatával kapcsolatban mindenekelőtt a hangszer technikai lehetőségeit (korlátjait) mutatta be, majd áttekintette a MIDI-zongora elődjének tekint- hető gépzongora történetét. Szitha Tünde az Új Zenei Stúdió emblematikus darabjává vált, 1975-ben befejezett Vidovszky-művet, a Schroeder halálát elemezte, részletesen szólva a mű kompozíciótechnikai kérdéseiről, ablakot nyitva (ezt a hozzászólók aktivitása is jelezte) a darab tágabb - esztétikai-filozófiai - értelmezési lehetőségeire is. Alan Williams brit zenetörténész Vidovszky "csendje" - a csend fogalma Vidovszky műveiben címmel tartotta meg magyar (!) nyelvű előadását. Szerinte Vidovszky csendfogalma hasonló, de nem azonos Cage csendfogalmával. Előadása - számomra meggyőzőn - Vidovszky csendjét a kurtági csenddel, a beszédre való képtelenséggel, illetve a beszéd lehetetlenségével hozta kapcsolatba.

A csend (annak hiánya) sajnálatos módon az esti koncertek egyik meghatározó tényezőjévé vált. A Bajor Gizi Közösségi Házban otthonra lelt a fesztivál, de meg kell állapítanom: nem minden tekintetben ideális otthonra. A csendes darabok szinte kivétel nélkül áldozatául estek a külvilág zajának, a bentiek fegyelmezetlenségének, a kényelmetlen, fémvázas székek nyikorgásának, az udvaron munkájukat végző technikusok hangos serénykedésének. Pedig ilyen csendes, elmélyedésre inspiráló kompozícióból több is elhangzott. Június 16-án Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraestjén Dukay Barnabás két kompozíciója (Hallomások a fényről és a szeretetről, valamint Láthatatlan tűz a téli éjszakában) vált számomra átélhetetlenné. Valószínű, hogy a rákövetkező Messiaen-mű, a nagyság jegyeivel terhes Visions de l’Amen is hozzájárult ahhoz az érzésemhez, hogy a Dukay-kompozíciók kedvezőbb körülmények között sem gyakorolnának rám mélyebb benyomást. Ráadásul a nagyszerű Messiaen-tolmácsolás még a koncertet nyitó Debussy-interpretációt (En blanc et noir) is elhalványította. Szintén csendes darab emlékét hagyta maga után az Auer Vonósnégyes által előadott Vidovszky-mű, a Zwölf Streichquartette (június 18.). E nagyszerű kompozíció jó előadásban hangzott el, a sorozat ereje feledtette a felemás körülményeket, az Editio Musica Budapest jóvoltából pedig a koncert előtt a vonósnégyes-sorozat partitúrájának tanulmányozására is lehetőség nyílt. Másnap a Pellegrini Vonósnégyes koncertjének második részét - ezen Luigi Nono nagyszabású (közel negyven perces) műve, a Fragmente - Stille, An Diotima hangzott el - tették tönkre sietős kamionok és zajosan becsapódó gépkocsiajtók.

Június 17-én Eötvös Péter kamaraműveivel találkozhatott a közönség. A műsoron szereplő darabok szinte mindegyikét hallottam már jobb előadásban is a koncerten közreműködő művészektől. A Music for New Yorkkal (Dés András és Dés László improvizációjával) és a Párizs-Dakarral (Budapest Jazz Orchestra, Gőz László szólójával, vezényelt Kovács László) koncerten most ismerkedtem először. Mindkét produkció hiánytalan élményt nyújtott. A Kozmosz (zongorán megszólaltatta Nagy Péter) 1961-es első változatának interpretációja esett legtávolabb az ideálistól, a Psy (Gyöngyössy Zoltán, Perényi Miklós, Vékony Ildikó) korrekt, de átütő erőt nélkülöző olvasatban csendült fel. A Two Poems to Polly (Déri György) csellószólóját hallgatva ismét el kellett gondolkodnom azon, hogy számomra szólódarabként vagy az As I Crossed a Bridge of Dreams prológusaként érvényes-e ez az Eötvös-kompozíció. A kérdésre a korábbi előadások alkalmával mindig sikerült választ adnom, most azonban kénytelen voltam beérni egy lakonikus sem-semmel. A Dervish Dance legjobb tolmácsolását Eötvös akadémiai székfoglaló hangversenyén hallottam, a mostani (Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Horn András triója) megidézte, de nem közelítette meg az akkori élményt.

A kamaraest után, este tízkor jazzkoncert következett. A műsort Szakcsi Lakatos Béla remekbe szabott Thelonius Monk-improvizációja nyitotta. A folytatás halványabbra sikeredett: Szakcsi, Dés László, Gőz László és Fekete Kovács Kornél közös improvizációjából ezúttal feltűnően hiányzott az inspiráció. Június 18-án az esti koncert három részből állt. Először a korábban említett Vidovszky-vonósnégyes hangzott el, majd Eötvös három madrigálkomédiája (Insetti galanti, Hochzeitsmadrigal, Moro lasso). A Dobra János vezette Tomkins Énekegyüttes nagyszerűen: élvezettel és lehengerlően szólaltatta meg ezeket a hallatlanul szellemes, egyszerre komoly és komolytalan "madrigálokat". A koncert harmadik részében Wilheim András vezényletével Vidovszky kamaraoperáját, a Nárcisz és Echót adta elő a koncert napjára kialakult ének- és hangszeregyüttes. Néhány jelentéktelen mozzanaton kívül végül semmi sem utalt a társulat verbuválásának körülményeire, a kamaraoperát záró nimfakórus (Ars Nova Kamarakórus) pedig garantálta a sikert.

Az előre meghirdetett műsor CD-koncertet és két Eötvös-opera (Három nővér, A balkon) felvételének vetítését is kínálta. Bevallom, némi szorongással vártam ezeket a programpontokat. Aggodalmamat végül semmi sem igazolta: mind a hang- és képtechnika, mind a "műfaj" példásra vizsgázott. Az éjjel tizenegy után kezdődő CD-koncertre (Nagy esti zene) meglepően sokan voltak kíváncsiak. Két nagyzenekari kompozíció, az Atlantis és az IMA hangzott el. Rövid bevezetőjében Eötvös elmondta, hogy e két művet összetartozónak érzi, és tervei szerint a közeljövőben a két darab koncerten is egymás után hangzik majd el. Az Atlantis és az IMA összetartozásáról a kitartó közönség is meggyőződhetett. A csúcstechnikát képviselő berendezés (a lejátszó és néhány futurisztikus látványt nyújtó hangsugárzó) illúziót keltő minőséget nyújtott - a fél színpadot elfoglaló masinériát a BMC szállította a helyszínre, állította be és bocsátotta a rendezvény teljes időtartamára a Földvári Napok rendelkezésére. A lyoni Három nővér-produkció felvételének lejátszását megelőző és követő beszélgetésből kiderült, hogy az opera eddigi színpadra állításai közül a szerző ezt (az ősbemutatót) tartja legjobbnak. Beszélt a nővérek hangfajáról, s bár elképzelhetőnek tartja e szerepek női énekesekkel történő megszólaltatását, a kontratenor-változat magas "feszültségét" - tapasztalatai szerint - még egyik alternatív előadás sem érte el. A balkon francia premierjét Eötvös nem tartotta művészileg sikeresnek. Elmondta, hogy a mű stílusának kialakításakor az 1950-es, ’60-as évek francia sanzonját tekintette irányadónak, de nem a zenei stílus, hanem az előadói magatartás szempontjából (A balkon tehát nem stílusimitáció). Az énekesek nem tudták megvalósítani ezt a zeneszerzői elképzelést, technikailag nehéz szólamaikat nem sikerült a mintául szolgáló műfajra jellemző könnyedséggel és fesztelenséggel előadni. A színpadra állítással sem volt elégedett, véleménye szerint a Genet-adaptációhoz pergőbb, virtuózabb, poentírozottabb rendezésre van szükség. Magam e két opera megtekintéséből (és a szerzői kommentárokból) azt a tanulságot vontam le, hogy a Három nővér az autonóm rendezői elgondolások előtt nyitottabb mű, A balkon színpadi működőképességét ezzel szemben a szerzői intenciók jobban behatárolják.

Úgy tűnik, a Három nővér nemcsak a recepció számára középponti mű, maga Eötvös is erre vonatkoztatva beszélt több kompozíciójáról. Érdekes módon egyetlen vonósnégyeséről, a Korrespondenzről is. Június 19-én délután sajátos műhelyen vehettünk részt, melyen a Pellegrini Vonósnégyes Eötvös irányításával ezt a darabot próbálta. A három jelenetre tagolt vonósnégyes Wolfgang Amadeus és Leopold Mozart 1778-as levelezéséből válogatott részletekre épül. Eötvös a nyelv hangszerekre történő adaptálását kísérletezte ki ebben a művében, előtanulmányként a Három nővérhez. A kifejlesztett technikát végül nem használta fel sem ebben az operában, sem későbbi műveiben. E szempontból a Korrespondenz zsákutcának bizonyult, de nem lehetetlen, hogy a komponista a jövőben újra ehhez a technikához fordul. Mi is ez a technika? A vonósnégyes partitúrájában a kiválasztott levélrészletek a sorok felett olvashatók. Minden zenei mozzanat, gesztus a szöveg egy-egy szótagja fölé kerül. A megfeleltetés többnyire fonetikai vagy intonációs hasonlóságon alapul, melyet Eötvös néhány szövegrészlet érzékletes recitációjával be is mutatott. Ez a beszédesség iránymutató a hangszeres kivitelezés számára. Porrectusnak nem véletlenül nem sikerült felfedeznie a darabban "a szombat hangszeres megfelelőjét" (Muzsika, 2004 március), miközben megsejtette, hogy a zene valószínűleg híven követi a szavakat. Túlságosan is híven, az információátadás olyan sebességével, mely sem füllel, sem ésszel nem követhető. A szöveg elsősorban az előadót orientálja, a befogadót szinte egyáltalán nem. Az előadót viszont annyira, hogy németül nem beszélő muzsikus nem is képes a darab jó megszólaltatására. Az ősbemutatón játszó Arditti Vonósnégyesnek nem is sikerült a darabot kielégítően eljátszania: "a Korrespondenz akkor semmilyen hatást nem váltott ki" - állapította meg tárgyilagosan Eötvös. Az esti koncerten a sok információ ellenére a darabot intenzíven gesztikuláló és drámai töltésű kompozícióként hallgattam, mely akár a kiindulási alapanyagként szolgáló levelezésről is szólhat. A műhely további tanulságokkal is szolgált. A zene és a beszéd összekapcsolódásának jelensége többeket Harnoncourt beszédszerű zenéjére emlékeztette. Ez az asszociáció félreértésen alapul. Sajnos nem tudom, hogy az esti pogácsa-partikon vagy valamelyik szünetben e téves asszociációt Eötvös cáfolta-e. A Korrespondenz autoanalízise igen érdekes volt, de rávilágított a nyíltsisakos, műveiről szívesen beszélő szerző alapmagatartásának veszélyére is. Ez egyrészt könnyen elkényelmesíti a mindenkori befogadót azáltal, hogy felkínál egy (a szerző személye által hitelesített) értelmezési lehetőséget. Másrészt (akarva vagy akaratlanul) kijelöli (meghatározza!) a művekkel kapcsolatba hozható kérdések és válaszok mezejét. Egyszerre óv meg a félreértéstől (mely akár termékeny is lehetne), és foszt meg egy tágasabb perspektívától. Eötvös gondolatébresztő önelemzéseihez azt a használati utasítást kapcsoltam, hogy csak más zeneszerzők műveivel kapcsolatban emlékezzem rájuk.

Az utolsó földvári nap (június 20.) Bozay Attila műveiből összeállított matinékoncertet kínált. A koncert előtt Olsvay Endre tartott előadást Ritornelli - műfaji visszatérések Bozay Attila életművében címmel. Olsvay a lezárult életmű mindhárom korszakában jelenlévő műfajokra hívta fel a figyelmet: a szóló zongoradarabokra, a vonósnégyesekre és a Pezzo megjelölésű zenekari darabokra (Pezzo concertato, Pezzo sinfonico). Arról kívánta meggyőzni hallgatóságát, hogy e műfajok állandó visszatérése (quasi ritornelli...) nem pusztán a művek egyfajta statisztikai eloszlásáról árulkodnak, hanem arról is, hogy Bozay vissza-visszatérve ugyanazokban a "műfaj-médiumokban" próbálta ki megújuló zeneszerzői stílusát, technikáját. Azt is felvetette, hogy a zeneszerző harmadik korszakában keletkezett szonáta című (és műfajú) darabok formai előképei már a megelőző két korszakban is jelen voltak. Előadásának befejező részében a Bozayra jellemző tízhangú (dekatónia) hangkészletet és a belőle származtatható hangrendszereket mutatta be.

A matinékoncerten Bozay Melinda, Körmendi Klára, Somogyi Péter, Pólus László, a Somogyi Vonósnégyes, valamint Dargay Marcell lépett fel. Utóbbi igazi csemegével szolgált, Bozay 1978-ban komponált VIII. zongoradarabját szólaltatva meg. A kompozíciót a zeneszerző eredetileg önmaga számára írta, s ő is mutatta be. A kéziratot (vagy játszópartitúrát) Dargay Marcell értelmezte és rekonstruálta, majd a művet nagyszerűen meg is szólaltatta.

Idén Földvár a kortárs zene egyik legbiztosabb, legerősebb végvárának tűnt - nehéz arra gondolni, hogy falai jövőre leomolhatnak.

Molnár Szabolcs

(A Földvári Napok eseményeire - más formában - még visszatérünk.)


Vidovszky László


Eötvös Péter


Gyöngyössy Zoltán, Eötvös Péter, Vékony Ildikó és Perényi Miklós


Szakcsi Lakatos Béla és Dés László


A hallgatóság
Felvégi Andrea felvételei