Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 16. oldal
Stachó László:
Poco ma intenso
Kurtág György mesterkurzusa a Közép-Európai Egyetemen
 

Kurtág György és felesége, Márta néni pontosan érkezik. Kurtág energikus lépéseiben, kissé előrehajló testtartásában és fürkésző tekintetében kíváncsiság. Senki sem gondolná, hogy hetvenkilencedik évében jár. Ezzel a kíváncsisággal és szeretettel figyeli környezetét, mi pedig úgy érezzük, mintha ismerősei volnánk. Tekintete hív, s mi követjük őt a nyári melegben kellemesen hűvös előadóterembe. A Közép-Európai Egyetem auditóriumában - ahol néhány napja még Noam Chomsky előadását hallgattam - nagyon kevesen vagyunk: csak tucatnyi lelkes muzsikus figyeli a mesterkurzust; közülük többen a Kurtág házaspár régi barátai. Mi, zeneakadémisták csodálkozunk ezen, hiszen mindannyiunknak itt kellene tölteni ezt a hetet szerdától vasárnapig, június 9. és 13. között a CEU-n, ahol Kurtág György, az egyetem professzora az idei tanévben immár másodszor tart előadóművészeti mesterkurzust kamaraegyüttesek számára. Sokan nem tudtak az alkalomról: az érdeklődőkhöz nemigen jutott el a híre, s mintha előlünk is titkolták volna - a zeneakadémiai faliújságokon elrejtve csak két kis hirdetést találtam a titokzatos eseményről.

Kurtág tanításának valóban van valami titkos beavatásjellege. A mindennapi zenész számára már-már érthetetlen, talán nem is e világi megszállottsággal kutatja a hangokat. Eszembe jut, új könyvében Schiff András milyen lelkesen nyilatkozik Kurtágról, aki ma már - Rados Ferenccel s a néhai Simon Alberttel - az itthoni zenei életnek is valóságos guruja. Igen: mintha Kurtág tanár úr a napi kétszer három óra alatt egy számunkra ismerősnek tűnő, mégis ismeretlen, a szerkezet szilárd tartópillérei között kimeríthetetlenül gazdag mikrokozmoszba vezetné be hallgatóinak szűk körét: minden megnyilvánulása a zene gesztusaiban rejlő intenzív, boldog és megszenvedett dinamizmus működését fedi fel. Törődéssel, kíváncsisággal, sőt szenvedélyesen nyúl minden hanghoz, s gyermeki örömöt lel abban, ahogyan összefűzi, összegyúrja őket. Nem lejátszik vagy betanít egy darabot - szemünk előtt szedi ízekre és teremti újra frázisait.

Hiába dolgozik kiváló muzsikusokkal, ütemenként - néha félütemenként, hangonként - megáll, hiszen addig nem szabad továbblépni, amíg nem él a gesztus, amíg nincs ott minden egyes hangban az előadó a zene boldogságát sugárzó erejével, teljes lényével. Persze előfordul, hogy mégis tovább kell menni idő előtt, hiszen a lehetetlen megkísértésére még az ötnapos kurzus napi hat órája is kevés (meg a sok túlóra, mert Kurtágnál a tanítás nem előzetes megállapodás szerint nyugtázott és kifizetett munkaórák kérdése). Négy fiatal francia muzsikus ül az előadóterem kis színpadán: az Ébène Vonósnégyes. Megérdemlik, hogy név szerint is bemutassuk őket: Pierre Colombet, Gabriel Le Magadure, Mathieu Herzog és Raphaël Merlin. A kvartett legfiatalabb tagja tizennyolc, a legidősebb huszonöt éves. Már jó néhány esztendeje együtt játszanak, versenyeken is értek el sikereket. Kurtágot tanáraik és tanácsadóik bátorítására keresték meg. Fiatalos lelkesedéssel, de érzékenyen és hajlékonyan játsszák Beethoven kései kvartettjeinek egyik legbensőségesebb darabját, az op. 127 lassú tételét. Valami túlvilági polifónia kezdetét jelzi az első ütemekben fölépülő Esz-dúr szeptimakkord, s a négy muzsikus alig éri el az első oldást, az Asz-dúr kvartszextet, Kurtág megállítja őket. Felugrik a színpadra (hetvennyolc éves, emlékeznek?), s ujjai alatt a zongorán megszületik a csoda: felejthetetlenül mutatja meg a finom, mégis oly szenvedélyes harmóniai történést. Zongorázásában a hangok koncentráltak, mélységük van; úgy formálja meg őket, mintha egy-egy miniatűr szobrot faragna előttünk, s két hang kapcsolatának intenzitása, dinamikája, ezredmásodpercekben mérhető finomszerkezete olyan boldog feszültséget hordoz, amilyet senki más játékában nem hallottam - hozzá képest a legjobb, legintenzívebben muzsikáló előadóművészek is csak a történések felületét érintik. Nincs különbség: mindegy, hogy Steinway hangszeren játszik a CEU színpadán vagy egy rossz pianínón, mint 2001-ben a Földvári Napokon. Olyan odaadással mutatja meg tanítványainak a zene harmóniai-dinamikai tartalmait, hogy még a legjobb előadó is elbizonytalanodik, és hitetlenkedve, meghökkenve, magát megadva és önmagával szemben némi türelmetlenséggel értelmezi és fedezi föl újra a darabot ütemenként, hangkapcsolatonként, hangonként.

Kurtág zenéje éppoly intenzív, feszült és szeretettel teli, mint játéka. Az eleven gesztusok, a finoman megmunkált részletek mögött azonban mindig drámai, olykor önkívületbe átcsapó és hisztérikus érzelmek működnek. A Kafka-töredékek aforisztikus tömörségű darabjaiban az eksztatikus lendület, a vakító fényű nagyság és a porban tekergőző kígyókúszás egymásba olvadó ellentéteit éli át. A mesterkurzuson Beethoven op. 127-es kvartettjének párja volt ez az 1985-ben szopránra és hegedűre komponált Kurtág-ciklus, amelyen a zeneszerző Tony Arnold amerikai énekesnővel és Movses Pogossian örmény származású, az Egyesült Államokban élő hegedűművésszel dolgozott együtt. Mindkét muzsikus a kortárs zene nemzetközileg elismert tolmácsolója. Bár kezdetben is fölényes technikai tudással, átéléssel és érzékenyen szólaltatták meg a Kafka-Fragmente darabjait, Kurtág más dimenzióba vezette az előadókat: minden levegővételben, a zene minden ezredmásodpercében a személyiség teljes odaadását követelte tőlük. Apró részletek, a zenei folyamatot kutató, hallgatózó dolcissimók és pianók, pianissimók elevenedtek meg feszült intenzitással.

Kurtág többször nyilatkozta, hogy számára a zene maga teremti meg önmagát, s ő csak akkor képes megírni a darabot, ha az magától születik, formálódik. Ha előre akarja eltervezni a szerkezetet, nem sikerül, nem lesz belőle mű. Úgy érzem, Kurtág számára a zene előadásával is hasonló a helyzet: az interpretáció mintha önmagát alkotná meg, s a lényeget: a dinamizmust, a gesztusokat, a drámai intenzitást tekintve nincsen szó alternatívákról - valamennyi előadótól ennek megélését követeli minden ütemben, gesztusban. A középszerűen megszokottat, megtanult-sablonosat levetkőzve személyiségünk legmélyébe kell visszalépni. Nincs kompromisszum, saját indulatainkat, legjobb tudásunkat kell adnunk. S hogy lehet-e másképp játszani a darabot? - mindenki számára világossá válik, hogy ez értelmetlen kérdés. Ebben a világban nincs helye divatoknak vagy az akár alap-, akár középiskolás fokon működő, beképzelt autoritásoknak (sokukkal találkoztunk tanulóéveink során!), akik saját ízlésük szerint tanítják az előadást - az interpretáció önmagát teremti meg, s azt hiszem, amit Kurtág tanít, nem is azért zseniális, mert éppen ő tanítja: egyszerűen a zenei folyamat törvényeinek engedelmeskedik.

Kurtág soha nem türelmetlen; akárhányszor elmagyarázza tanítványainak a zene irányait, dinamizmusát. Hol zenei terminusokat használ, hol meg előre hajol, és énekelve, kezeivel és arckifejezésével mutatja a gesztusokat, vagy a zongorához siet. Analógiákat keres, mozarti hangvételeket és karaktereket idéz: "ugye emlékszel? Zerlina és Masetto kettőse..." Megint máskor tanár és növendékei a felfedezés örömével egymásra kacsintanak, jót nevetve egy-egy komikus asszociáción (az Esz-dúr kvartett adagiójának 14. ütemében a csínytevő csellistának Till Eulenspiegel jutott eszébe - nézzenek csak a kottába!).

A kurzus óráin nemcsak a muzsikusok, hanem a kis számú, de hűséges hallgatói kör számára is világossá válik: Kurtág irányítása alatt a zenélésnek a tanulttól eltérő intenzitása, a legapróbb részletben is megnyilvánuló finomsága születik meg. Aki megtapasztalja, átéli ezt az élményt, már nem ülhet le a hangszer, a kotta vagy a hanglemez mellé azzal a megszokással és rutinnal, amely azelőtt mindennapos volt számára.







Felvégi Andrea felvételei