Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 13. oldal
Feuer Mária:
4 + 5 = 16
Schwarzenberg és Ittingen
 

A szekundát érdemlő összeadás meg- felel a valóságnak: egy négy- és egy ötnapos kamarazenei fesztivál koncertjeinek számát jelzi. A Schubertiadék helyszínén, a vorarlbergi Schwarzenbergben Ian Bostridge és barátai számára rendezett, és Schiff András Ittingeni Pünkösdi Fesztiválja között sok a hasonlatosság, de még több az eltérés. Közös bennük a tömörség, a szerkesztés átgondoltsága, egy baráti körnek nevezhető művészgárda szerepeltetése és az előadások rendkívül magas színvonala, de különbözik a két esemény előélete, a műsorszerkesztés gondolati magva, s ennek következtében az elhangzott művek stiláris köre. Nagyjából egymást követte a négy és az öt nap eseménysorozata - mindez nem késztet összehasonlításra, de arra igen, hogy egyszerre tájékoztassam róla az Olvasót.

Négy egyenlő héttel

A Schubertiade anyaintézménye nagy múltra tekinthet vissza, és tekintélyes közönségre számíthat: igaz, csak az utóbbi években költözött mostani helyszínére, a Bregenzi-erdő nyájas környezetébe, ahol a koncertterem ablakából hihetetlenül békés tájra: havas hegycsúcsok között elszórtan álló házacskákra és legelésző tehenekre tekinthet a látogató, de az új helyszín csak növelte a hallgatóság érdeklődését. Olyannyira, hogy az eddigi két nagyobb - nyári és kora őszi - ciklus mellett idén először két négynapos fesztivált is rendeztek. Ezek közül az elsőt egyetlen művész személye köré tervezték, a manapság oly divatos X. Y. és barátai-elv jegyében. A gondolat megvalósítása majdnem biztos sikert hoz a rendezőknek, mert olyan művészt állít a középpontba, aki vonzza a közönséget, s feltételezhetően az ő művészbarátai is hozzá hasonló színvonalat képviselnek. A siker mégis csak akkor bizonyos, ha a műsorszerkesztés átgondolt: előtérbe állítja a kiválasztott muzsikust, de kellő teret ad barátainak is, ráadásul nem szedett-vedett, csupán kinek-kinek testhezálló művekkel, hanem az összeállítás - többnapos eseménysorozatról lévén szó - valamiféle logikát követ. A művészeti vezetés nem kis kockázatot vállalt tehát, amikor legelső ilyen típusú vállalkozásuk tervezését átengedte a középpontba állított művésznek. Kockáztattak és győztek. Nyilván tudták azt, amit a magamfajta nem: a gyönyörű hangú angol tenor nemcsak személyiségének varázsával képes a székhez szögezni hallgatóságát, hanem zenei intelligenciája is kiemelkedő.

Bostridge olyan programot állított össze, amely tele volt ritkasággal, de - a közönség érthető elvárásait is tekintetbe véve - jól ismert darabokat sem nélkülözött, s minden szereplőnek egyéniségéhez illő feladatot adott. Művésztársai kiválasztásánál ügyelt rá, hogy igazi nagyság, Thomas Quasthoff is a pódiumon álljon; de szerepet adott jól ismert művészeknek is: a remek Mozart-szoprán Angelika Kirchschlagernek, Fabio Biondinak és az Europa Galante kamarazenekarnak, valamint a dalestek kitűnő zongorista közreműködőjének, Julius Drake-nek; sőt a fából ácsolt, hatalmas pajtát idéző hangversenyteremben eddig még fel nem lépett, ám másutt már jelentős sikereket eltérő tehetségeket is bemutatott. Mindenekelőtt Rózsa Vera tanítványát, a fényes európai, s legújabban New York-i karrierrel büszkélkedő, hajlékony szépséggel és érzékenységgel éneklő Dorothea Röschmannt, a londoni Wigmore Hall rezidens művészei rangos címet viselő, kiegyensúlyozott hangzással és stílustisztasággal muzsikáló, nagyon tehetséges Belcea Vonósnégyest és a szép hangon, de nagyon zavaró testmozgással és mimikával játszó fiatal lengyel csellistát, Natalie Cleint.

(Zárójelben szeretném felhívni a magyar hangversenyrendezők, mindenekelőtt a kamarazenére fogékony Strém- és Jakobi-iroda figyelmét, hogy ezek a fiatal művészek talán még számunkra is elérhetők - Dorothea Röschmann, a Metropolitan Opera új Paminája nyilván nehezebben kapható, nem beszélve a sorozat főhőséről, Bostridge-ról, akinek meghívásában viszont a British Council segíthet. Ismerve a magyar hangversenyrendezés helyzetét, attól tartok, Thomas Quasthoff-fal egyelőre csak külföldön találkozhat a hazai koncertközönség.)

A művészek személye garantálja az előadások minőségét, a hét koncertből álló sorozat sikerének záloga mégis a műsorszerkesztés volt. Bostridge ezen a téren is remekelt: a nyitóesten néhány kivétellel Schubert Goethe-dalait adta elő Quasthoff, Röschmann és persze Drake társaságában, külön csoportosítva a Faust ihlette kompozíciókat; a második nap délutáni hangversenyét Beethovennek szentelték, A távoli kedveshez dalciklust Bostridge zongorista partnerének önálló fellépése követte a Les Adieux-szonátával, majd a román primárius vezette Belcea Vonósnégyes mutatkozott be az op. 18/3-as D-dúr kvartettel. Záróakkordként Schubert zenéje szolgált, Natalie Clein az Auf dem Strom előadásával lépett színre Bostridge és Drake társaságában. Az esti koncert Schumann-zenét prezentált, itt Dorothea Röschmann csatlakozott a délutáni közreműködőkhöz, hogy elbűvölően énekeljen el négy-négy duettet a sorozat főszereplőjével, és ismét kiemelkedő szerephez jutott Drake az Esz-dúr zongorás kvintett- ben. A negyedik koncertet a Kreutzer-szonátának szentelték: Beethoven és Janáček nálunk sajnálatosan kevéssé játszott kompozíciója közé ékelték a Tolsztoj-novella részleteinek felolvasását. E tematikus összeállítást az olasz kamaraegyüttes barokk estje követte, Bostridge szerepe itt a 82-es Bach-kantáta (Ich habe genug) szólójára korlátozódott. A hatodik koncert a Belcea Vonósnégyes és Natalie Clein Mozart-Britten-Dvořák-interpretációját adta, a záró est Brahms jegyében az énekesek (és Bengt Forsberg előadásában egy Schubert-darab, a Divertissement à la Hongroise) jutalomjátékát hozta.

Mindez persze leltárszerű felsorolás, de talán jelzi, hogy Bostridge, aki Cambridge-ben és Oxfordban végezte tanulmányait, és a 17-18. századi boszorkányságról írt doktori disszertációját az Oxford University Press publikálta, nem egyszerűen szép hangú énekes, hanem olyan művelt muzsikus, aki képes az átgondolt, tudatos műsorszerkesztésre is. Bevallom, énekesként már évekkel ezelőtt, azonnal lenyűgözött, egyfelől hangjának és éneklésének érzéki varázsa, másfelől személyiségének szuggesztivitása elsöpörte azt a követelményrendszert, amelyet az én generációmban Dietrich Fischer-Dieskau interpretálása támasztott. Még azt is belátom, hogy ehhez az érzéki varázshoz hozzátartozik a személyes jelenlét: amikor a pódiumra lép, olyan, mint egy gimnazista, amikor énekelni kezd, mintha téboly szállná meg, s egzaltáltsága hihetetlen távlatokat ad előadásának. Hanglemezen mindez kevésbé érvényesül, az élő előadás varázsa viszont megsokszorozódik.

Ezúttal sokkal visszafogottabbnak bizonyult, mint önálló dalestjein, a műsorok összeállításánál nem osztott magának főszerepet, s az énekegyüttesek előadásában is messzemenően alkalmazkodott partnereihez. Igazi képességei a Dorothea Röschmann-nal énekelt duettekben mutatkoztak meg, kettejük hangja simogató puhasággal olvadt össze. Egyedül a Bach-kantátában éreztem hiányosságot: mivel itt okosan visszafogta egyéniségének túláradását, az előadás kissé jellegtelen maradt.

Bostridge igazi ellentéte Quasthoff: ha a tenor hallgatójának érzékeit ejti rabul, akkor a bariton a zsigerekre hat; az előbbi a szélsőséges érzelmek szószólója, utóbbi a drámai szenvedélyeké. Kérdés, kire, mikor, melyik hat erőteljesebben. De kell-e választani, amikor abban a ritka szerencsében részesül a hallgató, hogy mindkettőt élvezheti? A műsorösszeállítás igazi trouvaille-ja a nyitóesten hallható két tercett volt, a Goethe-dalok lezárásaként felhangzó, Johann Michael Vogl születésnapjára komponált Schubert-kantáta és a Lagzipecsenye. Ezek frenetikus humorú előadása ugyanúgy elkápráztatott, mint a záróesten elhangzott Szerelmi dalkeringők meg az Új szerelmi dalkeringők 18 meg 15 négyszemélyes, egymást gyönyörűen kiegészítő darabja.

Schiff Andrásnak és Heinz Holligernek a svájci Ittingenben rendezett Pünkösdi Fesztiválja sem új kezdeményezés már, idén ünnepelhette fennállásának tizedik esztendejét. Célkitűzése merőben különbözik a klasszikus zenei hagyományokat követő Schubertiadétól, mert olyan műveket tűz műsorára, amelyeket többnyire nem ismer a hangverseny-repertoár. Teszi ezt mindig egy vezérelv jegyében, amely vörös fonálként húzódik végig a nyolc koncert műsorán.

Öt egyenlő nyolccal (vagy kilenccel)

A helyszín némiképpen emlékeztet a schwarzenbergire, de csak annyiban, hogy ez is távol esik a településektől, az egykori karthauzi kolostorba érkező hallgatóság az ország különböző pontjairól autózik oda. A táj kevésbé lenyűgöző, de a környezet kedves, a kolostort pedig ügyesen hasznosítják: részben konferenciák és szemináriumok színhelye, részben - a szerzetesek egykori tevékenységét folytatva - gyógynövényeket termesztenek, sajtot és bort készítenek benne, és azt árusítják a kicsiny boltban. A közönség a szünetekben szépséges lugasokban, bódító illatú rózsakertben sétálhat, vagy beülhet a kolostor vendéglőjébe, ahol két koncert között csillapíthatja étvágyát. A hangversenyeket az egykori kocsiszínben rendezik, ennek akusztikája jó, bár maga a terem spártaian egyszerű.

Az idei fesztivál vezérelve Mester és tanítvány kapcsolata volt, persze nem didaktikusan értelmezve, hanem egy-egy nagy személyiség kisugárzására és kései hatására gondolva. S a cél, mint a két művészeti vezető személyisége sugallja, most is ismeretlen művek felkutatása volt. A koncertek cáfolták a mondást, mely szerint nem véletlenül merülnek feledésbe bizonyos kompozíciók - az Ittingenben hallható előadások mindegyike olyan meggyőző volt, hogy a darabok többségével szívesen találkozna újra a látogató.

Az első koncert (melyen még nem lehettem jelen) a bécsi klasszika világába vezetett Haydn Il maestro e lo scolare alcímű divertimentójával, a Beethoven-tanítvány Rudolf főherceg Mozart-átiratával és Beethoven korai zongoraszonátájával, majd - Anton Reicha alkotásainak kisugárzására gondolva - egy-egy Reicha-, Berlioz-, Liszt-, Gounod-darabbal folytatódott. A második koncert tanítómestere Busoni és Philipp Jarnach volt, az ő műveik mellett Wladimir Vogel és Zimmermann zenéje szólalt meg. Ezután következtek az oroszok: természetesen Rimszkij-Korszakov, és nem természetesen Tanyejev, meg azok, akik tőlük tanultak: Prokofjev, Stravinsky, Glazunov és Sosztakovics. A műsorban meghirdették, de a röviddel a fesztivál előtt elhalálozott nagyszerű csellista, Borisz Pergamenscsikov iránti kegyeletből elmaradt Csajkovszkij a﷓moll zongorás triója. A franciákat és kisugárzásukat Dukas, Boulez, Stockhausen és Messiaen képviselte. Szombat éjjel a kolostortemplomban barokk zene csendült fel. Bach és két fia, továbbá Georg Melchior Hoffmann alkotását - bár szorosan illeszkedett a tematikába - stílusánál fogva mégis afféle közjátéknak tekinthette a hallgatóság. A "közjáték" után ismét francia mesterek láncolata következett: a Saint Saëns-tanítvány Fauré, a Fauré-tanítvány Ravel és Koechlin, a Koechlin-tanítvány Milhaud, valamint Poulenc, Enescu darabjai. A magyar koncerten Bartók, Kodály, a Svájcban oly jól ismert Veress Sándor, továbbá Kurtág és Ligeti zenéje hangzott fel; végül Beethoven, Zemlinsky, Schönberg, s záróakkordként gyertyafényes előadásban a Búcsúszimfónia.

Mindez még leltárszerű felsorolásnak is kevés, mert ha érzékeltetni szeretném a zeneszerzők egymásra ható jegyeit, voltaképpen ide kellene másolnom a nagyon tartalmas és tanulságos műsorfüzetet. De ha a távolmaradtakat igyekszem informálni a leg- fontosabb tanulságokról, akkor talán a zeneszerzői névsor is sokat mondó, s elegendő néhány reflexió. Mindenekelőtt az, hogy - hála a fesztivál két művészeti vezetőjének - a felhangzott zenék többsége rehabilitálta az ismeretlenség ködébe süllyedt vagy méltatlanul mellőzött alkotókat, s jelezte, milyen színekkel lehetne frissíteni a gyakran elavult hangverseny-repertoárt. Elcsodálkoztam Busoni és Wladimir Vogel zongoradarabjainak frissességén, Jarnach vonósnégyesén, s így ment ez majdnem mindvégig. Schiff és Holliger érdeme, hogy a zenetörténeti tényeken túl (ki kitől tanult és mit; kire hatott közvetlenül vagy közvetve valamelyik zeneszerző), észrevette a holtnak hitt zenében az elevenséget.

Természetesen az előadók igen magas színvonalú játékának köszönhető, hogy akár ismeretlen zenét, akár közismertet tolmácsoltak, a hatás nem maradt el. A két vezéregyéniség gyakorta pódiumra lépett, de idén a legnagyobb terhet Várjon Dénes viselte. A barokk koncert és a záró est kivételével minden alkalommal pódiumra lépett, s a rengeteg újonnan tanult művet hihetetlen meggyőző erővel tolmácsolta. Nagy hatást gyakorolt közönségére a Magyarországon is ismert, lenyűgöző virtuozitással játszó Leonidas Kavakos, s kell-e hangsúlyozni Perényi Miklós játékának varázsát? Kodály szólószonátáját sokszor hallottam már tőle, de ilyen szuggesztív előadásban még soha. A sorozat sikeréhez minden művész odaadó teljesítménnyel járult hozzá: a Merel és a Panocha Vonósnégyes, a fiatal svájci muzsikusokból álló Mondrian Együttes, Takács-Nagy Gábor, Tuska Zoltán, Papp Sándor és Perényi Miklós kvartettje éppoly hittel és meggyőződéssel tolmácsolta a darabokat, mint - csak néhányukat kiemelve: Yuuko Shiokawától Elmar Schmiden át Radovan Vlatkovicig - a kamarazenélő vonós és fúvós szólisták. Mindegyikük játékában érződött, hogy nem kötelességszerűen adnak elő számukra közömbös darabokat, hanem hittel és tudásuk javával szolgálják a bemutatott művek sikerét. Bár tudósításban nem illik személyes élményről szólni, nem hallgathatom el, hogy Perényi említett Kodály-tolmácsolása mellett az egész fesztivál legmegrendítőbb produkciójának a Kvartett az idők végezetére című gyönyörű Messian-darabot éreztem Leonidas Kavakos, Jörg Widmann, (a Pergamenscsikov helyett pódiumra lépő) Christoph Richter és Várjon Dénes előadásában.

Azt hiszem, a művészek odaadását a közönség reakciója is bátorította: bár a világ számos fesztiválján és hangversenytermében jártam, soha nem találkoztam még a zenével ennyire együtt lélegző, annak minden mozzanatára adekvát módon reagáló publikummal. Magatartásuk megértően fogadta mind a darabokat, mind a teljesítményt - egyetlen esetben éreztem, némi joggal, elutasítást, ez Stockhausen oboadarabjának szólt. Annál kitörőbb lelkesedés fogadta Perényi játékát és Enescu 3., a-moll szonátáját Leonidas Kavakos és Schiff András előadásában.

Végül a kilencedik - a fesztivál meghirdetett programján kívül eső - hangversenyről kell beszámolnom. Ez spontán szerveződött, és telt házat vonzott. Borisz Pergamenscsikovot búcsúztatták művésztársai: Yuuko Shiokawa Bach a-moll szólószonátájának Andante tételével, a Panocha Kvartett a Krisztus hét szava a keresztfán vonósnégyes-változatának egy részletével, Christoph Richter a C-dúr Bach-szólószonáta Sarabande-tételével, Schiff András és Várjon Dénes Schubert egyik Karakterisztikus indulójával, Perényi Miklós a c-moll szólószonáta Sarabande-jával, Heinz Holliger és Schiff András Schumann a-moll románcával, végül Schiff András a 795-ös számú f-moll Bach-sinfoniával. Megrendítő volt a gesztus, lélektől lélekig ható az előadás és katartikus a közönség reakciója: taps nélkül, percekig némán állva emlékeztek a fesztiválról most már örökre távol maradó művészre.


Ian Bostridge


Dorothea Röschmann


Julius Drake


Thomas Quasthoff


A Belcea Vonósnégyes
Schubertiade Gmbh.