Muzsika 2004. augusztus, 47. évfolyam, 8. szám, 3. oldal
Tallián Tibor:
Magánfestschrift Somfai László születésnapjára
 

Mikor 1972-ben Somfai felvett a Bartók Archívumba, az Országház utca 9. számú épület tetőterének télen dermesztőn hideg, nyáron fojtón meleg helyiségeiben úgy éreztem, a mitológia ősforrásánál telepedhetek le. Tudatosan írok ősforrást és nem mély kutat. Az elbeszélés kútját az idő úgy kimélyíti, hogy az egykor valóban megtörténtek csak rejtelmes víztükörként csillannak át a homályon, amit persze nem maga az idő múlása tesz áthatolhatatlanul sűrűvé, hanem mindaz, amit az idő múlása során az emberek a kútba vetettek, amiről hiszik, hogy megtör- tént, mert meg kellett történnie. A Bartók Archívum fő elbeszélései a közelmúltról szóltak, hitelüket szemtanúk szavatolták. A csodálatos unokahúg, Voit Éva - Oláh Tóth Emilné Bartók Elza lánya, Voit Pál felesége - jóvoltából a zeneszerző kimeríthetetlenül sok és bevilágító családi elbeszélés hőseként mint Béla bácsi élt az archívumi szóhasználatban, kivéve, ha ellentmondást nem tűrőn köztünk időzött az apjánál is szigorúbb és takarékosabb ifjú Béla. Másokról is szóltak elbeszélések. Sok anekdota hőse volt a nyugállományba vonult Denijs Dille, és már akkor erős egyéniségre valló beszélyek sora tárgyalta Somfai - akkor még mindenkinek Laci - viselt dolgait. Az ő történeteit se mítosznak, se anekdotának nem nevezhetem - leginkább a merkwürdige Begebenheit kifejezés illik rájuk: figyelemre méltó, rendkívüli eset, olyasmi, ami nem kultúrhéroszokkal és nem is csodabogarakkal esik meg, hanem olyasvalakivel, aki a dolgokhoz másképp - kuriózusabban? - közelít, mint az átlag.

Közkinccsé teszem a legkuriózusabb esetek egyikét. Emlékeznek: a Bartók-hanglemezösszkiadás arany-fehér borítóján, a tasakban található mű keletkezési korából származó fénykép alatt a zeneszerző érett kori aláírásának hasonmását helyezte el a grafikus-tervező. Utánozhatatlan, kerekített, példás kohézióval egymáshoz kapcsolódó betűk első pillantásra szinte iskolásan rendezett egymásutánja - első pillantásra, mert a betűk és sorok rendje nem a jó tanulóé, aki azért ír tisztán, mert még innen van önmaga és a világ bonyolultságának felfedezésén. Bartók írása nem kis részben a népzenével és népköltéssel való bensőséges és hosszantartó foglalatosság eredményeként érett takarékosan rendezetté: népdalok ezreinek, szövegsorok tízezreinek kalligrafikus fel- és lejegyzése gazdaságos és egyértelmű jeleket követelt.

Nos, az archívumi pleiádok kuncogva mesélték: a Bartók hanglemez-összkiadás tasakját valójában nem Bartók Béla aláírásának hasonmása szignálja, hanem annak az ál-hasonmásnak a hasonmása, amit Somfai a filoszok szemében varázslatosnak tetsző kézügyességgel rajzolt filctollal, egy eredeti aláírás fölé helyezett pauszpapírra. A hasonmás hasonmását az előkészületek adott pillanatában rajzolta, nem azért, mintha a Hungaroton a szegénység vagy a technikai elmaradottság okán személyesen őt kérte volna meg, fac simile, tégy hasonlóan. Hanem mert amint a gondolat felmerült, ő maga érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy hasonlóan tegyen; hogy fizikailag - vagyis természetesen - rekonstruálja azt a folyamatot, aminek a dolog, az aláírás létét köszönhette. Helyesebben - bátorkodom használni a talán Kanttól származó, az iskolai filozófiatörténeti előadásokon ellenállhatatlanul szkurrilisnak tűnő kifejezést - köszönhette éppígylétét. Hogy mi a lét és minek köszönhető, az egyrészt banális evidencia, másrészt megfejthetetlen titok. Amit meg lehet világítani és érteni, az a Geradesosein. A megfoghatatlan tartalom, mely megfogható - utánarajzolható - formává lesz, Somfai zenetudományi kiindulópontja.

Változó szempontokból és mértékben, de mindenféle kvalitásos zene érdekli, tudományos figyelméből mégis kizárta az 1700 előtti zene hagyományozásának s ezzel magának a zenének a problematikáját. Ennek egyik okát a forráshelyzetben sejtem. Az 1700 előtti többszólamú zene forrásait a mai Magyarországon a legjobb akarattal sem nevezhetjük sem bőségesnek, sem elsőrangúnak. Márpedig tudományos tárgyainak megválasztásában ő mindig elsődleges tekintettel volt az elérhető források mennyiségére és minőségére. Ezért keltette fel érdeklődését a Széchényi Könyvtár Zeneműtárában töltött években többek között Liszt és Erkel. Utóbbi hagyatékában folytatott vizsgálódásai földindulásszerű hatást váltottak ki; kimutatták a partitúrák egyre fokozódó idegenkezűségét, s ezzel a szerzőséget illetően olyan súlyos kérdéseket vetettek föl, melyeket az Erkel-kutatás mindmáig nem tudott vagy nem akart megválaszolni. Közrejátszott a kutathatóság, vagyis primer források budapesti hozzáférhetősége abban is, hogy Haydnt és Bartókot tette meg tudósi eposza két főhősének. Ne feledjük a pálya indulásának körülményeit. Ami a magyar zenetudomány intézményesülését illeti, a körülmények ugyan nagyon szerencsésnek mondhatók, hiszen volt már iskola, ahová járni lehetett, voltak tekintélyes mesterek, akiktől tanulni lehetett (számára elsősorban Bartha Dénes és Vécsey Jenő). Az ötvenes-hatvanas években intenzív historikus zenetudományi munkára alkalmas műhelyek is alakultak - előbb a Széchényi Könyvtár Zeneműtára, majd a Bartók Archívum - Zenetudományi Intézet. Ám két külső feltételt nélkülöznie kellett a korlátlan kutatói kibontakozáshoz: hiányzott a szabadság, és nem állott még rendelkezésre (kivált nem Magyarországon) a szabadság korlátozottságát némileg ellensúlyozni képes technika. Ugyan a Haydn- és Bartók-hagyatékot is csak részben őrzik Budapesten, azonban mindkét szerző elegendő, kutatásra méltón izgalmas írásos nyomot hagyott maga után magyarországi gyűjteményekben. S hogy a hagyaték egy része Budapesten van, az mintegy okul szolgálhatott más, nem itt őrzött részeinek helyszíni tanulmányozásához; ezt az elvtársak meglepően gyorsan és készséggel akceptálták. (Bartókkal ebből a szempontból Somfainak persze évtizedekig nem volt szerencséje.)

Kutatásra, katalógus összeállítására és publikálására méltók Johann Georg Albrechtsberger zenei kéziratai is, de ahhoz, hogy vázlatok, tisztázatok, másolatok, előadási anyagok, korai nyomtatványok ellenállhatatlan és szenvedélyes érdeklődést keltsenek a munkafolyamat iránt, amely létrehozta őket, illetve a bennük foglalt zenét, mindeme dokumentumoknak a kivételes tehetség keze nyomát kell őrizniök. Haydn és Bartók pedig a vitán fölül álló legnagyobb zeneszerző-egyéniségek kiválasztott szűk köréhez tartozik. S hogy Somfai tartósan és tudományosan nem merült el a Bach előtti zenében, hogy annak forrásvidékeire nem indított kutatóexpedíciót, azt magamnak azzal is magyarázom, hogy azok a források, azok az írások nem őrzik a kivételes individuum valahai jelenlétének nyomát.

A kéz vonásából autenticitásra, az autenticitásból autoritásra következtethetünk. Ezt az alapigazságot a művészet (különösen a festészet) kutatásában a saját kezű ecsetvonás ellenállhatatlan varázsa (presztízse) általánosan elfogadtatja nemcsak szakmabeliekkel, hanem laikusokkal is: mennyit veszítenének bűverejükből a Sixtusi kápolna mennyezetének teremtésjelenetei, ha nem tudnánk (vagy vélnénk tudni) Michelangelónak az állványokon elszenvedett testi gyötrelmeiről, melyekkel transzcendensen örvénylő távlataikért fizetett? Az írás azonosításának hasznosságát a zenei eredetiségvizsgálatnál is általánosan elismerik; pillantásának tévedhetetlenségét Somfai jól kamatoztathatná az antikváriusi piacon. Emlékezzünk csak a hamis hasonmásra! Bocsánatos figyelmetlenségnek köszönhette, hogy a grafikai örökkévalóságba emelkedett; a szerkesztő igazi hasonmásnak nézte, s a műszakhoz továbbította. Ez Somfaival nem fordulhatott volna elő. Ha jól megnézed a Somfai által készített Bartók-aláírás nagyítását a lemezborítón (mondta hitetlen harminc év előtti magamnak Somfai ravaszkás mosollyal), láthatod, hogy filctollal készült - jól kiveheted a filc tizedmilliméteres szálkáinak nyomát. Ellenben Bartók töltőtollal írt alá, úgyhogy az eredetin nem fedezhetsz föl szálkákat. A szálkák elárulják a hamisítványt. Soweit, sogut. Messzebb vezető, az írás és a zene belső tartalmának kapcsolatát megvilágító következtetéseket a közvélemény szkeptikusan fogadott. Egyszer régen Somfai arról értekezett egy újságban, mit árulnak el neki az alkotói munkáról Haydn tollvonásai. Fejtegetéseit türelmetlenül szellemeskedve kifigurázta egy másik újság. A glosszátort felingerelte az itt leegyszerűsítve összefoglalt tétel: hogy a lúdtoll által a papírra vitt tintamennyiségtől függő színeváltozások elemzése hozzásegíthet a forma kódjának megfejtéséhez. Tiltakozott a genezis, a géniusz misztériumának gépies értelmezése ellen. Azt köszönné meg a szentléleknek a Haydn-művek kéziratainak végén olvasható Laus Deo, hogy a fontosabb mozzanatok lejegyzése előtt megállította kezét, s kényszerítette, mártsa friss tintába a tollát? Hogyan is lehetne egy évszázadok vagy akár csak évtizedek óta halott, kivételes alkotói egyéniségnek alkotás közben végzett kézmozdulataiból a zene bármi szempontból lényegi vonásaira következtetni?

A világért se kelteném azt a látszatot, mintha Somfai a papír-toll- tinta Bermuda-háromszögébe száműzné az alkotó szellemet. Õ lenne az utolsó, aki hirdetné, hogy az írás jeleivel rögzített és közvetített zene ne volna maga is jel, felfogott és továbbított híradás a nagy emberi beszélgetésben (azért sem diskurzus). Tudnivalólag rendkívüli figyelemmel követi szakjának minden változását, fordulatát; mégis minduntalan meglep, meddig terjed figyelme, és mily messzemenően kész az új szempontok és metódusok elismerésére, alkalmazására, legalább egy als ob erejéig. A magyar szakmában minden időkre szólóan egyedülálló folyamatossággal és jelentőséggel szervesült a zenetudomány nemzetközi életébe. Azon túl, hogy így alkalmat biztosított nézeteinek meggyőző kifejtésére fontos tárgyakban, olyan körben, mely metodikai tekintetben egyenrangúként képes azokat megítélni, egyszersmind a life-long learning páratlan lehetőségét is megteremtette a maga számára. Nem mintha könyvből, folyóiratból nem lehetne tanulni, s ő nem tanulna a többségnél szorgalmasabban. Ám a személyes találkozások alkalmat adnak neki emberek és elméletek autoritásának gyors, érzékeny ellenőrzésére. A személyes benyomás ősi, emberi eszközével megérzékeli, megvan-e tudóstársában az a bizonyos valami - ha megvan, hajlandó akceptálni, sőt részben adaptálni is az illető által képviselt módszert, legyen az new musicology, gender studies, Kulturwissenschaft, narratológia vagy dekonstrukció. Hiszen minden újabb metódus alkalmat kínálhat egyes részletek találóbb ábrázolására, a tárgy újabb vizsgálatára és bemutatására kedvezőbb, vagy újdonsága miatt meglepő s ezáltal a figyelmet felkeltő látószögből.

Azonban új tanok csak gazdagítják zenekutatói szemléletét, de nem változtatják meg. E szemléletet most meglepő módon muzikológiainak fogom nevezni. Emlékezetem szerint a Zeneakadémián az ő tudományfelfogásának ultimátumára módosították a zenetudományi szakot elvégzett hallgatók képzettségének megjelölését a maira: muzikológus - az ő s az én diplomámban még az áll: zenetudós. Mások puszta anglo-amerikanomániának tarthatták, neki azonban a görög-latin nyomokon képzett s angolszász használatban eluralkodott szintetikus definíció bensőségesebb és jellemzőbb okból élvezte rokonszenvét: hogy úgy mondjam, újraértelmezte a szakban alany és tárgy, vizsgáló és vizsgált viszonyát. Zenetudomány: a tudomány németes pátosszal a vizsgálóra helyezi a hangsúlyt az összetételben, aki a zenéről tud valamit - mindent. A muzikológia nem a zenéről való tudást birtokló tudóst tartja lényegesnek, hanem magát a zenét; annak szellemét, logikáját jelenti és jeleníti meg.

Mondhatni, a dolog természetéből fakadóan minden zene, amiről írni lehet, történeti, és Somfai ezzel a történetiséggel folytonosan szembesül és szembesít - mégsem ír klasszikus zenetörténetet. Minden zenének van struktúrája (ha másutt nem, a hallgató érzékelésében) - ő a zenei struktúra minden részletére figyelmeztet, mégsem ír klasszikus zeneelméletet, nem keresi az analitikus panaceát. Mintha úgy érezné, a történeti és az elméleti megközelítés (járja bár útját a legkörültekintőbb felfedező) bizonyos értelemben tautologikus; csak azt írja le (ha azt írja le), ami már megszületett, amit mindenki elolvashat vagy meghallhat. Amit nem látunk és csak tudattalanul hallunk, az a létesülés folyamata. Somfai munka-kalandja a zeneszerzés, e nonverbális szférában zajló, roppantul összetett, kreatív emberi tevékenység menetének rekonstrukcióját célozza jelentékeny egyedi esetek feltárásával. Forráskutatásnak csak nagyon leegyszerűsítve nevezhetjük ezt a módszert; én magamban zenei-genetikai megközelítésnek nevezem.

Rekonstrukciós munkájában - mint a hamis fakszimile készí- tésekor - kétségkívül mozgatja az alkotói-kézművesi örömérzetre törekvés is, ahogy másokat a vélt vagy valódi isteni küldetés, vagy az otium kellemes kitöltésének szándéka mozgat munkájukban. De ha elsősorban ez mozgatná, a kielégülést közvetlenebb formában biztosító tevékenységekkel jegyezte volna el magát - lehetett volna kézműves-csinálója a zenének, komponista vagy előadó. Mindkét minőségében azt kellett volna előállítania, ami még nincs. Õ azonban hamar ráébredt, hogy elsősorban nem az alkotás, hanem a szemlélet embere, akit a megismerés vágya ural, és a felismerés öröme jutalmaz. Elsőrendű öröm ez is, a Teremtő se állt fölötte, hogy érezze: feltételezhetőleg örült, midőn a teremtett világ elidegenedett tőle, megnézte, és látta, hogy jó. Vajon vissza tudta-e idézni a Teremtő a kész teremtés láttán, mit, miért és hogyan csinált? A zeneszerző sokat tud, de korántsem tud mindent, amit tesz - annyit biztosan nem, amennyit róla és munkájáról Somfai rétegről rétegre haladó vizsgálatai kiderítenek. Nyer-e, gazdagodik-e a hallgató, a kottaolvasó azáltal, hogy tudja, hogyan képződött a kész műben eléje táruló lenyűgöző kép? Értelmetlen kérdés. Egyszer magánbeszélgetésben Somfai, a National Geographic buzgó olvasója bevallotta, mélységesen izgatja a földrészek eltávolodásának kérdése. Kérdezem: ki s mit nyer azáltal, hogy tudja, a kontinensek folytonosan távolodnak egymástól? Emberi-történelmi távlatokban szemlélve, senki semmit. De több távlatok vannak földön és egen, Horatio.

Értelmetlen válasz: hogyne nyernénk új belátásokat a zene legközelibb élettávlataiban is? Ha azon a nyomon lépegetünk visszafelé, amit a zeneszerző hagyott maga után, az írás kapuján át a zene előttesét pillantjuk meg, ami maga is zene. Ehhez a másik zenéhez fordulunk, hogy megértsük a zenét. Bartók esete ezt a paradoxont különösen jól megvilágítja. A magyar zenei közélet hovatovább száz éve visszhangzik beszédektől és szónoklatoktól a népzene jelentőségéről a modern zeneszerzésben, azonban a népzenét bilincsbe kötő papír süketítő némaságát csak Somfai szakította át a Bartók-kutatók közül, hogy a lehetőségek határai között újrahallgassa, amit Bartók hallott, és abból értse meg, mit is írt le. Pontosabban szólva őt, a kéz emberét nem is az izgatja elsődlegesen, hogyan szólt a népzene, hiszen a hangzás csak értelmezés, önmagában nem létezik - kígyók nem hallják az op. 130 Cavatináját. Õ a zenélés elemzésében a hangzást létrehozó cselekvény, az úgynevezett előadási gyakorlat rekonstruálására tör, arra is inkább a hangszeres zenélésben, mint az éneklésben: bár a népi éneklésmód egyértelműen tárgyiasítja, hangszerként kezeli az emberi testet, és neki erről is van mondandója, őt elsősorban a játék foglalkoztatja, a hangszer kezelése. (Merjem operák, dalok, oratóriumok és misék ellenére leírni: az instrumentummal jegyezte el magát, miként kiemelkedően kutatott zeneszerző-tárgyai, Haydn és Bartók is?) Technikailag rögzített dokumentum nem maradt fenn a sok ezernyi népzenei előadási folyamat egészéről, melyeknek Bartók tanúja volt, s ha fennmaradt volna is, az is csak technikailag rögzített dokumentum lenne, nem maga a folyamat. Ezért fogadta a szakkérdésekben korlátlanul nyitott Somfai a szakzenészek között a kevesek egyikeként őszinte örömmel a népzenei hangszeres revival-mozgalom első autentikus megnyilvánulásait, melyek gyakorlati bizonyítékot szolgáltattak arra, amit érzékeny folkloristák mindig is sejtettek: a hallható zene összetett minőségét nem egyik vagy másik elvonatkoztatható eleme (dallama vagy hangrendszere), hanem az előadás összetett minéműsége generálja. A népzene élő közegében előadás szül előadást, zene teremt zenét.

Somfai mégsem állt be álcigánybandákba kontrázni Bartók gyűjtötte népzenét; hogy a valódi megismeréshez nem az utánzáson, hanem a tudatos reflexión át vezet az út, azt ő évtizedekkel azelőtt tudta, hogy elterjedt a kognitív zenetudomány bizonytalan jelentésű divatáramlata. A tudat minden kulturális hagyományozásban részt vesz, az európai műzenében pedig az írásbeliség meghódítása óta főszerepet visz. A zene a közvetítés céljával alkalmazza az írást, de minden emberi találmányok ellentmondásossága itt is érvényesül: az írás - a kognitív láncszem - legalább annyira veszélyezteti az élő előadási konvenció fennmaradását, mint amennyire előmozdítja. A hangjegyírás egyes paramétereket - elsősorban a relatív hangmagasságot - egy évezrede változatlan módon rögzít és közvetít. Könnyen támadhat tehát az a tévképzet használóiban, hogy a kotta a zene minden elemére vonatkozóan változatlan és egyértelmű információkat hordoz. Hangszerjátékosok persze megtapasztalják a régi zene kottáiban burjánzó parazita grafikai jeleket, melyeket a közreadók lelkiismeretesen reprodukálnak anélkül, hogy pontosan tisztában volnának jelentésükkel, s mivel sejtik, hogy ezek a csáberőt fokozzák, mint szép nő arcán a flastrom, igyekezettel keresik tetszetős olvasatukat. Ám az elhomályosult értelmű jeleknél sokkal nagyobb zavart okoznak azok, melyeket a zeneírás évszázadok során változatlan formában, de változó jelentéssel vagy inkább változó kiejtéssel használ. Valaha az angol one - egy - számnevet ónnak ejtették, olvastam nemrég döbbenten - az alone szó még őrzi ezt a kiejtést. De hol találjuk az ombra-ritmus kettős pontozásának szabályát őrző ritmuskövületet a mai zenei nyelvben?

A nyomok a régi zenei Aufführungspraxishoz vezetnek. Somfai nemcsak kemény folkegyüttesekért, de lágy kontratenorokért is a legelsők egyikeként lelkesedett nyilvánosan Magyarországon. Ebben utóbb sokan követték. Aztán az elsők egyikeként látta meg, hogy a historikus előadásoknak anynyi közük van a történeti gyakorlathoz, mint a Kanári-szigetekről januárban Pestre repített paradicsomnak ahhoz, amit az augusztusi nap érlel Szentesen. Õ ugyanis - a historikus zenészek és a róluk nyilatkozók többségével ellentétben - valóban olvassa a korabeli kottát és a kotta korabeli magyarázatait. Méghozzá úgy olvassa, mint genetikájában mélyen átértett egyéni alkotói üzenetet, amely kibonthatatlanul beágyazódik a korabeli írásjelekbe, és mégis ösz- szetéveszthetetlenül elkülönül tőlük. Somfai levonta a következtetést muzikológiai monopolhelyzetéből. Õ, aki a kottát kapuként fogja fel zenei múlt és zenei jövő, zenei szándék és zenei megvalósulás között, írástudó létére kötelességének tartja, hogy átsegítse a zenét e kapun. A hitelesség kapuján, mely életből életbe vezet.

Ennyit hamarjában, általános bevezetésképpen. A részleteket majd húsz év múlva.