- Egyszer azt nyilatkozta: "nem tudok játszani tanítás nélkül és nem tudok tanítani játék nélkül". Mitől ilyen fontos a tanítás az életében?

- Ismert tény, hogy nyolcéves koromban Schiffer Adolf tanár úr rám bízta Czakó Éva tanítását, s tizenkét-tizenhárom éves koromban már hat-hét növendékkel foglalkoztam. A zenélés gyermekkorom óta összenőtt bennem a tanítással. Létezik azonban egy fontosabb oka tanári tevékenységemnek. Abban a nagy szerencsében volt részem, hogy olyan kitűnő mesterekhez járhattam, mint Weiner Leó és Waldbauer Imre. A Zeneakadémián egészen különleges légkör uralkodott, hiszen dolgoztak ott tanárok, akik még Brahmsot hallgatták vagy Liszt növendékeivel voltak kapcsolatban. Mindenki teljes odaadással szolgálta a zenét - ez ragadt ránk, növendékekre. Nemcsak az volt a fontos, hogy szépen eljátsszuk a hangokat vagy jól frazeáljunk, hanem az is, hogy az általános zenei műveltség elsajátítása révén átvegyük ezt a zenét szolgáló magatartást. Ennek alapvető eleme a fegyelem, ami azt jelenti, hogy a tanítvány tisztelje és kövesse a zeneszerző által papírra rögzített utasításokat. Hogy aztán ki mit hoz ki később a leírt hangjegyekből, miként képes gazdagítani azokat, attól is függ, kinek milyen az egyénisége.

- Itt, az Indiana Egyetemen is hasonló légkör uralkodik?

- Inkább azt mondanám, hogy egy bizonyos időszakban érezni lehetett a tanszéken ezt az igen kedvező pedagógiai atmoszférát. Főleg abban az időben, amikor Sebők György, Farkas Fülöp, William Primrose, Joseph Gingold, Vázsonyi Bálint, Menahem Pressler és Bernard Heiden zeneszerző is nálunk tanított. Bármelyik órára mentek is be a növendékek, ugyanazokat az alaptörvényeket tanulták meg, csak más-más formában hallották. Mi az oka, hogy a zenetanulásnak gócpontjai keletkeznek, legyenek azok Berlinben, Bécsben, Párizsban vagy Budapesten? Az, hogy valahol egy bizonyos időpontban összejön hat vagy hét tanár, aki, bár nem biztos, hogy jó viszonyban van egymással, mégis ugyanazokat az alapelveket hirdeti és szolgálja. Így történt ez itt Bloomingtonban, az Indiana Egyetemen is. Mindazok, akik túlélték a második világháborút és idejöttek, kötelességüknek érezték továbbadni mindazt, amit tanulókorukban szerencséjük volt megkapni.

- Mit tart a legfontosabb irányelvnek a zenei nevelésben?

- A helyes sorrendet. Minden zenei foglalkozásnak megvannak a törvényei. Először el kell sajátítani a zenélés mesterségét, s csak ezután jöhet a költészet. A nyelvnek is megvannak az alapelemei. Ezeket kell először megtanulni. Csak utána lehet gondolatokat egyéni módon kifejezni. A különleges tehetségeket nem kell nevelni, azok szinte mindent maguktól tanulnak meg. Tanítványaim nagy része rendelkezik bizonyos képességekkel, és előbb-utóbb hivatásos zenész lesz belőlük. Célom mindig az volt: úgy tanulják meg a zeneművészet mesterségét, hogy bárhol - szólistaként vagy egy zenekarban, vonósnégyesben, sőt akár egy jazzegyüttesben is - helyt tudjanak állni.

- A technikai felkészültség mellé mit hozzon magával a növendék?

- Az agyát. Az intelligenciáját, melynek segítségével felfogja, megérti például azt, hogy miért hoz létre két különböző hangot két különböző karmagasság. Ez nem azt jelenti, hogy úgy kell előadnia a darabot, ahogy én játszom, azt viszont meg kell értenie, hogy léteznek eltérő mozdulatok, megoldások, melyeknek előnyei és hátrányai vannak. Bizonyos idő után a növendék maga határozza meg, milyen fogásokat érdemes alkalmazni. A tanulás fegyelemmel kezdődik, és később megengedi a tanítványnak azt a luxust, hogy szabad legyen.

- Ha nem tévedek, ezt a gondolatot dolgozta ki Alfred N. Whitehead is több tanulmányában.

- Az egyik lehangoló felfedezésem az, hogy nincs új a nap alatt. Növendékeim említik, hány könyv tárgyalja manapság a fájdalom nélküli játék módszereit. Ezt már harminc éve elmagyaráztam másoknak. Nekem pedig Rados Dezső és Waldbauer Imre tanították, ők pedig már Hugo Riemann könyveiben olvastak erről - és így tovább. Legújabban az Alexander- és Feldenkrais-módszerek hatékonyságát hirdetik többen, vagy pedig jógáznak.

- Hogyan éri el, hogy tanítványai feszültség nélkül játsszanak?

- Felhívom figyelmüket a problémára, néha megfogom és felemelem a kezüket, nyomogatom a vállukat. Valójában ki kell várni azt a pillanatot, amikor a tanítvány ráébred saját testére és megérzi a feszültséget. Az a feladatom, hogy előidézzem a belső észlelést. Néha sok időbe telik, amíg létrejön. Vannak tanítványaim, akik huszonöt év után írnak: "Tanár úr, most érzem végre azt, amiről akkor beszélt." Megpróbálom megértetni a növendékkel, hogy a helytelenül végrehajtott mozgásformák a mindennapi életben nem léteznek. Valójában a csellójátékban ugyanazok az alapvető fiziológiai feltételek vannak érvényben, mint másfajta tevékenységekben, például a sportban. Ha a testi feszültség nem szűnik meg, akkor se a sportban, se a zenélés folyamán nem tudunk helyesen mozogni. Arra törekszem tehát, hogy a természetes mozgásformák érvényesüljenek. A hangszerjáték több mozgásból áll, és ki kell találni, hogy a növendéknek melyik mozdulata nem természetes. Más kérdés persze, mit is tekintünk természetes mozgásnak.

- John Holt idézi önt a gordonkajátékról irt könyvében: "Mi, tanárok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy problémákat vethetünk fel, és megoldásokat találhatunk rájuk. "A zenetanításnak tehát az is a célja, hogy elméleti kérdésekkel foglalkozzon.

- Minden növendék más és más adottságokkal rendelkezik. Sok évi tanítás után azonban fel lehet építeni egy rendszert. Meg kell határoznom, hogy az új tanítvány melyik csoportba tartozik, mi az, ami nála nem fejlődött ki, mire lehet rávezetni, milyen gyorsan lehet vele haladni. A gyermek a zenetanulás elején csak utánozza a mozgásokat. Az elmélet alapos ismerete akkor válik fontossá, amikor a gyermek elkezd értelmes kérdéseket feltenni. Ezekre a kérdésekre meg kell adnom a választ. A tanárnak tehát ismernie kell a különféle típusú növendékek jellegzetes problémáit és a megoldásokat. A tanári munka állandó elemző figyelmet kíván, nem csupán a saját tapasztalatok automatikus átadását. Jelentős pedagógiai problémával találkozunk olyan előadóknál, akik saját fiziológiai vagy technikai problémájukra megoldást találtak. Amikor tanári állást kapnak, az általuk igen nagyra értékelt, "szenzációs" eredményt biztosító módszert javasolják összes tanítványuknak - azoknak is, akik nem küzdenek efféle problémával. Elvárják például, hogy a tanítvány úgy üljön, ahogyan ők. Azt kell megtalálnia a tanárnak, melyek a tanítvány lehetőségei, nem pedig azt megismételtetni, ami a tanár számára valaha megoldott egy nehéz helyzetet.

- Hogyan érteti meg egy tanítvánnyal az általa gyakorolt mű tartalmát, mondanivalóját?

- Amikor a jeles zeneszerzők megírták műveiket, bizonyosan gondoltak valamire. Most nem egy programra gondolok. A zene egy gondolatból vagy érzésből eredt. Bizonyos tekintetben a zene meg tudja jeleníteni ezt a tartalmat, tehát közöl valamit. A tanítványnak fel kell idéznie, el kell képzelnie a gondolat tárgyát vagy az érzés jellegét. Megkérdezem tőle, milyen szöveget írna a zenéhez, esetleg egy Brahms-szonátához. Van különbség egy Schumann- és egy Brahms-darab között. Megérzi a különbséget, amikor megkérem, gondoljon arra, hogy Schumann a Clara nevet emlegette komponálás közben. A zenemű azonban újabb gondolatokat és érzéseket is felébreszthet a zenészekben. Ez szerencsés dolog, hiszen ha a darab semmit sem mozgat meg bennük, interpretációjuk sem lesz egyéni. Erről a témáról írtam egy kis történetet harminc évvel ezelőtt Mozart Meter címmel. Cikkemben rámutattam, hogy bizonyos határok között számtalan helyes interpretáció létezik: egy frázisban vagy egy taktusban időtartambeli hangsúlyeltolódás történhet, helye van az agogikának, a rubatónak és így tovább. A hivatásos zenészt nevelő tanárnak meg kell magyaráznia, mit lehet csinálni, és mit nem; mit eredményezhet például a helytelen hangsúly. Ha ezt a tanítvány megérti, akkor már választhat a helyes megoldások közül.

- Fiatalnak érzi magát így, hogy állandóan tanítványok veszik körül?

- Sajnos már nem. Főleg amikor elnézem egyes barátaim életvitelét. A velem majdnem egyidős zongoraművész, Menahem Pressler, a híres Beaux Arts Trió tagja évente 80-90 koncertet ad, a repülőtérről egyenesen a stúdióba megy, azután tanít, másnap pedig már reggel fél nyolckor gyakorol. Megemlíthetem Ajtai Viktort és Ákos Ferencet, mindketten fantasztikus energiával dogoznak, és Fenyves Loránd is élete utolsó órájáig tevékenykedett. Egyik jó barátom, Láng György - a világhírű gasztronómus, a Gundel étterem jelenlegi gazdája és több sikeres könyv szerzője - szintén igen aktív, egyébként kitűnően hegedült. Én nem érzem magam fiatalnak, időnként a hátam és a lábam visszabeszél. Emiatt nem is szándékozom sokáig itt maradni.

- Miben különbözik a zene a többi művészettől?

- Az emberiségnek mindenfajta művészi megnyilvánulás fontos. Úgy vélem azonban, hogy a zene hatása mélyebb és tartósabb a többi művészeti ágénál. Mi, zenészek ezért sem tudunk zene nélkül élni. Aki képes rá, hogy ne foglalkozzon naponta valamilyen formában a zenével, az nem igazi muzsikus. Kérdése azonban felvet egy másik fontos problémát: mi az, amit zenének nevezünk? Vajon az is zene, amikor minden melódia és harmónia eltűnik, és a hangszer csak zajokat, zörejeket teremt elő? Iannis Xenakis, aki több éven át szintén Bloomingtonban tanított, írt egy csellódarabot, melyben a zenész az általam kitalált Starker-féle húrtartó láb igénybevételével képezi a hangokat. Egyik növendékem megkérdezte tőlem, miképpen kell ezeket a hangokat megszólaltatni. Egy alkalommal több kollégámat vendégül láttam, és meghívtam Xenakist is, aki éppen a városban tartózkodott. Itt aztán kezdtem kipróbálni egyes ponticello hangokat. Nem tetszettek neki. Pár vonóhúzás után közöltem vele, hogy az általa kért hangok tönkreteszik a jó csellómat, és kihoztam egy másik hangszert. Tovább próbálkoztam, de az eredmény még mindig nem felelt meg neki. A drága vonómat is féltettem, és elővettem egy gyengébb minőségűt. Végül amikor a rosszabb eszközökkel egy rettenetesen kellemetlen hangot csaltam elő, felkiáltott: "Ez az, milyen szép, milyen szép!" Látja, én meg egy életet töltöttem el azzal, hogy szép hangokat hozzak ki a hangszerből.

- A hangok hatása tehát nem egyértelmű.

- Amikor eljátszom egy darabot, akkor valamiféle művészi tartalmat adok át a hallgatóknak. A zenei megjelenítés reakciót vált ki bennük. De egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt fogják hallani, mint én. Amit én szomorúnak képzelek el, lehet, hogy a hallgatókban örömöt idéz fel. Az eltérés oka nemcsak a zene természetében rejlik. Engem majdnem mindenki virtuóz zenésznek tartott. A kivételes technikám miatt csodáltak. A virtuóz hangszerjátéknak azonban megvan az a veszélye, hogy a hallgatók nem hallják azt a belső tartalmat - az érzéseket, gondolatokat, esetleg képeket -, amelyből a zene ered, és amelyet közöl. A virtuozitás arra csábítja őket, hogy csak a technikai bravúrt értékeljék, és ne nagyon figyeljenek a zene tartalmára.

- Egyetlen szemszögből közelítik meg a muzsikus játékát.

- Sokkal rosszabb eset, amikor a zongoristát kísérőként könyvelik el. Sebők György partnerekkel adott szonátaestjeinek "sajnos" óriási sikerük volt. Annyira csodálatosan játszott, hogy a zenei megértés híján a hallgatók kísérő zenésznek tekintették. Pedig Sebők a huszadik század egyik legnagyobb zongoraművésze volt.

- Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy "a Bach-művekkel való kapcsolat a szépség véget nem érő keresése". Mi a zenei szép?

- Nem kedvelem a költői stílusban fogalmazott meghatározásokat. A szépet hallani kell. Belső kapcsolatba kell kerülni vele. Ha valaki képtelen kihallani a hangokból, annak nincs mit mondani. Aki pedig felfogja, annak nem kell sokat magyarázni. A zenei szép valójában csak a hangok nyelvén érthető meg. Szabványos választ viszont tudok adni: szép a zenében, ami egyszerű és tiszta, amiben a részek egyensúlyban, tagolt összefüggésben vannak. E formai elemek jelenléte miatt szép Bach zenéje. Itt nincs semmiféle salak, felesleges mozzanat.

- Mi a zenei szép szerepe egy olyan világban, ahol, valljuk be...

- ...egy ronda világban? Ez a világ már évtizedek óta a következő dilemma elé állítja az előadóművészt: játsszon-e olyan országban, ahol egy katonai junta vagy egy kommunista klikk vette át a hatalmat, ahol elnyomják, manipulálják, ölik az embereket? Megjegyzem, hogy nemcsak a mi világunk ilyen. Egy történelmi folyóiratban olvastam ma reggel, hogy milyen gaztetteket követtek el Európa uralkodói a 17. században. Mi a szerepe a szépnek ott, ahol egy gonosz rendszer működik, ahol az emberek százait tartóztatja le a rendőrség, ahol az emberi jogokat semmibe veszik? Játszottam én már mindenféle rettenetes helyen. Amikor azonban bemegyek a koncertterembe, ott béke van. Bárhol legyek is, a zene békét teremt, eggyé olvasztja a hallgatókat, mindenhol ugyanazt a hangulatot árasztja. A különbség csak az, hogy egyes nemzetek másképp jelzik, hogy a zene által egy másik világba emelkednek.

- Hogyan fejezik ki a hallgatók az ilyen felemelkedést?

- Hollandiában a lábukkal dobognak, Japánban udvariasan tapsolnak. A darab jellege is meghatározza, hogy a hallgatók sírnak, kiabálnak vagy esetleg elmélkednek. Beethoven 7. szimfóniájának befejező taktusai után majdnem mindenhol üvöltenek, még ha rosszul adják is elő a művet. Egyes művészek kerülik az olyan darabokat, melyek pianissimóban fejeződnek be. Ilyenkor elmarad a viharos éljenzés, a tomboló taps, az ujjongás. Én azonban úgy vélem, hogy a muzsikusnak a tevékenységével csendet kell teremtenie. A legnagyobb öröm számomra az a pillanat, amikor egy frázis, egy tétel vagy a mű befejezése után hallom a feszült csendet.

- Hosszú éveken át játszott világhírű karmesterek keze alatt, nagyra becsült zenekarokban, Budapesten, Dallasban, New Yorkban, Chicagóban és így tovább. Hallotta a legjobb énekeseket, a legjobb szólistákat. Mit szívott magába ezekben az esztendőkben?

- Ha a szólista egy Beethoven-szonátát tanul, akkor nem csak a szóban forgó mű elemzése alapján kell eldöntenie, miképpen is fogja előadni a darabot. Előbb meg kell ismernie a zeneszerző nyelvét, meg kell hallgatnia Beethoven szimfóniáit, vonósnégyeseit, szonátáit, a Fideliót. Ezt az alapos és átfogó zenekultúrát sajátítottam el a zenekarokban töltött évek alatt. Puccini ugyan nem írt művet csellóra, de operái megismertették velem az olasz éneklést. Ugyanis minden hangszerjáték alapja az éneklés.

- Szereti az operákat?

- A legszebb darabokat adtuk elő a Metropolitan Operában. Nem mondom, hogy a napot egy Wagner-monológ meghallgatásával kezdeném, de a gyönyörű Wagner-műveket, például a Parsifalt nagy élvezettel játszottam és hallgattam. Amikor otthagytam az operát, megfogadtam, hogy egyszer beülök a csellisták közé az utolsó pulthoz, és végigjátszom A nürnbergi mesterdalnokokat. Sajnos erre nem került sor. Mozart operáinak cselekménye nem igazán kötött le, inkább csodálatos zenéje ragadott meg. Másfajta élményt nyújtott Menotti operája, A konzul, amely önmagában jó alkotás. A Broadway egyik színházában játszottuk nap mint nap, szombaton kétszer is. A százhúsz előadás már több volt, mint megerőltető munka. Megvettem a lemezt, és megfogadtam, hogy ha valamikor nagyon nyomorultul fogom érezni magam, akkor felteszem, hogy emlékeztessen azokra a borzalmas napokra. Ez volt a legrosszabb zenei élményem, annak ellenére hogy a zenekar tagjai fantasztikus művészek voltak.

- Melyik volt a legemlékezetesebb szólókoncertje?

- Lemezfelvétel volt, nem hangverseny. 1956-ban Dvořák gordonkaversenyét játszottam lemezre az EMI Angel stúdiójában, Londonban. A felvétel után azt éreztem, hogy minden további már csak ráadás. Bármi történik velem, nagy baj nem lehet, mert a Dvořák-concerto felvétele kész, és ezáltal bekerültem a zenetörténetbe. Mindig foglalkoztatott a kérdés - ez az egyik gyengeségem -: vajon meddig hat, meddig folytatódik mindaz, amit csináltam az életben. Ez válasz arra is, hogy miért tanítok olyan sokat. Akármilyen sikeres is egy koncert, a közönség előbb-utóbb abbahagyja a tapsot és elhagyja a termet. A tanítás eredménye viszont több nemzedék játékára és munkájára is kihat.

- Ötször vette lemezre Bach csellószvitjeit. Miben különböznek az egyes felvételek?

- Csak négy és kétharmad alkalommal, hiszen az első felvételen csak négy darab hallható. Ezeket éjjel rögzítették egy New York-i templomban. Bartók Péter, a hangmérnök szőnyegeket akasztatott a falakra a rossz akusztika miatt. Bach szvitjeit egy aranybányához hasonlítanám, mindig felfedezek valami újat bennük. Az első felvételek folyamán megpróbáltam úgy játszani, hogy semmi kifogást ne lehessen felhozni technikai tudásom ellen. A kritikusok nem ugyanazt hallják: az egyik gyorsnak, a másik lassúnak találja az előadást. De a magas technikai színvonalat nem lehet kritizálni. Ez viszont azzal jár, hogy ha csak egyetlen hangot nem játszom tisztán, rögtön észreveszik. A későbbi felvételekben a tételek jellege közötti összefüggésre helyeztem a hangsúlyt. Egyes tételeknek tánckarakterük van, másoknál az elmélkedő jelleg dominál, és akad olyan is, amelyben a kettő vegyül egymással. Két szvit kivételével a hangnem változatlan. Megpróbáltam tehát a kontrasztokat hangsúlyozni, főleg azért, hogy ne csak ugyanazokat a hangokat érzékelje a hallgató. Az utolsó felvételnél jobban előtérbe került az, amit a zene átlós, emocionális elemének neveznék, a vízszintes, vagyis melodikus és a függőleges, azaz a ritmikus és harmonikus vonalakkal szemben. Az érzelmi tartalom a hangszínárnyalatok révén jelent meg.

- Úgy találtam, hogy az utolsó felvétel vidámságot és életörömöt sugárzott.

- Látja, ahányan vagyunk, annyifélét hallunk. Sok függ attól, milyen elképzelésekkel közeledünk a zenéhez és az előadáshoz. Ezen a felvételen talán jobban kidomborodnak a táncos karakterek. Pedig a felvétel előtt egy kínai komponista új szerzeményét gyakoroltam, és egy rossz mozdulat következtében kificamodtak a kezemen az ízületek. Pokoli fájdalmakkal játszottam, ön mégis örömöt hallott. Lehet, hogy azért keltett a felvétel olyan kedvező benyomást, mert valóban örültem, hogy a fájdalmak ellenére el tudtam játszani a szviteket? A felengedett vidámság benyomását az is okozhatta, hogy van az ember életében egy pont, amikor már semmit sem kell bizonyítania. Semmi sem korlátozza abban, hogy önmaga legyen.

- Mi a véleménye Bartók utolsó művéről, melyet szintén CD-re vett?

- Őszintén megvallom, hogy az én Bartók-neveltetésem sokáig tartott. Lassan barátkoztam meg a műveivel. 1950-ben meglátogatott New Yorkban Serly Tibor, és elhozta az általa befejezett Brácsaverseny csellóváltozatát. Említette, hogy Bartók tervezte a letét elkészítését. Akkoriban azonban még nem koncerteztem, és egyébként is, öt éven át csak William Primrose játszhatta a művet. Harminc évvel később kottát kerestem egy bloomingtoni boltban, és kezembe került a Bartók-Serly-szerzemény. Először egy rendkívül tehetséges karmesterrel, Joó Árpáddal játszottam el a csellóváltozatot a kanadai Banffben. Nem tökéletes a mű, hiszen néhány helyen gondok vannak a hangszereléssel. Én is változtattam itt-ott a zenekari hangzáson, hozzátettem például egy üstdobütést a jobb befejezés érdekében. De csodálatos elemeket is tartalmaz a partitúra. Megérdemelné, hogy gyakrabban adják elő. Főleg a lassú rész teremt szinte földöntúli hangulatot. A csellóváltozatot még nem mindenhol ismerik el. Bárhol léptem is fel vele, mindig bocsánatot kértem a mélyhegedűsöktől, amiért "elloptam" tőlük ezt a kompozíciót.

- Előfordul-e, hogy játék közben enged a pillanatnyi benyomásoknak, és eltér megszokott előadásmódjától?

- Létezik egy félreértés az improvizációval kapcsolatban. Improvizálni annyit jelent, hogy az előadó előkészít egy széles palettát, és választ belőle. Választását meghatározza a terem akusztikája, a hallgatók által megteremtett légkör, a hangszer állapota. Mindezek a tényezők befolyásolhatják egy frázis érzelmi jellegét, vagy például azt, hogy középponti vagy feloldó szerepet kap. A megoldásokat azonban a zenész egyszer már kipróbálta. Az adott helyzet felmérése alapján dönti el, melyiket is veszi elő.

- Kritikusok gyakran említik az úgynevezett "Starker-hangot". Hogyan határozná meg ezt a hangzást?

- A hang tiszta, fókusza van. Mintha csak egyetlen iránya volna, nem folyik szét. Ezért fordul elő időnként, hogy a hátul vagy a terem közepén helyet foglaló hallgatók meg vannak döbbenve, milyen hangosan játszom, míg a szélen ülők épp az ellenkezőjét állítják.

- Miben különböznek hangversenyei a lemezfelvételektől?

- A lemezfelvételnél tökéletesek a feltételek. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy egy adott korszakban a darabról kialakított részletes elképzeléseimet megvalósítsam. A felvételt úgy is lehet tekinteni, mint testamentumot az utókor részére. A lemezen nincs és nem lehet elvétett hang, hiszen az minden meghallgatáskor visszatér, és nagyon zavaró lehet. A koncerten a pillanatnyi általános benyomásaimat közlöm. Ott egy-két hang elcsúszhat, hiszen nincs rögzítve.

- Mi vonzotta a gordonkához?

- A legcsábítóbb dolog ebben a hangszerben az, hogy a zenész emberi hangot képes megszólaltatni. Meg vagyok győződve arról, hogy a zeneszerzők nem hegedű-, mélyhegedű- vagy csellóversenyeket írtak (hacsak véletlenül nem azon a hangszeren játszottak). Énekhangot vagy zenekari hangzást hallottak. Amikor tehát egy csellóversenyt játszom, arra törekszem, hogy kihozzam a csellóból ezt a kétfajta hangzást. Sosztakovics csellóversenyeiben a fúvós hangszerek fontos szerepet játszanak. Amikor a cselló ugyanazt a témát játssza, mint a kürt, akkor bizony utánoznom kell a kürt hangzását.

- Mivel foglalkozik a zenélés és a tanítás mellett?

- Szeretek úszni. Fiatalon sokat kártyáztam. Később Sebők Gyurival gyakran biliárdoztunk. Vagy százötven kötet áll a polcomon, amit szeretnék még elolvasni. Szívesen veszek a kezembe történelmi könyveket. Olvasásuk közben néha rádöbbenek, hogy bizony a mainál rosszabb korszakokat is átéltek már az emberek. A jól megírt életrajzokat is kedvelem, de ez nem jelenti azt, hogy a nagyok élete feltétlenül elismerést vált ki belőlem.

- Miért?

- Csodálattal töltenek el a művészek eredményei, de mint emberek egyáltalán nem biztos hogy az átlag fölé emelkednek. Sőt!

- Miért szorgalmazzuk akkor a művészeti nevelést?

- Azáltal, hogy valaki már korán zenélni kezd vagy más művészeti ágban tevékenykedik, jelentősen megnő az esélye, hogy jobb ember lesz, megtanul helyesen gondolkozni, érzéseit megismeri és kifejezi. De a magas fokú művészi kultúra egyáltalán nem jelenti azt, hogy valaki automatikusan kitűnő jellem vagy egészséges és kiegyensúlyozott lelkületű egyén is. Ismerek egyetemi tanárokat, akik annyira szűk területen dolgoznak, hogy fogalmuk sincs, mi történik a világban. Szaktudásuk a végcél.

- A nagy kérdéseket sem teszik fel?

- Kevesen veszik tudomásul például a végtelen létezését.

- Ezt valóban nehéz elképzelni.

- A zenei szépet és igazat azonban csak a végtelen elképzelése által tudjuk megérezni.

- Tervei?

- Hosszú távú terveim már nincsenek. Ameddig itt vagyok, elégedetten nézem unokáim egészséges fejlődését. Április 18-án Chicagóban léptem fel egyik unokámmal, Alexandrával, Saint-Saëns La Muse et le poète című darabjában. Nem ismerek a zenetörténetben olyan hangszeres művészt, aki valaha is az unokája társaságában lépett volna pódiumra.