Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 19. oldal
Porrectus:
Korrespondenz - régmúlt és ma között
 

OFFERTORIUM
JOHN BULL, WILLIAM BYRD, JENEY ZOLTÁN, JOSQUIN, KONDOR ÁDÁM, LANDINI, MACHAUT, OCKEGHEM, SÁRY LÁSZLÓ, SOÓS ANDRÁS, VIDOVSZKY LÁSZLÓ MŰVEI
TRIO LIGNUM
(Klenyán Csaba, Rozmán Lajos - klarinét, basszusklarinét, Lakatos György - fagott)
Közreműködik: Mizsei Zoltán - ének
BMC 090
"Ha az ember fát ültet és szeretettel gondozza, közelebb kerülhet a halhatatlansághoz. Szerteágazó gyökerei egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak az anyaföld szívébe. A lombozat, korona pedig kiteljesedik, és az életet adó napfény felé tör."

A Trio Lignum új, a BMC-nél megjelent lemezének kísérőfüzetében olvashatók ezek a sorok. Hozzátehetjük rögtön: egy fa gyökérzete rendszerint ugyanakkora kiterjedésű, mint a lombozat, a kettő nagyjából egyszerre növekszik. A magasban való fejlődést a mélybe hatolás kíséri, alapozza meg. Napjaink zeneművészete mintha ugyanezt a biológiai törvényt példázná. Az előrehaladással együtt fedezzük fel egyre jobban a múltat. Emlékszem rá, amikor először hallottam Machaut híres "Ma fin..." szövegkezdetű rondóját egy angol könyvsorozat ötvenes években készült lemezmellékletének felvételén, elborzadtam. Ilyen szerencsétlenül csúnya zenével érték be eleink az 1300-as években? A bátor előadók szemlátomást (bocsánat: fülhallomást) semmit sem tudtak kezdeni a szólamokkal. Elkántálták-eljátszották, ahogy tudták: őrültségnek hangzott az egész. Azóta magam féltucatnyi felvételt ismerhettem meg. Egyre jobbakat. Az egyiken táncosnak hatott a muzsika, a másikon finomabban szólt, a harmadikon egész tetszetősen. Ám csak most, a két klarinétos (Klenyán Csaba, Rozmán Lajos) és a fagottos (Lakatos György) előadásában éreztem úgy először, hogy a darab nem csupán bizarr kísérlet a rákformával, hanem igazi, vérbeli muzsika.

Kétszer is elhangzik az új CD-n. Ezzel kezdődik a műsor, és ezzel is zárul, mintegy szemléltetve a furcsa szöveget, pontosabban annak kezdősorát: "Ma fin est mon commencement et mon commencement est ma fin" ("Végem a kezdetem és kezdetem a végem"). Nem kétséges, ez a sor egyfelől vallásfilozófiai indíttatású, másfelől nem más, mint a rejtvénykánonként lejegyzett kompozíció használati utasítása. Vedd az első szólamot, játszd oda-vissza, ebből alakítsd ki a másodikat, amely eleve fordítva olvasandó. És van még egy harmadik is, amely ugyancsak visszájára fordul, de csak háromszor - szabad fordításban nagyjából ennyit közöl a teljes textus. Az utóbbi mondatból következtethető ki, hogy a mű a középkori rondó bonyolult szerkezetének megfelelően játszandó. Klenyán Csabáék nem rondónak játsszák, és egy szigorú zenetudós ezt akár hibának is tarthatná. A felvételen előbb csak az alapszólamot halljuk, rögtön megfordítva is. Majd kétszólamú rész következik (az alapszólamot rákja kíséri), végül a háromszólamú szerkezet. Magyarán mondva: a rondóformának csak az első szakasza fut le, az viszont önkényes egy- és kétszólamú bevezetővel. Hogy Machaut korában ezt pontosan így nem szólaltatták meg, arra mérget lehet venni. De kit érdekel ez a fajta pedantéria, ha a dallam végre élő, lélegző egységként hangzik? Kit érdekel az, hogy Machaut idejében nem volt klarinét és fagott (csak ezek távoli elődei létezhettek), ha a hangzásvilág megejtően szép? Szöveg nélküli, hangszeres előadásban a teljes rondót eljátszani amúgy is felesleges, hiszen annak az a lényege, hogy a kétféle zenei "sor" más és más szöveggel ismétlődik.

Ebben az interpretációban Machaut zenéje úgy hat, mintha mai komponista alkotása volna. A mai komponistáké pedig többnyire úgy, mintha régiek volnának. Semmi sincs itt a kortárs zene agresszív fülsértéseiből. Azok a darabok, amelyeket az előadók kiválasztottak, azt szemléltetik, hogy a jó zene örök törvényeknek engedelmeskedik. A különbség csak felszíni. Az egyik műben a szólamok rendre kvintekben-oktávokban vagy dúr és moll hármashangzatokban-szextakkordokban csengenek össze, a másikban érdesebbek a hangzatok. A lényeg azonban itt is, ott is az, hogy a musica instrumentalis a maga módján a musica mundana "zenéjének" tükörképe: a világmindenség "szép" rendjét teszi az ember számára átélhetővé. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a komponista mintegy a háttérbe húzódik. Nem tagadja meg ugyan egyéniségét, de nem az "önkifejezést" tartja fontosnak.

Az új CD-n hallható kortárs magyar alkotók többé-kevésbé ezt az elvet látszanak követni. SÁRY LÁSZLÓ Kromatikus játéka a szó legnemesebb értelmében játék (vagyis nem nélkülözi a komolyságot). Diatonikus, egészhangú, majd kromatikus skála adja a vázat, ehhez társulnak a színező hangok. Az egyik szólam: maga a kérlelhetetlen törvény. A többi az élet véletlenszerűségét adja hozzá. Hasonlóan "játékosnak" érzem az öthangú darabot is (Five repeated). A pentachord öt foka szól végig - mindig másképp és mégis ugyanúgy.

SOÓS ANDRÁS Verba mea című darabjának alapja tizenkéthangú rendszer. Pontosabban szólva olyan háromszólamú szerkezet, amelyben mind a három szólam négy-négy hangot permutál (a fagott a b-a-c-h hangokat, csak nem azonos oktávfekvésben, a másik kettő ennek transzponált változatait). Minden hangfajta csak egy bizonyos oktávfekvésben szól. Mintha egy képzeletbeli, teljes valójában soha fel nem hangzó Mutterakkord kivágatait hallanánk. Webern op. 21-es Szimfóniájának első tételére gondolhatunk.

JENEY ZOLTÁN Quand j’étais jeune, on me disait című művének címe csalóka: látszólag régi francia-németalföldi chansonokra utal. A hangzás azonban inkább modernizált faux-bourdon: a szólamok egyszerre mozognak, a fődallamot két társ szinte árnyékként kíséri. A kora reneszánsz faux-bourdonnal ellentétben azonban fő- és mellékszólam közt sehol sincs merev párhuzam, a távolság véletlenszerűen alakul.

VIDOVSZKY LÁSZLÓ Berceuse canonique-ja első hallásra engem a "középkori avantgárd"-nak nevezett rövid korszak talányos művészetének világára emlékeztetett. A második és harmadik meghallgatás, politikusok nyelvén fogalmazva, nem erősítette meg, de nem is cáfolta ezt a benyomást.

KONDOR ÁDÁM egy átirattal és két eredeti kompozícióval képviselteti magát az új CD-n. Az eredeti darabok közül a Gegen címűt minden szempontból ideillőnek érzem. Sejtelmes idézetekben bővelkedő, izgalmas hangzású, mikrohangközökkel is ügyesen élő kompozíció ez (mindjárt az elején a Sacre kezdőmotívuma dereng föl a háttérből). A Der Richter viszont kilóg a sorból. Nem csak azért, mert ez az egyetlen szöveges darab. Az énekes közreműködővel semmi baj sincs, Mizsei Zoltán ugyan nem szólista alkat, de tisztességesen teljesíti feladatát. A prozódiai ügyetlenségeken azonban nem segíthet. Egy percig se hiszem, hogy vokális művet csakis a kodályi-bárdosi prozódia szellemében szabad alkotni. Stravinsky egészen másfajta elveket követett, olykor ragyogó ötletekkel "törte kerékbe" a nyelvet (lásd a Mise Sanctusát). Mégis: vannak abszurdumok. Német nyelvű darabban a "ge" kezdetű szavak első szótagja nem lehet hangsúlyos. Ha az, a dolog nevetségesen magyarossá, kínossá válik. Nehéz kitalálni olyan "zenei" (dallami) törvényszerűséget, amely ezt a nyelv elleni merényletet indokolná. Kondor nem is talál effélét.

A sokféle "régizene" közül - az említett Machaut rondó mellett - John Bull In nominéjának bámulatosan friss, üdén ritmikus előadását emelném ki. És a csodálatos Ockeghem-chansont, a Ma maitresse-t. Aki ismerkedni akar az új lemezzel, ezekkel kezdje.

Eötvös Péter
 
IMA
VEGYES KARRA ÉS ZENEKARRA,
WEÖRES SÁNDOR
ÉS GERHARD RÜHM SZÖVEGÉRE
 
KOZMOSZ - KÉT ZONGORÁRA
 
KORRESPONDENZ
- JELENETEK VONÓSNÉGYESRE
WDR Rundfunkchor és Sinfonieorchester, Köln
vezényel: Sylvain Cambreling
Andreas Grau és Götz Schumacher - zongora
Pellegrini Vonósnégyes
BMC 085
 

Már javában fogalmaztam e recenzió bevezető sorait, amikor jött a hír: az idei MIDEM-en (Kocsis Zoltán mellett) Eötvös Péter és a BMC Kiadó kivételes elismerésben részesült. Sokszor szkeptikus vagyok a különféle díjakkal szemben (túl sok van belőlük és túl sokszor szól bele adományozásukba a politika), ez esetben azonban azt kell mondanom, a legméltóbbakat illette a nemzetközi elismerés. A lemezcégről legyen elég annyi - ez most nem a reklám helye -, hogy kedvelem CD-iket (eltekintve a borítótól és ismertetőtől, amit rendszerint feleslegesen, zavaróan formabontónak tartok). Hogy Eötvös valóban korunk egyik vezető mestere, arról könnyen meggyőződhet az, aki meghallgatja az IMA fedőnevű hatalmas kompozíciót. (A cím nagybetűkkel szerepel a borítón, már szinte hallom, amint anglomániás világunkban valaki áj-em-éj-nek ejti). A darab voltaképp a bibliai teremtésmítosz bevezető mondataira készült - csakhogy a veretes sorokat ezúttal Weöres Sándor képzelt nyelven való "fordítása" helyettesíti. Mindehhez Gerhard Rühm csupa különálló szótagból felépülő "halandzsa"-verse társul. Csak csodálni tudom Eötvös leleményét. Fantasztikus hangzásokat teremt. A kezdet szinte kínzó várakozásérzetet kelt. Nincs káosz, nagyjából ott indul a mű, ahol A Rajna kincse teremtés-zenéje: az isteni "hang" életre hívja zengő társait. Nem feltétlenül a felhangsor törvényei szerint (ahogy Wagner alakítja kezdetben a maga kozmoszát), és semmiképp sem filmzenés, elektronikus receptek módján. Ám ebből is, abból is van valami. Eötvös pontosan tudja, meddig érdemes elmenni a hatásosság érdekében, hol kezdődne az üres hatásvadászat. Hihetetlen erő van zenéjében. A hallgató parányi porszemnek képzeli magát, úgy árad rá az energia. Eötvös mélységesen tiszteli a zene legapróbb alkotóelemét, a hangot. Nem ír le kottafejet, amely veszendőbe menne az előadás során. Művének minden pillanata kontrollált, akusztikai értelemben mindegyik pillanat csodálatosan hangzik. Nem hiszem, hogy sok komponista akad mellette, aki ennyit tud ma a hangzások természetéről (ha mindenáron neveket kellene sorolnom, nem telne ki a fél tucat sem). Dramaturgiai ösztöne sem hagyja cserben: a legjobbkor váltja a pianót a lehengerlő fortékkal és viszont.

A CD-n hallható másik két kompozíció közül a Kozmosz zenei anyaga eredetileg 1961-ben készült. Alig hihető, hogy egy fiatal (17 éves!) magyar muzsikus ebben az időben ennyire újszerű muzsikát vetett papírra. A Korrespondenz című, három részes, 1992-93-ban keletkezett vonósnégyesről Theodor Wiesengrund-Adorno bizonyára ugyanazt mondaná, amit Alban Berg Lírikus szvitjéről, hogy tudniillik négy vonós hangszeren életre keltett "látens opera". A "librettó" Wolfgang és Leopold Mozart levelezésének kiragadott mondataiból áll öszsze. Döbbenetes ez a levelezés. A fiú mást sem akar, mint fondorlatos módon becsapni és megnyugtatni az apát, ám hiába: a ravasz Leopold mindig átlát a szitán, mindig felteszi a kellemetlen kérdéseket. Okos ember. Fölénye meggyőző volna ügyetlenül hazudozó nebulójával szemben, ha nem volna néha oly szánalmas és kicsinyes. Elképesztő, hogy felesége haláláról értesülvén képes megkérdezni: "de miért épp egy szombati napon?" Hogy a zene mennyire híven követi a szavakat - nem tudom. Hallgatója válogatja, ki hogyan érzi. A "szombat" hangszeres megfelelőjét, bevallom, magam nem fedeztem fel. De azt igen, hogy a kompozíció hallatlanul drámai, változatos, s kétségkívül "beszédes". A Pellegrini Kvartett kiválóan adja elő. És a másik két opusz előadásáról is csak elismeréssel szólhatok. A Kozmosz két zongoristája Andreas Grau és Götz Schumacher, az IMÁ-ban a kölni Rádiózenekar és -kórus jeleskedik, Sylvain Cambreling vezényletével.


A Trio Lignum: Klenyán Csaba, Rozmán Lajos és Lakatos György
Huszti István felvétele


Eötvös Péter
Huszti István felvétele


Yasar Meral és Bachman Gábor terve