Muzsika 2004. március, 47. évfolyam, 3. szám, 6. oldal
Devich Márton:
Egy porszem csupán
Sólyom-Nagy Sándor a szerepeiről, Bayreuthról, a hitről és az idő múlásáról
 

- Az éneklés könnyebb számomra, mint a beszéd - a betegségem óta. Mert, bármily hihetetlen, a bal hangszalagom nem mozdul... A jobb azonban átköt, és ennek köszönhető, hogy tudok énekelni, mintha mi sem történt volna. De a beszéd, az nehezebb lett - mondja Sólyom-Nagy Sándor operaénekes az interjú elején. A Kossuth-díjas, kiváló művész Gyökerek, ágak, levelek címmel 1993-95-ben lejegyezte pályájának, életének addigi történetét. Tíz esztendővel ezelőtt úgy vélte, hogy már sem az életben, sem a színpadon nem fognak vele nagy dolgok történni. Ma azonban mégis másképpen látja a világot, mint akkor.

- Mi változott meg?

- Valami bennem. Sok mindent lazábban veszek, kivéve a színpadot. Igaz, már kifelé kacsintgatok róla - nehezebben viselem a próbákat, a rengeteg macerát -, de az előadáson nincs lazaság. Ott százszázalékosnak kell lenni, és a tűz, hogy erre törekedjek, máig megvan bennem. Arról is írtam visszaemlékezéseimben, hogy sosem szerettem mellébeszélni. Akik ismernek, tudják, gyűlölöm a hazugságot. Emiatt be is vertem sokszor a fejem - erről is vallottam már. De ma úgy gondolom, hogy még annyira sem érdemes szépíteni a dolgokat, mint ahogyan azt a könyvemben itt-ott megtettem. Az élet kegyetlenül kijózanítja az embert. Már nem tartok senkitől és semmitől.

- Pedig egyre nehezebb őszintének lenni.

- Nem hiszem. Ugyan miért?

- Olyan a világ.

- Lehet, hogy fiatalabban én is így gondolnám. De kettővel túl a hatvanon már nem.

- Az őszinteség és a szókimondás előrébb vinné az ügyeket? Mondjuk az Operaháznak segítene, ha mindenki az igazat és csakis az igazat mondaná?

- Ebben nem vagyok biztos. De én legutóbb, az igazgatóváltáskor is őszintén és nyíltan elmondtam a véleményemet...

- ... merthogy - köztudomású - korábban kacérkodott is a főigazgatói poszttal.

- Bevallom, nagyon szerettem volna az intézmény vezetője lenni. Jelentkeztem. Másképp alakultak a dolgok, ez a hajó elment.

- Szerintem ha felhúzták is az új vitorlákat, még a kikötőben áll.

- Bármit hozhat a jövő, de én magamtól már nem pályázom az igazgatói székre. Nem teszek lépéseket. Ha kérik a tanácsaimat, szívesen segítek. Bejártam a világot, Európa nagy színházait, huszonkét éven át énekeltem Bayreuthban. Kiváló művészekkel "lélegeztem együtt" számos produkcióban, ettünk, ittunk, mulattunk, és kegyetlenül pontosan dolgoztunk. Rengeteg tapasztalatot szereztem, és úgy érzem, tudnék ezt-azt adni a színháznak. Igen, kiálltam Szinetár Miklós mellett, örülök, hogy most ő az igazgató, de attól még sok kapkodást, sok megoldandó problémát látok az intézmény belső, mindennapi életében, melyekre tudnék megoldást. Mindenekelőtt emberibb hangra lenne szükség a társulatban, mert a művészek lelke nagyon érzékeny.

- Ugorjunk a gyökerekhez: ha jól tudom, katolikusnak és reformátusnak is megkeresztelték. Mi ennek a története?

- Édesanyám mélyen hívő katolikus volt, édesapám nagy református. Ma már megdöbbentőnek hat: tizenkét évig udvarolt anyámnak, akinek a családja végül "megadta magát". A születendő gyermekek nemük szerint követték volna a szülők vallását. Két nővérem katolikus lett, egyre szenvedélyesebb lelki-vallási viták dúltak otthon, aztán jöttem én... Kitűzték a keresztelő napját a református templomban, de édesanyám egy "csellel", mint "vészhelyzetben lévő" gyermeket, reggel otthon titokban megkeresztelt katolikusnak. Aztán annak rendje-módja szerint a templomi szertartás is lezajlott. Amikor ez kiderült, óriási botrány lett belőle, de tény: így lettem katolikus. Később, 1966-ban, amikor nősülni készültem, dr. Nagy Ferenc pécsi helynök - tekintettel a "bizonytalan" helyzetre - az esküvő előtt újra megkeresztelt a budapesti Egyetemi-templomban.

- Hívő keresztény?

- Mindennap bemegyek a templomba. A betegségem óta. Azelőtt a vasárnapi szentmiséken kívül is be-beszaladtam gyakran, akár csak öt-tíz percre, elbújni az emberek, a város zaja elől, de azóta naponta. Nemcsak azért, mert hálás vagyok Istennek, hogy meggyógyított, hogy dolgozhatom, hanem azért is, mert tudom, az életünk is csak kegyelemből van.

- Hogyan lett operaénekes?

- Annak születtem. Kicsi koromtól kezdve szerettem, ha szól a rádió, emlékszem, azonnal a szoba közepére perdültem és vívóállásba helyezkedtem, amikor megszólalt Hacsaturjan Kardtánca... És ha megszólalt bármilyen ének, ária, én is énekeltem. Ha nem értettem a szöveget, költöttem hozzá. Egyre többet énekeltem, még mutálni is elfelejtett a hangom. Tizenhárom évesen vígan elénekeltem a Bánk bán Bordalát vagy a Háryból a Toborzót. Másik nagy szenvedélyem a sportolás volt, a foci, az atlétika, a kézilabda. De a lelkem mélyén színpadra vágytam. És éreztem, hogy teste, súlya van a hangomnak. Volt egy zongoránk, kicsit kopott, de kellemes, "barna" hangzású. Azon tanultam zongorázni. Sajnos idő előtt abbahagytam.

- Miként lehetett kitörni szülővárosából, az akkor még nagyközségi rangban lévő Siklósról?

- A Pécsi Nemzeti Színház volt a legközelebb. Gondoltam, bemegyek, megmondom, hogy Nagy Sándor vagyok, és énekelni szeretnék. De az is megfelel, ha beraknak a kórusba vagy felvesznek statisztának. Az is jó nekem, ha csak egy pohár vizet kell a színpadra vinnem.

- Furcsán nézhetett az, aki ezt végighallgatta!

- Nem nézett sehogy, mert erre az "előadásra" persze nem került sor. Másképp történtek a dolgok. Érettségi után dönteni kellett: hogyan tovább. A budapesti Zeneakadémián tehetségkutató meghallgatást hirdettek. Felutaztam a próbaéneklésre. A Germont-áriát kérték - kíséret nélkül. (Úgy tanultam meg, hogy állandóan Svéd Sándort hallgattam.) S megtörtént a csoda: felvettek. Két év előkészítőt jártam, hiszen még kottát sem tudtam olvasni. Később a főiskola öt évét négy év alatt elvégeztem.

- Belejött a kottaolvasásba.

- Igen, a muzikalitás sokat segített. De ma sem az erősségem, hogy bármit elsőre lapról lefütyüljek. Nagyon odafigyelve, komolyan nekiülve, aprólékosan, a zongoránál pötyögtetve tanulom a szerepeket, műveket mind a mai napig. Addig pucolgatom az áriát, amíg nem lesz tökéletesen tiszta. A lassabb tanulásnak viszont nagy előnye, hogy amit az ereibe csöpögtet az ember, többé nem felejti.

- Hogyan lett Nagy Sándorból Sólyom-Nagy Sándor?

- Hétköznapi okokból. Édesapám vitéz volt - ma már én is az vagyok, és büszke is vagyok rá. De vitéz Nagy Sándor mégsem lehettem azokban az években! Viszont Nagy Sándor sem maradhattam, ezen a pályán lehetetlen. Hányszor dicsértek meg vagy húztak le kritikákban mások helyett a névazonosság miatt! Olyan is előfordult, hogy valaki véletlenül felvett helyettem honoráriumot a Magyar Rádióban. Máskor meg azzal fogadtak az ismerőseim, nem is tudták, hogy én díszleteket tervezek a tévében... Édesapám édesanyja Sólyom volt - így ezt az előnevet vettem fel 1972-ben.

- Kiktől tanult a legtöbbet?

- Maleczky Oszkárnak azt köszönhetem, hogy az első két zeneakadémiai évben elfogadott engem, hagyta, hogy bontogassam a szárnyaimat. Buzdított, és jókat beszélgettünk. Sose felejtem el kedves megállapítását: "Nagyon szép »medzávócséid« vannak, Nagy Sándor!" Oszi bácsinak nem derogált, hogy Kossuth-díjas művészként is beálljon Marci kocsis apró szerepébe. Tőle tanultam alázatot. És tessék, legutóbb én vállaltam ugyanígy ugyanezt, Marci kocsist a Háryból - örömmel.

- Ha jól tudom, Kutrucz Éva lendítette tovább.

- O akkortájt érkezett Budapestre Szegedről, és fantasztikus pedagógus volt. Csupa zene és intelligencia! Mindent tudott az operáról, az éneklésről. O szerettette meg velem a dalirodalmat. Brahms, Schubert, Schumann, Wolf dalait, a franciákat. Szóval tőle rengeteget kaptam.

- Mikor állt először az Operaház színpadán?

- Még zeneakadémista voltam, amikor szerződéssel szerepet kaptam Mihály András Együtt és egyedül című operájában. De előtte, 1964. december 11-én, tehát majdnem pontosan negyven évvel ezelőtt Ceprano grófot énekelhettem a Rigolettóban. Svéd Sándor volt a címszereplő. Odamentem hozzá bemutatkozni (nem volt szokás, híre ment még a titkárságon is, hogy van itt egy fiatal énekes, aki mindenkinek bemutatkozik), mire ő felhúzta a szemöldökét: "Fiam, már itt vagy a »sínháznál«? »Nehézs«« pálya!"

- És melyik volt az a szerep, amely meghozta az igazi sikert?

- Az első évadban elénekeltem a Hunyadiból Cilleit, a Parasztbecsület Alfióját, az Öreg papot A varázsfuvolában, majd decemberben jött egy óriási előadás, a nagy álom, a Tosca Orosz Júliával és Juan Oncinával, amelyben Scarpia lehettem - ez volt számomra az igazi debütálás. Felfigyeltek rám. De a legnagyobb iskolát az jelentette, hogy egészen ifjan körbejártam a környező szocialista országok operaházait. Szófiától Jerevánig, Prágától Berlinig, Plovdivtól Novoszibirszkig. Jagót, Nabuccót, Scarpiát, Escamillót, Rigolettót énekelhettem, méghozzá eredeti nyelven.

- A nyelvekkel könnyen barátkozott?

- Volt, amelyikkel könnyen, volt, amelyikkel nehezebben. Ami az eredeti nyelven való operajátszást, éneklést illeti, helyes dolog, de nem volna szabad átesni a ló túlsó oldalára. Manapság szinte kizárólag eredeti nyelven szólalnak meg a művek. Pedig a tanítás során is oda kellene figyelni a tanároknak arra, hogy a növendék értse, miről énekel. Fontos minden szó jelentését ismerni, hiszen mielőtt kiéneklünk valamit, meg kell jelennie az arcunkon is.

- Hogyan jutott el más égtájakra, Bécsbe, Münchenbe, Grazba?

- Kaptam egy nagy lehetőséget 1973-ban: a Toscában Leonie Rysanekkel énekelhettem. Azt hiszem, ő segített benne, hogy később meghívtak Jagót énekelni a bécsi Staatsoperba. James King és Teresa Zylis-Gara voltak a partnereim, Alberto Erede dirigált, ám az előadást lehúzták a kritikusok. Mégis elindította a nyugati meghívások sorozatát. És érkezett egy távirat San Franciscóból is: menjek öt Otello-előadást énekelni. Nagy csalódás volt, hogy Lukács Miklós - akinek egyébként sok jót is köszönhetek - nem engedett ki. Itthon teljesítettem kötelességemet a Salome előadásán - némi vigaszként ismét Rysanekkel.

- O volt a legkedvesebb partnere?

- O is - mert sokan vannak. Például Renata Scotto. Vagy Domingo, aki annyi tesz a lelkéből egy szerephez, hogy az fantasztikus. Ugyanakkor rendkívüli intelligenciával játszik és énekel. Ez a lényeg. Én is erre törekedtem egész pályámon. Vagy említhetem Sass Sylviát. Csodálatos Tosca! Ha háttal álltunk egymásnak a színpadon, akkor is tökéletes volt köztünk a kommunikáció. De másokkal is, nagyon sok nevet mondhatnék.

- Karmesterekkel, rendezőkkel?

- Velük is, például Ferencsikkel, akit nagyon tiszteltem. Komolyabb konfliktusom a rendezőkkel sem volt. Szeretem a jól átgondolt, de merész, újító előadásokat. Csak attól leszek mérges, ha a rendező a produkcióval "üzenni" akar. Meg ha hóember és benzines hordó szerepel a Don Giovanniban. Az operaelőadás akkor lesz igazi ünnep, ha megmarad a hagyományos keretei között. Jó megismerni, milyen bútorok, ruhák voltak abban a korban, amikor a darab játszódik. Ma már senki sem tudja például, miként hajol meg egy spanyol lovag.

- Önálló fejezet az életében, a pályáján Bayreuth.

- Wolfgang Wagnernak - aki mindig szívesen hangoztatja, hogy szereti a magyarokat, hiszen Liszt Ferenc volt a dédapja - fülébe jutott, hogy van egy ember Budapesten, aki jó Hans Sachsokat énekel. (Idehaza egyébként A Rajna kincse Wotanja volt az első Wagner-szerepem.) 1980-ban sürgöny érkezett Wagner úr aláírásával, hogy augusztus 5-én - sose felejtem el a dátumot - jelenjek meg Bayreuthban próbaéneklésre. Kérdeztem feleségemet, Imolát, vajon elmenjek-e, mire ő csak annyit mondott: normális vagy? Hát persze hogy elmentem és énekeltem! - Így kezdődött egy csodálatos, huszonkét éven át tartó periódus. Főként kisebb szerepeket kaptam, nem léptem előre, de ez nem okozott számomra csalódást.

- Mit énekelt?

- A nürnbergi mesterdalnokokban Hermann Ortelt, a Parsifalban a második Grál-lovagot, a Tannhäuserban Reinmar von Zwetert, a Trisztánban a Kormányost, a társulat tokiói turnéján az egyik nemest a Lohengrinben - ennyi. (Wagner úr kérésére Amfortasra is felkészültem, ha be kell ugrani, de nem került rá sor.) Tegyük hozzá, hogy 2002-ig 238 előadásról van szó, erre büszke vagyok. Fantasztikus élmények, nagy sikerek, nagyszerű kollégák, hihetetlenül pontos munka - egy varázslatos világban élhettem.

- Meg lehet röviden fogalmazni annak a csodának a titkát, amit úgy hívnak: Bayreuth?

- Nehéz, de talán arról van szó, hogy Wolfgang Wagner és csapata szigorú szabályok szerint, fegyelmet követelve, ám mégis baráti hangulatban, humorral, szeretettel és rendkívüli, személyre szabott odafigyeléssel tudja működtetni az ottani művészek közösségét. Mint egy nagy családot. Wagner úr mindenkinek atyai jó barátja, és név szerint tud mindenkiről mindent. Még a színpadi munkásokról is. Ez hihetetlenül jó, és művészi szempontból ihlető, termékenyítő légkört teremt. Még most is odafigyelnek rám, kapom az üdvözleteket, meghívókat.

- Szereti a formaságokat?

- Igen, és gyűjtöm a relikviákat, a különleges tárgyakat. A kertben 1999. november 19-én (!) kinyílt egy szép rózsa - levágtam és eltettem. De maradjunk az operánál. Lakásom falán függ például bekeretezve annak az oklevélnek a másolata, amelyet több mint száz művésztársammal írtunk alá Wolfgang Wagner nyolcvanadik születésnapjára, 1999-ben.

- Dolgozószobájában rengeteg más kincsre is bukkanhatunk. Bekeretezve egy nagy fotó: a zárókép az utolsó, 238. bayreuthi előadásról, a Mesterdalnokokból. Aztán a falon függ például a Kossuth-díj, meg a díszoklevél, hogy Siklós és a fővárosi XI. kerület díszpolgárává avatták. Vagy ez a fotósorozat, amelyen további különböző szerepeiben látható: Sólyom-Nagy Sándor tucatnyi arca. Végigszaladunk a fényképeken?

- ...Ez Falstaff, ez Almaviva gróf, Papageno, A köpeny Marcelje, Mefisztó - elég nagy siker volt -, itt Plácido Domingóval vagyok egy Aida-próbán, ez Amfortas, aztán A nürnbergi mesterdalnokok Pesten, Kónya Sándorral egy Jago, Rigoletto, Marcello a Bohéméletből - nagyon kedves szerepem -, itt Renata Scottóval vagyok a Toscában, ez Porgy, itt meg Luciano Pavarottival emelem a kelyhet ismét Amfortasként. Kedves barátaim készítették ezeket a felvételeket.

- Petur bánt nem találom.

- Pedig több mint százharmincszor énekeltem. Örömömre legutóbb a Bánk bán-filmben is.

- Ha még egyszer átélhetné valamelyik jelenetet, melyiket választaná?

- Hát... Falstaffot nagyon szerettem. Meg Rigolettót. Gyakran foglalkoztat a figurák elő- és utóélete. Mert a jelent is úgy értjük meg igazán, ha ismerjük a múltat, és van képünk a jövőről. Ki lehetett Rigoletto apja, anyja? És mi lesz vele Gilda halála után? Remek játék ezen morfondírozni. Az a szerep, amihez talán a legközelebb kerültem - pontosabban nem kellett hozzá közel kerülnöm, mert úgy éreztem, ez én magam vagyok, és ment szinte "magától" -, az Hans Sachs figurája. És ez a figura akkor jó, ha nincs benne mesterkéltség, sem hangilag, sem tartalmilag. Volt sok szerep, amelyben nem éreztem ilyen jól magam.

- És Jago, Scarpia? Könnyű gonosznak, gazembernek lenni?

- Bevallom, remek érzés... Minden emberben ott él a gonosz. Küzdünk ellene, megpróbáljuk legyűrni magunkban, hogy csak a jó érvényesüljön, de a színpadon meg lehet szabadulni ettől a küzdelemtől. Ott bárkit átejthetünk, még ölhetünk is. A valóságban csak a jóval lehet és szabad együtt élni. Pedig én is borzasztó csibész voltam. Azt mondják, hogy a szeretőt nem lehet megcsalni, de én még ezt is megtettem... Rajongok a nőkért. Egy szép ajak, egy szempillantás rendkívüli élményt jelent számomra, szinte nagyobb bűnnek érzem azt, amit ilyenkor átélek, mintha a hölgy valóban az enyém lenne. Az ember gondolatai mindig szabadok voltak, és azok is maradnak. Félreértés ne essék, második házasságomban már tisztán, boldogan élünk feleségemmel, aki jól ismeri és elfogadja bohémságaimat.

- Többször említette a betegségét. Mi történt, és hogyan épült fel belőle lelkileg?

- Utólag úgy vélem: biztosan megérdemeltem. A térdemet operálták, és érzéstelenítő injekciót kaptam a gerincembe. Valami nem volt rendben: megbénult egy idegszálam, mondhatni, szinte teljesen megnémultam. Orvostól orvosig rohangáltam, dr. Balázs Boglárka volt az, aki a leghatékonyabban segített. Gyakorolni, próbálkozni, gyakorolni, próbálkozni... Százhatvan szörnyű nap volt. Ma már egyértelműen úgy látom, hogy 1992. október 13-án Isten állított félre. Akkor értettem meg Nabucco imájában azt a mondatot, amit oly sokszor énekeltem: "...az ember egy porszem csupán". Kész őrület volt az az időszak, csapkodtam, a falat kapartam, rettenetes kínokat éltem át. Aztán 1993. március 22-én Isten felemelt. A zongoránál délután újra a hangomat próbálgattam. Szemben a kanapén Peti fiam ült és egyszer csak felkiáltott: "Apa! Ez szól!" Én már szinte észre sem vettem... Attól a naptól kezdve újra tudok énekelni. Csodának tekintem. Sőt, a magasságokat jobban bírom. Kicsit "elment" a hangom alja, de a felső regiszterben biztosabb lett.

- A tanítás mikor kezdődött az életében?

- A nyolcvanas évek közepén Kutrucz Éva megbetegedett, és megkértek, helyettesítsem. Akkor kóstoltam bele egy fél évig. Nem sokkal később újra hívtak. Végül is 1986 óta tanítok a Zeneakadémián. Pályám elején talán legyintettem volna egyet, ha felvetődik, hogy egyszer tanítani is fogok. Ma egész másképp látom ezt, már csak azért is, mert miközben oktat, rengeteget tanul az ember, amit elmagyaráz, az saját magában is jobban tudatosodik, fejlődik az énektechnikája, szakmai tudása.

- Ahogy múlik az idő...

- Felháborító! Legszívesebben megállítanám. Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy: nem kívánok "haladni a korral". Idegenkedem például a számítógépektől. Nem vagyok "21. századi ember". Viszont még annyi élnivalóm van! Boldog vagyok, hogy most is bőven jutnak szép feladatok. Nem szeretek az időre gondolni. Szinte hallom, ahogy a percek, az órák, napok elmúlnak, "koppannak" egy nagyot a lelkemben. Felkészültem rá, hogy egyszer abba kell hagynom a pályát, és hogy nem élek örökké, és egyiktől sem félek. Csak szomorú vagyok. Azért jó volna, ha még sokszor kelne fel a nap...


Ferencsik Jánossal



Felvégi Andrea felvétele


Próbán Luciano Pavarottival...


Mihály Andrással és Wolfgang Wagnerral


... és Renata Scottóval


Hans Sachs


Nabucco


Rigoletto - Kalmár Magdával


Amonasro és Radames: Sólyom-Nagy Sándor és Plácido Domingo


Vámos László és Lamberto Gardelli társaságában


Falstaff
Mezey Béla felvételei