Muzsika 2003. október, 46. évfolyam, 10. szám, 21. oldal
Péteri Lóránt:
Kis csalódás
Schönberg, Mahler, Zemlinsky, Schreker - a bécsi Arnold Schönberg Center időszaki kiállítása
 

Zenéről, de még zenészekről sem könnyű kiállítást rendezni. A zenét elsősorban hallani kell, egy kiállításon pedig - minden multimédiás lehetőség mellett is - elsősorban látnivaló dolgokat érdemes valamely elképzelés szerint felsorakoztatni. Zenei kiállítások tipikus tárgya a kotta a maga fizikai valójában: becses kiadás, szerzői vázlat, tisztázat vagy kézírásos bejegyzésekkel ellátott nyomtatott forma. Valljuk be, hogy a tetszőleges ponton kinyitott és üveg alá helyezett dokumentumok - minden nyilvánvaló érdekességük és információértékük mellett is - keltenek bizonyos frusztrációt a látogatóban. Míg egyesek előtt ezek forrásértéke sosem tárul fel maradéktalanul, addig mások azon boszszankodhatnak, hogy bár testközelben vannak az izgalmas kottákkal, mégsem kerülhetnek velük olyan bensőséges kapcsolatba, amit mondjuk a lapozgatás biztosítana.
Ami a kiállított tárgyakat és a felhasznált közvetítő eszközöket illeti, annyi megállapítható, hogy az Arnold Schönberg Center-béli prezentáció alkotói számoltak a műfaji nehézségekkel, s igyekeztek minél sokszínűbb befogadnivalóval ellátni az érdeklődőket. Annál inkább meglepett, hogy a sokszínűséghez nem társult olyan precizitás, amelyet egy nem is oly rég alapított, archívumi és kutatói funkciókat is ellátó intézmény rendezésétől elvárt volna az ember. Mindközönségesen úgy is fogalmazhatnék, hogy a témában rendelkezésükre álló, viszonylag gazdag dokumentációt a rendezők bizonyos hevenyészettséggel tárták elénk. Kételyeink azonban már azzal kapcsolatban is lehetnek, hogy vajon maga a téma elég lelkiismeretesen lett-e kitalálva.
A címet alkotó négy név ugyanis önmagában még nem válaszolja meg ezt a kérdést. Az persze nyilvánvaló, hogy ugyanahhoz a másfél nemzedékhez tartozó (Mahler 1860-ban, a többiek a hetvenes években születtek) osztrák-zsidó zeneszerzőkről van szó. Hogy az "osztrák-zsidó" identitás általában és a konkrét esetekben mit jelent(ett), s mennyiben kínálhat történeti és szociokulturális kontextust a szóban forgó zeneszerzői életművekhez, az például legitim és nem is érdektelen problémafelvetés lehetne. Annyi mindenesetre a kiállításból is kiderül, hogy e német kultúrájú muzsikusok szakmai és általános szocializációja, legalábbis többek között, az Osztrák-Magyar Monarchia városaihoz és intézményeihez, kiváltképp Bécshez kötődött. Az is világossá válik, hogy közülük annak a háromnak a sorsát, aki az 1930-as éveket is megélte, döntően befolyásolta az a tény, hogy a náci rezon alapján zsidónak minősült. Schönberg és Zemlinsky az amerikai emigrációt választotta, melybe az utóbbi halálosan belebetegedett; Schrekert még azelőtt vitte el az infarktus, hogy tervezett exodusát véghez vitte volna. A kiállítás mindazonáltal nem ezen a nyomon indul el. De nem is az a célja, hogy teljes szélességében és jelentőségében ábrázolja azokat a szövevényes baráti és rokoni kapcsolatokat, amelyek az 1900 körüli bécsi zenésztársadalmat összefűzték. Ebből a szempontból némileg esetleges is lenne a négy alak kiválasztása - Schreker a többiekhez képest mégiscsak outsider. Mindezzel szemben az Arnold Schönberg Center keze mintegy maga felé hajolt, s a kiállítás középpontjába azt a kérdést állították, hogy Schönbergnek milyen volt a viszonya a többiekhez - a két és fél termet kitöltő anyag részlegeit is ennek megfelelően alakították ki. E viszonyok persze nem voltak azonos jelentőségűek. Csoda-e, hogy a Mahler-szekció a kiállítás legérdekesebb, Schrekeré pedig a legjelentéktelenebb része?

A vizualitás-igény kielégítésében Schönberg persze hálás téma, hiszen a zeneszerző közismerten foglalkozott festészettel is. A kiállításon főként a közeli hozzátartozókról és barátokról készült portrékból kaptunk válogatást. Schönberg nem csak a szeretett és tisztelt, de ambivalens apa- (báty-) figurát, Mahlert örökítette meg némileg absztraháló arcképpel, de készített festményt a mesterének tekintett Zemlinskyről, valamint első feleségéről, vagyis Zemlinsky húgáról is. De láthattuk azt a fölöttébb mulattató, bár kissé naturalista képet is, amely a szerzőt és Zemlinskyt egy átkorhelykedett éjszaka után, az akut macskajaj állapotában ábrázolja. Nem igazán szerencsés, hogy a képek keletkezési dátumát a kiállításon nem tüntetik fel. Az is bosszantó, hogy bár a kiállításhoz hangzó mellékletet biztosítanak, amelyet minden látogató a maga igényei szerint használhat, annak egyes tételei nem felelnek meg a kiállított tárgyakon feltüntetett azonosító számoknak. Meglehetősen következetlenül kezeli a tárlat a bemutatott írásos dokumentumokat is - legnagyobbrészt Schönberg jegyzeteit, leveleit, fogalmazványait. Olykor az történik, aminek minden esetben történnie kéne: a nehezen olvasható, sűrű sorokkal teleírt kéziratoldalak mellett nyomtatott betűkkel is elolvasható a szöveg (az eredeti nyelvnek megfelelően német vagy angol fordítással együtt), s közlik a keletkezés vélhető vagy tudható dátumát, illetve apropóját. Leggyakrabban azonban ezek közül a segédletek közül hiányzik az egyik vagy a másik, de leginkább az egyik is és a másik is. Márpedig azt a látogatót, akiről feltételezzük, hogy elegendő érdeklődéssel és elszántsággal vág bele a kéziratok kisilabizálásába, nem kellene megfosztani attól, hogy azok filológiai hátteréről legalább minimális tájékoztatást kapjon.
Jó lenne tudni például, hogy pontosan mikor s milyen körülmények között kelt ki Schönberg oly ékes retorikával Bruno Walter Mahler-interpretációja, jelesül a 2. szimfónia egyik előadása ellen. Az erről tanúskodó angol nyelvű gépirat, amely "Bruno Walter von der Vogelweide" úgymond nagyképű, pompózus maestoso-alaptempóján és önkényes tempóváltásain élcelődik, szép dokumentuma annak, hogy a "mahleri örökség" értelmezésének kérdésében a legkevésbé sem volt összhang az eltávozott mester legközelebbi zenészbarátai (patronáltjai) között sem. Mindez persze csupán egyetlen momentum egy kiterjedtebb polémiából. Walter sosem rejtette véka alá a második bécsi iskola zenéjével szembeni teljes értetlenségét, s emellett irritálta az a megközelítés, amelylyel a Schönberg-kör kül- és beltagjai fordultak Mahler zenéjéhez. Alkalmasint sosem bocsátotta meg Alma Mahlernak, hogy a húszas években hozzájárult a befejezetlen 10. szimfónia vázlatainak közreadásához s az Ernst Křenek-féle előadási verzió megszólaltatásához. Mahlert a kompozíciós folyamat igen előrehaladott pillanatában érte a halál, ezért legalábbis elgondolkodtató az a tény, hogy Walter egész életén keresztül igyekezett nemlétezőnek tekinteni a monumentális torzót. A schönbergiánusok számára annál fontosabb volt a 10. szimfónia, amely - hogy leegyszerűsítve fogalmazzunk - még a Kilencediknél is radikálisabb és "expresszionistább". Mindezt azért hozom szóba, mert a kiállításon látni lehetett Alban Bergnek a mű első tételéről készített zongorakivonat-kezdeményét - amely meglehetősen jó színben tünteti fel mindazokat a fejtegetéseket, melyek a kései Mahler-stílus és Berg zenéje rokonságáról szólnak.
Ugyancsak értékes darabjai a kiállításnak azok a nyilvános előadásra szánt Mahler-átiratok, amelyek a Schönberg által alapított Zenei Magánelőadások Egyesülete számára készültek. Hogy a szimfonikus apparátusú műveket - így például a Vándorlegény-dalokat, a 4. szimfóniát vagy a Das Lied von der Erdét - kamarazenei átiratban adták elő, annak elsősorban persze gyakorlatias okai voltak. Az Egyesület hangversenyein csak kisebb létszámú együttest tudtak szerepeltetni. De az is nyilvánvaló, hogy egy olyan kamaraletét, mint amilyet például Schönberg készített a Das Lied von der Erdéről, nagyon sokat elárul arról, hogy az átíró számára mit jelentett a másik komponista zenéje - sokkal többet mindenesetre, mint egy egyszerű zongorakivonat. A Schönberg-féle Das Lied első tételéhez egyébként hangzó illusztrációt is kap a látogató. Más kérdés, hogy az igazán akkurátus megoldás az lett volna, ha az eredeti változatot is meg lehet hallgatni, s mind a kettőt mód volna partitúrából végigkövetni. Akárhogy is, Schönberg átirata, a Mahlerénál kevésbé színes, némileg lecsupaszított, de választékos hangszerelés segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a mű textúrája milyen biztos kézzel, s milyen koncentráltan lett felépítve; és hangzó élményünkké válik annak a rafinált és végtelenül artisztikus bécsi kamaraszimfonizmusnak az ideája, amelynek jegyében a két életmű egy adott pillanatban nagyon is közel került egymáshoz.
Schönberg személyes Mahler-kultusza - s ezt a kiállítás gondosan dokumentálja - sosem vált a hasonló spirituális apa-fiú viszonyokra jellemző, külső szemlélő számára feszélyező gyakorlattá. Schönberg több ízben is tanúságot tett arról, hogy Mahler zenéjéhez hosszú úton jutott el a század első éveiben, s azt sem tagadta, hogy 1925-35 között újból eltávolodott ettől a zenétől: vagyis nem rutinszerű hódolattal, hanem valóban intellektuális ember módjára viszonyult ahhoz, amit Mahler létrehozott.
Schönberg tanára, barátja és sógora, Zemlinsky alakját a korábban említett képeken kívül egyes műveinek kéziratai is képviselik a kilállításon. Wilde-novella nyomán írt, de önéletrajzi mozzanatokkal tűzdelt operája, A törpe egy hangzó részletének felidézése pedig arra emlékeztet, hogy e bécsi kör tagjai számára a végzet asszonya is gyakran ugyanazt a személyt jelentette. Az ifjú Alma Schindler, akivel zeneszerzés-tanára, Zemlinsky reménytelen szerelmi afférba keveredett, nem sokkal később a bécsi Hofopert igazgató Mahler felesége lett. A sikeres operakomponista Franz Schreker elsősorban a Bécsi Filharmónia Kórusának vezetőjeként, nagy apparátust igénylő Schönberg-művek (Gurrelieder; Friede auf Erden) bemutatóinak irányítójaként kerül képbe a kiállításon: mint kiderül, Schönberg hálája nemcsak írásain, hanem festményein keresztül is elérte fiatalabb kollégáját.
A tárlók után vetítés várja a látogatót. Fényképek követik egymást kommentárral: a válogatás nem tűnt igazán koncepciózusnak (életrajzok fényképekben? a kapcsolatok története?), de még nagyobb baj, hogy mire a szöveget elolvassuk, a képet már nincs is időnk megnézni. Háttérzeneként a négy szerző eléggé véletlenszerűen kiválasztott műveinek részletei szólnak. Nem különösebben elegáns megoldás.


Mahler (1907), Zemlinsky, Schönberg
és Schreker a kiállítás plakátján


Gustav Mahler
Arnold Schönberg festménye (1910)


Kottarészlet Beethoven 9. szimfóniájából,
Mahler és Schönberg bejegyzéseivel


Georg és Arnold Schönberg, valamint Alma Mahler.
Nordwijk, 1920


Alexander von Zemlinsky
Arnold Schönberg festménye (1911)