A zenei életnek mindig voltak és ma is vannak olyan szereplői, akik nem a hagyományos
szólistapályát bejárva tesznek szert szakmai tekintélyükre. Ők azok, akik a
szólistakarrier mellett a kevésbé látványos, de nem kevésbé nehéz és nem csekélyebb
szakmai kihívást jelentő kamarazene szolgálatába is állítják tehetségüket. Sokan
közülük a régebbi korok kamarairodalma mellett - szólistaként és különböző együttesek
tagjaiként - a kortárs zenének is elkötelezett előadói. Ők alkotják a zenészeknek
azt a derékhadát, akik nélkül a hangversenyélet elfásulna, a kortárs zeneszerzők
pedig elveszítenék előadói bázisukat, hiszen bennük van a legtöbb kísérletező
és vállalkozó kedv. Nem mindig hálás a szerepük, mivel a koncertipar és a zenetörténet-írás
csak a nagy sztárok nevét jegyzi, s különösen nem volt az a hangrögzítés feltalálása
előtti korszakokban és a felvételkészítés kezdeti évtizedeiben. A régebbi korok
nagy kamaramuzsikusairól javarészt csak a zeneszerzői ajánlásokból és levelekből
tudunk. Ma már olyan nagy zenészek nevét is kevesen ismerik, mint Bürger Zsigmond,
Dániel Ernő, Hartmann Imre, Herz Ottó, Kresz Géza, Kerpely Jenő, Kuttner Mihály,
Laurisin Miklós vagy Waldbauer Imre, mert játékukat alig őrizte meg hangfelvétel.
Pedig mindannyiukat a múlt század első felének legtekintélyesebb hangszeres
művészei között tarthatjuk számon, akik amellett, hogy állandó szereplői voltak
a magyar és külföldi hangversenyéletnek, számos magyar zeneszerző - többek között
Bartók és Kodály - műveinek első tolmácsolói voltak.
Mai pályatársaik szerencsésebbek, legalábbis annak mondhatják magukat mindaddig,
ameddig lesznek olyan rádiós- és televíziós csatornák és lemezkiadók, amelyek
pénzt és fáradságot nem kímélve szakmai programként fogják fel a kamara- és
kortárs zenei felvételek megjelentetését. A Budapest Music Center - a
Hungaroton Classic mellett - évek óta a legjelentősebb kortárs zenei lemezeket
(is) megjelentető kiadó, s tevékenységét különösen elismerésre méltóvá teszi,
hogy felvételeit egy átfogó terv részeként készíti. Az utóbbi néhány évben megjelent
kiadványok tanúsága szerint ez a program a kortárs zene három fő területét jelenti:
a BMC aktív szerepet tölt be mai magyar jazz népszerűsítésében, önálló lemezekkel
képviseli a mai magyar zeneszerzés legjelentősebb alkotóit, valamint eddig több
kiváló előadóművésznek teremtett lehetőséget a nemzetközi hanglemezpiacon való
bemutatkozásra. A koncepció komolyságát jelzi, hogy mindez kiadói szempontból
is nagyon igényes technikai kivitelezéssel történik, ami nemcsak a lemezek belső
tartalmát, hanem a külső megjelenését is meghatározza. Jó kézbe venni a BMC
lemezeit, mert az egységes (s megítélésem szerint nemzetközi mértékkel mérve
is különleges) arculaton belül minden kiadványnak jellegzetesen egyéni hangulata
van. S még jobb meghallgatni ezeket a felvételeket, mert a programok öszszeállítása
a kiadványok legnagyobb részénél változatos és felvillanyozó, emellett minőségük
és hangzásuk felvételtechnikai szempontból is kiemelkedik az átlagból.
A BMC ma már rangosnak számító sorozatában jelent meg Vékony Ildikó cimbalom-,
Gyöngyössy Zoltán fuvola- és Klenyán Csaba klarinét-szólólemeze is. A három
lemez természetesen három különböző világ, s ebben legalább annyira része van
a három művész markáns zenélési stílusának, mint a hangszerek zenetörténeti
hagyományokban is gyökerező, eltérő zenei karakterének. Valami azonban mégis
közös hármuk pályájában: mindhárman elkötelezett előadói a magyar kortárs zenének,
s ösztönzésükre vagy játékuk ihletésére számos kompozíció készült az elmúlt
években. Mindezt műsoraik is igazolják, mert mindhárom lemez kortárs magyar
művekből ad meglehetősen széles időbeli skálából válogatott antológiaszerű összeállítást.
Mint minden előadói lemez esetében, a műsorok szerkesztése itt is tükrözi az
előadók személyes ízlésbeli kötődéseit.
Vékony Ildikó lemezén Kurtág György, Vidovszky László, Kondor Ádám,
Sáry László, Serei Zsolt és Jeney Zoltán művei hallhatók. A vezérfonalat a Kurtág-darabok
adják. A többi mű jól érzékelhető hangulati és műfaji elmozdulásokként kapcsolódik
hozzájuk, s a hatvan percnyi programot egyvégtében meghallgatva lényegében egyetlen
nagy kompozíció bontakozik ki előttünk. Az összeállítás érdekes fénytörésben
mutatja meg a felhangzó tételeket. Kurtág '60-as és '70-es években komponált
remekei (Szálkák, Nyolc duó) mellett Jeney több évtizeddel későbbi Forgácsok
című sorozata (1996) döbbenetes erővel jelzi a két korszak és a zeneszerzői
önkifejezés végletesen különböző pólusait. Vidovszky műve (Egy-két cimbalomra)
a szerkesztés fegyelme és az érzékenyen kiegyensúlyozott hanghatások furcsa
elegyének mintapéldájaként, Sáry két részből álló kompozíciója (Lassú és
Friss) szellemes stílusjátékként hat. Serei Zsolt korai műve (the,
1974) hosszú lírai közjátékként szólal meg, mely ugyanolyan messze vezet Kurtág
zenéjétől, mint Jeney sorozata, de (talán improvizatív összhatása miatt) időkezelésével
és hangzásával a hallgató felé irányuló zenei metakommunikáció egy harmadik
útján halad. Ebben az összefüggésben a műsorszerkesztés egyetlen "vesztese"
Kondor Ádám Magyar népdalformák - Nyolc (másik) duója cimbalomra és brácsára,
mely címével Kurtág op. 4-es sorozatára utal, azonban szellemes népzenei kereszthivatkozásai
és kifinomult zenei gesztusai ellenére is erőtlennek tűnik a többi mű markánsabb
zeneszerzői jegyei mellett. (Igen szép viszont a második tétel, mely nem más,
mint Webern op. 10-es 5 zenekari darabjának 4. tétele, illetve a belőle készített,
finom színekkel megrajzolt cimbalomátirat.) Vékony Ildikó játéka egészen különleges
zenei és szellemi felkészültségről tanúskodik. Keze alatt a cimbalom szinte
észrevétlenül klasszikus hangszerré alakul, s dinamikai és hangszíngazdagsága
a zongoráéhoz mérhető. A hangzás minden elemét tökéletesen uralja, a felvételeken
egyetlen olyan pillanat sincs, melyben (a cimbalomnál máskor gyakran zavaró)
felesleges összezúgások tennék zavarossá a dallamvonalakat. Előadásmódjának
lenyűgöző ritmikai pontossága és mozgalmassága a cimbalom mechanikai korlátait
is képes elfeledtetni. Bár Varga Ferenc is kiválóan tolmácsolja a Kondor-duók
brácsaszólamát, Vékony igazán méltó partnere Keller András, aki a Kurtág-duókban
ugyanolyan magas feszültséggel és artikulációs készenléttel játszik, mint amilyet
a cimbalomszólamban hallunk.
Más szerkesztési elvet tükröz Klenyán Csaba lemeze, mely a nagyléptékű
megkomponáltság helyett inkább a stiláris sokszínűséget és a klarinéthang szinte
kimeríthetetlen gazdagságának változatos bemutatását tűzte ki célul. Láng István,
Sáry László és Sári József egy-egy fiatalkori műve a '60-as évek zenei avantgárdjának
három különböző zenei problémakörét járja körül (dodekafónia, Bartók-hatások,
a hangközviszonyok újraértelmezése a tizenkét fokú hangkészlet szabad használatával),
a bennük fellelhető ötletek azonban ma is frissnek és érdekesnek tűnnek, főként
azért, mert mindhárom zeneszerző művében megjelennek már azok a stíluselemek
is, melyek később jellegzetesen egyéni hangjukat megalapozták. Vajda Gergely
Fényárnyék-remegés (1993) című darabja a klarinét dinamikai lehetőségeivel
és karakterisztikus idiómáival való szellemes játék, Eötvös Péter Dervistánca
(1993-2001) pedig a modellskálákkal, a játékmódok hangszíneinek váltogatásával
készteti az előadót (és bizonyos mértékig a hallgatót is) figyelmének teljes
összpontosítására. A többi mű közegétől erőteljesen elválik Orbán György 1986/87-ben
komponált klarinét-zongora-szonátája (Sonata concertante), mely hagyományos
forma- és dallamkezelésével illetve a klasszikus-romantikus kamaraművek háromtételes
szerkezetével és karaktereivel a zeneszerző által a '80-as évek óta felvállalt
neotonális stílus jellegzetes darabja. A teljes műsort végigkövetve a hallgatónak
módja van elámulni azon a technikai biztonságon, amellyel Klenyán Csaba a nagyon
sokirányú stiláris biztonságot igénylő programot végigjátssza. Úgy tűnik, számára
nincs megoldhatatlan feladat, s technikai eszközkészletét szinte hihetetlen
alkalmazkodóképességgel állítja a megvalósítandó zenei problémák szolgálatába,
akár különleges játékmódokról, akár finoman kimunkált dinamikai fokozatokról,
leheletnyi pianissimókról, harsogó dudahangokról, széles ívű melódiákról vagy
virtuóz futamokról van szó. A két zongorás kamaraműben meggyőződhetünk arról
is, hogy a technikai virtuozitás egy pillanatra sem válik öncélúan magamutogatóvá:
Sáry László Csalog Gáborral közösen megszólaltatott Variazioni
című darabjában az összecsiszolt formálás és tökéletes összhang számtalan apró
jelét fedezhetjük fel, Orbán György szonátájában pedig a bonyolult textúra és
az utolsó tételben különösen sűrű hangtömeg ellenére is rendezett a zongora
(Cs. Nagy Ildikó) és a klarinét együttműködése. A lemez másik alapélménye
a különleges szépséggel képzett hang. Klenyán Csaba rendelkezik a nagy fúvószenészeknek
azzal a képességével, melynek köszönhetően az énekhang hajlékonyságával tudja
megszólaltatni hangszerét. Érdemes külön odafigyelni például hangindításainak
és hang-elvételeinek különleges kultúrájára, valamint arra a nem mindennapi
fizikai erőnlétre, amely nagy hangterjedelmű frázisokban jut leginkább érvényre,
ekkor ugyanis a hangszín minden regiszterben egyenletes, éppúgy, ahogyan azt
a legkiműveltebb hangú énekeseknél hallhatjuk.
Gyöngyössy Zoltán lemezén nem a fuvolahang artisztikus szépsége kelti
fel először a hallgató érdeklődését, hanem a hangképzés módjainak és a fuvolahang
színeinek változatossága. Talán nem véletlenül, a lemezen felhangzó darabok
is gazdag tárházát kínálják a hangszer hagyományos és különleges megszólaltatási
módjainak. Gyöngyössy, aki zeneszerzőként is szerepel a műsorban (Duo)
ötletes karakterdarabokban mutatja meg, hogy a fuvola hangjának zörejtartományaiból
is lehet dallamokat formázni. De persze tanúi lehetünk annak, hogy a hangszerrel
a hagyományos hangképzésen belül maradva is intenzíven kifejezhetőek olyan alapgesztusok,
érzelmi és fizikai akciók, melyek szavakkal nagyon nehezen írhatók le, de a
hallgatóra erősen hatnak. Gyöngyössy fuvolajátékában minden hang saját retorikai
jelentőséget kap, a szóló feladatokban éppúgy, mint a kamaraművekben. Ebben
nyilvánvalóan jelentős szerepe van kiművelt légzéstechnikájának, természetes
zeneiségű artikulációs kultúrájának, s nem utolsósorban annak a hatalmas rutinnak
is, melyet több mint húszéves pályája során a kortárs művek tolmácsolásában
megszerzett. A hang, ha a helyzet úgy hozza, játékosan évődő (Szőllősy András:
Tre pezzi), vagy énekhang-mozgékonyságú (Sáry László: Magnificat),
és természetesen változik a színe és karaktere a jellegzetes hangulatokra utaló
darabokban (Kurtág György: Hommage à J. S. B; Doloroso; Auf! Schwung!;
C'erano due Fiori; ...Après une lecture de Rimbaud). E lemezen is
sok nagyszerű közreműködőt hallhatunk. A zenekari művekben (Serei Zsolt: Partita
és Sári József: A párhuzamos vonalak a végtelen előtt találkoznak) a
Serei Zsolt irányításával játszó Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok nyújt
kiváló teljesítményt, a fuvoladuókban Ittzés Gergely játszik egyenrangú
partnerként, Sáry Magnificatjában tiszta intonációval és szép szövegmondással
Jónás Krisztina szólaltatja meg a rendkívül nehéz énekszólamot.
A sok gondosan kidolgozott produkció közül is kiemelkedik Szőllősy András művének
tolmácsolása, melyben Kemenes András finom billentési árnyalatokban gazdag
játéka tökéletes párbeszédet alkot Gyöngyössy Zoltán fuvolájának hangjával.
|