Muzsika 2003. április, 46. évfolyam, 4. szám, 31. oldal
Szitha Tünde:
Szálkák - Dervistánc - Perpetuum mobile
Vékony Ildikó, Klenyán Csaba és Gyöngyössy Zoltán hanglemezéről
 

A zenei életnek mindig voltak és ma is vannak olyan szereplői, akik nem a hagyományos szólistapályát bejárva tesznek szert szakmai tekintélyükre. Ők azok, akik a szólistakarrier mellett a kevésbé látványos, de nem kevésbé nehéz és nem csekélyebb szakmai kihívást jelentő kamarazene szolgálatába is állítják tehetségüket. Sokan közülük a régebbi korok kamarairodalma mellett - szólistaként és különböző együttesek tagjaiként - a kortárs zenének is elkötelezett előadói. Ők alkotják a zenészeknek azt a derékhadát, akik nélkül a hangversenyélet elfásulna, a kortárs zeneszerzők pedig elveszítenék előadói bázisukat, hiszen bennük van a legtöbb kísérletező és vállalkozó kedv. Nem mindig hálás a szerepük, mivel a koncertipar és a zenetörténet-írás csak a nagy sztárok nevét jegyzi, s különösen nem volt az a hangrögzítés feltalálása előtti korszakokban és a felvételkészítés kezdeti évtizedeiben. A régebbi korok nagy kamaramuzsikusairól javarészt csak a zeneszerzői ajánlásokból és levelekből tudunk. Ma már olyan nagy zenészek nevét is kevesen ismerik, mint Bürger Zsigmond, Dániel Ernő, Hartmann Imre, Herz Ottó, Kresz Géza, Kerpely Jenő, Kuttner Mihály, Laurisin Miklós vagy Waldbauer Imre, mert játékukat alig őrizte meg hangfelvétel. Pedig mindannyiukat a múlt század első felének legtekintélyesebb hangszeres művészei között tarthatjuk számon, akik amellett, hogy állandó szereplői voltak a magyar és külföldi hangversenyéletnek, számos magyar zeneszerző - többek között Bartók és Kodály - műveinek első tolmácsolói voltak.
Mai pályatársaik szerencsésebbek, legalábbis annak mondhatják magukat mindaddig, ameddig lesznek olyan rádiós- és televíziós csatornák és lemezkiadók, amelyek pénzt és fáradságot nem kímélve szakmai programként fogják fel a kamara- és kortárs zenei felvételek megjelentetését. A Budapest Music Center - a Hungaroton Classic mellett - évek óta a legjelentősebb kortárs zenei lemezeket (is) megjelentető kiadó, s tevékenységét különösen elismerésre méltóvá teszi, hogy felvételeit egy átfogó terv részeként készíti. Az utóbbi néhány évben megjelent kiadványok tanúsága szerint ez a program a kortárs zene három fő területét jelenti: a BMC aktív szerepet tölt be mai magyar jazz népszerűsítésében, önálló lemezekkel képviseli a mai magyar zeneszerzés legjelentősebb alkotóit, valamint eddig több kiváló előadóművésznek teremtett lehetőséget a nemzetközi hanglemezpiacon való bemutatkozásra. A koncepció komolyságát jelzi, hogy mindez kiadói szempontból is nagyon igényes technikai kivitelezéssel történik, ami nemcsak a lemezek belső tartalmát, hanem a külső megjelenését is meghatározza. Jó kézbe venni a BMC lemezeit, mert az egységes (s megítélésem szerint nemzetközi mértékkel mérve is különleges) arculaton belül minden kiadványnak jellegzetesen egyéni hangulata van. S még jobb meghallgatni ezeket a felvételeket, mert a programok öszszeállítása a kiadványok legnagyobb részénél változatos és felvillanyozó, emellett minőségük és hangzásuk felvételtechnikai szempontból is kiemelkedik az átlagból.
A BMC ma már rangosnak számító sorozatában jelent meg Vékony Ildikó cimbalom-, Gyöngyössy Zoltán fuvola- és Klenyán Csaba klarinét-szólólemeze is. A három lemez természetesen három különböző világ, s ebben legalább annyira része van a három művész markáns zenélési stílusának, mint a hangszerek zenetörténeti hagyományokban is gyökerező, eltérő zenei karakterének. Valami azonban mégis közös hármuk pályájában: mindhárman elkötelezett előadói a magyar kortárs zenének, s ösztönzésükre vagy játékuk ihletésére számos kompozíció készült az elmúlt években. Mindezt műsoraik is igazolják, mert mindhárom lemez kortárs magyar művekből ad meglehetősen széles időbeli skálából válogatott antológiaszerű összeállítást. Mint minden előadói lemez esetében, a műsorok szerkesztése itt is tükrözi az előadók személyes ízlésbeli kötődéseit.

Vékony Ildikó lemezén Kurtág György, Vidovszky László, Kondor Ádám, Sáry László, Serei Zsolt és Jeney Zoltán művei hallhatók. A vezérfonalat a Kurtág-darabok adják. A többi mű jól érzékelhető hangulati és műfaji elmozdulásokként kapcsolódik hozzájuk, s a hatvan percnyi programot egyvégtében meghallgatva lényegében egyetlen nagy kompozíció bontakozik ki előttünk. Az összeállítás érdekes fénytörésben mutatja meg a felhangzó tételeket. Kurtág '60-as és '70-es években komponált remekei (Szálkák, Nyolc duó) mellett Jeney több évtizeddel későbbi Forgácsok című sorozata (1996) döbbenetes erővel jelzi a két korszak és a zeneszerzői önkifejezés végletesen különböző pólusait. Vidovszky műve (Egy-két cimbalomra) a szerkesztés fegyelme és az érzékenyen kiegyensúlyozott hanghatások furcsa elegyének mintapéldájaként, Sáry két részből álló kompozíciója (Lassú és Friss) szellemes stílusjátékként hat. Serei Zsolt korai műve (the, 1974) hosszú lírai közjátékként szólal meg, mely ugyanolyan messze vezet Kurtág zenéjétől, mint Jeney sorozata, de (talán improvizatív összhatása miatt) időkezelésével és hangzásával a hallgató felé irányuló zenei metakommunikáció egy harmadik útján halad. Ebben az összefüggésben a műsorszerkesztés egyetlen "vesztese" Kondor Ádám Magyar népdalformák - Nyolc (másik) duója cimbalomra és brácsára, mely címével Kurtág op. 4-es sorozatára utal, azonban szellemes népzenei kereszthivatkozásai és kifinomult zenei gesztusai ellenére is erőtlennek tűnik a többi mű markánsabb zeneszerzői jegyei mellett. (Igen szép viszont a második tétel, mely nem más, mint Webern op. 10-es 5 zenekari darabjának 4. tétele, illetve a belőle készített, finom színekkel megrajzolt cimbalomátirat.) Vékony Ildikó játéka egészen különleges zenei és szellemi felkészültségről tanúskodik. Keze alatt a cimbalom szinte észrevétlenül klasszikus hangszerré alakul, s dinamikai és hangszíngazdagsága a zongoráéhoz mérhető. A hangzás minden elemét tökéletesen uralja, a felvételeken egyetlen olyan pillanat sincs, melyben (a cimbalomnál máskor gyakran zavaró) felesleges összezúgások tennék zavarossá a dallamvonalakat. Előadásmódjának lenyűgöző ritmikai pontossága és mozgalmassága a cimbalom mechanikai korlátait is képes elfeledtetni. Bár Varga Ferenc is kiválóan tolmácsolja a Kondor-duók brácsaszólamát, Vékony igazán méltó partnere Keller András, aki a Kurtág-duókban ugyanolyan magas feszültséggel és artikulációs készenléttel játszik, mint amilyet a cimbalomszólamban hallunk.

Más szerkesztési elvet tükröz Klenyán Csaba lemeze, mely a nagyléptékű megkomponáltság helyett inkább a stiláris sokszínűséget és a klarinéthang szinte kimeríthetetlen gazdagságának változatos bemutatását tűzte ki célul. Láng István, Sáry László és Sári József egy-egy fiatalkori műve a '60-as évek zenei avantgárdjának három különböző zenei problémakörét járja körül (dodekafónia, Bartók-hatások, a hangközviszonyok újraértelmezése a tizenkét fokú hangkészlet szabad használatával), a bennük fellelhető ötletek azonban ma is frissnek és érdekesnek tűnnek, főként azért, mert mindhárom zeneszerző művében megjelennek már azok a stíluselemek is, melyek később jellegzetesen egyéni hangjukat megalapozták. Vajda Gergely Fényárnyék-remegés (1993) című darabja a klarinét dinamikai lehetőségeivel és karakterisztikus idiómáival való szellemes játék, Eötvös Péter Dervistánca (1993-2001) pedig a modellskálákkal, a játékmódok hangszíneinek váltogatásával készteti az előadót (és bizonyos mértékig a hallgatót is) figyelmének teljes összpontosítására. A többi mű közegétől erőteljesen elválik Orbán György 1986/87-ben komponált klarinét-zongora-szonátája (Sonata concertante), mely hagyományos forma- és dallamkezelésével illetve a klasszikus-romantikus kamaraművek háromtételes szerkezetével és karaktereivel a zeneszerző által a '80-as évek óta felvállalt neotonális stílus jellegzetes darabja. A teljes műsort végigkövetve a hallgatónak módja van elámulni azon a technikai biztonságon, amellyel Klenyán Csaba a nagyon sokirányú stiláris biztonságot igénylő programot végigjátssza. Úgy tűnik, számára nincs megoldhatatlan feladat, s technikai eszközkészletét szinte hihetetlen alkalmazkodóképességgel állítja a megvalósítandó zenei problémák szolgálatába, akár különleges játékmódokról, akár finoman kimunkált dinamikai fokozatokról, leheletnyi pianissimókról, harsogó dudahangokról, széles ívű melódiákról vagy virtuóz futamokról van szó. A két zongorás kamaraműben meggyőződhetünk arról is, hogy a technikai virtuozitás egy pillanatra sem válik öncélúan magamutogatóvá: Sáry László Csalog Gáborral közösen megszólaltatott Variazioni című darabjában az összecsiszolt formálás és tökéletes összhang számtalan apró jelét fedezhetjük fel, Orbán György szonátájában pedig a bonyolult textúra és az utolsó tételben különösen sűrű hangtömeg ellenére is rendezett a zongora (Cs. Nagy Ildikó) és a klarinét együttműködése. A lemez másik alapélménye a különleges szépséggel képzett hang. Klenyán Csaba rendelkezik a nagy fúvószenészeknek azzal a képességével, melynek köszönhetően az énekhang hajlékonyságával tudja megszólaltatni hangszerét. Érdemes külön odafigyelni például hangindításainak és hang-elvételeinek különleges kultúrájára, valamint arra a nem mindennapi fizikai erőnlétre, amely nagy hangterjedelmű frázisokban jut leginkább érvényre, ekkor ugyanis a hangszín minden regiszterben egyenletes, éppúgy, ahogyan azt a legkiműveltebb hangú énekeseknél hallhatjuk.

Gyöngyössy Zoltán lemezén nem a fuvolahang artisztikus szépsége kelti fel először a hallgató érdeklődését, hanem a hangképzés módjainak és a fuvolahang színeinek változatossága. Talán nem véletlenül, a lemezen felhangzó darabok is gazdag tárházát kínálják a hangszer hagyományos és különleges megszólaltatási módjainak. Gyöngyössy, aki zeneszerzőként is szerepel a műsorban (Duo) ötletes karakterdarabokban mutatja meg, hogy a fuvola hangjának zörejtartományaiból is lehet dallamokat formázni. De persze tanúi lehetünk annak, hogy a hangszerrel a hagyományos hangképzésen belül maradva is intenzíven kifejezhetőek olyan alapgesztusok, érzelmi és fizikai akciók, melyek szavakkal nagyon nehezen írhatók le, de a hallgatóra erősen hatnak. Gyöngyössy fuvolajátékában minden hang saját retorikai jelentőséget kap, a szóló feladatokban éppúgy, mint a kamaraművekben. Ebben nyilvánvalóan jelentős szerepe van kiművelt légzéstechnikájának, természetes zeneiségű artikulációs kultúrájának, s nem utolsósorban annak a hatalmas rutinnak is, melyet több mint húszéves pályája során a kortárs művek tolmácsolásában megszerzett. A hang, ha a helyzet úgy hozza, játékosan évődő (Szőllősy András: Tre pezzi), vagy énekhang-mozgékonyságú (Sáry László: Magnificat), és természetesen változik a színe és karaktere a jellegzetes hangulatokra utaló darabokban (Kurtág György: Hommage à J. S. B; Doloroso; Auf! Schwung!; C'erano due Fiori; ...Après une lecture de Rimbaud). E lemezen is sok nagyszerű közreműködőt hallhatunk. A zenekari művekben (Serei Zsolt: Partita és Sári József: A párhuzamos vonalak a végtelen előtt találkoznak) a Serei Zsolt irányításával játszó Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok nyújt kiváló teljesítményt, a fuvoladuókban Ittzés Gergely játszik egyenrangú partnerként, Sáry Magnificatjában tiszta intonációval és szép szövegmondással Jónás Krisztina szólaltatja meg a rendkívül nehéz énekszólamot.
A sok gondosan kidolgozott produkció közül is kiemelkedik Szőllősy András művének tolmácsolása, melyben Kemenes András finom billentési árnyalatokban gazdag játéka tökéletes párbeszédet alkot Gyöngyössy Zoltán fuvolájának hangjával.


Vékony Ildikó


Klenyán Csaba


Gyöngyössy Zoltán
Huszti István felvételei