Amikor 1946 szeptemberében, zsebemben a friss érettségi bizonyítvánnyal Budapestre
kerültem, már túl voltam a kényszerű pályakorrekción. Tudtam, "hivatásos" muzsikus
már aligha lehetek; hogy zeneközelben maradjak, teóriára kell cserélnem a vágyva
vágyott praxist. "Szabadbölcsész" lettem; ám a filozófiai esztétika dolgaiban
megértő preceptorra akadtam, nem is akárkire. Arra a kérdésemre persze, hogy
itt és most kit hallgasson az, aki zeneesztétikai stúdiumokra akarja adni a
fejét, Lukács György, az esztétika és a kultúrfilozófia professzora nem tudott
válaszolni; ilyet ő sem ismert. Adott viszont egy életprogramnak is beillő jó
tanácsot. Ha nincs is itt a Karon vagy másutt, a mi tájainkon komolyan vehető,
valóban világfilozófiai hátterű zeneesztétika, ez nem ok arra, hogy lemondjunk
meghonosításának tervéről. Tudni kell keresni azt, ami csak nyomokban létezik.
Nem igaz, hogy valódi filozófia s vele igazi művészetfilozófia ezen a tájon,
Bartók országában csak importáru lehet. Fiatalon az ember megjegyzi és megszívleli
az ilyen figyelmeztetéseket.
Így hát keresni kezdtem a talán csak nyomokban létező magyar zenefilozófiát.
Mellesleg, a Lukács vezette Esztétika Tanszékre menet naponta többször is el
kellett haladnom a Pedagógiai Tanszék, Prohászka Lajos professzor szobája előtt.
Idősebb kollégáim lebeszéltek arról, hogy az ő előadásait hallgassam; rossz
előadó, mondták, alig érteni a szavát. Habár amit ír, az kiváló, még akkor is,
ha ebben-abban vitatható és vitatandó. Kultúrfilozófus ő is, mint Lukács, a
német filozófiai kultúra neveltje. Értékválasztásai alapján konzervatív kultúrkritikus;
más iskola, mint a Lukácsé; de nem nacionalista szellemtörténész, akinek a marxisták
mondják - nem igaz, hogy A vándor és a bujdosó, Prohászka legtöbbet vitatott
könyve, a német és a magyar "nép- jellem" összehasonlító elemzése egy füst alatt
a német-magyar "sorsközösséget" is hirdeti, netán népszerűsíti. Bevallom, ezek
az információk nem ösztönöztek különösebben, hogy konzultánst keresve kopogtassak
a szomszéd ajtaján.
Gyorsan elrepült szabadbölcsész létem első két esztendeje; az alapvizsgáim előtt
eljött a boldog-boldogtalan "fordulat éve" az addig autonómiájával büszkélkedő
alma mater életében. Nagyhamar olyanoktól kellett búcsút vennünk, mint Horváth
János, az irodalomtörténész; de kényszernyugdíjazták Prohászkát is, 52 évesen.
Aki ennek hírét hozta, jól értesülten mást is elárult. Prohászka, miután kézhez
vette az ominózus obsitos levelet, szótlanul hazament, és leült a zongorája
mellé. Mostantól magának muzsikál. Akkor bizony átfutott rajtam az eretnek
gondolat: kár, hogy én ezt az embert eddig kerültem. Lehet, hogy olyasmit is
tudott, amit én csak sejtek. Kommentálta volna talán Szókratészt, akinek - Platón
szerint - az ítélethozatal után, maradék idejében zenélni támadt kedve.
Közbevetőleg, egykor volt előítéleteket korrigálandó, mindent összevetve: Prohászka
Lajos (1897-1963) a két háború közötti magyar szellemi élet jelentékeny alakja
volt. Fiatalon jutott katedrához a pesti bölcsészkaron; 1939-ben már a Magyar
Tudományos Akadémia levelező tagja; 1940-ben a Pedagógiai Társaság elnöke. Tudományos
pályájának ívét pontosan rajzolják meg Lackó Miklós tanulmányai. Magyar és német
mestereit követve előbb valamilyen kultúrfilozófiai szintézis tervét melengeti.
Az 1930 as évek elejétől kezdve a modern kultúra és erkölcs válságtüneteinek
leírására, egyben egy konzervatív, vallásos színezetű humanizmus képviseletére
összpontosítja nem mindennapi szellemi erőit; a kurzus nacionalista és irracionalista
irányzataitól a maga csendes modorában elhatárolódik. Az 1944-45-ös végjáték
végképp komorrá teszi kultúrkritikájának alaptónusát. Az infernális szenvedésekből
született új világban hideglelős szorongással keresi a helyét. 1949 elején azután
az új politikai hatalom szól közbe a pálya alakulásába, jóvátehetetlenül. Nyugdíjazzák,
tudományos és közéleti tisztségeitől is megfosztják, depresszióra talán alkatilag
is hajlamos személyiségét porig alázzák. Néhány évig még nem adja fel a reményt.
Tanulmányokat tervez, de kiderül hamarosan: ezt is csak az íróasztalfiók számára.
Zongoraórákat ad, magántanítványoknak. Kéziratos hagyatékában található egy
beszédes című esszétöredék: "Szemben a Semmivel". És ebbe a hagyatékba tartozik
egy másik, terjedelmesebb fragmentum is, valószínűleg az ötvenes évek koromsötét
első feléből, egy széles ívűnek tervezett zenefilozófia első, bevezető része,
német nyelven; egy utolsó kísérlet, hogy a romantikusokra emlékeztető módon
kifejezze hódolatát a szívéhez legközelebb álló művészet előtt, hogy a zenéről
gondolkozva újrafogalmazza filozófiai emberképét.
Prohászka készülő zenefilozófiájáról én csupán 1956 mozgalmas nyarán szereztem
tudomást, újra csak véletlenül, de emlékezetes körülmények között. Lukács György
azon a nyáron a két világrendszer együttélésének kulturális vonzatairól tartott
egy előadást, ideológiai dogmák felülvizsgálatának igényével, előkészítve a
Petőfi-kör kulturális témákról tartott vitáit. Egy ponton azonban az én tanítóm
is foglya maradt régi előítéleteinek: óvott attól, hogy a napirendre kerülő
rehabilitálások olyanokra is kiterjedjenek, mint A vándor és a bujdosó
szerzője. Viszont az idők jele volt (vagy lehetett volna), hogy a beszédet ismertető
Szabad Nép közölt egy olvasói levelet, a klasszika-filológus Kövendi Dénes tollából;
Kövendi védelmébe vette Prohászkát és javasolta: adjanak neki lehetőséget készülő
műve, Zenefilozófiája befejezéséhez. Az '56-os ősz persze fagyhalálra ítélte
az ilyen kezdeményeket. Prohászka maga a közvetlen közelről átélt események
hatása alatt mély depresszióba zuhant; ahogyan Lukács a romániai deportálásban,
ő a kórházi ágyon vonhatta le a forradalom leverésének konzekvenciáit. Úgy tudom:
ettől kezdve az alkotó munka utolsó reményét is feladta. Jegyzeteit félreteszi,
zenefilozófiai kéziratához sem nyúl többé: az egy Trisztán-elemzés kellős közepén
félbeszakad, és befejezetlen marad.
1956 nyara óta kerestem az alkalmat, hogy Prohászkával megismerkedjek, nemcsak
képletesen kopogtatva az ajtaján; ám erre végül is csak 1962 tavaszán kerülhetett
sor. Akkoriban rendezte a Bartók Archívum a régóta esedékes Adorno-vitát, a
német filozófus korszakos könyvéről, Az új zene filozófiájáról, benne
a Schönberg képviselte új zene világképéről és a Bartókkal kapcsolatos irritáló
passzusról; én tartottam a vitanyitót, Szabolcsi Bence irányította a vitát.
Utána a feleségemmel igazi tavaszi napsütésben sétáltunk egyet a Várnegyedben,
a vita keltette feszültséget is levezetendő. Egy kis mellékutca földszintes
házának kapuján egyszerre elénk villant P. L. névtáblája. Hirtelen elhatározással
bekéredzkedtünk, s az akkor már súlyosan beteg ember végül is szívesen fogadta
váratlan látogatóit. Én természetesen zenei tanulmányáról faggattam, őt - meglepetésemre
- elsősorban Adorno érdekelte, akinek műveihez sehogyan sem tudott hozzájutni,
még kitelepített sorstársa és egykori professzorkollégája, Kornis Gyula külföldi
kapcsolatai útján sem: működött a levélcenzúra. Órák hosszat folyt a beszélgetés;
kár, hogy a szinte suttogó hangon adott válaszok jó részét alig hallottam. De
ami megragadt a fülemben és megmaradt az emlékezetemben: Prohászka nem az új
zene filozófiájában gondolkodott. Schönberg vagy Bartók csak a pereméig jutott
el érdeklődésének; figyelme központjában a klasszikus-romantikus korszak produkciója
állt. Életének és gondolkodásának fő ihletője, így mondta, az anyai elv,
szellemi hazája az anyák birodalma. Zenefilozófiai "rendszerét" ezért
is mondta arabeszknek, hálanyilvánításként is: mert édesanyja zongorajátékának,
az általa közvetített arabeszkműfajnak köszönheti egyik legmeghatározóbb zenei
élményét. Meg aztán az arabeszk nemcsak a romantikusok kedvenc műfaja, az elmerevedő
zárt formák feloldásának formaelve volt, hanem a Hanslick által definiált abszolút
zene fő szerkesztéselve is. Az Adorno-vitáról érkezett látogató mindezzel talán
polemizálni is szeretett volna, de nem tudott. A tragédia látványa némaságra
ítélte: előtte egy kimagaslóan képzett filozófus vallott zeneélményéről, egy
magyar gondolkodó, aki németül veti papírra azt, amit a zenéről tud, és másokkal
közölni akar. Úgy váltunk el, hogy a beszélgetést folytatni kell. Ám erre már
nem nyílt mód. Még egyszer láttam őt, a Várban járó autóbusz ablakából. Egy
lépcsőn tipegett lefelé, a szélütöttek apró lépteivel. 1963-ban aztán már csak
a halálhír jutott el hozzám.
Negyven éven át nyomoztam a Prohászka-féle zenefilozófiai "arabeszk" után, de
sokáig minden eredmény nélkül. A véletlen szerencse vezetett el tavaly Vermes
Stefániához, Prohászka egykori tanársegédjéhez; a 81 oldalas, német nyelven
kézzel írott szöveget ő őrizte meg nagy gonddal és hűségesen, és ő bocsátotta
rendelkezésemre, lekötelező szívességgel. Ugyanő volt segítségemre a kézirat
kibetűzésében és magyarra fordításában is. Most ennek a fordításnak egyik -
harmadik - fejezetét tárom az olvasók elé. A szögletes zárójelben szereplő fejezetcím
tőlem származik.
|