Muzsika 2003. március, 46. évfolyam, 3. szám, 12. oldal
Zoltai Dénes:
Zenefilozófiai arabeszk
Prohászka Lajos emlékére
 

Amikor 1946 szeptemberében, zsebemben a friss érettségi bizonyítvánnyal Budapestre kerültem, már túl voltam a kényszerű pályakorrekción. Tudtam, "hivatásos" muzsikus már aligha lehetek; hogy zeneközelben maradjak, teóriára kell cserélnem a vágyva vágyott praxist. "Szabadbölcsész" lettem; ám a filozófiai esztétika dolgaiban megértő preceptorra akadtam, nem is akárkire. Arra a kérdésemre persze, hogy itt és most kit hallgasson az, aki zeneesztétikai stúdiumokra akarja adni a fejét, Lukács György, az esztétika és a kultúrfilozófia professzora nem tudott válaszolni; ilyet ő sem ismert. Adott viszont egy életprogramnak is beillő jó tanácsot. Ha nincs is itt a Karon vagy másutt, a mi tájainkon komolyan vehető, valóban világfilozófiai hátterű zeneesztétika, ez nem ok arra, hogy lemondjunk meghonosításának tervéről. Tudni kell keresni azt, ami csak nyomokban létezik. Nem igaz, hogy valódi filozófia s vele igazi művészetfilozófia ezen a tájon, Bartók országában csak importáru lehet. Fiatalon az ember megjegyzi és megszívleli az ilyen figyelmeztetéseket.
Így hát keresni kezdtem a talán csak nyomokban létező magyar zenefilozófiát. Mellesleg, a Lukács vezette Esztétika Tanszékre menet naponta többször is el kellett haladnom a Pedagógiai Tanszék, Prohászka Lajos professzor szobája előtt. Idősebb kollégáim lebeszéltek arról, hogy az ő előadásait hallgassam; rossz előadó, mondták, alig érteni a szavát. Habár amit ír, az kiváló, még akkor is, ha ebben-abban vitatható és vitatandó. Kultúrfilozófus ő is, mint Lukács, a német filozófiai kultúra neveltje. Értékválasztásai alapján konzervatív kultúrkritikus; más iskola, mint a Lukácsé; de nem nacionalista szellemtörténész, akinek a marxisták mondják - nem igaz, hogy A vándor és a bujdosó, Prohászka legtöbbet vitatott könyve, a német és a magyar "nép- jellem" összehasonlító elemzése egy füst alatt a német-magyar "sorsközösséget" is hirdeti, netán népszerűsíti. Bevallom, ezek az információk nem ösztönöztek különösebben, hogy konzultánst keresve kopogtassak a szomszéd ajtaján.
Gyorsan elrepült szabadbölcsész létem első két esztendeje; az alapvizsgáim előtt eljött a boldog-boldogtalan "fordulat éve" az addig autonómiájával büszkélkedő alma mater életében. Nagyhamar olyanoktól kellett búcsút vennünk, mint Horváth János, az irodalomtörténész; de kényszernyugdíjazták Prohászkát is, 52 évesen. Aki ennek hírét hozta, jól értesülten mást is elárult. Prohászka, miután kézhez vette az ominózus obsitos levelet, szótlanul hazament, és leült a zongorája mellé. Mostantól magának muzsikál. Akkor bizony átfutott rajtam az eretnek gondolat: kár, hogy én ezt az embert eddig kerültem. Lehet, hogy olyasmit is tudott, amit én csak sejtek. Kommentálta volna talán Szókratészt, akinek - Platón szerint - az ítélethozatal után, maradék idejében zenélni támadt kedve.
Közbevetőleg, egykor volt előítéleteket korrigálandó, mindent összevetve: Prohászka Lajos (1897-1963) a két háború közötti magyar szellemi élet jelentékeny alakja volt. Fiatalon jutott katedrához a pesti bölcsészkaron; 1939-ben már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja; 1940-ben a Pedagógiai Társaság elnöke. Tudományos pályájának ívét pontosan rajzolják meg Lackó Miklós tanulmányai. Magyar és német mestereit követve előbb valamilyen kultúrfilozófiai szintézis tervét melengeti. Az 1930 as évek elejétől kezdve a modern kultúra és erkölcs válságtüneteinek leírására, egyben egy konzervatív, vallásos színezetű humanizmus képviseletére összpontosítja nem mindennapi szellemi erőit; a kurzus nacionalista és irracionalista irányzataitól a maga csendes modorában elhatárolódik. Az 1944-45-ös végjáték végképp komorrá teszi kultúrkritikájának alaptónusát. Az infernális szenvedésekből született új világban hideglelős szorongással keresi a helyét. 1949 elején azután az új politikai hatalom szól közbe a pálya alakulásába, jóvátehetetlenül. Nyugdíjazzák, tudományos és közéleti tisztségeitől is megfosztják, depresszióra talán alkatilag is hajlamos személyiségét porig alázzák. Néhány évig még nem adja fel a reményt. Tanulmányokat tervez, de kiderül hamarosan: ezt is csak az íróasztalfiók számára. Zongoraórákat ad, magántanítványoknak. Kéziratos hagyatékában található egy beszédes című esszétöredék: "Szemben a Semmivel". És ebbe a hagyatékba tartozik egy másik, terjedelmesebb fragmentum is, valószínűleg az ötvenes évek koromsötét első feléből, egy széles ívűnek tervezett zenefilozófia első, bevezető része, német nyelven; egy utolsó kísérlet, hogy a romantikusokra emlékeztető módon kifejezze hódolatát a szívéhez legközelebb álló művészet előtt, hogy a zenéről gondolkozva újrafogalmazza filozófiai emberképét.

Prohászka készülő zenefilozófiájáról én csupán 1956 mozgalmas nyarán szereztem tudomást, újra csak véletlenül, de emlékezetes körülmények között. Lukács György azon a nyáron a két világrendszer együttélésének kulturális vonzatairól tartott egy előadást, ideológiai dogmák felülvizsgálatának igényével, előkészítve a Petőfi-kör kulturális témákról tartott vitáit. Egy ponton azonban az én tanítóm is foglya maradt régi előítéleteinek: óvott attól, hogy a napirendre kerülő rehabilitálások olyanokra is kiterjedjenek, mint A vándor és a bujdosó szerzője. Viszont az idők jele volt (vagy lehetett volna), hogy a beszédet ismertető Szabad Nép közölt egy olvasói levelet, a klasszika-filológus Kövendi Dénes tollából; Kövendi védelmébe vette Prohászkát és javasolta: adjanak neki lehetőséget készülő műve, Zenefilozófiája befejezéséhez. Az '56-os ősz persze fagyhalálra ítélte az ilyen kezdeményeket. Prohászka maga a közvetlen közelről átélt események hatása alatt mély depresszióba zuhant; ahogyan Lukács a romániai deportálásban, ő a kórházi ágyon vonhatta le a forradalom leverésének konzekvenciáit. Úgy tudom: ettől kezdve az alkotó munka utolsó reményét is feladta. Jegyzeteit félreteszi, zenefilozófiai kéziratához sem nyúl többé: az egy Trisztán-elemzés kellős közepén félbeszakad, és befejezetlen marad.
1956 nyara óta kerestem az alkalmat, hogy Prohászkával megismerkedjek, nemcsak képletesen kopogtatva az ajtaján; ám erre végül is csak 1962 tavaszán kerülhetett sor. Akkoriban rendezte a Bartók Archívum a régóta esedékes Adorno-vitát, a német filozófus korszakos könyvéről, Az új zene filozófiájáról, benne a Schönberg képviselte új zene világképéről és a Bartókkal kapcsolatos irritáló passzusról; én tartottam a vitanyitót, Szabolcsi Bence irányította a vitát. Utána a feleségemmel igazi tavaszi napsütésben sétáltunk egyet a Várnegyedben, a vita keltette feszültséget is levezetendő. Egy kis mellékutca földszintes házának kapuján egyszerre elénk villant P. L. névtáblája. Hirtelen elhatározással bekéredzkedtünk, s az akkor már súlyosan beteg ember végül is szívesen fogadta váratlan látogatóit. Én természetesen zenei tanulmányáról faggattam, őt - meglepetésemre - elsősorban Adorno érdekelte, akinek műveihez sehogyan sem tudott hozzájutni, még kitelepített sorstársa és egykori professzorkollégája, Kornis Gyula külföldi kapcsolatai útján sem: működött a levélcenzúra. Órák hosszat folyt a beszélgetés; kár, hogy a szinte suttogó hangon adott válaszok jó részét alig hallottam. De ami megragadt a fülemben és megmaradt az emlékezetemben: Prohászka nem az új zene filozófiájában gondolkodott. Schönberg vagy Bartók csak a pereméig jutott el érdeklődésének; figyelme központjában a klasszikus-romantikus korszak produkciója állt. Életének és gondolkodásának fő ihletője, így mondta, az anyai elv, szellemi hazája az anyák birodalma. Zenefilozófiai "rendszerét" ezért is mondta arabeszknek, hálanyilvánításként is: mert édesanyja zongorajátékának, az általa közvetített arabeszkműfajnak köszönheti egyik legmeghatározóbb zenei élményét. Meg aztán az arabeszk nemcsak a romantikusok kedvenc műfaja, az elmerevedő zárt formák feloldásának formaelve volt, hanem a Hanslick által definiált abszolút zene fő szerkesztéselve is. Az Adorno-vitáról érkezett látogató mindezzel talán polemizálni is szeretett volna, de nem tudott. A tragédia látványa némaságra ítélte: előtte egy kimagaslóan képzett filozófus vallott zeneélményéről, egy magyar gondolkodó, aki németül veti papírra azt, amit a zenéről tud, és másokkal közölni akar. Úgy váltunk el, hogy a beszélgetést folytatni kell. Ám erre már nem nyílt mód. Még egyszer láttam őt, a Várban járó autóbusz ablakából. Egy lépcsőn tipegett lefelé, a szélütöttek apró lépteivel. 1963-ban aztán már csak a halálhír jutott el hozzám.
Negyven éven át nyomoztam a Prohászka-féle zenefilozófiai "arabeszk" után, de sokáig minden eredmény nélkül. A véletlen szerencse vezetett el tavaly Vermes Stefániához, Prohászka egykori tanársegédjéhez; a 81 oldalas, német nyelven kézzel írott szöveget ő őrizte meg nagy gonddal és hűségesen, és ő bocsátotta rendelkezésemre, lekötelező szívességgel. Ugyanő volt segítségemre a kézirat kibetűzésében és magyarra fordításában is. Most ennek a fordításnak egyik - harmadik - fejezetét tárom az olvasók elé. A szögletes zárójelben szereplő fejezetcím tőlem származik.