Muzsika 2003. február, 46. évfolyam, 2. szám, 24. oldal
Giovanni Camillo Maffei:
Levél az éneklésről
 

Giovanni Camillo Maffei 1562-ben megjelent levele az éneklésről rendkívüli fontossággal bír szá- munkra a 16. századi énekművészet megítélését illetően. Ez a jelentőség a szerző kitüntetett hely- zetének köszönhető. Maffei ugyanis nemcsak énekes volt, hanem egyben orvos és filozófus is. Ennek ő maga is tökéletesen tudatában van, amint ezt ugyanebben a levélben le is írja. Érdekessége főként abban áll, amit szerzőjétől el is várhatunk: az éneklés anatómiai és fiziológiai megközelítésében, és az énektechnika ennek megfelelő megvilágításában, a kor ismereteinek legmagasabb szintjén, ami persze ma már helyenként megmosolyogtatja az olvasót. Mindenesetre a két legnagyobb tekintély, akire hivatkozik, Arisztotelész és Galénosz.
Maffei műve a nagy változás, azaz a monódia megjelenése előtt született, a többszólamú éneklés virágkorában. A
nobili dilettanti korszaka volt ez, amikor a főúri társaságokban ebéd után elénekelték a legújabb madrigálokat, és hogy valaki szívesen látott vendég legyen, ajánlatos volt jártasnak lennie a kottaolvasás művészetében. Ezeket a műveket még nem föltétlenül hivatásos, különlegesen képzett énekesek számára írták. Több szinten is megszólaltathatók voltak, és Maffei a magas szintet képviselő díszített éneklésnek, a cantar di gargantának szentelte ezt a levelet, amelyet Giovanni di Capuának, Altavilla grófjának írt a kötetben található egyéb tárgyú néhány más levéllel együtt.1 A kétkötetes kiadvány három, magának Maffeinek címzett levélen kívül még negyvennégy általa írt, különböző címzetteknek szóló levelet tartalmaz, akik mind Nápoly környékén éltek, és valamennyien az Orsiniak és Altavilla grófjának társaságát látogatók körébe tartoztak, köztük sok tudóssal és más nagy tiszteletnek örvendő személyiséggel. A levelek a kor humanista levelezéseinek témáiról szólnak: filozófiáról, orvostudományról, szerelemről, zenéről.
Az első az, amely bennünket leginkább érdekel, és ez a leghosszabb is egyben, több mint hatvan oldalra terjed. Amint a könyv címe is utal rá, minden valószínűség szerint ez indította arra Valerio de Paolit, aki maga is zeneértő volt, hogy az egész gyűjteményt megjelentesse. Testvére, híres violajátékos, a levélben említett Fabrizio Dentice tanítványa. Szerzőnknek még egy kiadványa ismert,2 amely természettudományi tárgyú és igen népszerű volt a maga idejében, úgyhogy utóbb még kétszer kiadták.
Maffei korában és - talán mondhatjuk - saját köreiben igen népszerű volt, mégis gyorsan feledésbe merült, valószínűleg éppen a monódiával meghonosodott újfajta díszítési stílus elterjedése miatt. Elképzelhető, hogy régiesnek, túlhaladottnak érezték Caccini, Rognoni, Bovicelli hasonló tárgyú munkái mellett.
A szerző életéről keveset tudunk, alig többet annál, mint hogy solofrai származású volt, és Altavilla gróf szolgálatában állott mint orvos és mint zenész. A fordítás a
Revue de musicologie 1956 júliusi számában (XXXVIII. évfolyam) Nanie Bridgman által megjelentetett eredeti szöveg alapján készült.

Virágh László

A kellemes ének édes harmóniája, amelyet N.god házában hallani lehet az efféle foglalatosságra kijelölt órákban, szolgáltatta talán az alkalmat arra, hogy engem az emberi hangról és arról a módszerről kérdezzen, amelyet követni lehetne azon célból, hogy a díszített éneket tanító nélkül meg lehessen tanulni. De látván, hogy az egyik és a másik kérdésre szóban válaszolni nemcsak hogy bonyolult, hanem hoszszadalmas is, azon a véleményen voltam, hogy inkább ezen a papíron mondom el Önnek, amit felőle gondolok, semmint élőszóval. És biztos vagyok benne, hogy amennyire annak, aki nem ért hozzá, unalmas lesz értekezésem, annyi örömet fog szerezni Önnek. Amit is remélek egyrészt attól a szép szándéktól, hogy mások fölé emelkedni törekszik, nem más eszközzel, hanem a tudással, és még azért is, mivel nem hiszem, hogy a filozófiában vagy az orvostudományban létezhetne fontosabb dolog ennél, vagy amit szebb és fontosabb lenne tudni, mint ezt. [...]
Most pedig szeretném (mondja talán N.god), hogy Ön, [...] félretéve Arisztotelészét, beszélgetne velem arról, miként kell díszítve énekelni. Azt mondom hát, hogy sem a régi, sem a mai muzsikusok nem írták le, miként kell a torkot alkalmassá és képessé tenni a futamok éneklésére. Éppen ezért nem érdemes őket tanulmányozni. Mivelhogy azok, minthogy első feltalálói voltak [a futamoknak - a ford.], ami óriási dolog, nem akarták (vagy jobban mondva) nem tudták azt kifejezni. Mert (valójában) aki érvekkel a kézben akarja vizsgálni a kérdést, nem csak muzsikus kell hogy legyen, hanem képzett orvos és filozófus is. De átengedvén a szép szavakat annak, aki a fecsegést kedveli, és a figyelmet mindenképpen a díszített éneklése fordítván, azt mondom, hogy az ilyen hang nem más, mint a levegő tagolt és rendezett lüktetése a torokban, a fül gyönyörködtetése céljából. Ahol is világosan látszik, hogy a zaj [suono] nem fogalom [genere], mivel minden díszített hang [voce passeggiata] zaj, de nem minden zaj díszített hang.
És világosan látszik az is, hogy a többi rész a megkülönböztetést szolgálja, mert, mondván, hogy a díszített hang tagolt és rendezett, hogy gyönyörködtesse a fület, megkülönböztethető a tagolt [minuta] hangtól, amely a nevetésben hallható, és hasonlóképpen a köhögésben, amely, bármenynyire is tagolt, mégsem rendezett, és a fülnek sem tetszetős. És különbözik még azon hangoktól is, amelyek rendben és aprózva követik egymást, a szájban követvén egymást a szótagok, ahogy tenné valaki, amikor azt mondja (tegyük fel), Amor, fortuna stb., öt hangra, azaz: ut, re, mi, fa, sol, minden hangra egy szótagot alkalmazva. Bármennyire is tagolt, rendezett, tetszetős a fülnek, és ráadásul még azzal a szándékkal is hozzuk létre, hogy jelentsen valamit, azaz hogy kifejezze a szavak hordozta érzelmeket, ezt sem lehet és nem is kell díszített éneklésnek nevezni, amit csak azért mívelünk, hogy a fület gyönyörködtessük. Bármennyire tömörítettem is ezt a meghatározást, mégsem lehet azt mondani, hogy az ilyen hang sajátosan különbözne a fent mondottaktól, mivelhogy a hajlékonyságra szorítkozik, lévén, hogy abban áll, hogy felmegy a mélyből a magasba, és leszáll a magasból a mélybe, a levegő tagolt és rendezett lüktetésével, ami nem születhet másból, mint a hajlékony és lágy eszközből. Amiből mindenki számára kiviláglik, hogy azok, akik a természettől nem bírnak lágy és hajlékony torokkal, nem alkalmasak futamok éneklésére, úgyhogy számukra ezen tanácsaim kevéssé vagy egyáltalán nem lesznek használhatók.
Most, miután elmondtam, mi is ez a hang, és miben különbözik a fent említettektől, beszélek a helyről, ahol a futamok keletkeznek. A hely, ahol a futamok keletkeznek, ugyanaz, ahol a hangot képezzük, azaz a hangszalag, amint azt már láttuk; amely hol megfeszítve, hol ellazítva az említett idegek által; azon rend szerint, amit majd N.god alább meg fog érteni, megfékezi, majd elengedi a levegőt olyan tagoltan, hogy ebből a mindenki által oly igen áhított éneklésmód következik. Most pedig N.god elé tárom a szabályokat, melyeket a díszített énekkel kapcsolatban be kell tartani.

Az első szabály pedig az legyen, hogy aki ezt az erényt el akarja sajátítani, mint legfőbb ellenségétől óvakodjék az affektáltságtól, mivelhogy az annál visszataszítóbb a zenében, mint más tudományokban, amennyivel kisebb igényességgel kell így a zenét gyakorolni. Nem is kell emellett más érvet felhoznom, mint magát a tapasztalatot, amelyet naponta szerezhetünk; amennyiben sokan, kik éppen hogy csak néhány hangot tudván egymás mellé énekelni csekély ügyességgel, miközben énekelnek, úgy el vannak bűvölve saját maguktól, hogy akik hallgatják őket, csúfot űznek belőlük. És miután énekeltek, a városban jártukban-keltükben is úgy sétálnak, mintha díszítéseket énekelnének, és olyan gőgösek és felfuvalkodottak, hogy mindenki inkább megveti, semmint tiszteli őket. Tehát óvakodjunk az önmagunkban való tetszelgéstől, anélkül, hogy mások tudomására hoznánk, mi a hivatásunk vagy mit szeretnénk annak tartani.
A második szabály az, hogy az idő, amikor ilyen gyakorlatokat végzünk, legyen reggel, vagy evés után négy, avagy öt órával; mert amikor a gyomor teli van, a gége nem tud olyan ügyes és tiszta lenni, amint azt a tiszta és lágy hang kibocsátása megköveteli, ami pedig bármely más dolognál inkább szükséges a díszített énekléshez.
A harmadik szabály, hogy a hely, ahol gyakorolunk, olyan legyen, ahol a magányos Ekhó felel nekünk, mint amilyenek némely árnyas völgyek és barlangos sziklák, amelyekben ő válaszol annak, aki magában beszél; és így, énekelvén azzal, aki magában énekel, könnyen megmutathatja, vajon jók avagy rosszak a futamok, és így élő szóval tölti be a kritikusi tisztet.
A negyedik az, hogy ne tegyünk semmiféle mozdulatot a test más részével a már említett hangszalagokon kívül, mert ha csúfnak tűnnek számunkra azok, akik díszítéseket énekelve ingatják a fejüket, vagy rezegtetik az ajkukat vagy mozgatják a kezüket vagy a lábukat, meg kell győznünk magunkat arról, hogy ha mi hasonlóan cselekszünk, mi is csúfnak tűnünk mások számára. Ezek közül sokakat látunk, akik vagy azért, mert kevés fáradságot fordítottak a dologra kezdetben, vagy mert nem vették észre a rossz szokást, semmiképpen sem képesek éneklés közben nyugton maradni, és ezért figyeljünk erre.
Az ötödik szabály, hogy tükröt kell tartanunk a szemünk előtt azon célból, hogy belenézve észrevegyünk bármely rossz mozdulatot, amelyet éneklés közben tennénk.
A hatodik az, hogy nyújtsuk ki a nyelvünket oly módon, hogy a hegye érje el és érintse az alsó fogak tövét.
A hetedik, hogy tartsuk nyitva a szánkat éppen annyira és nem jobban, mint akkor, amikor a barátainkkal beszélgetünk.
A nyolcadik, hogy nyomjuk ki lassanként a hanggal a levegőt, és nagyon ügyeljünk arra, hogy ne menjen sem az orron, sem a szájpadláson keresztül,3 mert mind egyik, mind a másik óriási hiba lenne.
A kilencedik, hogy beszélgessünk olyanokkal, akik nagy könnyedséggel énekelnek díszítéseket, mert a hallás az emlékezetben egy bizonyos képet és elképzelést hagy, ami nem kis segítséget jelent.
A tizedik, hogy gyakoroljunk fáradhatatlan szorgalommal, nem úgy, mint némelyek, akik egy-két alkalom után, hogy nem sikerült a dolog, rögtön felhagynak vele, és a Természetet vádolják, hogy nem adta meg nekik azt a készséget és rátermettséget, ami szükséges ehhez a művészethez. Amivel neki tulajdonítják azt, amit a lustaságnak kellene, s így (véleményem szerint) nagyot tévednek. Úgyhogy teljesen biztos vagyok benne, hogy az Ekhótól hangilag vezetett tanítvány, aki mozdulatait tükörrel ellenőrzi, és az állandó gyakorlással segíti magát, és azzal, hogy hallgatja azokat, akik könnyedén énekelnek, olyan készséget szerez, hogy könnyen tud futamokat alkalmazni bármilyen fajta madrigálokban vagy motettákban.

De mivel ezen szabályokhoz szükséges néhány kottás példa, amelyek révén skálázva [passeggiando] fokozatosan meg lehet szerezni a gége ügyességét; kinyomtatván az alábbi kottákat és visszavezetve egy rövid rendszerre, amint azt a fenti szabályokban előadtam; azt mondom, hogy a tanítvány, abban az órában, mikor már az étket megemésztette, menjen el egy visszhangos völgybe vagy barlangba, vagy más helyre, és miután egy tükröt tart a szeme előtt, kiegyenesíti a nyelvét a mondott módon, és a fejét szilárdan tartja, és testének más részeit is, próbálja meg ezekkel a hangokkal lassanként kifújni a levegőt, "o" hangzóval, azon okból, amit majd alább elmondok. (1. kottapélda)
Ezek tehát a skálák, és oly módon vannak megszerkesztve, hogy könnyű kezdetet biztosítsanak ezen vállalkozásnak, ahol, meg kell mondanom, semmiképpen nem szabad továbbmenni az egyik futamról a másikra, anélkül, hogy az előzőt nagyon jól megértettük és megtanultuk volna. Még el kell mondanom azt is, hogy ha nem írtam kulcsot ezek elé a futamok elé, azt azért tettem, hogy bármely hangról el lehessen kezdeni őket, úgy mint ut, re, mi, fa, sol, la. Így emelkedve és leszállva, mind a térben, mind a sorban. Mindezekhez még hozzáteszem ezt a másikat, amely, bár az első kvint, míg emez oktáv terjedelmű, de ebben megtalálhatók az összes futamok. Legyenek így váltogatva - egyébként is keverhetők egymással -, hol elhagyva az egyik elejét és egy másikkal helyettesítve, hol valamelyiknek a közepét egy másikkal befejezve, avagy éppen megfordítva. Először tehát az egyszerű hangokat sorolom, majd a kettőzötteket, anélkül hogy most elmondanám, a madrigálnak mely helyén és mely szótagján kell alkalmazni a futamot, miután egyelőre nem írok másról, mint annak a módjáról, miként kell a gége ügyességét és készségét megszerezni. De mivel csak kevéssé vagy egyáltalán nem elégítené meg a tanítványt, ha - miután szorgalommal és a fentebb mondott sorrendben megszerezte a gége ügyességét - nem tudna futamokat alkalmazni a madrigálokban vagy más dolgokban, amiket énekel, ezért, ideírván ezt a madrigált, elmondok sok szabályt, amely ilyen alkalmakhoz szükséges. (2. kottapélda)
Tudom persze, hogy ez a madrigál régi, de példaként akartam bemutatni azért, hogy a jó énekes megfigyelje a rendet és a szabályokat valamely dologban, amely éneklés céljából elékerül, és hogy minél világosabban meg lehessen érteni a rendet és a szabályokat, amelyeket ebben szem előtt kell tartani, és amelyeket most itt leírok.
Az első szabály tehát, hogy ne tegyünk futamokat máshová, mint a zárlatokba, mert lezárva a harmóniákat, a befejezésnél nagy gyönyörűséggel lehet ékíteni anélkül, hogy megzavarnánk társainkat. De azért persze nem tilos, hogy mielőtt a zárlathoz érnénk egyik hangról a másikra lépve, elhelyezzünk néhány finom díszítést, amint az lépésről lépésre a fent nyomtatott madrigálnál is látható, vigyázva azonban a helyre, ahol megengedhető, és ahová jól illik.
A második szabály, hogy egy madrigálban ne legyen több négy vagy öt díszítésnél, azért, hogy a fül, ritkán ízlelvén az édességet, mindig inkább vágyakozzék azt hallani. Ami nem történnék meg, ha állandóan díszítve énekelnénk, mert a tetszetős futamok unalmassá válnának, ha a fül megcsömörlene tőlük. Ezt mindig tartsuk szem előtt, mivel sokan vannak, akik nem nézvén sem félhangot, sem leszállítást, sem arra nem ügyelve, hogy kifejezzék a szavak értelmét, egyébre sem törekszenek, mint hogy futamokat énekeljenek, és meg vannak győződve arról, hogy a fülnek így gyönyörűséget szereznek. Amiért is unalmassá válnak, és mindenki kárhoztatja őket.
A harmadik szabály az, hogy a szó utolsó előtti szótagján kell futamokat képezni, azon célból, hogy a szó végével fejeződjék be a futam is.
A negyedik, hogy amikor csak lehet, olyan szóra és szótagra helyezzük a futamot, amelyben "o" magánhangzó található, és nem más. És azért, hogy ezt a szabályt jobban megértsük, most elmondom, hogy (mint azt mindenki tudja) öt magánhangzó van, melyek közül némelyik, mint az "u", rémisztő hangzású a fül számára, kivált, ha futamot éneklünk vele, úgy tűnik, mintha üvöltő farkast ábrázolnánk vele. Amiért is nem győzök csodálkozni azokon, akik a madrigálnak, amely így kezdődik: Ultimi miei sospiri, az első szótagjára futamot tesznek, mondom, nem győzök csodálkozni rajta. Mindenekelőtt azért, mert semmiképpen sem szabad futammal indítani, és még azért is, mert ezzel a magánhangzóval megnő a hangzás félelmetessége és sötétsége. És más hangzók, mint az "i", ha futamot képezünk vele, egy kis állatot idéz, amely vinnyog, mert elvesztette az anyját, bár megengedem, hogy a szoprán számára kevésbé csúnya az "i"-vel való éneklés, mint más hangfajok számára. A fennmaradt többi magánhangzót gond nélkül lehet használni. Mégis, különbséget tévén köztük, azt mondom, hogy az "o" a legjobb, mivel általa szól a hang a leggömbölyűbben. A többivel nem olyan jól összpontosul a levegő a futamok képzéséhez, mivel nevetéshez hasonló arccal képezzük őket. Mindazonáltal, nem erőltetvén annyira ezt a szabályt, az énekes jó ízlésére hagyatkozom.
Az ötödik szabály az, hogy amikor négyen vagy öten énekelnek együtt, az egyik helyet kell adjon a másiknak, mert ha hárman vagy négyen egy időben énekelnének futamot, összezavarnák a harmóniát. És hogy mit értsünk ezen a szabályon, arra jó példát láthatunk a fenti madrigálban.
Azt gondolom, ezzel teljesítettem mindazt, amit N.god tőlem kívánt, és hogy mindazon zenészek, akik az én szabályaimnak engedelmeskednek, maguktól tudjanak futamokat énekelni, itt alant, az ő igényeiket és a magaméit kielégítendő, leírok néhányat azok számára, akik el tudnák énekelni őket valamelyes gráciával. Ahol is a következő rendet tartom: előre helyezem a zárlatokat és utóbb a futamokat (a legszebbeket), mert ha le akarnám írni az összeset, mellyel a zárlatokat díszíteni lehet, akkor inkább hangszerjátékra való futamokkal telnék meg a könyv, semmint énekelni valókkal. Hozzáteszem ehhez még a Vago augelletto díszített dallamát. (3. kottapélda)

Tudom jól, hogy sok irigy bírálja majd ezen új művemet, nem csak azzal, hogy fölösleges, hanem mert ráadásul hamis alapokra épít. Fölösleges, mondják majd, mert a díszítés a természettől jön, hamis, mert futamok éneklése közben sok disszonancia adódik. Amire röviden azt felelem, hogy való igaz, a gége alkalmassága a természettől van, de az én szabályaim nélkül mégis lehetetlen dolog megtanulni a futamok használatát, mivel bár a természet adja a készséget, a művészet nyújtja a módot, mely nélkül nem jönne létre semmi jó. Sőt többet mondok. A természet, igen bőkezű anyaként, mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy képes legyen elsajátítani ezt a művészetet (nem beszélek most némely szerencsétlen beszédhibásról, vagy a természet mostohagyermekéről, aki nem érdemelte ki tőle ezt az adományt). De mivel nem akarják tudomásul venni és azt használni, ami ehhez szükséges, saját maguknak ártván, megfosztják magukat ezen művészettől.
És hogy ez igaz legyen, azt szeretném, ha ezek az irigyek megpróbálnák, mert biztos vagyok benne, hogy ha vennék a fáradságot, ami szükséges az én szabályaimhoz, megértenék azt, amit lustaságuk miatt szidalmaznak, hacsak nem lennének annyira szerencsétlenek, hogy csak azért jöttek a világra, hogy rosszat mondjanak másra. Röviden még elmondom, hogy igen, igaz, hogy futamokat énekel- ve néha valamely hibát is ejtünk, de a futam gyorsaságával és szépségével elfedi azt, oly módon, hogy sem a disszonancia, sem a hamisság nem vehető észre. Ezért nem tudok más tanácsot adni ezen irigyeknek, mint hogy hallgassanak és tanuljanak, mert végül is a lovagi éneklés igazi módja, amely a fülnek is kellemes, a díszített éneklés. És ugyanezen a véleményen van Gio. Domenico da Nola tisztelendő úr, Gio. Ant. Filodo tisztelendő úr, Stefano Lanno úr, Rocco úr és végül Gio. Tomasso Cimelli úr, akik azon kívül, hogy képesek ismét megújítani a zenét, amikor az már csaknem elveszett, szerénységgel, jósággal, erényekkel vannak felruházva, és minden mással, ami az angyali és isteni lélek sajátja. Most hát rajta, aki nem tudja, tanulja meg!
És hogy megmutassam, mennyire jó szívvel állok mindenki szolgálatára és segítségére, egészen a dadogókig, ebben a gyönyörű művészetben, íme, hozzáteszem még a legjobb és legbiztosabb orvosságokat, melyek jó hangot adnak, és amelyeket hivatásom gyakorlása közben össze tudtam gyűjteni.
Igen hasznos, jó hang nyerésére, gyakran használni azokat a módokat, amelyeket Néró (aki annyi gyönyörűségét lelte a zenében) sem vetett meg (mint arra hivatkozik Suetonius), hogy azoktól szebben tudjon énekelni.
Jó szer még ólomlemezt tartani a gyomrunkban, ahogy azt maga Néró is tette. Jók még a következő pilulák, kivált, amikor a hang megromlott az őt belepő nedvességtől: vegyünk négy szárított fügét, hámozzuk meg, és vegyünk négy dramma erdei mentát és hasonlóképpen egy scrupulum4 gumiarábikumot, és törjük össze mindezt egy mozsárban, és készítsünk labdacsokat, amelyekből egyet tartsunk éjjel-nappal a szánkban. Íme itt ez a másik: vegyünk négy rész édesgyökeret és kettőt tömjénből és egy scrupulum sáfrányt, és jól összetörve mindezt felengedjük egy kis borral, és folyamatosan használjuk. A káposztaleves is hasonlóan jó hatású.
És mindezeknél nem kevésbé jó orvosság rekedtség ellen kassziát enni, süteménynek megsütve, késsel felszeletelve. Hasonlóképpen jó orvosság a Mesoéból való lochsanum, és még jó egy kis szandrak-gyantával, squillitico ecettel és egy kevés mézzel való gargarizálás. Ennyit tehát röviden a szájon át bevett dolgokról, amikor a hang baja a torok hurutosságából adódik, amelyre, ha külső orvosságot szeretnénk, lehet használni ezt a keveréket anélkül hogy elmerülnénk a kenőcsök, krémek és más kenhető dolgok sokaságában, lévén ezek undorító és csúf dolgok. Vegyünk tömjént, szandrak-gyantát, stiraxot (storax calamita), erdei mentát, és parázsra vetvén, orron és szájon át lélegezzük be a füstjét. És ha véletlenül szárazság miatt lenne rossz a hang, ami ritkán fordul elő, vegyünk tört olajat, ahhoz keverjünk annyi cukrot, hogy olyan legyen, mint a méz, és ezt lassan nyeljük le, és kivált, amikor nyugodni térünk, vegyünk belőle egy kanálnyit. Erre a célra jó még a tyúkleves is, és a szárított füge alaposan megáztatva. Röviden szándékoztam felsorolni mindezt azok számára, akiknek szükségük van gyógyszerre, hogy szemléltessem, mennyire elmélyültem a mesterségben, és minden más dolgaimban, és csókolom N.god kezét.
(1565)

Virágh László fordítása

A traktátus teljes szövege hamarosan olvasható lesz az interneten, a Magyar Régizenei Társaság weblapján: http://www.mrzt.hu.

_____________
JEGYZETEK

1 Delle Lettere del / S.or Gio. Camillo / Maffei da Solofra. / Libri Due. / Dove tra gli altri bellissimi pensieri di Filosofia, / e di Medicina, v'è un discorso della Voce / e del Modo d'apparare di cantar di / Garganta, senza maestro, non / più veduto, n'istampato. / Raccolte per Don Valerio de Paoli da Limosano. / IN NAPOLI / Appó (appresso) Raymundo Amato. Anno D. 1562.
2 Scala naturale overo Fantasia dolcissima di Gio. Camillo Maffei da Solofra, intorno alle cose occulte e desiderate nella Filosofia, Venetia, Gio. Varisco e compagni 1564. (1573 és 16o1)
3 A szerző bizonyára a torokban, hátul megszólaló hangra gondol.
4 Scropolo, Pápai Páriz szótára szerint "egy könting' harmad része".


Giovanni Camillo Maffei
Korabeli metszet


Donato Bramante (1444-1514): Az énekes
Milánó, Brera


1. kotapélda


2. kottapélda (Madrigál, Nanie Bridgman közlése alapján)


3/a és 3/b kottapélda