Giovanni Camillo Maffei 1562-ben megjelent levele az éneklésről rendkívüli
fontossággal bír szá- munkra a 16. századi énekművészet megítélését illetően.
Ez a jelentőség a szerző kitüntetett hely- zetének köszönhető. Maffei ugyanis
nemcsak énekes volt, hanem egyben orvos és filozófus is. Ennek ő maga is tökéletesen
tudatában van, amint ezt ugyanebben a levélben le is írja. Érdekessége főként
abban áll, amit szerzőjétől el is várhatunk: az éneklés anatómiai és fiziológiai
megközelítésében, és az énektechnika ennek megfelelő megvilágításában, a kor
ismereteinek legmagasabb szintjén, ami persze ma már helyenként megmosolyogtatja
az olvasót. Mindenesetre a két legnagyobb tekintély, akire hivatkozik, Arisztotelész
és Galénosz.
Maffei műve a nagy változás, azaz a monódia megjelenése előtt született, a többszólamú
éneklés virágkorában. A nobili dilettanti korszaka volt ez, amikor a
főúri társaságokban ebéd után elénekelték a legújabb madrigálokat, és hogy valaki
szívesen látott vendég legyen, ajánlatos volt jártasnak lennie a kottaolvasás
művészetében. Ezeket a műveket még nem föltétlenül hivatásos, különlegesen képzett
énekesek számára írták. Több szinten is megszólaltathatók voltak, és Maffei
a magas szintet képviselő díszített éneklésnek, a cantar di gargantának szentelte
ezt a levelet, amelyet Giovanni di Capuának, Altavilla grófjának írt a kötetben
található egyéb tárgyú néhány más levéllel együtt.1 A kétkötetes
kiadvány három, magának Maffeinek címzett levélen kívül még negyvennégy általa
írt, különböző címzetteknek szóló levelet tartalmaz, akik mind Nápoly környékén
éltek, és valamennyien az Orsiniak és Altavilla grófjának társaságát látogatók
körébe tartoztak, köztük sok tudóssal és más nagy tiszteletnek örvendő személyiséggel.
A levelek a kor humanista levelezéseinek témáiról szólnak: filozófiáról, orvostudományról,
szerelemről, zenéről.
Az első az, amely bennünket leginkább érdekel, és ez a leghosszabb is egyben,
több mint hatvan oldalra terjed. Amint a könyv címe is utal rá, minden valószínűség
szerint ez indította arra Valerio de Paolit, aki maga is zeneértő volt, hogy
az egész gyűjteményt megjelentesse. Testvére, híres violajátékos, a levélben
említett Fabrizio Dentice tanítványa. Szerzőnknek még egy kiadványa ismert,2
amely természettudományi tárgyú és igen népszerű volt a maga idejében, úgyhogy
utóbb még kétszer kiadták.
Maffei korában és - talán mondhatjuk - saját köreiben igen népszerű volt, mégis
gyorsan feledésbe merült, valószínűleg éppen a monódiával meghonosodott újfajta
díszítési stílus elterjedése miatt. Elképzelhető, hogy régiesnek, túlhaladottnak
érezték Caccini, Rognoni, Bovicelli hasonló tárgyú munkái mellett.
A szerző életéről keveset tudunk, alig többet annál, mint hogy solofrai származású
volt, és Altavilla gróf szolgálatában állott mint orvos és mint zenész. A fordítás
a Revue de musicologie 1956 júliusi számában (XXXVIII. évfolyam) Nanie
Bridgman által megjelentetett eredeti szöveg alapján készült.
Virágh László
A kellemes ének édes harmóniája, amelyet N.god házában hallani lehet az efféle
foglalatosságra kijelölt órákban, szolgáltatta talán az alkalmat arra, hogy
engem az emberi hangról és arról a módszerről kérdezzen, amelyet követni lehetne
azon célból, hogy a díszített éneket tanító nélkül meg lehessen tanulni. De
látván, hogy az egyik és a másik kérdésre szóban válaszolni nemcsak hogy bonyolult,
hanem hoszszadalmas is, azon a véleményen voltam, hogy inkább ezen a papíron
mondom el Önnek, amit felőle gondolok, semmint élőszóval. És biztos vagyok benne,
hogy amennyire annak, aki nem ért hozzá, unalmas lesz értekezésem, annyi örömet
fog szerezni Önnek. Amit is remélek egyrészt attól a szép szándéktól, hogy mások
fölé emelkedni törekszik, nem más eszközzel, hanem a tudással, és még azért
is, mivel nem hiszem, hogy a filozófiában vagy az orvostudományban létezhetne
fontosabb dolog ennél, vagy amit szebb és fontosabb lenne tudni, mint ezt. [...]
Most pedig szeretném (mondja talán N.god), hogy Ön, [...] félretéve Arisztotelészét,
beszélgetne velem arról, miként kell díszítve énekelni. Azt mondom hát, hogy
sem a régi, sem a mai muzsikusok nem írták le, miként kell a torkot alkalmassá
és képessé tenni a futamok éneklésére. Éppen ezért nem érdemes őket tanulmányozni.
Mivelhogy azok, minthogy első feltalálói voltak [a futamoknak - a ford.],
ami óriási dolog, nem akarták (vagy jobban mondva) nem tudták azt kifejezni.
Mert (valójában) aki érvekkel a kézben akarja vizsgálni a kérdést, nem csak
muzsikus kell hogy legyen, hanem képzett orvos és filozófus is. De átengedvén
a szép szavakat annak, aki a fecsegést kedveli, és a figyelmet mindenképpen
a díszített éneklése fordítván, azt mondom, hogy az ilyen hang nem más, mint
a levegő tagolt és rendezett lüktetése a torokban, a fül gyönyörködtetése céljából.
Ahol is világosan látszik, hogy a zaj [suono] nem fogalom [genere],
mivel minden díszített hang [voce passeggiata] zaj, de nem minden zaj
díszített hang.
És világosan látszik az is, hogy a többi rész a megkülönböztetést szolgálja,
mert, mondván, hogy a díszített hang tagolt és rendezett, hogy gyönyörködtesse
a fület, megkülönböztethető a tagolt [minuta] hangtól, amely a nevetésben
hallható, és hasonlóképpen a köhögésben, amely, bármenynyire is tagolt, mégsem
rendezett, és a fülnek sem tetszetős. És különbözik még azon hangoktól is, amelyek
rendben és aprózva követik egymást, a szájban követvén egymást a szótagok, ahogy
tenné valaki, amikor azt mondja (tegyük fel), Amor, fortuna stb., öt
hangra, azaz: ut, re, mi, fa, sol, minden hangra egy szótagot alkalmazva.
Bármennyire is tagolt, rendezett, tetszetős a fülnek, és ráadásul még azzal
a szándékkal is hozzuk létre, hogy jelentsen valamit, azaz hogy kifejezze a
szavak hordozta érzelmeket, ezt sem lehet és nem is kell díszített éneklésnek
nevezni, amit csak azért mívelünk, hogy a fület gyönyörködtessük. Bármennyire
tömörítettem is ezt a meghatározást, mégsem lehet azt mondani, hogy az ilyen
hang sajátosan különbözne a fent mondottaktól, mivelhogy a hajlékonyságra szorítkozik,
lévén, hogy abban áll, hogy felmegy a mélyből a magasba, és leszáll a magasból
a mélybe, a levegő tagolt és rendezett lüktetésével, ami nem születhet másból,
mint a hajlékony és lágy eszközből. Amiből mindenki számára kiviláglik, hogy
azok, akik a természettől nem bírnak lágy és hajlékony torokkal, nem alkalmasak
futamok éneklésére, úgyhogy számukra ezen tanácsaim kevéssé vagy egyáltalán
nem lesznek használhatók.
Most, miután elmondtam, mi is ez a hang, és miben különbözik a fent említettektől,
beszélek a helyről, ahol a futamok keletkeznek. A hely, ahol a futamok keletkeznek,
ugyanaz, ahol a hangot képezzük, azaz a hangszalag, amint azt már láttuk; amely
hol megfeszítve, hol ellazítva az említett idegek által; azon rend szerint,
amit majd N.god alább meg fog érteni, megfékezi, majd elengedi a levegőt olyan
tagoltan, hogy ebből a mindenki által oly igen áhított éneklésmód következik.
Most pedig N.god elé tárom a szabályokat, melyeket a díszített énekkel kapcsolatban
be kell tartani.
Az első szabály pedig az legyen, hogy aki ezt az erényt el akarja sajátítani,
mint legfőbb ellenségétől óvakodjék az affektáltságtól, mivelhogy az annál visszataszítóbb
a zenében, mint más tudományokban, amennyivel kisebb igényességgel kell így
a zenét gyakorolni. Nem is kell emellett más érvet felhoznom, mint magát a tapasztalatot,
amelyet naponta szerezhetünk; amennyiben sokan, kik éppen hogy csak néhány hangot
tudván egymás mellé énekelni csekély ügyességgel, miközben énekelnek, úgy el
vannak bűvölve saját maguktól, hogy akik hallgatják őket, csúfot űznek belőlük.
És miután énekeltek, a városban jártukban-keltükben is úgy sétálnak, mintha
díszítéseket énekelnének, és olyan gőgösek és felfuvalkodottak, hogy mindenki
inkább megveti, semmint tiszteli őket. Tehát óvakodjunk az önmagunkban való
tetszelgéstől, anélkül, hogy mások tudomására hoznánk, mi a hivatásunk vagy
mit szeretnénk annak tartani.
A második szabály az, hogy az idő, amikor ilyen gyakorlatokat végzünk, legyen
reggel, vagy evés után négy, avagy öt órával; mert amikor a gyomor teli van,
a gége nem tud olyan ügyes és tiszta lenni, amint azt a tiszta és lágy hang
kibocsátása megköveteli, ami pedig bármely más dolognál inkább szükséges a díszített
énekléshez.
A harmadik szabály, hogy a hely, ahol gyakorolunk, olyan legyen, ahol a magányos
Ekhó felel nekünk, mint amilyenek némely árnyas völgyek és barlangos sziklák,
amelyekben ő válaszol annak, aki magában beszél; és így, énekelvén azzal, aki
magában énekel, könnyen megmutathatja, vajon jók avagy rosszak a futamok, és
így élő szóval tölti be a kritikusi tisztet.
A negyedik az, hogy ne tegyünk semmiféle mozdulatot a test más részével a már
említett hangszalagokon kívül, mert ha csúfnak tűnnek számunkra azok, akik díszítéseket
énekelve ingatják a fejüket, vagy rezegtetik az ajkukat vagy mozgatják a kezüket
vagy a lábukat, meg kell győznünk magunkat arról, hogy ha mi hasonlóan cselekszünk,
mi is csúfnak tűnünk mások számára. Ezek közül sokakat látunk, akik vagy azért,
mert kevés fáradságot fordítottak a dologra kezdetben, vagy mert nem vették
észre a rossz szokást, semmiképpen sem képesek éneklés közben nyugton maradni,
és ezért figyeljünk erre.
Az ötödik szabály, hogy tükröt kell tartanunk a szemünk előtt azon célból, hogy
belenézve észrevegyünk bármely rossz mozdulatot, amelyet éneklés közben tennénk.
A hatodik az, hogy nyújtsuk ki a nyelvünket oly módon, hogy a hegye érje el
és érintse az alsó fogak tövét.
A hetedik, hogy tartsuk nyitva a szánkat éppen annyira és nem jobban, mint akkor,
amikor a barátainkkal beszélgetünk.
A nyolcadik, hogy nyomjuk ki lassanként a hanggal a levegőt, és nagyon ügyeljünk
arra, hogy ne menjen sem az orron, sem a szájpadláson keresztül,3
mert mind egyik, mind a másik óriási hiba lenne.
A kilencedik, hogy beszélgessünk olyanokkal, akik nagy könnyedséggel énekelnek
díszítéseket, mert a hallás az emlékezetben egy bizonyos képet és elképzelést
hagy, ami nem kis segítséget jelent.
A tizedik, hogy gyakoroljunk fáradhatatlan szorgalommal, nem úgy, mint némelyek,
akik egy-két alkalom után, hogy nem sikerült a dolog, rögtön felhagynak vele,
és a Természetet vádolják, hogy nem adta meg nekik azt a készséget és rátermettséget,
ami szükséges ehhez a művészethez. Amivel neki tulajdonítják azt, amit a lustaságnak
kellene, s így (véleményem szerint) nagyot tévednek. Úgyhogy teljesen biztos
vagyok benne, hogy az Ekhótól hangilag vezetett tanítvány, aki mozdulatait tükörrel
ellenőrzi, és az állandó gyakorlással segíti magát, és azzal, hogy hallgatja
azokat, akik könnyedén énekelnek, olyan készséget szerez, hogy könnyen tud futamokat
alkalmazni bármilyen fajta madrigálokban vagy motettákban.
De mivel ezen szabályokhoz szükséges néhány kottás példa, amelyek révén skálázva
[passeggiando] fokozatosan meg lehet szerezni a gége ügyességét; kinyomtatván
az alábbi kottákat és visszavezetve egy rövid rendszerre, amint azt a fenti
szabályokban előadtam; azt mondom, hogy a tanítvány, abban az órában, mikor
már az étket megemésztette, menjen el egy visszhangos völgybe vagy barlangba,
vagy más helyre, és miután egy tükröt tart a szeme előtt, kiegyenesíti a nyelvét
a mondott módon, és a fejét szilárdan tartja, és testének más részeit is, próbálja
meg ezekkel a hangokkal lassanként kifújni a levegőt, "o" hangzóval, azon okból,
amit majd alább elmondok. (1. kottapélda)
Ezek tehát a skálák, és oly módon vannak megszerkesztve, hogy könnyű kezdetet
biztosítsanak ezen vállalkozásnak, ahol, meg kell mondanom, semmiképpen nem
szabad továbbmenni az egyik futamról a másikra, anélkül, hogy az előzőt nagyon
jól megértettük és megtanultuk volna. Még el kell mondanom azt is, hogy ha nem
írtam kulcsot ezek elé a futamok elé, azt azért tettem, hogy bármely hangról
el lehessen kezdeni őket, úgy mint ut, re, mi, fa, sol, la. Így emelkedve
és leszállva, mind a térben, mind a sorban. Mindezekhez még hozzáteszem ezt
a másikat, amely, bár az első kvint, míg emez oktáv terjedelmű, de ebben megtalálhatók
az összes futamok. Legyenek így váltogatva - egyébként is keverhetők egymással
-, hol elhagyva az egyik elejét és egy másikkal helyettesítve, hol valamelyiknek
a közepét egy másikkal befejezve, avagy éppen megfordítva. Először tehát az
egyszerű hangokat sorolom, majd a kettőzötteket, anélkül hogy most elmondanám,
a madrigálnak mely helyén és mely szótagján kell alkalmazni a futamot, miután
egyelőre nem írok másról, mint annak a módjáról, miként kell a gége ügyességét
és készségét megszerezni. De mivel csak kevéssé vagy egyáltalán nem elégítené
meg a tanítványt, ha - miután szorgalommal és a fentebb mondott sorrendben megszerezte
a gége ügyességét - nem tudna futamokat alkalmazni a madrigálokban vagy más
dolgokban, amiket énekel, ezért, ideírván ezt a madrigált, elmondok sok szabályt,
amely ilyen alkalmakhoz szükséges. (2. kottapélda)
Tudom persze, hogy ez a madrigál régi, de példaként akartam bemutatni azért,
hogy a jó énekes megfigyelje a rendet és a szabályokat valamely dologban, amely
éneklés céljából elékerül, és hogy minél világosabban meg lehessen érteni a
rendet és a szabályokat, amelyeket ebben szem előtt kell tartani, és amelyeket
most itt leírok.
Az első szabály tehát, hogy ne tegyünk futamokat máshová, mint a zárlatokba,
mert lezárva a harmóniákat, a befejezésnél nagy gyönyörűséggel lehet ékíteni
anélkül, hogy megzavarnánk társainkat. De azért persze nem tilos, hogy mielőtt
a zárlathoz érnénk egyik hangról a másikra lépve, elhelyezzünk néhány finom
díszítést, amint az lépésről lépésre a fent nyomtatott madrigálnál is látható,
vigyázva azonban a helyre, ahol megengedhető, és ahová jól illik.
A második szabály, hogy egy madrigálban ne legyen több négy vagy öt díszítésnél,
azért, hogy a fül, ritkán ízlelvén az édességet, mindig inkább vágyakozzék azt
hallani. Ami nem történnék meg, ha állandóan díszítve énekelnénk, mert a tetszetős
futamok unalmassá válnának, ha a fül megcsömörlene tőlük. Ezt mindig tartsuk
szem előtt, mivel sokan vannak, akik nem nézvén sem félhangot, sem leszállítást,
sem arra nem ügyelve, hogy kifejezzék a szavak értelmét, egyébre sem törekszenek,
mint hogy futamokat énekeljenek, és meg vannak győződve arról, hogy a fülnek
így gyönyörűséget szereznek. Amiért is unalmassá válnak, és mindenki kárhoztatja
őket.
A harmadik szabály az, hogy a szó utolsó előtti szótagján kell futamokat képezni,
azon célból, hogy a szó végével fejeződjék be a futam is.
A negyedik, hogy amikor csak lehet, olyan szóra és szótagra helyezzük a futamot,
amelyben "o" magánhangzó található, és nem más. És azért, hogy ezt a szabályt
jobban megértsük, most elmondom, hogy (mint azt mindenki tudja) öt magánhangzó
van, melyek közül némelyik, mint az "u", rémisztő hangzású a fül számára, kivált,
ha futamot éneklünk vele, úgy tűnik, mintha üvöltő farkast ábrázolnánk vele.
Amiért is nem győzök csodálkozni azokon, akik a madrigálnak, amely így kezdődik:
Ultimi miei sospiri, az első szótagjára futamot tesznek, mondom, nem
győzök csodálkozni rajta. Mindenekelőtt azért, mert semmiképpen sem szabad futammal
indítani, és még azért is, mert ezzel a magánhangzóval megnő a hangzás félelmetessége
és sötétsége. És más hangzók, mint az "i", ha futamot képezünk vele, egy kis
állatot idéz, amely vinnyog, mert elvesztette az anyját, bár megengedem, hogy
a szoprán számára kevésbé csúnya az "i"-vel való éneklés, mint más hangfajok
számára. A fennmaradt többi magánhangzót gond nélkül lehet használni. Mégis,
különbséget tévén köztük, azt mondom, hogy az "o" a legjobb, mivel általa szól
a hang a leggömbölyűbben. A többivel nem olyan jól összpontosul a levegő a futamok
képzéséhez, mivel nevetéshez hasonló arccal képezzük őket. Mindazonáltal, nem
erőltetvén annyira ezt a szabályt, az énekes jó ízlésére hagyatkozom.
Az ötödik szabály az, hogy amikor négyen vagy öten énekelnek együtt, az egyik
helyet kell adjon a másiknak, mert ha hárman vagy négyen egy időben énekelnének
futamot, összezavarnák a harmóniát. És hogy mit értsünk ezen a szabályon, arra
jó példát láthatunk a fenti madrigálban.
Azt gondolom, ezzel teljesítettem mindazt, amit N.god tőlem kívánt, és hogy
mindazon zenészek, akik az én szabályaimnak engedelmeskednek, maguktól tudjanak
futamokat énekelni, itt alant, az ő igényeiket és a magaméit kielégítendő, leírok
néhányat azok számára, akik el tudnák énekelni őket valamelyes gráciával. Ahol
is a következő rendet tartom: előre helyezem a zárlatokat és utóbb a futamokat
(a legszebbeket), mert ha le akarnám írni az összeset, mellyel a zárlatokat
díszíteni lehet, akkor inkább hangszerjátékra való futamokkal telnék meg a könyv,
semmint énekelni valókkal. Hozzáteszem ehhez még a Vago augelletto díszített
dallamát. (3. kottapélda)
Tudom jól, hogy sok irigy bírálja majd ezen új művemet, nem csak azzal, hogy
fölösleges, hanem mert ráadásul hamis alapokra épít. Fölösleges, mondják majd,
mert a díszítés a természettől jön, hamis, mert futamok éneklése közben sok
disszonancia adódik. Amire röviden azt felelem, hogy való igaz, a gége alkalmassága
a természettől van, de az én szabályaim nélkül mégis lehetetlen dolog megtanulni
a futamok használatát, mivel bár a természet adja a készséget, a művészet nyújtja
a módot, mely nélkül nem jönne létre semmi jó. Sőt többet mondok. A természet,
igen bőkezű anyaként, mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy képes legyen elsajátítani
ezt a művészetet (nem beszélek most némely szerencsétlen beszédhibásról, vagy
a természet mostohagyermekéről, aki nem érdemelte ki tőle ezt az adományt).
De mivel nem akarják tudomásul venni és azt használni, ami ehhez szükséges,
saját maguknak ártván, megfosztják magukat ezen művészettől.
És hogy ez igaz legyen, azt szeretném, ha ezek az irigyek megpróbálnák, mert
biztos vagyok benne, hogy ha vennék a fáradságot, ami szükséges az én szabályaimhoz,
megértenék azt, amit lustaságuk miatt szidalmaznak, hacsak nem lennének annyira
szerencsétlenek, hogy csak azért jöttek a világra, hogy rosszat mondjanak másra.
Röviden még elmondom, hogy igen, igaz, hogy futamokat énekel- ve néha valamely
hibát is ejtünk, de a futam gyorsaságával és szépségével elfedi azt, oly módon,
hogy sem a disszonancia, sem a hamisság nem vehető észre. Ezért nem tudok más
tanácsot adni ezen irigyeknek, mint hogy hallgassanak és tanuljanak, mert végül
is a lovagi éneklés igazi módja, amely a fülnek is kellemes, a díszített éneklés.
És ugyanezen a véleményen van Gio. Domenico da Nola tisztelendő úr, Gio. Ant.
Filodo tisztelendő úr, Stefano Lanno úr, Rocco úr és végül Gio. Tomasso Cimelli
úr, akik azon kívül, hogy képesek ismét megújítani a zenét, amikor az már csaknem
elveszett, szerénységgel, jósággal, erényekkel vannak felruházva, és minden
mással, ami az angyali és isteni lélek sajátja. Most hát rajta, aki nem tudja,
tanulja meg!
És hogy megmutassam, mennyire jó szívvel állok mindenki szolgálatára és segítségére,
egészen a dadogókig, ebben a gyönyörű művészetben, íme, hozzáteszem még a legjobb
és legbiztosabb orvosságokat, melyek jó hangot adnak, és amelyeket hivatásom
gyakorlása közben össze tudtam gyűjteni.
Igen hasznos, jó hang nyerésére, gyakran használni azokat a módokat, amelyeket
Néró (aki annyi gyönyörűségét lelte a zenében) sem vetett meg (mint arra hivatkozik
Suetonius), hogy azoktól szebben tudjon énekelni.
Jó szer még ólomlemezt tartani a gyomrunkban, ahogy azt maga Néró is tette.
Jók még a következő pilulák, kivált, amikor a hang megromlott az őt belepő nedvességtől:
vegyünk négy szárított fügét, hámozzuk meg, és vegyünk négy dramma erdei mentát
és hasonlóképpen egy scrupulum4 gumiarábikumot, és törjük össze mindezt
egy mozsárban, és készítsünk labdacsokat, amelyekből egyet tartsunk éjjel-nappal
a szánkban. Íme itt ez a másik: vegyünk négy rész édesgyökeret és kettőt tömjénből
és egy scrupulum sáfrányt, és jól összetörve mindezt felengedjük egy kis borral,
és folyamatosan használjuk. A káposztaleves is hasonlóan jó hatású.
És mindezeknél nem kevésbé jó orvosság rekedtség ellen kassziát enni, süteménynek
megsütve, késsel felszeletelve. Hasonlóképpen jó orvosság a Mesoéból való lochsanum,
és még jó egy kis szandrak-gyantával, squillitico ecettel és egy kevés
mézzel való gargarizálás. Ennyit tehát röviden a szájon át bevett dolgokról,
amikor a hang baja a torok hurutosságából adódik, amelyre, ha külső orvosságot
szeretnénk, lehet használni ezt a keveréket anélkül hogy elmerülnénk a kenőcsök,
krémek és más kenhető dolgok sokaságában, lévén ezek undorító és csúf dolgok.
Vegyünk tömjént, szandrak-gyantát, stiraxot (storax calamita), erdei
mentát, és parázsra vetvén, orron és szájon át lélegezzük be a füstjét. És ha
véletlenül szárazság miatt lenne rossz a hang, ami ritkán fordul elő, vegyünk
tört olajat, ahhoz keverjünk annyi cukrot, hogy olyan legyen, mint a méz, és
ezt lassan nyeljük le, és kivált, amikor nyugodni térünk, vegyünk belőle egy
kanálnyit. Erre a célra jó még a tyúkleves is, és a szárított füge alaposan
megáztatva. Röviden szándékoztam felsorolni mindezt azok számára, akiknek szükségük
van gyógyszerre, hogy szemléltessem, mennyire elmélyültem a mesterségben, és
minden más dolgaimban, és csókolom N.god kezét.
(1565)
Virágh László fordítása
A traktátus teljes szövege hamarosan olvasható lesz az interneten, a Magyar
Régizenei Társaság weblapján: http://www.mrzt.hu.
_____________
JEGYZETEK
1 Delle Lettere del / S.or Gio. Camillo / Maffei da Solofra. /
Libri Due. / Dove tra gli altri bellissimi pensieri di Filosofia, / e di Medicina,
v'è un discorso della Voce / e del Modo d'apparare di cantar di / Garganta,
senza maestro, non / più veduto, n'istampato. / Raccolte per Don Valerio
de Paoli da Limosano. / IN NAPOLI / Appó (appresso) Raymundo Amato. Anno D.
1562.
2 Scala naturale overo Fantasia dolcissima di Gio. Camillo Maffei
da Solofra, intorno alle cose occulte e desiderate nella Filosofia, Venetia,
Gio. Varisco e compagni 1564. (1573 és 16o1)
3 A szerző bizonyára a torokban, hátul megszólaló hangra gondol.
4 Scropolo, Pápai Páriz szótára szerint "egy könting' harmad része".
|