Muzsika 2003. január, 46. évfolyam, 1. szám, 34. oldal
Porrectus:
Lux Nox, Óriáscsecsemő, Amadinda
 

A Budapesti Őszi Fesztivál három eseményéről kell a szerkesztőséggel kötött előzetes megállapodás alapján beszámolnom, ám nincs mit szépíteni a dolgon, sok mondanivalóm ezúttal egyikről sem akad. Az okok különbözőek. Kezdem az egyszerűbbel.
Nálunk járt s rövid bemutatót tartott a Lux Nox elnevezésű együttes. Vezetőjük a külföldön élő ifj. Kurtág György, aki szintetizátoron jeleskedik, van egy brácsás hölgytagjuk, Chris Martineau, aki közepes hangszertudás mellett kicsiny hangon, de vitathatatlan tehetséggel vokalizál, egy másik szemrevaló dáma, Isabelle Cirla klarinét- és szaxofonfajtákat fúj feledhető virtuozitással, s még két további úr egészíti ki a csapatot. Egyikük funkciója számomra nemigen derült ki ezen az estén, másikuk, Roland Ossart dobozféle villamos ketyeréket kezelt, amelyek zölden és pirosan világítottak, gyermekkorban látott kisvasúti terepasztalok vonzó emlékképét idézve. Az együttes alaptevékenysége: közös rögtönzés. Bevallom, bennem újabban már a szó is gyanút kelt. Ernest Ansermet annak idején, a tízes évek közepén úgy hitte, a korai jazzből megismert improvizáció megújíthatja a megfáradó "nyugati" művészetet. Közel egy évszázad biztonságos távolából kimondhatjuk: nem lett igaza. Számos remek jazzmuzsikus előtt tisztelettel megemelem a kalapomat. Diákkorom kedvence volt Oscar Peterson, Dave Brubeck, Erroll Garner, soha nem feledem azt a páratlan felvételt, amely Duke Ellington és John Coltrane (két teljesen más habitusú zenész) produkcióját örökítette meg, máig bánom, hogy botormód kölcsönadtam valakinek. És tisztelem, bámulom - hogy maiakat és hazaiakat említsek - Szakcsi Lakatost, Binder Károlyt. Csakhogy itt a nagyok nyomában a derékhad. Hol free jazz, hol komolyzene (újabban "folk") ürügyén támadnak a gátlást, szégyenérzetet nem ismerő exhibicionisták. Bazseválnak, lökik a sódert, s a nagyobb hatás kedvéért grimaszokat vágnak. Olcsón akarják megúszni a dolgot. A jelszó: kiállunk a pódiumra, leoltjuk a villanyt, oszt' aggyá' neki... Majd csak lesz valahogy, majd csak beveszi a publikum. Egy kis ideológiai rásegítéssel (a hallgatósághoz intézett szónoklattal, írásbeli ismertetővel) biztosan...
Egy percig sem állítom, hogy a Lux Nox ilyen erkölcstelen, magamutogató gárda volna. Vitathatatlanul tisztességes szándékú, nem tehetségtelen zenészekből áll; látszik, hogy elmélyült egyéni és csapatmunka van a produkció mögött. Mégis azt kell mondanom: teljesítményük nehezen mérhető a kortárs zene jeles alkotóiéhoz vagy előadóiéhoz. A négy bemutatott rögtönzés közül talán ha kettőben akadtak vonzó és izgalmas pillanatok. Amikor az énekes egy pici önparódiát játszott, vagy amikor (az utolsó produkcióban) a hangolásból bontakozott ki egy kis, szellemes-kedves bevezető. A többi, ha nem is néma csend, de diszkrét unalom. Hab egy olyan tortán, amelyet elfelejtettek megsütni. (Október 27. - Budapesti Operettszínház)

VAJDA GERGELY új operája bonyolul- tabb eset. Felfokozott várakozás előzte meg ezt a premiert, hiszen Vajdát mindenki kivételes tehetségnek tartja: bámulatos klarinétosnak, aki roppant ügyesen dirigál, és fantáziadús komponista. A rendező, Kovalik Balázs néhány korábbi produkciója ugyan éles vitákat provokált, de nem hiszem, hogy akadna operabarát, aki kétségbe vonná a fiatal művész rátermettségét, aki ne volna kíváncsi új ötleteire. Különösen akkor, ha az ötletek Déry Tibor egykor döbbenetesen avantgárdnak tűnő Óriáscsecsemője színrevitelét segítik elő...
Úgy látszott tehát: minden adott egy nagy színpadi élményhez. Aztán egy jó óra múlva kissé zavartan kelhettünk fel székünkből. A rendező és a zeneszerző feladta a leckét, lehet immár rejtvényt fejteni. Miért éppen nagy T alakokat mintázó mozgó "elemek" jelennek meg a színpadon? A sokat emlegetett három "T" kellene hogy eszünkbe jusson? Ha igen, hogy jön az ide? Szórakoztató dolog, ha két ilyen T-ből apró tárgyakat cserélnek szorgos kezek, csupa olyat, amely az éppen énekelt szövegben valahogy szóba kerül. Ez a szöveg "kifejezésének" látványos paródiája volna. De nem lehet felszabadultan nevetni, mert más jelek illő komolyságra intenek. Az elképesztő színpadi geg-zuhatag során itt-ott felszabadult kacaj hangzik. Valaki valamit éppen megértett, mások irigykedve fordulnak felé magyarázatért. Mindennek a tetejébe egyszer csak lezuhan egy tévékészülék. Szinte szégyellem szóba hozni, hiszen valamennyi recenzió bőséges terjedelemben foglalkozott a furcsa esettel. Mégis: azt hiszem, a majdnem-baleset fogadtatása a közönség részéről mélységesen jellemző. Több készülék is fel volt függesztve a színpad különböző pontjain. Mintha a monitorok kukkolták volna az eseményeket. Big Brother juthat eszünkbe, reflexszerűen. Az orwelli eredeti, meg szánalmas mai változata. És a Való Világ. Ahol, mint tudjuk, a lét a tét... Egy pillanatra itt is az. Ha ugyanis a főszereplő fél méterrel odébb áll, a fejére esik a sok kilós súly. Belegondolni is szörnyű. Hanem a publikum jó része nem tudja eldönteni, mi történt "igazán": ez az effektus is benne volt a darab eredeti tervében, vagy sem? Akár a rendezői koncepció része is lehetne egy efféle (a szó eredeti értelmében értendő) "csattanó"...
És itt a baj. Ha egy balesetnél nem nyilvánvaló mindenki számára az első pillanatban, hogy az baleset, ha felmerülhet a gyanú, hogy "színpadi jelzésről" van szó, jelképről, akkor valami alapvetően nincs rendben a színpadi "jelzésrendszerrel". Természetesen elfogadjuk, beletörődünk, hogy sokféle síkon zajlanak az események, hogy a rendező sajátos kommunikációs rendszert alakít ki. Hogy ez a fajta gondolkodás a "modern", a 21. század művelt emberéhez méltó. Szánalmas és avítt, ha valaki továbbra is patetikus "beszélyt" harsog a deszkákról, naturalisztikus díszletek előtt (efféle konzervativizmus még mindig kísért nálunk). Szánalmas és avítt ennek operai megfelelője is. De nem biztos, hogy az ex-DDR avantgárd szimbolizmus a valódi alternatíva. Ahol minden pillanat arról szól, hogy "művészet esete forog fenn". Kovalik eddig minden alkalommal meg tudott győzni: Kékszakállúját is merésznek, gondolatébresztőnek, a darabhoz méltónak találtam. Most kételyeim támadtak. Csodálatos lelemények (például a "születés" színpadképi érzékeltetése), sok pompás megoldás mellett alapjában megoldatlannak láttam az előadást. Sietve hozzáteszem: lehet, hogy videófelvételről tízszer leforgatva, a részleteket újra átnézve módosítanám ezt a véleményt. De az egyszeri néző sem forgatja vissza a videót...
A zene pedig nem segített. Vajda Gergely zenéje teli van fantasztikus részletekkel (ilyen éppen a születést kísérő hangzásvilág), de nem áll össze operává. Szakadozott, töredezett. Különösen az énekszólam megoldatlan. Mint oly sok mai magyar operában, ének alatt itt is egyfajta deklamáció, recitativo értendő. Nincs vagy alig akad nagyobb, összefüggő melódia. Énekes legyen a talpán, aki ezt élményszerűen előadja. Falusi Mariann nem ez az énekes. Olyannyira nem, hogy kérdés: mennyire énekes egyáltalán. Az alapötlet, hogy tudniillik az óriáscsecsemőt a Pa-Dö-Dő jeles, korpulens személyisége alakítsa, az első pillanatban telitalálatnak tetszik. Amikor Falusi Mariann megjelenik, ha szabad így fogalmaznom, a dolog működik, a nézőt meghökkenti a látvány. Csak hát a művésznő minden kétségkívül nagyszerű képessége, elképesztő színpadi rutinja (a balesetnél bámulatos hidegvére) ellenére énekelni, azt aztán nem tud. A maga műfajában bizonyára igen (bizonyíték a rajongók serege) - itt, az operaszínpadon, mikrofonerősítés nélkül nem. S egy idő után ez kínossá válik. Korunk Callasa, súgja valaki fél óra elteltével a hátam mögött, gúnyosan. Mit mondjak: ez is van olyan geg, mint ami a színpadon éppen látható. (November 3. - Budapest Bábszínház)

Az Amadinda Együttes koncertjével kapcsolatban egyetlen, ám cseppet sem lebecsülendő gondom akad: kénytelen vagyok ismételni mindazt, amit többször elmondtam, és a Muzsika hasábjain is leírtam. Amadindáék a szó legjobb értelmében profik. Azt a szellemet testesítik meg, amely sajnos távolról sem általános nálunk. Nemcsak hallatlan fegyelemmel, virtuozitással játszanak: a műsor szerkesztésében is kiválóak. Nincs üresjárat: a hangszerek eleve ott vannak a helyükön, nem szükséges kínosan hosszú átrendezés az egyes számok közt. A dramaturgia végiggondolt: van a koncertnek "lassú tétele" és "scherzója", szórakoztató és nagyobb figyelem-összpontosítást igénylő része egyaránt.
A kezdet inkább szórakoztató jellegű. VÁCZI ZOLTÁN Asztali zenéje teli van mulatságos ötletekkel. Cipőkkel ütögetik az asztallapot, kockát vetnek, majd váratlanul lehull a lepel egy odakészített csontvázról. Pillanatra sem lankadhat a figyelem: a ritmusvilág eleven, a színek érdekesek, vonzók. A közönség tehát jól érzi magát. Következik három nehezebb fajsúlyú műsorszám. Az Amadinda eredetileg tavaly tisztelgett volna IANNIS XENAKIS emléke előtt. Egy sajnálatos baleset miatt akkor a hangverseny elmaradt - most végre elhangozhatott a mester három ütős műve is egymás után, az Okho ráadásul magyarországi bemutatóként. Ismét megbizonyosodhattunk róla: lenyűgözően koncentrált Xenakis művészete. Nincs üresjárat, nincs öncélú színeskedés. Hány és hány szerző ütögetteti manapság végig az összes elképzelhető instrumentumot, bízva abban, hogy a sokféle érdekes hangzás majd csak leköti a hallgató figyelmét, nem kell sokat bíbelődni a formálással, a zenei folyamat logikájának kialakításával. Xenakis rendszerint elég szűk hangzásteret választ. Aránylag kevés színt használ. Viszont konok kérlelhetetlenséggel a végére jár a dolgoknak. Hogy pontosan mi a "szabály", amit a ritmusok követnek, azt valószínűleg az elemző sem igen derítheti ki a partitúrából. De az Okho, a Peaux, illetve Psappha című szólódarab kétségkívül azt az érzést kelti a hallgatóban, hogy van ilyen szabály, hogy egy titokzatos törvénynek engedelmeskedve szólalnak meg egymás után a hangok. (A Psapphát egyébként ezúttal Holló Aurél játszotta - fenomenálisan).
A koncert második felét MICHAEL ASKILL ausztrál szerző művének ősbemutatója nyitotta. A rövid tételekből álló Spiralst nem nevezném ugyan korunk meghatározó jelentőségű ütős alkotásának - de szívesen meghallgatnám máskor is. Érdekesen keveredik benne a legmaibb zenei nyelv ősi aboriginal elemekkel (vagyis olyanokkal, amelyek az avatatlan európaiban e térben és időben egyaránt távoli kultúra képzetét keltik - meglehet, indokolatlanul). FREDRIK ANDERSSON The Lonelieness of Santa Claus című csendes zenei merengését eleinte afféle pihentetőnek tartottam. Aztán kezdett sok lenni a jóból: két évtizede nagyon divatos volt ez a fajta köldöknéző muzsika, ma türelmetlenné tesz (a jelekből ítélve nem csak engem: a publikum figyelme a koncertnek ezen a pontján érezhetően alábbhagyott). Szerencsére hamar jött a finálé, GEORG KATZER Schlagmusik 2-je. A változatos, hol szórakoztató, hol kifejezetten drámai, néhol Ligeti Aventures-jeinek világára emlékeztető darab után méltán zúgott hosszan a taps. Hálásak lehetünk Bojtos Károlynak, Holló Aurélnak, Rácz Zoltánnak és Váczi Zoltánnak, meg a két kisegítőnek, Joó Szabolcsnak és Pusztai Gábornak ezért a szép estéért. (November 1. - Zeneakadémia. A koncertek rendezője a Fesztiválközpont Kht.)


Falusi Mariann és Kovalik Balázs


Falusi Mariann


Lengyel Gábor és Bárány Péter
Felvégi Andrea felvételei