Tisztán emlékszem első találkozásomra a kritikusokkal. 17 éves lehettem, és három kórusomat adták elő egy színházi hangversenyen, Londonban. Iskolai házi feladat volt mindhárom, a szólamok a kánonszerkesztés legszigorúbb szabályai szerint követték egymást. Az első kedvesen groteszk, a második nyugodt hangulatú, a harmadik darabosan "népies". Az előadás egyetlen írásos bírálata ledorongolta a kórusaimat, mondván, hogy nyilvánvalóan William Walton három Façade Songjának¹ utánzatai. Aki veszi magának a fáradságot, hogy utánanézzen, megállapíthatja, hogy ez a kijelentés ostoba képtelenség. A ragyogó Walton-művek rendkívül bonyolultak - az én három darabom szinte a végtelenségig gyerekes és naiv, és még csak utalást sem találni bennük Waltonra. Nem nehéz elképzelni, micsoda lehangoló hatása volt az első visszhangnak a fiatal zeneszerzőre. Tajtékoztam a dühtől és nekikeseredtem, mert láttam, hogy az írás szemernyi igazságot sem tartalmaz, ráadásul el is bátortalanodtam. Semmi vállonveregetés - semmi biztatás - teljes érzéketlenség. Ez volna a kritikai hang, amelyre egész életemben számítanom kell? Borús kilátások. Elhatároztam, hogy attól a naptól fogva nem olvasok kritikát, és ezt, amennyire lehetséges volt, be is tartottam. Fájdalom, az embernek mindig akadnak jó barátai, akik küldenek egy kis sajtószemlét: "Ezt már láttad? Egyetlen szavával sem értek persze egyet, de azért mégis..."; vagy szeretetreméltó könnyedséggel eljuttatják a rosszindulatú fröcsögéseket: "Bizonyára téged is érdekel ez a roppant érdekes beszámoló...".
Húsz év alatt nem sokat változtak a kritikusaim. Természetesen néhányuk már barátságosabb hangot üt meg (ha jól sejtem, nagyjából a mezőny fele), de gyakorlatilag mindegyikük gyönge megfigyelőnek tűnik, sőt egy részük egyenesen tökfej. Őszintén elismerem, hogy bármilyen szorgalmasan dolgoztam is, minden darabomban maradtak szakaszok, amelyekben nem oldottam meg teljesen az összes problémát. De ezeket a részeket soha senki nem tette szóvá, a megoldási javaslatokról nem is beszélve. A kritikák megkíméltek a hazugság klasszikus eseteitől (az például nem fordult elő, hogy az eseménytől távol maradó kritikus írt volna rólam), de az egyik operám egyidejűleg kapott dicséretet egy amerikai lapban és elmarasztalást egy angol újságban - ugyanannak a szerzőnek a tollából. Egy másik művemet lelkesen üdvözölte, majd néhány nappal később porba sújtotta ugyanaz a kritikus (ez talán nem hazugság, de arra jó, hogy összezavarja az olvasót). Olyan darabom is volt, amelyet a főpróba alapján ítéltek meg - figyelmen kívül hagyva, hogy ez valóban próba volt csak, s utóbb számos változtatást hajtottunk végre; valamint azt is, hogy az énekesek a legritkább esetben vannak csúcsformában reggel tízkor.
De ezek apróságok, hiszen minden szakma bőven termel selejtet. Sokkal inkább aggaszt az általánosan alacsony szakmai színvonal. Mit mondjak például arról a kritikusról, aki bevallotta, hogy tökéletesen zavarba ejtették utolsó, nagyobb lélegzetű munkáim (a Tavasz-szimfónia és a Billy Budd), holott ezektől a bemutatók közönsége egyáltalán nem jött zavarba. Lehet hogy a kritikus őszintén beszélt, de ha arra a spontán reakcióra sem képes, amire az átlagos zenehallgató igen, akkor nem tanácsos kritikaírással foglalkoznia.
No de számít ez valamit is? Befolyásolja a művészt? Emlékszem, hogy Artur Schnabel, akinél nagyobb zongoristát még nem hallottam, mindig langyos megjegyzéseket kapott a sajtótól (még a halála után is) - és ettől még egész jól ment neki a zongorázás. Lehetséges azonban, hogy a zongorajáték mai színvonala kicsivel magasabb volna, ha őt állítanák példaképül, nem pedig valamelyik ízléstelen virtuózt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kritikai frázisok egy része megragad az önálló hallásra vagy ítéletalkotásra képtelen emberek fejében - azokkal nem törődhetünk, akik nem hajlandók a saját véleményük szerint ítélkezni (megjegyzem, nemrég hallottam egy hölgyről, aki bemagolta egy bizonyos kritikus kedvenc kifejezéseit, hogy műveltnek és szellemesnek mutatkozzon - de ez persze szélsőséges eset). Mi még nem tartunk ott, ahol New York - abban a városban, mint értesültem róla, a rossz kritika végleg tönkretehet egy színi- vagy operaelőadást. Nálunk nem kavar vihart, bár ezúttal is emlékeztetni kell rá, hogy a rossz kritika elkeseredettséget szülhet, ami jelentősen lelassíthatja más művek elkészítését. Az egyik operám bemutatójáról például azt írta a Times munkatársa, hogy egy külföldi színház, amely már lekötötte a darabot, föl akarta bontani a szerződésemet. Szerencsémre a Daily Mirrorban és a News of the Worldben dicsérő írásokat is találtunk, ami megnyugtatta a színház igazgatóságát - létre is jött az opera bemutatója és nagy sikert arattunk.
Ha a kritikusok léte szükségszerű - márpedig ennek igazságáról lépten-nyomon meg akarnak győzni -, mihez kezdjünk velük? Van egy pár ötletem. Azt talán fölösleges részleteznem, miért lehetetlen alapos érvekkel megtámogatott napi kritikát olvasni egy új műről vagy jelentős interpretációról.² Ha ez valóban így áll, akkor amondó vagyok, testáljuk ezt a feladatot a mezei újságíróra, akit arra képeztek ki, hogy tárgyszerű tudósítást adjon egy hangversenyről: mely darabok hangzottak el, kiknek az előadásában, hogyan fogadta a műsort a közönség, hányan jelentek meg a teremben, milyen volt a hölgyek öltözéke stb. Az érvekkel alátámasztott ítéleteket bízzuk a komoly kritikusra, akinek legalább egy hét vagy hónap határidőt, továbbá megfelelő terjedelmet kell adni. (Miért ne születhetne meg a Times Monthly Musical Supplement?) Szerintem ajánlatos szóbeli megállapodást kötni arról, hogy a kritikának legalább annyi helyet kell szorítani a lapban, mint a méregdrága hangverseny- és operahirdetéseknek (a Daily Telegraph szíves figyelmébe). A kritikust megilleti a bő terjedelem, hogy kifejthesse a nézeteit. Aki hülye, az két mondattal is elintézhet egy hangversenyt ("X. művésznő minden ízében hibásan interpretálta Schubertet. Y. komponista új opuszának csillogása ürességet takar."), de kapjon csak két-három hasábot, mindjárt kiderül róla az igazság.
Kik legyenek a komoly kritikusok? Hangozzék bár önellentmondásnak, kimondom: ne a kritikusok! A kritikaírásnak nem szabad kenyérkereső foglalkozássá válnia. A zenetudósok? No, az már egészen más - bár erre a szakmára hazámban szégyenszemre rá se hederítenek. Mindenestre nem akarom, hogy létezzenek olyanok, akik rendszeres kritikai tevékenységet végeznek. A kritikaírás maradjon mellékfoglalkozás. Igencsak megalázó egy pályafutáson át mások művein élősködni. Emiatt engedjük inkább nyilvánossághoz jutni a zeneszerzőt (az előadóművészt, a könyv- és zeneműkiadót, a hangversenyrendezőt, a zenei élet ügyeinek intézőjét, az intelligens amatőrt), hogy időről időre az ő érvekkel alátámasztott bírálata jelenhessen meg a kollégák darabjairól. Nem félek én az oda nem illő elfogultságtól vagy féltékenységtől - végeredményben minél jobb egy művész, annál inkább képes megérteni a kollégák gondjait, és annál jobban felfogja, mit is akart valójában a másik művész, tehát beleérzéssel fog írni róla. Sokkal kevésbé kell tartani az elfogultságtól, mint az elvetélt művész esetében, aki megélhetési kritikaírást kénytelen folytatni. Hangsúlyozom, hogy az ítéletalkotásban legfontosabb az "igazság", ami könnyűszerrel kiröppen az ablakon, ha a kritikus félti a saját karrierjét vagy a szerkesztő és a rangosabb kollégák véleménye miatt aggódik, vagy csupán arra figyel, hogy emlékezetes és szellemes fordulatokkal tűzdelje meg az írását. A reagálása maradjon persze friss, és továbbra is szeresse azt a műnemet, amelyet bírál. (Kezelőorvosom előírta, hogy hagyjak föl a Manchester Guardian olvasásával, mert kedélybeteggé tett londoni színikritikusuk írásművészete - az illető ugyanis egyértelműen utálja a színházat. A Listenert pedig semmilyen körülmények között nem vásárolnám meg: a kritikusuk füle már elsorvadt.)
Ha már meghatároztam, ki írjon kritikát, előhozakodom egy-két kéréssel. Kéretik tudatni az olvasóval, milyen mércét használunk az ítélkezéskor. "Ahhoz képest, hogy első opera, egész tűrhető dobás, de rutinos komponistától azért jobbat várnánk." "Amatőr előadás, s mint ilyen, fölöttébb tiszteletre méltó" - de akkor tessék egyértelművé tenni, hogy valóban amatőrök léptek föl. Kéretik érdemi tudást közzétenni, és nem olyan félműveltséget terjeszteni, ami megbénítja az ember természetes reakcióit, viszont nem ad technikai segítséget a művek megértéséhez. Legyünk szerények! A zeneszerző és az előadó nem a kritikus kedvéért dolgozik, ezt senki ne felejtse el. A kritikus jelenléte egyébként is gyakran okoz pénzügyi kellemetlenséget, hiszen a székét a közönségnek is el lehetett volna adni. És mi a közönségért létezünk - márpedig a közönség nyíltszívű, és ha képesek vagyunk leszállítani az árut, és van mit szállítanunk neki, akkor a közönség is barátságos és megértő lesz. Barabás András fordítása

Cecil Aronowitz brácsaművésszel

Svájc, 1947 körül
Foto: Hänssler, Zürich

Sir David Low karikatúrája, 1950

Ász adogatás Aldeburghban, 1950-es évek

Peter Pears, Francis Poulenc és Britten.
Cannes, 1956 körül

Aldeburgh, az 1950-es évek közepe:
Britten és Peter Pears furulyázik

Yehudi Menuhinnal az aldeburghi Vörös Házban
Mozart K. 402-es A-dúr szonátáját próbálja.
1958 június