|
Budapesti Kamaraopera előadásainak a fővárosi zeneéletben betöltött szerepét meghatározza,
hogy repertoárján olyan darabok szerepelnek, amelyeket mások idehaza nem tűznek
műsorukra. A néző tudja, hogy elsősorban az élő előadás élményéért van itt: a
produkció erényeit, esetlegességeit és gyengeségeit ennek tükrében szemléli. Ha
a zenekari játék megbízható folytonossága, a rendezés jótékony észrevehetetlensége,
egy-egy kiemelkedő énekes teljesítmény vagy egy-egy jelenet atmoszférateremtő
ereje hozzásegíti ahhoz, hogy a művet valamiképpen felidézettnek tekinthesse,
a hála érzése már el is tölti.
Ez a kényes egyensúly, amely mindig is nagymértékben függött a körülmények hatalmától,
ezúttal nem valósult meg. A 2002. február 27-i előadás, amelynek műsorán két felújítás
(Combattimento di Tancredi e Clorinda, Ballo delle ingrate) és egy új produkció
(Lamento d'Arianna) szerepelt, kétségkívül baljós csillagzat alatt született.
Arianna panaszát és a Ballóban az első lélek szólamát González Mónika énekelte
volna, ám betegsége miatt a Lamentóban Horváth Mária ugrott be helyette.
A Lamento Monteverdi egy 1608-ban keletkezett Arianna című operájának egyetlen
fennmaradt részlete. A mű mint a monódia és az európai zenetörténet panaszhangjának
ősképe, emblematikus kultúrtörténeti tárggyá vált. Erről nem utolsósorban maga
Monteverdi gondoskodott a Lamento nyomtatott kiadásával, ötszólamú adaptációjával
és kontrafaktúrájával. Kétségesnek tűnik, hogy e különösen koncentrált, nagyjából
tízpercnyi monológ színpadi "megkoreografálása" indokolt-e. Mindenesetre azok
a tornagyakorlatok, amelyeket a rendező (Moldován Domokos) álmodott a színpadra,
sem a beugró énekesnő dolgát, sem a közönség - Monteverdi által oly fontosnak
tartott - átélését nem könnyítették meg. Horváth Mária lelkiismeretesen segítette
ki a társulatot; inkább az őt kísérő continuo-együttes tűnt időnként beugró szereplőnek.
Anélkül, hogy a continuo-játék gyakorlatának kérdéseiben különösebben elmélyednénk,
talán érdemes annyit megállapítani, hogy e praxis lényege, mint neve is mutatja,
a folytonos harmóniai alapzat biztosítása. A zenészek fantáziája, a darab karaktere
eldöntheti, milyen hangszereken, milyen felrakásban és milyen intenzitással szólal
meg a harmóniai váz, hol hallható teljes akkord, hol csak az alaphang. A döntés
joga mindezen kérdésekben az előadót illeti meg, de semmi esetre sem - mint ahogy
sajnos ezen az estén tapasztalhattuk - a véletlent.
A continuo-játék ügyetlenségeit Tankréd és Klorinda párviadalában a karmester
(Fabio Pirona) által karakteresen irányított Savaria Barokk Együttes
vonósai helyenként jótékonyan takarták, s az énekesek teljesítménye is meggyőzőbbnek
tűnt. Mindenekelőtt a Testo szerepét alakító Mario Cecchetti színpadi játéka
és drámai, tudatos szövegformálása vált a kompozíció megbízható alappillérévé,
de Fekete Attila (Tankréd) és az üde hangú Jónás Krisztina (Klorinda)
rövid megszólalásai is betöltötték az előadáshoz fűzött várakozásokat. Egy zavaró
esemény mégis minduntalan kizökkenthette a hallgatót a szerelmi tragédia folyamatából.
Ez pedig egy minden bizonnyal alaposan átgondolt rendezői koncepció sután megvalósított
formája: egy színpadon elhelyezett gépezet halk zúgással alig látható képeket
vetített a szereplők mögé, amelyek dramaturgiai funkciója így nem is válhatott
világossá. Talán egy város körvonalai rajzolódtak ki elsőként háttér gyanánt,
majd nemsokára egy villám, ősi fa vagy szerteágazó folyó, amelynek a szöveghez
való direkt kapcsolatát nem sikerült kiderítenem. Végül egy erős perspektívájú,
végtelenbe vezető fa- vagy oszlopsor megjelenését sejthettük Klorinda halálának
pillanataiban. Mindezen látványok azonban csak a néző kreatív fantáziájának erős
igénybevételén keresztül valósulhattak meg, és jelentésük, felbukkanásuk idejének
oka és létezésük célja is rejtve maradt.
A Könyörtelen lelkek tánca sem lepte meg a közönséget kiemelkedő rendezői ötletekkel,
s ezúttal a máskor oly szuggesztív művészeknek (Németh Judit - Venus, Fried
Péter - Pluto, Károly Edit - Amor) sem sikerült feledhetetlen alakításokat
létrehozniuk. Mind a zenekar játékát, mind pedig az énekesek produkcióját kínos
pontatlanságok, tétovaság tarkította. Annak ellenére, hogy a beteg helyett éneklő
Jónás Krisztina (1. lélek) és a Company Canario Historikus Táncegyüttes mindent
megtett a zökkenőmentes előadás érdekében, úgy tűnt, a balszerencse mégsem távozott.
|
