- Muzsikus családból származom - meséli Váczi Károly. - Édesapám korának egyik legismertebb klarinétművésze és tanára, harminc évig az Operaház szólistája volt. Egyidejűleg a Nemzeti Zenedében, később a Zeneművészeti Főiskolán tanított, 1950-ig. Nem csoda hát, hogy egészen kicsi koromtól annyi jó zenét hallottam. Többek közt apám és muzsikustársai játékát figyelhettem sok éven át, amikor magával vitt egy-egy operaelőadásra, és a zenekari árokban, az operairodalomban viszonylag ritkán használatos cseleszta mögött ücsörögve élvezhettem végig a produkciót. Az akkori csodálatos előadások, a világhírű énekesek, karmesterek megismerése életre szóló élményt adott.
- Nem csábította el a klarinét?
- Tanultam: tízévesen kezdtem, de nem ment elég jól. Alkati problémák is mutatkoztak - hamar elfáradtam a fújásban. Ennek ellenére sosem felejtettem el klarinétozni.
- Hogyan kezdett zongorázni?
- A Nemzeti Zenedébe írattak. Máig fel tudom idézni, ahogyan a nálam tizennégy évvel idősebb, akkor orgona-zeneszerzés szakos Ferencsik Jánossal nap mint nap szembetalálkozom az iskola lépcsőjén. A zongorával gyorsan haladtam, a házi versenyeken mindig sikereim voltak. Elkapott a gyermeki öntudat, s már-már kezdtem elhinni magamról, hogy én vagyok a világon a legjobb muzsikus. Aztán jött a hirtelen kijózanodás, amikor elsétáltam a Zeneakadémiára, s a második emeleten nyitott füllel bóklászva arra lettem figyelmes, hogy két teremből is csodálatos, virtuóz zongorajáték szűrődik ki. Mindkettőbe bekopogtattam. Az egyikben Anda Géza, a másikban Cziffra György gyakorolt... Rádöbbentem, mennyivel jobbak nálam, és megértettem: ha valóban zongoraművész szeretnék lenni, jóval többet kell dolgoznom. Néhány év múltán Anda Gézával jó barátok lettünk, olykor még "párbajoztunk" is: skálákkal, Liszt-etűdökkel, hogy ki tud gyorsabban zongorázni...
- Hogyan lett Dohnányi-növendék?
- A Liszt Ferenc Zeneakadémiára már tizenhárom évesen, 1934-ben felvettek a kiváló Bach-játékos, zongorakísérő és zeneszerző, Kósa György osztályába. Pedagógusi diplomámat 21, a zongoraművészit 22 évesen szereztem meg. Kósa Györgyön kívül is sok ragyogó muzsikus tanított akkor a főiskolán, emléküket ma is hálával és szeretettel őrzöm: a nagy formátumú Stefániai Imréét, a finom, mindig elegáns Székely Arnoldét, az ellenállhatatlan humorú Molnár Antalét (a Zeneakadémia örökös elnökéét), a gyönyörű hangon zongorázó, fiatalon elhunyt Faragó Györgyét (minden lány ideáljáét), valamint a kamarazene mesteréét, óriásáét, Weiner Leóét. Weiner nemcsak rendkívüli zenész, csodálatos ember is volt. Minden nap tanított a harmadik emeleti 23-as teremben, óráit sok-sok növendék hallgatta. Nem riadt vissza attól, hogy egyetlen ütemmel, egyetlen billentési módozattal vagy vonásnemmel órákig foglalkozzék. Rendkívül magasra helyezte a mércét. Engem talán ő tanított a leghosszabb ideig, sokat jártunk hozzá például hegedűsökkel, Guttman Arthurral, Gerle Róberttel. Weiner lelkesedett Dohnányiért: az ő úgynevezett mesteriskolájába a negyedik évfolyam befejezése, a tanári diploma megszerzése után kerültem. (A Zeneakadémia történetében eddig csak Dohnányi és Hubay Jenő vezetett mesteriskolát.) Dohnányi általában kétévenként vett fel két-két növendéket, az előttem járó évfolyamon azonban négyen tanultak: Furka Gizella, Anda Géza, Wehner Tibor és Dániel Ernő. Mi csak ketten indultunk Szolcsányi Györggyel, aki később Párizsban csinált karriert. Dohnányi iskolája is a liszti hagyományokat folytatta, hiszen a mester a Liszt-növendék Thomán Istvántól tanult. Később mi is ezeket a hagyományokat igyekeztünk továbbörökíteni.
- Emlékszik a Dohnányival való első találkozásra?
- Zeneakadémiai óráit a mai Bartók teremben tartotta, ott találkoztunk. Akkor még a Széher úti villájában lakott, később megromlott a kapcsolata a második feleségével, és elköltözött a Gellért Szállóba. Nagyon kedvelte a nőket. Már hetven felé járt, választott múzsája egy fiatalos, elvált asszony volt: későbbi harmadik felesége, Zachár Ilona. Sokak szerint ő vette rá Dohnányit 1944 novemberében, hogy hagyják el az országot.
- Hogyan tanított Dohnányi? Milyenek voltak az órái?
- Felejthetetlen emlékeket őrzök erről. Sok órája él elevenen az emlékezetemben. Heti egy alkalommal jártunk hozzá, mindig más darabot kellett vinnünk - zongoraversenyt, szonátákat -, és mindig tökéletesen kidolgozva. Eljátszottuk a művet, ő pedig általában végighallgatta. Aztán néhány megjegyzést fűzött az előadáshoz, de nem sokat magyarázott. Inkább leült a hangszerhez, és zongorázni kezdett. Bármilyen darabról lett légyen szó, mindent fejből el tudott játszani. Elképesztő technika és tudás jellemezte. Amikor e-moll zongoraversenyét vittem az órájára, panaszkodtam, milyen nehéz. Csak annyit mondott: "Ja, fiam, tudni kell zongorázni!"… Akik nem szerették, később szemére hányták, hogy nem merült el a részletekben, hiányzott belőle az aprólékosság és az elemző hajlam, ezért nem lehetett jó pedagógus. Ez tévedés. Hallás után el tudtuk sajátítani, amit kellett, és azon a fokon már nem is volt többre szükségünk. Nagyvonalúan tanított, úgymond megkoronázva tudásunkat. Dohnányi igen nagy hatást gyakorolt rám, később igyekeztem minél több művét játszani, pedig ez nem ment könnyen. Úgy kellett "kiverekedni". Amikor meglátták a műsorban, a rendezők mindjárt az kérdezték: "Ragaszkodik hozzá?" Dohnányi művészete - úgy vélem - máig nem került méltó helyére a magyar zenei életben.
- Magánemberként milyennek ismerte meg őt?
- Kedves, barátságos, finom, halk szavú, közvetlen, szívélyes - leginkább ezek a jelzők jutnak eszembe róla. Személyiségéből a vidámság, a derűlátás sugárzott. És sziporkázóan szellemes darabokat komponált.
- Mikor fejezte be a mesteriskolát?
- A művészdiplomát 1943 júniusában szereztem meg. Zongoravizsgám műsorát maga Dohnányi állította össze a két év alatt elsajátított repertoárból: Liszt, Beethoven, Brahms, Chopin és a saját műveiből. (Köztük volt Liszt 104. Petrarca-szonettje és B-A-C-H fantáziája és fúgája, Chopin f-moll balladája és cisz-moll scherzója, Brahms két rapszódiája, Beethoven d-moll szonátája és Dohnányi fisz-moll, illetve C-dúr rapszódiája.) Egyébként az én diplomám az utolsó, amelyet Dohnányi még a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójaként látott el kézjegyével.
- Jöttek az első sikerek, és közben a háború...
- A háborús évek alatt kétszer nyertem el a Székesfőváros Liszt-ösztöndíját. Lezajlott az első rádiós szereplésem, amelyet aztán több mint száznyolcvan rádiós koncert követett. Nagyon sokat játszottam mikrofon előtt. Emlékezetes számomra az a hangverseny (1943. december 10-én), amelyen a Budapesti Filharmóniai Társaság bérletsorozatában az Operaházban Dohnányi Ernő vezényletével bemutattam Csizik Béla zongoraversenyét. A szerző - akit pénzügyminisztériumi államtitkárként jobban ismertek, mint muzsikusként - Poldini Ede unokaöccse és az Operaház világhírű karmesterének, Kerner Istvánnak a tanítványa volt. A mű közönségsikert aratott, a szakma vegyes érzelmekkel fogadta. Egy másik emlékezetes koncertem történelmi eseményhez kapcsolódik. 1944. március 19-ére - szerencsére vasárnap délután négy órára - hirdették meg a Vigadóba azt a hangversenyt, amelyen Dohnányi e-moll zongoraversenyét adtam elő a Székesfővárosi Zenekarral, Ferencsik János vezényletével. Ezt a művet a mester irányításával tanultam meg, igen sokat dolgoztam rajta, mert rendkívül nehéz és igényes darab. A városban különös hangulat uralkodott ezen a szép, kora tavaszi napon. A rádió műsora többször, minden indoklás nélkül megszakadt. Én már fellépés előtt megtudtam, hogy a németek megszállták Magyarországot, de sokan csak a koncerten értesültek erről. Jöttek a tankok, a motorkerékpárok. Ferencsik zárószámként eldirigálta Berlioz Fantasztikus szimfóniáját. Óriási siker volt. Estére már minden bezárt, még a mozik is, a hangversenyek, színházi előadások elmaradtak. Vészterhes korszak következett.
- Nem kapott behívót?
- Amikor Szálasi 1944. október 16-án átvette a hatalmat, én is megkaptam postán az azonnali, úgynevezett "SAS-behívómat", hogy mint karpaszományos újonc, jelenjek meg Szolyván háromnapi élelemmel. Az értesítésre azonban nem reagáltam. Részben az Operaházban tartózkodtam, ahol az előadások megszűntéig korrepetitorként dolgoztam, részben pedig különböző barátaimnál laktam. Egyre csak az járt a fejemben, hogyan ússzam meg a bevonulást. Az Operaház zenei kormánybiztosa Sámy Zoltán lett - egy hegedűs a szekundból. Folyton két géppisztolyos kísérte... Jól ismertem, elmentem hozzá, hogy segítsen. Azt mondta, erre nincs jogosítványa, de maradjak a házban, és ne nagyon menjek ki az utcára. Ez meg sem fordult a fejemben. Falragaszoktól hemzsegett a város: aki megszegi a kijárási tilalmat, helyileg felkoncoltatik... Annak viszont tanúja lehettem, ahogyan kirúgták Ferencsik Jánost. Szegény, zöldre vált arccal jött ki az igazgatói irodából... Emlékezetes számomra 1944 karácsonya, amikor bezárult Budapest körül az ostromgyűrű. Délelőtt Humperdinck Jancsi és Juliskája ment matinéműsoron az Operaházban - én voltam az egyik betanító korrepetitor -, este pedig, amikor bekapcsoltuk a rádiót, meglepetéssel és meghatottan hallom, hogy Dohnányi e-moll zongoraversenye szól az én előadásomban, az a rádiófelvétel, amit még november elején készítettünk - a bombázások miatt a Zeneakadémián. Ha tudtam volna, hogy Dohnányi már becsomagolt, és pár nap múlva elhagyja az országot...! Időközben szerelmes lettem. A pesti oldalon folyó harcok befejezése után, 1945. február 24-én a kispesti városházán meglehetősen szerény körülmények között kötöttem házasságot kolléganőmmel, Löbl Lilivel, akivel ma is boldogan élünk.
- Hogyan vészelték át az ostromot?
- Amikor megkezdődött, kénytelenek voltunk elhagyni az Operaházat. Több hulla is hevert az Andrássy úton. Egészen az Izabella utcáig siettünk, egy ottani ház pincéjében húzódtunk meg. Azt hiszem, a harcok befejezése után az elsők közé tartoztam, akik a romok között koncertet adtak: augusztusban az utcákon a hangszórókból szólt a zongorajátékom.
- Akkor ért pályája csúcsára, amikor a főváros romokban hevert...
- Ilyen szempontból nem volt szerencsém. 1941-től körülbelül az ötvenes évek közepéig ívelt zongoraművészi pályám a legmagasabbra. Később mindinkább a pedagógia került előtérbe. Sok neves karmesterrel dolgozhattam együtt. Dohnányi és Ferencsik mellett Lukács Miklós, Kórodi András, Kerekes János, Bródy Tamás, Rajter Lajos, Polgár Tibor, Pécsi István, Sándor Frigyes, Forrai Miklós, Záborszky József, Vasadi Balogh Lajos vezényelte zenekari estjeimet. Emlékszem, 1945 novemberében egy Szent Erzsébet-napi ünnepségen én zongoráztam Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek beszéde előtt. 1947. december 10-én is játszottam egy emlékezetes koncerten. A Rádiózenekar Gabriel Fauré Balladáját tűzte műsorra, és engem kértek fel szólistának. Hat nappal a koncert előtt csöngött a telefon: közölték az első próba időpontját, s egyben kértek, hozzam magammal a mű zenekari partitúráját is, mert egyik kottatárban sem találják. Természetesen nekem sem volt meg, így valamit ki kellett találni. Mivel ragaszkodtak valamilyen francia szerzőhöz, nem kis kockázatot vállalva azt ajánlottam, játsszuk el César Franck Szimfonikus változatait. Éjjel-nappal gyakorolva, fogcsikorgatva megtanultam a darabot, és a hangverseny végül is szép sikert hozott.
- Ha jól tudom, sokat kamarazenélt.
- A kamarazene szeretetét még édesapámtól örököltem. A Waldbauer Kvartett-tel és Romagnoli Ferenc kürtművész-szel, valamint a szerző zongorajátékával ő mutatta be 1936-ban Dohnányi fúvós szextettjét. Én is sokat játszottam fúvósokkal, legtöbbet talán a híres Berkes Kvintett-tel. Berkeséket mint nagy szervezőket ismerte mindenki. Sosem felejtem el, hogy akkor turnéztunk a Dunántúlon, a Bakony épen maradt falvaiban, amikor a legnagyobb hidegek járták: januárban-februárban. Sokszor a plébániákon játszottunk, gyakran nem akadt zongora, ilyenkor klarinétoztam. Hatalmas infláció dúlt. Nem volt mit enni, ezért belépődíj gyanánt az emberek néha tojást, fél kiló zsírt hoztak... Máig magam előtt látom annak a pörgekalapos parasztgyereknek a mosolygós tekintetét, aki rám nézett, és azt mondta: "Bácsi kérem, nekem csak egy tojásom van... Bemehetek?" Egy másik alkalommal meg ugyanott állomásoztak az önkéntes új magyar hadsereg tagjai, ahol mi koncertre készültünk. Elnézem a katonákat, az egyik két vödröt cipel: Cziffra György volt...
- És a szonáták, a triók?
- Friss Antallal, a Rádiózenekar szólócsellistájával (akinek később Tokaji András lépett a helyére) és a Hubay-tanítvány Fejér Sándor hegedűművésszel 1947-ben megalapítottuk a Budapesti Triót, amely évekig együtt maradt, és számtalan hangversenyt adott egészen 1953-ig. A trióirodalom szinte valamennyi művét repertoárunkon tartottuk.
- A nehezebb időkben sosem fordult meg a fejében, hogy külföldön csináljon karriert?
- Mivel itthon sikereket arattam, nem nagyon. Később pedig, a hidegháborús években már alig utazhattunk. Persze jártam a Szovjetunióban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában és Lengyelországban. Finnországba és Svájcba is eljutottam, ott is koncerteztem, de csak később, amikor enyhült a szorítás.
- Mikor kezdett kacérkodni a tanítással?
- Még Dohnányi-növendék koromban, 1942-ben. A székesfővárosi zeneiskolák úgynevezett zenetanfolyamainak keretében heti tizennyolc órát - délutánonként háromtól hatig - tanítottam zongorát különböző polgári iskolákban, a város legkülönbözőbb pontjain, többnyire tehetségtelen gyerekeknek. Dohnányi helytelenítette, hogy ilyesmire fecsérlem az energiámat. De el kellett magam tartanom, és bizony nagyon jól kerestem. Miközben a sláger arról szólt, hogy havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel, én kétszáznyolcvanat kaptam! A zenetanfolyamokat Sztojanovits Jenő és Kacsoh Pongrác a tízes évek elején alapította azzal a nemes céllal, hogy "a főváros anyagilag kevésbé tehetős polgárainak gyermekei mérsékelt tandíj ellenében hozzájuthassanak a hangszeres zeneoktatáshoz". Később, 1945-ben az 1912-ben alapított Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanára lettem.
- Hol működött ez az intézmény?
- Az impozáns Károlyi-palotában. Ezt Horusitzky Zoltán igazgató harcolta ki a Kálvin téri református templom melletti épület helyett, amely alkalmatlanná vált a tanítás céljaira. A munkát romeltakarítással kezdtük: a palotát az oroszok istállónak használták, a tükröket mind összetörték. Később azt a feladatot kaptam, hogy járjam körül városszerte a zenetanfolyamok helyiségeit, és mérjem föl a háborús károkat. Mindenütt elkeserítő kép fogadott, rengeteg sérült hangszert láttam. Nehezen indult az oktatás. Hamarosan átköltöztünk a Lónyay, majd a Nagymező utcába, a mai Bartók Szakiskola épületébe. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola 1949-ig működött - ebben az esztendőben zajlott le a magyar zeneoktatás első jelentős átszervezése. A Felsőbb Zeneiskola és a Nemzeti Zenede összevonásával a Semmelweis utcában (a mai tanárképző épületében) megnyílt az Állami Zenekonzervatórium, népszerű nevén a "konzi". Sándor Frigyes lett az igazgatója, és büszke vagyok rá, hogy az intézménynek én is alapító tanára lehettem.
- Ezek szerint otthagyta a fővárosi zeneiskolát?
- Egy időre. A fővárosi zenetanfolyamok létszáma a fokozódó tanulási igény miatt időközben több ezer tanulóval és sok tanárral bővült. A további fejlődést csak egy új szervezeti forma szavatolhatta. Így jött létre 1952-ben a Fővárosi Zeneiskolai Szervezet egy igazgatási központtal, valamint nyolc, illetve később kilenc körzeti iskolával, független szakfelügyelőkkel. Visszahívtak az Állami Zenekonzervatóriumból a fővároshoz, és jelentős részt vállaltam az intézmény megalapításában. Előbb egy körzeti - a 6. számú, Fehérvári úti - zeneiskola megszervezését és igazgatását bízták rám, majd Irsai Vera igazgató mellett az intézmény központi igazgatóhelyettese lettem. A hatvanas években újabb átszervezés következett, decentralizálás, amelynek lebonyolításával engem bíztak meg. 1967-ben áthelyeztek a Fővárosi Pedagógiai Intézetbe, vezető szakfelügyelői beosztásba. Egy év múlva megszülettek az önálló kerületi zeneiskolák. Később - 1970-ben - a Bartók Szakközépiskola (a konzi jogutódja) igazgatóhelyettese és tanára lettem. Itt tanítottam egészen 1982-ig, párhuzamosan a Zeneakadémiával. 1991-ben a főiskoláról mentem nyugdíjba.
- Miként látja az utóbbi évtizedekben a magyar zeneoktatás fejlődését?
- Ma több kiváló művész kezdi meg a pályát, mint régebben, ami a magyar zeneoktatást dicséri. Az országos zeneiskolai hálózat nem hagyja elkallódni a tehetségeket. Egyetlen bánatom, hogy a gyorsuló világban a zenei tempó is felgyorsult. Túl sokszor hallok "versenyszerű" zongorázást a művészi előadás rovására.
- A tanítás és a hivatali munka az idő előrehaladtával nyilván háttérbe szorította a zongorázást.
- Az ötvenes években, a hatvanas évek elején még meglehetősen sokat játszottam. A Budai Zeneakadémia Egyesület zeneiskolájában is tanítottam, és az egyesület kottatárában felfedeztem Mosonyi Mihály e-moll zongoraversenyének 1844-ben, kézzel írott partitúráját. Kiderült, hogy a művet még sosem adták elő - legalábbis nem tudunk róla. 1953-ban engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathattam a Rádiózenekarral - Sándor Frigyes dirigált. Egy másik érdekes hazai koncertem 1958. augusztus 17-én Sosztakovics 1. zongoraversenyének premierje volt, Bródy Tamás vezényletével, szintén a Rádiózenekarral. Ebben a műben a trombita is szólószerephez jut - a kiváló Galambos János, Lagzi Lajcsi nagyapja volt a partnerem.
- Mely tanítványaira emlékszik legszívesebben?
- Elsőként Czigány Györgyöt kell említenem, aki nagyszerű muzsikus. Később mégis a költészetet, illetve a médiát, az ismeretterjesztést-újságírást választotta. De sosem felejtem el a hosszú éveket, amelyeket együtt töltöttünk a zongora mellett. Tanítottam Kócziás Ferencet, a kiváló harsonaművészt, és sorolhatnám az ismert neveket a magyar zenei élet különböző területeiről. Két kiváló énekes is nálam kezdett zongorázni: Házy Erzsébet és Sass Sylvia. Házy Erzsébet nemigen szeretett gyakorolni, többször rajtakaptam, amint gyakorlás helyett a szomszédos tanterem kulcslyukára tapasztva fülét, titokban az énekórát hallgatta...