|
A Hungaroton, fennállásának félszázados jubileuma alkalmából, 2001 őszén négy
antológiát adott közre az ötven év során foglalkoztatott művészei legjobbjainak
felvételeiből. A zongoristákéit és a vonósokéit három-három, a karmesterekéit
négy, az énekesekéit ugyancsak három CD-n. Az utóbbiakat negyvennyolc zeneszám
mutatja be, több mint három és fél óra időtartamban. Ez a terjedelem, vélnénk,
elegendő a magyar énekművészet fél évszázadának reprezentálására. De nem egészen
ez történik. A Hungaroton az ünnepi alkalomból nem annyira a magyar énekművészetet
kívánta reprezentálni, mint inkább a maga kiadáspolitikájának bőségét. Az alkalom
indokolja ezt, elvégre az ő jubileumáról volt szó, önmaga gazdagságát akarta bemutatni.
De az extenzitás akarása mégis aránytalanságokat hozott létre, jelentős, meghatározó
művészek bemutatására elegendőnek vélték, ha nagy létszámú együttesben egyáltalán
megszólalnak. Így például nonszensz, hogy Gyurkovics Mária csak a Rigoletto
négyesében, Jámbor László és Ágay Karola csak a Lammermoori
Lucia hatosában, Sólyom-Nagy Sándor, B. Nagy János, Molnár András csak
a Mózes ötösében hallható, s Gregor József hangja - ha két számban is -
mindig csak négy kollégájának szólama közül hallatszik ki. S egyenesen érthetetlen,
hogy a mennyiségi teljességre törekvés közepette hogyan maradhatott ki az antológiából
egy olyan jelentőségű énekes valamelyik felvétele, amilyen Fodor János volt.
Ha már a szerkesztés a névsor teljességére törekedett, rá kellett volna jönni,
hogy az egyes énekesek nem protokolláris letudása, hanem kvalitásukkal arányos
reprezentálása még három és fél órába sem fér bele, s meg kellett volna kockáztatni
egy negyedik CD-t is, mint a karmesterek esetében. Felmerülhet az a vélekedés,
hogy azok az énekesek vannak ebben az antológiában alulreprezentálva, akiknek
énekművészetét más Hungaroton-kiadványok méltóképpen reprezentálják (például Melis
György, Ágay Karola, B. Nagy János, Molnár András), de erre a mentségre rácáfolni
látszik, hogy például Buday-Batky Lívia önálló számmal van jelen, holott
neki is van egyéni Hungaroton-lemeze. Ennyit a koncepció, a szerkesztés anomáliáiról
- másfelől el kell ismerni, hogy az antológia nagy értékekkel, igazi felfedezésekkel
szolgál, sőt a magyar énekkultúra ellentmondásos fejlődését is érzékelteti.
Mindjárt az első lemez nagy felfedezéssel kezdődik: Palló Imre Jeleckij
herceg áriáját énekli Csajkovszkij A pikk dáma című operájából. A felvétel
1953-ban készült, Palló ekkor hatvankét éves volt. Az orgánum töretlen, a csúcshangok
átütő erővel, tartalmasan, ragyogó fénnyel szólalnak meg. De nem a fizikai állapot,
a vokális kondíció a legimponálóbb, hanem a kifejező művészet, a szellemi tartalom.
A dikció nemessége, az artikuláció tisztasága, a zenei formálás plaszticitása,
a kidolgozás - dinamikai és hangszínbeli kidolgozás - hihetetlen árnyaltsága,
s ami a legmegfoghatatlanabb: az előadás ihletettsége a kifejezés olyan gazdagságát
és hitelességét teremti meg, amilyet lemezprodukciónál a legritkábban lehet tapasztalni.
A szerelemnek, az odaadásnak ez a vallomása maga a zenévé vált etika, emberi és
művészi erkölcsiség. Pallónak ez az áriafelvétele nézetem szerint a magyar operaéneklés
egyik csúcsa. Ez után Székely Mihály énekli a rágalomáriát A sevillai
borbélyból, ugyancsak 1953-ból. Ez Székely legjobb lemezfelvételei közé tartozik,
méltó az operairodalomnak ehhez az alapdarabjához. A feketén áradó hang teljes
bőségében és szépségében érvényesül, most nem érzékelhető a felső regiszter szürkesége;
a nagy basszista és nagy komédiás kedvvel cifrázza Rossini szólamát, s az ária
valóban a rágalom "ars poeticájának" megfogalmazásává, s Don Basilio életének
nagy pillanatává válik, melyhez az operában a továbbiakban betöltött kisstílű
szerepe többé nem is tud felemelkedni. A harmadik szám kettős Gounod Faustjából,
Szecsődi Irén és Udvardy Tibor előadásában (1953). Szecsődi hangjának
lírai szépsége s Udvardy megszólalásának szuverenitása teszi ezt a felvételt megragadóvá,
az az érzelmi ív, amely a gyöngéd udvarlástól a forró szenvedélyig fut fel. Ami
ez után következik, újra az operai intenzitás csúcsára ragad: Luna gróf és Leonóra
kettőse A trubadúr IV. felvonásából, Takács Paula és Svéd Sándor
hangján (1954). Itt nem az éneklés kimunkáltságának, kifinomultságának köszönhető
a hatás, mint Palló áriafelvételén, hanem az indulatok lávaszerű zenébe-törésének.
Takács Paula hangja - az utolsó nagy, egyértelműen drámai szoprán hang a hazai
operaművészetben - ezúttal egészségesen, éles magasságok nélkül, bár némileg natúr
szenvedélyességgel ostromolja a grófot, akit Svéd Sándor árnyalatok nélkül, de
hatalmas erővel és hévvel jelenít meg. Elementáris szenvedélyek csapnak össze,
s bár Svéd hangadása talán sohasem volt teljesen mentes némi modorosságtól, az
orgánum és az indulat elsöprő, az egyéniség grandiózus. Ebben a kettősben nagyvadak
küzdenek egymással, amilyenek utánuk már nem támadtak a magyar operajátszásban.
1956-ban készült a Bánk bánnak az a felvétele, mely három énekest hivatott
bemutatni. Először Osváth Júliát Melinda áriájával. A férjéhez esedező
asszony áriája a bűnbeesésről, a vétkességről szól, s ezt Osváth szívszorító fájdalommal
fejezi ki, miközben hangja, zenei formálásának előkelősége Melindának mindennek
ellenére való tisztaságát, magas erkölcsiségét ragyogtatja fel. A másik részlet
Gertrud és Bánk drámai kettőse, mely Delly Rózsi és Joviczky József
előadásában csakugyan heves és súlyos küzdelem. A korszak két nagy magyar
Wagner-énekese wagneri dimenziójúvá emeli a jelenetet, egyenrangú alternatívát
állítva Palánkay Klára és Simándy József akkor klasszikus szerepkonfigurációja
mellé. Joviczky Bánkja nem volt olyan fénylő, mint Simándyé, de súlyosabb, sűrűbb
volt. Kár, hogy a jelenetnek csak a felét adja az antológia, s így Bánk hangváltása,
a lírai "Magyar hazámnak falvait bejártam" kezdetű szakasz már nem hallható a
lemezen. Ugyanebben az évben, 1956-ban készült a következő szám felvétele, a Rigoletto
négyeséé, a korban kivételes módon olasz nyelven, Simándyval, Tiszay Magdával,
Gyurkovics Máriával és Svéddel. Joviczky masszív hangja után különös élmény meghallani
Simándy karcsú, fényes orgánumát, hajlékonyabb éneklését, s a véletlen konfrontálódás
is visszaigazolja Joviczky Bánkját. Ez a négyes nem éppen erényeit mutatja a kor
hazai operakultúrájának, itt bizony nagyon hiányzik a vokalitásnak az a kifinomultsága,
kultúrája, a szólamok közti egyensúlynak az a biztonsága, mely e bel canto jellegű
részhez kívánatos volna. Ez az előadás kissé vad, túlzottan naturális, csiszolatlan,
nyers, egyensúlytalan - ezért is különösen nagy hiba, hogy Gyurkovics Máriát csak
ezen az egyetlen felvételen hallhatjuk. Utána viszont 1957-ből és '58-ból ismét
olyan számok szólalnak meg, melyek a magyar operajátszás legsajátabb világába
vezetnek. Először Ferencsik János első Székely fonó-felvételéről
halljuk az "El kéne indulni..."-t Rösler Endrétől. Ez az előadás az idiomatikus
hitelesség mintapéldája. Nem érdekes, hogy a hang önmagában véve nem szép, ha
egyszer tökéletes a zenei karakterizálás, ha egyszer elevenen él a dalban a magyar
nyelv. Rösler pompás művészi fantáziával képzeli és képzelteti el az egyes szakaszok
különböző figuratípusait és életszituációit: a kisasszonyt, az öreg, a szegény
és a gazdag feleséget. Ahogy Kodály a zenekari kíséretet variálja, úgy variálja
Rösler a hangvételt, az előadásmódot; megformálásában a dal a hangi megjelenítés
parádéja, mely azért nem fedi el alapvető szomorúságát, fájdalmasságát. Hasonlóképpen
idiomatikus a Háry Jánosból az "Ó, mely sok hal..." Maleczky Oszkár
előadásában. Klasszikus produkcióval van dolgunk, a dal generációk fülében
forrt össze Maleczky hangjával, egyéni stílusával. Az ízes előadás a varázslatos
egyéniség, a mélyről fakadó kedély és a természetesség harmóniájának köszönhető.
Ugyanebből a Háry-felvételből való a következő szám is, a Császárné és
Mária Lujza kettőse Báthy Annával és Sándor Judittal. Báthy ekkor
ötvenhét éves volt, túl hangjának fénykorán, de emelkedett stílusának itt parodisztikus
megjelenése és előadásának humora kompenzálja az orgánum esendőségét. A magyar
daljáték-részletek után ismét az olasz opera világába vezet a Traviata brindisije,
melyet Szabó Miklós és Mátyás Mária énekelt lemezre 1958-ban. A
korszak népszerű és muzikális, de a budapesti operaszínpadon nem szereplő tenoristájának
temperamentuma, s az ekkor homogén, szép hangon éneklő, partnerének lendületében
osztozó Mátyás Mária magas hőfokra hevíti a számot. Az olasz operazene primer
jellegét folytatja Liù áriája a Turandot III. felvonásából Orosz
Júlia tolmácsolásában (1960). A kiváló énekesnő nem az ária finom líráját
preferálja, hanem szenvedélyességét szabadítja fel, s teszi ezzel drámai vádbeszéddé
Turandot hidegsége és kegyetlensége ellen. Az utána következő felvétel, ugyanebből
az évből, egészen más világot intonál: Bartha Alfonz énekli Tamino C-dúr
"áriáját" A varázsfuvola I. felvonásának fináléjából. Ha a lemezen eddig
hallott tizenkét szám közös nevezője a szenvedély volt, úgy most a reflexió, a
világra való naiv rácsodálkozás, az egyszerűség, az őszinte, tiszta és természetes
érzelmesség 18. századi éthosza kap megragadó kifejezést. A felvétel igazolja,
hogy Bartha Alfonz az akkori idők - de sajnos csak egy rövid időszak - ideális
Mozart-tenorja volt, akinek hangszíne és előadásmódja a mozarti tenorfigurák történelmi,
s mondhatni: életfilozófiai lényegét képviselte. A következő szám különös élményt
kelt. Závodszky Zoltán 1961-ben, hatvankilenc évesen vette fel a Grál-elbeszélést
a Lohengrinből. A hang fáradt és erősen korlátozott. Viszont az öreges
fény ebben az elbeszélésben valami különös transzcendens fénnyé változik, és váratlanul
megfelel a szólam színezetének. A vokalitás, ha nem is töretlenül, mégis szuggesztíven
képviseli Závodszky művészetét, mely egyfelől mély Wagner-értést sugároz, másfelől
- s ez nem mond ellent, hanem nagyon is megfelel a Wagner-értésnek - nem németes
deklamáción, hanem bel canto alapokon nyugszik. Ez a kultúra tette lehetővé, hogy
a művész még magas korában is meggyőző produkciókat nyújtson. (Magam éppen ebben
az évben, 1961-ben, tehát hatvankilenc éves korában láttam-hallottam őt az Operaházban
Trisztánként - minden szempontból autentikus volt.) A következő szám, Boito Mefistofeléjének
Faust-áriája Carelli Gábor előadásában az antológiában egyedül idézi fel
tiszta formában a verizmus korában eredetinek számító bel canto stílust, melynek
lényeges eleme a kristálytiszta, plasztikus szövegartikuláció. Kár, hogy a hang
kevés a kultúra individuális és élményszerű vokális "műalkotássá" emeléséhez.
Papírforma szerint a bel cantót képviselné a következő szám, a Lammermoori
Lucia népszerű hatosa is, mely ezúttal sem téveszti el hatását, mégsem ebbe
az antológiába való, mert nem reprezentál semmit, különösen nem azt, amit célozna,
Jámbor László és Ágay Karola művészetét. Az első lemezen a romantikus olasz opera
utolsó példája a Te Deum-jelenet a Toscából, Radnai Györggyel, 1963-ból.
Scarpia kétségtelenül Radnai egyik fontos szerepe volt, de mégis kissé egydimenziós
képet ad e kiváló művészről, mert mély lírájával szemben kizárólag az intrikust
idézi fel, ráadásul az előadás meglehetősen slampos. Adekvátabb lett volna a Bajazzók
prológjával bemutatni, melynek felvétele még Qualiton normál lemezről felejthetetlen
gyermekkori emlékem. Az első CD-t László Margit 1964-es felvétele zárja
Zerlina II. felvonásbeli áriájával a Don Giovanniból, megelevenítve számunkra
e finom stílusérzékű, muzikális és bájos énekesnő művészetének bensőséges poézisát.
A második lemez elsőként az Aida zárókettősét adja Déry Gabriellával
és Kónya Sándorral. A CD-n újra ki nem adott 1965-ös Aida-keresztmetszet
e részlete kellemes felfedezéssé teszi Déry Gabriella világos, de testes, a lírai
és a drámai szoprán szerepkörre egyaránt alkalmas orgánumát, tiszta formálását-artikulációját,
s előadásának ihletettségét. Kónya Sándor hangja ezen a felvételen nem mutatja
azt a fényt és hajlékonyságot, no meg stiláris otthonosságot, amelyet ekkori Wagner-felvételeiről
ismerhetünk Lohengrin és Stolzingi Walter szerepében. A kettőst másik követi:
a szerelmi kettős a Manon Lescaut-ból Házy Erzsébet és Ilosfalvy
Róbert előadásában. Az opera-keresztmetszet, amelyről a szám való, egy már-már
mitikus rangra emelkedett operaházi sikerszéria nyomán készült, ugyancsak 1965-ben.
Ha lemezről egyáltalán megcsaphat bennünket az általában vett szenvedélyen túl
sajátosan az erotika heve, úgy Házy Erzsébet, az abszolút Manon szuverén éneklése
ebbe az atmoszférába ragadja a hallgatót, s persze még előbb partnerét, Ilosfalvyt.
A felvétel betetőzése a magyar operajátszás ama korszakának, amikor az érzelem-
és szenvedélykifejezés volt az eszmény, a személyiség individuális egyediségének,
formátumának, temperamentumának és intenzitásának jegyében. Mindez fontosabb volt,
mint a diszciplína, a hang kiképzettsége és homogeneitása, a formálás artisztikuma,
a vokalitás kifinomultsága. A mai normák szellemében lenézhetjük ezt a primer
hatásra törő operajátszást, de a rá fixálódott nosztalgia sem indokolatlan - az
ötvenes években uralkodó, s a hatvanas években még élő, de a hetvenes években
már a múltba utalt, személyiség- és szenvedélyközpontú operajátszás kétségtelenül
formátumosabb és erősebb művészegyéniségeket segített felnőni és kibontakozni,
kétségtelenül szuggesztívebb, elementárisabb, spontánabb hatású operaelőadásokat
segített megszületni, mint a következő korszak, melyet ma is élünk. A Hungaroton
énekesantológiájában ezt a nagy korszakot éppen ez a Házy Erzsébet és Ilosfalvy
Róbert által előadott forró szerelmi kettős zárja le. Utána valami más kezdődik:
a diszciplináltabb operaéneklés korszaka. Nem mintha nem lángolna még fel olykor
a régi tűz, de a tendencia mégis a temperáltabb, az énekművészet szűkebb szakmai
normáihoz igyekvőbben alkalmazkodó, kontrolláltabb operaéneklés. Faragó András
tömény orgánumán a Bánk bán bordalában - 1968-ból - még a nagy indulat
szólal meg, s az elementáris operaéneklés teljes intenzitással lobban fel az 1970-ben
keletkezett második Székely fonó Görög Ilona-balladájában - itt Simándy
József, Barlay Zsuzsa, Andor Éva és Komlóssy Erzsébet a zenének
és Ferencsik János vezénylésének ihlető hatására azt tudja megteremteni, amit
leginkább nagy operai pillanatnak nevezhetnék. És A varázsfuvola következő
Papageno-Papagena-kettősében Csengery Adrienne oldalán Melis György hangja-megszólalása
szinte túlnő e kedves kis jeleneten, sőt még Papageno szerepén is (1971). A második
CD hetedik száma már végképp fordulatot érzékeltet a hazai operaéneklésben és
a Hungaroton orientációjában. 1972-ben keresztmetszet készült A végzet hatalmából,
a korábbi keresztmetszetektől eltérően nem magyar, hanem eredeti nyelven. A továbbiakban
ez normává vált. Abban a pillanatban vagyunk, amikor a magyar operaéneklés eltökélten
ki akart törni a provincializmusból. Nem kétséges, hogy ez volt a jövő útja, s
az sem kétséges, hogy az eredeti nyelven a szövegnek és a zenének magasabb rendű
akusztikus harmóniája jött létre, mint a - sokszor suta, elavult - fordítások
alapján lehetséges volt. De ma hallgatva és összehasonlítva a magyar és a többnyire
olasz nyelvű felvételeket, a váltás fejlődésnek bizonyul ugyan, ám ellentmondásos
fejlődésnek. A magyar énekeseknél a nem anyanyelvi közegben a szöveg-zene egység
többnyire elvesztette drámai kifejezését, indulati impulzusait. A szöveg és a
zene harmóniája akusztikailag megvalósult, kifejezéstartalmát, drámai indulatát
tekintve azonban gyakran neutrálissá vált. A jóhangzás legyőzte a kifejezés intenzitását.
Az antológia második CD-jének hetedik száma máris felmutatja az olasz nyelvű előadás
muzikális előnyeit. Leonóra és a Páter gvárdián kettőse A végzet hatalmából
Marton Éva és Kováts Kolos előadásában olyan zenei-vokális igényességet
képvisel, mely korábban nem volt tipikus a magyar operaéneklésben, s máris sikeresen
alkalmazkodik a nemzetközi standardokhoz, melyeket ekkor már jelentős mértékben
nem is a színházi, hanem a hanglemeznormák határoznak meg. A fiatal Marton Éva
hangjának kivételes kvalitása, formálásának intelligenciája már a leendő világklasszist
ígéri. Kováts Kolos orgánumának homogeneitása és éneklésének - ekkor még modorosságoktól
mentes - tiszta vonalvezetése is a magyar basszuséneklés új színvonalát sejteti,
bár hogy az énekes e szerepben milyen magaslatokra képes, majd csak másfél évtized
múlva, teljesen érett alakításából derül ki. Egy évvel később, 1973-ban keletkezett
a következő felvétel, mely azonban még az előző generáció egy kiváló énekesét
mutatja be: Réti József énekli a Szöktetés a szerájból Belmontéjának
első áriáját. Ez a produkció azt bizonyítja, hogy az előző korszakban sem volt
teljesen ismeretlen a tökéletesen kiművelt vokalitás és kiegyensúlyozott énekstílus,
a példásan plasztikus és zárt formálás. A tizedik sáv indítja el az antológiában
1975-ből az Aki hűtlen, pórul jár című Haydn-opera egy részletével az eredeti
nyelven felvett teljes operák ettől kezdve tizenöt éven át folytonos sorát. Az
új, nagy vállalkozás a Hungaroton töretlen és egyre impozánsabb fejlődését jelzi.
A kiválasztott együttes a felvonultatott énekesek (Kalmár Magda, Rozsos István,
Gregor József, Fülöp Attila és Pászthy Júlia) közül csak Kalmár
Magda karikírozó tehetségéről és Pászthy Júlia éneklésének finom lírájáról ad
futó képet. A Hungaroton merészségére vall, hogy 1980-ban az operairodalomnak
egy olyan számtalanszor felvett alapművét is rögzítette, mint a Pillangókisasszony.
Sajnos azonban sem a Giuseppe Patanè által vezényelt előadást, sem
Kincses Veronika szép Butterfly-megformálását nem reprezentálja méltóképpen
a kiválasztott részlet, Cso-cso-szán belépője; Kincses hangja éppen ebben a számban
lyukacsosnak, néhol fakónak bizonyul - vannak produkciójának lényegesen jobb pillanatai
is. Ez után megint az előző generáció egy kiválósága szólal meg, éles karakterizálásával
és előadásának dinamizmusával újra egy élő operaelőadás forróságába ragadva a
hallgatót: Palcsó Sándor énekli Ebelasztin lovag dalát a Háry János második
Hungaroton-felvételéről (1979-1981). A második CD-t Rossini Mózesének egy
részlete zárja, mely öt énekest volna hivatott reprezentálni, de legfeljebb csak
Hamari Júlia rövid szólója ad futó benyomást énekesi minőségről. A művésznőt
illett volna rangjához méltóan, a Gluck Orfeuszából készült Hungaroton-felvétel
egy részletével, valóban reprezentatív módon bemutatni, miként a másik négy énekest
sem lett volna szabad ilyen nagy létszámú együttessel elintézni.
A harmadik CD rosszul kezdődik. Jevgenyij Nyeszterenko és Jelena Obrazcova
énekel egy részletet A kékszakállú herceg vára 1981-es felvételéről.
Persze ha már az antológia a névsor teljességére törekedett, aligha lehetett ilyen
jelentős művészeket kihagyni, de az akaratlan paródia területére sodródó szövegartikulációjuk
sem a műhöz, sem az ő művészi jelentőségükhöz nem méltó. A következő három sáv
- nyilván a válogatási szándék ellenére - azt illusztrálja, hogy az új korszak
miben gyengébb az előzőnél. Olyan énekesek felvételeit halljuk, akik kitörtek
a provincializmusból és jelentős nemzetközi karriert futottak be. Először Miller
Lajostól kapjuk Germont áriáját a Traviatából (1982). A hang színezete
nem egészen egységes ugyan, de a vonalvezetés tiszta, a megformálás korrekt. Ám
nem több. Az előadásból teljesen hiányzik az az érzelmi fűtöttség, melegség, amely
ennek az áriának tulajdonképpeni és nélkülözhetetlen funkciója az opera adott
helyén. A következő szám Norma és Adalgisa kettőse a Norma II. felvonásából
Tokody Ilona és Takács Klára előadásában (1983). Ez egyike azoknak
a felvételeknek, melyek világosan mutatják a hanglemezkultúra meghatározó hatását,
mely az elsődleges forrásból, a zenei-szövegi textusból való kiindulással szemben
a lemezipar által ideállá emelt eufónia elérési kísérletét preferálja. A kettőst
Takács Klára indítja, sötétített és lakkozott hangon, mely a szöveget alig artikulálva
mintegy ráfekszik a dallam hullámzására és annak csak melankóliáját érvényesíti.
Tokody artikuláltabban énekel, de az egész kettőst mégis az édesbús széphangzás
uralja. Ebből az egyéniségek elmosódása s egy akcentusok nélküli temperáltság
következik, mely erősen mérsékli a szám hatását. A harmadik példa ugyanebből az
évből, 1983-ból való: Giselda látomása és áriája A lombardok IV. felvonásából
Sass Sylvia és Giorgio Lamberti szereplésével. Sass Sylvia a maga
szólamát az artikuláció, a dinamika és a hangszínek tekintetében olyan árnyaltan
és gondosan formálja meg, amilyet az első szám, Palló Jeleckij-áriája óta nem
hallhattunk az antológiában. Csak éppen a matéria, az orgánum nem elég a szándékolt
effektusok kitöltéséhez, itt egy eredendően lírai szoprán hang van drámai szférába
és koloratúrákra kényszerítve, eredendő minőségéhez képest felstilizálva. A megformálás
kivételes intelligenciáról, vokális fantáziáról tanúskodik, de az anyag és a forma
szinte egy pillanatra sem felel meg egymásnak, a hang lemarad a nemzetközi csúcsokra
törő ambíció mögött. A szándékoknak való érzéki meg nem felelés következtében
a művészi igényesség hideg kiszámítottságnak bizonyul. Mindezt a kontraszt erejével
még világosabbá teszi Giorgio Lamberti éneklése, mely nem osztályon fölüli ugyan,
de a hang organikus kiművelését, a határok pontos ismeretét, viszont hiánytalan
kitöltését, matéria és előadásmód tökéletes harmóniáját reprezentálja. És ugyanezt
ennél is magasabb fokon reprezentálja még mindig ugyanebből az évből a következő
felvételen Renata Scotto, aki a Lady áriáját énekelte Hungaroton-lemezre
a Macbeth II. felvonásából. Ez a lángoló előadás - ugyanúgy, mint a két
évvel későbbi, 1985-ös teljes Macbeth-felvételről a címszereplő IV. felvonásbeli
áriája Piero Cappuccilli plasztikus és zárt formájú interpretációjában
- az énekesi önismeret, a természetének megfelelően kiművelt hang, a formálás
által feltranszformált indulat, a szuverén vokális megnyilatkozás valóban világszínvonalú
példája. A továbbiakban felvételek egész sora teszi érzékletessé, hogy a Hungaroton
a nyolcvanas évek közepétől az opera területén a legnagyobb sikereket a régizene
világában érte el. Salieri Falstaffjában (1985) még magyar együttes - Pál
Tamás, Gáti István, Pánczél Éva, Zempléni Mária és Gulyás Dénes - teremt
pezsgő vígoperai életet, de később öt barokk részletben már vendégénekesek dominálnak,
Nicholas McGegan vezetésével. Meg kell jegyezni: ezek a számok másként
hallgatandók, mint a korábbi, többnyire romantikus operarészletek. A régebbi énekesek
spontán hatását az is fokozza, hogy eleve átütő erejű, népszerű számokat, gyakran
operaslágereket adnak elő. Ahogy a Hungaroton műsorpolitikája - a nemzetközi piacon
való megjelenés és helytállás végett - a ritkaságok felé tolódott el, maga a felvett
anyag is kevésbé rendelkezett azzal az érzéki támadóerővel, mely a korábbi népszerű
számokat jellemezte. A hatás csökkenéséhez, a markáns egyéni megnyilatkozás tompulásához
a zenei anyagok változó mértékben periferikus jellege is hozzájárult. A Hungaroton
által 1988-tól 1990-ig felvett Vivaldi- és Händel-művek ingerküszöbe nem olyan
alacsony, mint a korábbi romantikus operarészleteké, s így sokkal kifinomultabb
figyelmet, belső csöndet követelnek a hallgatótól. Az öt barokk számban stílusos,
artisztikus éneklést hallunk Paul Esswoodtól, Drew Mintertől, Anette
Markerttől, Farkas Katalintól, Zádori Máriától, de ezek az énekprodukciók
- bizonyos fokig érdemtelenül - elhalványulnak a romantikus operarészletek előadásainak
árnyékában. Mégis van közöttük két kevésbé kontemplatív, dinamikusabb szám, melynek
előadói kiugranak a többiek közül: Németh Judit Vivaldi Juditha triumphansának
és Derek Lee Ragin Händel Terpsichoréjának egy-egy áriájával. Ebben
a két esetben nemcsak a stílust, a vokális kultúrát és az érzékeny előadást appercipiáljuk,
hanem eleven és szuverén egyéniségekkel találjuk szemben magunkat, akiknek temperamentumuk
van. S ennek a temperamentumnak örülhetünk még egyszer egy hat éves szünet után,
1996-ban felvett számban: Kertesi Ingrid és Ulbrich Andrea Donizetti
egy szoprán-mezzoszoprán-duettjét adja elő Prunyi Ilona zongorakíséretével.
Az antológia utolsó felvétele 1997-ben készült, ezen Polgár László énekli
Sarastro első, F-dúr áriáját A varázsfuvolából - korrekten.
A háromlemezes antológia jól reprezentálja a Hungaroton orientációját, fejlődését,
széles, egyre szélesedő körű énekes-foglalkoztatását ötven éven át. De - mint
fentebb írtam - nem reprezentálja arányosan a magyar énekművészetet. Sok mindenki
nem kap rangjához méltó teret, a mennyiségi szemlélet eluralkodik a minőségi felett.
Vagy szigorúbb válogatásra lett volna szükség (ami persze sérelmekre és vitákra
adott volna okot), vagy - ismétlem - egy negyedik lemezre, hogy fontos énekesek
ne vesszenek bele nagy létszámú együttesekbe, hanem önálló számmal is megmutatkozhassanak.
Az antológia a Hungarotonnak nemcsak érdemeire, hanem adósságaira is felhívja
a figyelmet. Csak remélni lehet, hogy fontos énekesek - eleve igen szűkös - hangzó
hagyatéka, hogy Komor Vilmos Hunyadi László- és Bánk bán-felvétele,
hogy Ferencsik János első Székely fonója és Háry Jánosa nem
süllyed el örökre a Hungaroton archívumában.
|
