A múlt hónapban Láng István szólt e hasábokon A gyáva című operájáról, amelyet néhány évtized múltán más alapokra helyezve komponált meg újra. A mai verzió felvételének karmestere Tihanyi László, aki szerzőként hasonló cipőben jár: másodszor írja meg operáját, az Anyaistent.
- Egy hang sincs a korábbi változatból?
- Teljesen új mű készül: a szövegkönyv, a dramaturgiai koncepció gyökeresen átalakul. Hajdani elképzelésemet most már merevnek ítélem: a nagyzenekart három rész-zenekarra akartam bontani, s ezek mindegyikét a három főszereplő egyikéhez-másikához gondoltam rendelni. Ez már az első verzió komponálásakor csődöt mondott: itt-ott kellett volna egy-egy hangszer, amely egy másik csoport tagjaként volt foglalt. Most inkább akkordstruktúrákat, hangszín-kombinációkat szeretnék az egyes szereplőkhöz társítani, oldottabban, lazábban.
- A zenekar méretén is változtattál?
- Jelentősen. Még nem tartok a hangszerelésnél, de nagyobb, mintegy harmincöt tagú ensemble-ban gondolkodom. Azért nevezem inkább így, mint kis zenekarnak, mert e sokszínű együttesben a vonósok nem a zenekarnál megszokott arányban foglalnak helyet, hanem nagyjából annyi vonós lesz, mint mondjuk rézfúvós. A darab bizonyos pontjain szalagról játszunk be a történethez tartozó, a szövegkönyvben megnevezett effektusokat. A cselekmény ugyanis egy Garonne-parti kisváros pályaudvara közelében játszódik. Minden szereplő minden éjszaka magányos, s az idő múlását a vonatok jól megkülönböztethető hangja szerint mérik, amint azok megrezegtetik az épületet. A vonatzajok, valamint madárhangok, kutyaugatás is beépülnek a hangzásba, de mindig konkrétan, nem szeretnék hangszeres imitációhoz folyamodni.
- Az egész estét betöltő opera librettójának alapja Mauriac azonos című regénye.
- Kisregény, átmenet a novella és a regény között, mint az én ensemble-om a kamaraegyüttes és a zenekar között. Két felvonásban írom meg, legalább 80 percig tart majd.
- A szereplők száma és a hangszeregyüttes kamaraoperai jelleget sejtet.
- Alapvetően igen. Három főszereplője van a darabnak: az idős mama, idősödő középkorú fia és annak fiatal felesége. Színre lép még egy orvos, aki a család közeli barátja, egy szolgáló, aki régóta a családdal él - szólamát Sprechgesangnak szánom - és az ő unokája, aki gyerekhang. A három főszereplő közül kettő meghal, de zeneileg "életben tartom" őket. Az operában az idősíkokat amúgy is keverni igyekeztem: a jelen és a jövő folyamatosan egymásba játszik, miként az álomban. A meghalt szereplők egy vagy több gyerekhanggá változnak, mintha csak angyalok lennének. Kórust is használok: hat szólista alkotta vokál, amely mikrofonba énekel.
- Mi köt ennyire ehhez a regényhez?
- Féltem, hogy ezt megkérdezed. Nem tudom a választ, sőt, az utóbbi időben már szinte félek is keresni. Három nagyon reménytelen sorsú ember története a mű, akiknek az élete attól válik pokollá, hogy a szeretni tudást képtelenek egymás felé fordítani. Ha mégis, az azonnal a visszájára fordul, és öl. Nekem ilyesmiben nem volt részem, az emberekkel való viszonyom nem hasonlítható az operámban előforduló konfliktusokhoz. Valószínűleg mégis közel áll hozzám az alapprobléma. Keresem a választ arra, hogy jóllehet kevés eredendő rossz akaratot érzek a világban, miért válik mégis az építő szándék rendre rombolóvá az emberek gondolataiban, cselekedeteiben. Ingmar Bergman óta banálisnak tetsző a fejtegetés, hogy mily sokan élnek túlcsordult szeretni vágyással és azzal a vággyal, hogy szeressék őket, s míg látszólag mindent megtesznek ennek az érdekében, vágyuk mégsem teljesül.
- A regény magyar fordításából dolgozol?
- A fordításból elkészítettem a librettót, és azt terveztem, hogy párhuzamosan két nyelven komponálom az operát. Ez már a munka elején meghiúsult: oly más a két nyelv deklamációja. A magyar librettó alapján az eredetiből visszakeresve alakult ki a francia nyelvű szövegkönyv, s így - bár hiányos francia nyelvtudásommal pikáns e helyzet - most franciául írom az operát.
- A szöveg nyomán a zene is franciássá válik? Persze nem külsőséges értelemben kérdezem.
- A deklamáció természetesen ilyen irányba tereli, de remélem, ha egy francia meghallgatja majd, eszébe sem jut róla, hogy "franciás". Remélem, hogy zenei neveltetésem felhalmozott annyi saját tartalmat, hogy egész másként nyúlok francia alapanyaghoz, mint azt egy francia zeneszerző tenné. A komponálás során a szöveget magamban elmondva be-beugrik némi debussys intonáció, ez ellen azonban küzdök. Egyéni arculatot remélek az énekes szólamoknak azáltal is, hogy a három főszereplő nevéből zenei motívumokat próbáltam faragni - e hangközmodellek jellegzetesek, és mit sem emlékeztetnek az impresszionizmus hangütésére.
- Érdekes, hogy Debussyt említed, holott esetedben inkább gondolhatnánk későbbi szerzők hatására: például Messiaenéra, Grisey-ére.
- Ez már inkább a hangszerelésnél fog érvényesülni. Egyébként Boulez A gazdátlan kalapácsát kivéve nincs markáns élményem a Debussy utáni francia vokális zenéből. A Pelléas az, amit szinte lehetetlen megkerülni...
- Tipikus opera születik a kezed alatt?
- A mai operaszínpadi próbálkozásokhoz képest hagyományos, a hagyományosaktól mégis jelentősen eltér.