Muzsika 2001. október, 44. évfolyam, 10. szám, 46. oldal
Dolinszky Miklós:
Magyarok, zenék, szerzők
 

Magyar zeneszerzők sorozat, 1-14.
Szerkeszti Berlász Melinda
Budapest, Mágus Kiadó, 1998-tól

Talán nem veszik zokon a Magyar zeneszerzők sorozat füzeteinek szerzői, ha rövid ismertetésem kiindulópontja elsősorban nem személyes teljesítményük, hanem a sorozat maga, illetve ha személyes hozzájárulásukat főként a sorozat nyújtotta keretek között értelmezem. Bár erőteljes különbségek mutatkoznak szerzőik erudíciója, elemző készsége és stiláris potenciája terén, az egyes füzetek elsősorban mégis mint folytatásos sorozat részei, nem pedig mint egyéni teljesítmények lépnek elénk: esetleges magánbecsvágyakat kemény kézzel rendel alá a sorozat távlati céljainak Berlász Melinda, a szerkesztő. S így, összefüggő történetként olvasva, a szövegek egyszer csak mégis összerendeződnek, beszélgetésbe elegyednek egymással, rejtett szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, és mindebből utólag kirajzolódnak azok a problémakörök, melyek életrajzok és életművek esetlegességein túl a sorozat valódi tárgyának vonulatát mintázzák, többnyire sajátosan és szomorúan magyar történetek kontúrjait: például provincializmus és forma problémáinak mélységes összefüggéseit (Lavotta); a klasszicizmus és a klasszicista magatartás továbbvihetőségének esélyeit (Soproni); a népiesség 19. századi koncepciójának konzervativizmusba fúló és virtuozitással leplezett zsákutcáját (Hubay); a "különutak" heroizmusát (Kósa, Sári), amelyeket persze mindig a szakma és a zenei közvélemény szoros és átvitt értelemben vett átpolitizáltsága jelöl meg a másság stigmájával, miközben a megjelöltek bűne annyi, hogy saját művük önmozgását követik ("nálunk a lírai zene az elfogadott" - közölte a tömör végzést Mihály András a fiatal Sári Józseffel); és, még mindig, megkerülhetetlenül: Bartók és Kodály hatását, amely, miközben látszólag mindenen, sőt a túlon is túl vagyunk, idősebb korosztályok számára mai napig muníció. Mindezek együtt: válaszok és sorsproblémák, melyek történetesen zeneszerzői életművekben öltenek testet; a sorozat maga azonban nem tematizálja a voltaképpeni történeteket, mivel önként vállalt korlátai erre nem nyújtanak teret.
Vagyis nem teljesen önként. Különös helyzetnek lehetünk tanúi, melyben a műfajt végső soron egy pályázat feltételei teremtették meg. A Mágus Kiadó által elnyert és megvalósított pályázat tömör és közérthető, egyszersmind szakmailag kikezdhetetlen ismeretterjesztésre szólt, amely bel- és külföldön egyaránt áttekintést ad a magyar zeneszerzés évszázadainak fontos zeneszerzői életpályáiról, de mindenekelőtt a közelmúlt komponistáiról és a kortársakról (az már nyilván jó szándékú szerkesztői döntés volt, hogy a sorozat egyúttal a honi zenetudomány túlnyomórészt fiatal vagy még fiatal generációinak seregszemléje is). Hagyományos ismeretterjesztéssel van dolgunk, kétféle értelemben is: hagyományos abban az értelemben, hogy semmi köze az ugyane névvel illetett konzumképeskönyvek infantilizmusához, melyekben a szöveg képaláírássá züllik vagy inkább maga válik illusztrációvá; és hagyományos abban az értelemben is, hogy végeredményben a műfaj magyar mestereinek (Szabolcsi, Kroó) hagyományteremtő iskoláját járja, melyben tudomány és népművelés tüntető egységben maradt egymással.
Mindazonáltal nem monográfiákról, leginkább lexikoncikkekről beszélhetnék; viszont amit a fájdalmas terjedelmi korlátozáson veszítünk, azt visszanyerjük az angol nyelvű változatok nyitotta örvendetes távlat révén. A magyar füzetek nyomába lépve ugyanis folyamatosan jelennek meg angol fordításaik, amelyek hírek szerint már eljutnak oda, ahol várják őket: német egyetemek magyar tanszékeire, magyar tematikájú zenei fesztiválokra és a honi kultúra ezekhez hasonló külföldi bemutatkozásaira, s ezen a réven jelentős kultúrmissziót töltenek be, egymás után helyezve ismeretlen vonásokat az új és kevésbé új magyar zenéről Európában kialakult kép elmosódott vagy üresen hagyott helyeire.
Ebben a nyitott sorozatban az a jó, hogy válaszait saját kérdésére - ki számít "magyar zeneszerzőnek"? - folyamatosan korrigálhatja és bővítheti. Első pillantásra úgy tűnhet, a sorozat olyan alkotókat kíván előtérbe helyezni, akiknek kanonizálása mindeddig nem vagy csak részben történt meg; de látva egyfelől például a Kurtág-, a Szőllősy- és az előkészület alatt álló Dohnányi-füzetet, másfelől pedig az ötveneseknél ifjabbaktól, vagy az egykori Új Zenei Stúdió tagjaitól egyelőre tartózkodó óvatosságot (a Jeney-füzet már készül), világos, hogy rossz nyomon járunk. Tizennégy megjelent füzetet számláló pillanatnyi állapotában a sorozat homlokterében a nagyjából 1920 és 1940 között született alkotók, többnyire, Földes Imre egykori interjúkötetének címét idézve, az egykori "harmincasok" állnak (Szőllősy, Kurtág, Decsényi, Petrovics, Soproni, Kocsár, Durkó, Sári). Maguk szabta távlatok között mára teljesednek ki ezek az életművek - és most kezd süllyedni az a kor, melynek célkitűzéseikben, világlátásukban, részben zenei nyelvük alapjaiban is akarva-akaratlan lenyomatát őrzik: az ötvenes és hatvanas évek. Ők az utolsó generáció, mely közvetíti felénk egy mára már érthetetlen és egzotikus világ üzenetét, amelyben az alkotás még nem szakma és szolgáltatás; amikor a tudásszerzés még nem pusztán gombnyomás kérdése, hanem kaland és önnevelés; amikor még a zeneszerzés természetes etikai kritériumának számított, hogy az élettel valamilyen megfelelésben álljon, hogy időszerű élethelyzetekre érvényes válaszokat, élhető magatartásokat dolgozzon ki. (A politika megjelenése a művészetben, hangozzék ma bármilyen kétesen is, éppen a művészet etikája melletti hitvallás a merő esztétizmussal szemben.) A 19. századot egyelőre csupán Mosonyi (és a 20.-ba átnyúló Hubay) képviseli, a megelőzőt pedig két olyan muzsikus, akiknek esetében a "hungarus" történetesen nemzetiségükre is áll, ám ez a 18. században kivételes eset; ha körük a sorozatban bővül, a magyar komponisták sorában óhatatlanul meg kell hogy jelenjenek majd magyarországi (de nem "magyar") muzsikusok is.
A magyar zenetudomány sajátos helyzetének, késéseinek és egyoldalúságainak, nem utolsósorban pedig mai, fiatalabb kutatók erőfeszítéseinek köszönhetően olyan, 18. századi alkotó bemutatkozására kerülhet sor, aki néhány éve még itthon is teljesen ismeretlennek számított. Mondhatni: Istvánffy Benedek felfedezése majd integrálása a kotta- és lemezkiadásba, a koncertéletbe és a zenetudományi irodalomba mintaszerűen történt. E folyamatba illeszkedik a Farkas Zoltán jegyezte füzet, mely a dolgok jelen állása szerint teljesnek számító, biztos áttekintésű Istvánffy-breviárium; benne a műelemzés a felfedezéseknek kijáró súllyal és felelősséggel, a komponista valamennyi fennmaradt művét érintően van jelen. A másik 18. századi füzet: Domokos Mária Lavotta-kötete az iméntihez hasonlóan saját alapkutatások összefoglalása, és talán az önálló és érdemi Lavotta-szakirodalom nyitánya; a szövegtestbe, örvendetes formabontással, a verbunkos történetének az adott keretek között jelentős terjedelmű, megvilágító összefoglalása ékelődik.
Apropó műelemzés. A Magyar zeneszerzők műfajának sikere nagymértékben attól függ, hogy a füzet szerzője a pályarajz obligát időrendi sorrendjébe hogyan illeszti az egyes művek elemzését, illetve hogy formailag és stilárisan hogyan hidalja át a kétféle beszédmód közötti űrt. És magában az elemzésben is: hogyan maradjon kívül és belül egyszerre; hogyan tárjon fel hosszú folyamatokat és apró részleteket, általános zenetörténeti tüneteket és egyedi vonásokat a másik károsodása nélkül, sőt: hogyan kerülje el a sorozatban nyilvánvalóan tabunak számító értékelés mozzanatát úgy, hogy mégis értékel. (Mert persze mindnyájan tudjuk vagy tudnunk kell, hogy az értékelést nem lehet elkerülni. Mindenesetre akad egy-két füzet, amelyben a sorozat műfaja és funkciója által már eleve meghatározott konfirmatív írói magatartást sajnos nem ellenpontozza az ily alkalmakkor comme il faut távolságtartás. Azt hiszem, finoman fogalmaztam.) Szerény terjedelem közepette monstre módszertani problémák ezek; aligha véletlen, hogy az egyes kötetek közötti fajsúlykülönbségek éppen ezen a kényes ponton tárulnak fel elodázhatatlanul. A fő vonulatok és részletek, a szakmai felelősség és közérthetőség közötti keskeny pallón érzésem szerint eddig Kárpáti János (Szőllősy) és Halász Péter (Kurtág, Decsényi) írásainak sikerült végigegyensúlyozni; a Kurtág-füzetet a szöveg telítettsége és koherenciája, az elemzések és meglátások pontossága - mely az értekező nyelvet nem bezárja a tudományosságba, hanem kinyitja Kurtág költői világa felé - az egész sorozat fölé emeli, és bizonnyal a Kurtág-szakirodalom részévé is avatja. A Soproni-életmű hangsúlyait-hangváltásait éles szemmel regisztrálja és azokat majdhogynem didaktikusságig menően áttekinthető rendbe szervezi Csengery Kristóf.
A szövegek, eltérő iskolázottságuk révén, a közös kaptafa ellenére sem mindig azonos olvasói kört szólítanak meg vagy zárnak ki. A füzetek végére illesztett műjegyzékek haszna viszont egyetemes; jelentőségük legtöbbször azonos a tanulmányéval már csak azért is, mert több esetben a tárgyalt zeneszerző egyetlen publikált műjegyzékéről, mindenesetre annak legfrissebb változatáról, még több esetben kéziratos, hozzáférhetetlen művek listájáról van szó, vagyis a füzeteknek ez a része sokáig megkerülhetetlen lesz a legszakmaibb kutatás számára is. A szerkesztés súlyt helyez nemcsak lehetséges teljességükre, hanem annak az alapvető tudományos követelménynek érvényesítésére is, hogy közvetlenül a források alapján készüljenek. Ezért igazából éppen e jegyzékek azok, amelyek szerény külsőségeik közepette számot adnak a füzetek aranyfedezetét adó roppant háttérmunkáról. A műjegyzékek kiképzése nem mindenütt egységes; természetesen nem a műfaji felosztás éppenséggel elvárható különbözőségeire, hanem egypár bibliográfiai következetlenségre gondolok: például a lemezfelvételek hol külön csoportként való, hol a művek adatai közé ékelődő feltüntetésére (változó rövidítéssel), vagy a nyomtatott kiadások adatainak eltérő részletességű közlésére. Durkó műjegyzéke mellőzi a filmes-rádiós-színházi kísérőzenéket, mivel azokat a szerző sem vette fel saját jegyzékébe; ugyanezek a periferikumok Szőllősy Andrásnál, Petrovics Emilnél, Decsényi Jánosnál befogadást nyernek az életmű kánonjába. (A Kurtág-műjegyzék is megőriz olyan alkotást, melyet a szerző utóbb visszavont.) Talán a terjedelem korlátaiból fakad, mindenesetre fájdalmas a helyenként csonka irodalomjegyzék, és közölt adatainak megint csak változó pontossága, vagy éppen Sári József saját műismertetéseinek bevallott hiánya - ha valahol, e kiadványokban helyet kellene szorítani a teljes dokumentációnak. Mindez persze alig érinti a füzetek hasznavehetőségét, még kevésbé a sorozat egészének kulturális hozadékát; ez utóbbit hatványozná, ha egy alkalmas pillanatban a sorozat - előnyeit erősítve, hátrányait halványítva - (angol nyelvű) kötetté állna össze. Hogy a pályaképek valóban kimondhassák a bennük rejlő történetet.