Magyar
zeneszerzők sorozat, 1-14.
Szerkeszti Berlász Melinda
Budapest, Mágus Kiadó, 1998-tól
|
Talán nem veszik zokon a Magyar zeneszerzők sorozat füzeteinek szerzői,
ha rövid ismertetésem kiindulópontja elsősorban nem személyes teljesítményük,
hanem a sorozat maga, illetve ha személyes hozzájárulásukat főként a sorozat
nyújtotta keretek között értelmezem. Bár erőteljes különbségek mutatkoznak szerzőik
erudíciója, elemző készsége és stiláris potenciája terén, az egyes füzetek elsősorban
mégis mint folytatásos sorozat részei, nem pedig mint egyéni teljesítmények
lépnek elénk: esetleges magánbecsvágyakat kemény kézzel rendel alá a sorozat
távlati céljainak Berlász Melinda, a szerkesztő. S így, összefüggő történetként
olvasva, a szövegek egyszer csak mégis összerendeződnek, beszélgetésbe elegyednek
egymással, rejtett szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, és mindebből utólag kirajzolódnak
azok a problémakörök, melyek életrajzok és életművek esetlegességein túl a sorozat
valódi tárgyának vonulatát mintázzák, többnyire sajátosan és szomorúan magyar
történetek kontúrjait: például provincializmus és forma problémáinak mélységes
összefüggéseit (Lavotta); a klasszicizmus és a klasszicista magatartás továbbvihetőségének
esélyeit (Soproni); a népiesség 19. századi koncepciójának konzervativizmusba
fúló és virtuozitással leplezett zsákutcáját (Hubay); a "különutak" heroizmusát
(Kósa, Sári), amelyeket persze mindig a szakma és a zenei közvélemény szoros
és átvitt értelemben vett átpolitizáltsága jelöl meg a másság stigmájával, miközben
a megjelöltek bűne annyi, hogy saját művük önmozgását követik ("nálunk a lírai
zene az elfogadott" - közölte a tömör végzést Mihály András a fiatal Sári Józseffel);
és, még mindig, megkerülhetetlenül: Bartók és Kodály hatását, amely, miközben
látszólag mindenen, sőt a túlon is túl vagyunk, idősebb korosztályok számára
mai napig muníció. Mindezek együtt: válaszok és sorsproblémák, melyek történetesen
zeneszerzői életművekben öltenek testet; a sorozat maga azonban nem tematizálja
a voltaképpeni történeteket, mivel önként vállalt korlátai erre nem nyújtanak
teret.
Vagyis nem teljesen önként. Különös helyzetnek lehetünk tanúi, melyben a műfajt
végső soron egy pályázat feltételei teremtették meg. A Mágus Kiadó által elnyert
és megvalósított pályázat tömör és közérthető, egyszersmind szakmailag kikezdhetetlen
ismeretterjesztésre szólt, amely bel- és külföldön egyaránt áttekintést ad a
magyar zeneszerzés évszázadainak fontos zeneszerzői életpályáiról, de mindenekelőtt
a közelmúlt komponistáiról és a kortársakról (az már nyilván jó szándékú szerkesztői
döntés volt, hogy a sorozat egyúttal a honi zenetudomány túlnyomórészt fiatal
vagy még fiatal generációinak seregszemléje is). Hagyományos ismeretterjesztéssel
van dolgunk, kétféle értelemben is: hagyományos abban az értelemben, hogy semmi
köze az ugyane névvel illetett konzumképeskönyvek infantilizmusához, melyekben
a szöveg képaláírássá züllik vagy inkább maga válik illusztrációvá; és hagyományos
abban az értelemben is, hogy végeredményben a műfaj magyar mestereinek (Szabolcsi,
Kroó) hagyományteremtő iskoláját járja, melyben tudomány és népművelés tüntető
egységben maradt egymással.
Mindazonáltal nem monográfiákról, leginkább lexikoncikkekről beszélhetnék; viszont
amit a fájdalmas terjedelmi korlátozáson veszítünk, azt visszanyerjük az angol
nyelvű változatok nyitotta örvendetes távlat révén. A magyar füzetek nyomába
lépve ugyanis folyamatosan jelennek meg angol fordításaik, amelyek hírek szerint
már eljutnak oda, ahol várják őket: német egyetemek magyar tanszékeire, magyar
tematikájú zenei fesztiválokra és a honi kultúra ezekhez hasonló külföldi bemutatkozásaira,
s ezen a réven jelentős kultúrmissziót töltenek be, egymás után helyezve ismeretlen
vonásokat az új és kevésbé új magyar zenéről Európában kialakult kép elmosódott
vagy üresen hagyott helyeire.
Ebben a nyitott sorozatban az a jó, hogy válaszait saját kérdésére - ki számít
"magyar zeneszerzőnek"? - folyamatosan korrigálhatja és bővítheti. Első pillantásra
úgy tűnhet, a sorozat olyan alkotókat kíván előtérbe helyezni, akiknek kanonizálása
mindeddig nem vagy csak részben történt meg; de látva egyfelől például a Kurtág-,
a Szőllősy- és az előkészület alatt álló Dohnányi-füzetet, másfelől pedig az
ötveneseknél ifjabbaktól, vagy az egykori Új Zenei Stúdió tagjaitól egyelőre
tartózkodó óvatosságot (a Jeney-füzet már készül), világos, hogy rossz nyomon
járunk. Tizennégy megjelent füzetet számláló pillanatnyi állapotában a sorozat
homlokterében a nagyjából 1920 és 1940 között született alkotók, többnyire,
Földes Imre egykori interjúkötetének címét idézve, az egykori "harmincasok"
állnak (Szőllősy, Kurtág, Decsényi, Petrovics, Soproni, Kocsár, Durkó, Sári).
Maguk szabta távlatok között mára teljesednek ki ezek az életművek - és most
kezd süllyedni az a kor, melynek célkitűzéseikben, világlátásukban, részben
zenei nyelvük alapjaiban is akarva-akaratlan lenyomatát őrzik: az ötvenes és
hatvanas évek. Ők az utolsó generáció, mely közvetíti felénk egy mára már érthetetlen
és egzotikus világ üzenetét, amelyben az alkotás még nem szakma és szolgáltatás;
amikor a tudásszerzés még nem pusztán gombnyomás kérdése, hanem kaland és önnevelés;
amikor még a zeneszerzés természetes etikai kritériumának számított, hogy az
élettel valamilyen megfelelésben álljon, hogy időszerű élethelyzetekre érvényes
válaszokat, élhető magatartásokat dolgozzon ki. (A politika megjelenése a művészetben,
hangozzék ma bármilyen kétesen is, éppen a művészet etikája melletti hitvallás
a merő esztétizmussal szemben.) A 19. századot egyelőre csupán Mosonyi (és a
20.-ba átnyúló Hubay) képviseli, a megelőzőt pedig két olyan muzsikus, akiknek
esetében a "hungarus" történetesen nemzetiségükre is áll, ám ez a 18. században
kivételes eset; ha körük a sorozatban bővül, a magyar komponisták sorában óhatatlanul
meg kell hogy jelenjenek majd magyarországi (de nem "magyar") muzsikusok is.
A magyar zenetudomány sajátos helyzetének, késéseinek és egyoldalúságainak,
nem utolsósorban pedig mai, fiatalabb kutatók erőfeszítéseinek köszönhetően
olyan, 18. századi alkotó bemutatkozására kerülhet sor, aki néhány éve még itthon
is teljesen ismeretlennek számított. Mondhatni: Istvánffy Benedek felfedezése
majd integrálása a kotta- és lemezkiadásba, a koncertéletbe és a zenetudományi
irodalomba mintaszerűen történt. E folyamatba illeszkedik a Farkas Zoltán
jegyezte füzet, mely a dolgok jelen állása szerint teljesnek számító, biztos
áttekintésű Istvánffy-breviárium; benne a műelemzés a felfedezéseknek kijáró
súllyal és felelősséggel, a komponista valamennyi fennmaradt művét érintően
van jelen. A másik 18. századi füzet: Domokos Mária Lavotta-kötete az
iméntihez hasonlóan saját alapkutatások összefoglalása, és talán az önálló és
érdemi Lavotta-szakirodalom nyitánya; a szövegtestbe, örvendetes formabontással,
a verbunkos történetének az adott keretek között jelentős terjedelmű, megvilágító
összefoglalása ékelődik.
Apropó műelemzés. A Magyar zeneszerzők műfajának sikere nagymértékben
attól függ, hogy a füzet szerzője a pályarajz obligát időrendi sorrendjébe hogyan
illeszti az egyes művek elemzését, illetve hogy formailag és stilárisan hogyan
hidalja át a kétféle beszédmód közötti űrt. És magában az elemzésben is: hogyan
maradjon kívül és belül egyszerre; hogyan tárjon fel hosszú folyamatokat és
apró részleteket, általános zenetörténeti tüneteket és egyedi vonásokat a másik
károsodása nélkül, sőt: hogyan kerülje el a sorozatban nyilvánvalóan tabunak
számító értékelés mozzanatát úgy, hogy mégis értékel. (Mert persze mindnyájan
tudjuk vagy tudnunk kell, hogy az értékelést nem lehet elkerülni. Mindenesetre
akad egy-két füzet, amelyben a sorozat műfaja és funkciója által már eleve meghatározott
konfirmatív írói magatartást sajnos nem ellenpontozza az ily alkalmakkor comme
il faut távolságtartás. Azt hiszem, finoman fogalmaztam.) Szerény terjedelem
közepette monstre módszertani problémák ezek; aligha véletlen, hogy az egyes
kötetek közötti fajsúlykülönbségek éppen ezen a kényes ponton tárulnak fel elodázhatatlanul.
A fő vonulatok és részletek, a szakmai felelősség és közérthetőség közötti keskeny
pallón érzésem szerint eddig Kárpáti János (Szőllősy) és Halász Péter
(Kurtág, Decsényi) írásainak sikerült végigegyensúlyozni; a Kurtág-füzetet
a szöveg telítettsége és koherenciája, az elemzések és meglátások pontossága
- mely az értekező nyelvet nem bezárja a tudományosságba, hanem kinyitja Kurtág
költői világa felé - az egész sorozat fölé emeli, és bizonnyal a Kurtág-szakirodalom
részévé is avatja. A Soproni-életmű hangsúlyait-hangváltásait éles szemmel regisztrálja
és azokat majdhogynem didaktikusságig menően áttekinthető rendbe szervezi Csengery
Kristóf.
A szövegek, eltérő iskolázottságuk révén, a közös kaptafa ellenére sem mindig
azonos olvasói kört szólítanak meg vagy zárnak ki. A füzetek végére illesztett
műjegyzékek haszna viszont egyetemes; jelentőségük legtöbbször azonos a tanulmányéval
már csak azért is, mert több esetben a tárgyalt zeneszerző egyetlen publikált
műjegyzékéről, mindenesetre annak legfrissebb változatáról, még több esetben
kéziratos, hozzáférhetetlen művek listájáról van szó, vagyis a füzeteknek ez
a része sokáig megkerülhetetlen lesz a legszakmaibb kutatás számára is. A szerkesztés
súlyt helyez nemcsak lehetséges teljességükre, hanem annak az alapvető tudományos
követelménynek érvényesítésére is, hogy közvetlenül a források alapján készüljenek.
Ezért igazából éppen e jegyzékek azok, amelyek szerény külsőségeik közepette
számot adnak a füzetek aranyfedezetét adó roppant háttérmunkáról. A műjegyzékek
kiképzése nem mindenütt egységes; természetesen nem a műfaji felosztás éppenséggel
elvárható különbözőségeire, hanem egypár bibliográfiai következetlenségre gondolok:
például a lemezfelvételek hol külön csoportként való, hol a művek adatai közé
ékelődő feltüntetésére (változó rövidítéssel), vagy a nyomtatott kiadások adatainak
eltérő részletességű közlésére. Durkó műjegyzéke mellőzi a filmes-rádiós-színházi
kísérőzenéket, mivel azokat a szerző sem vette fel saját jegyzékébe; ugyanezek
a periferikumok Szőllősy Andrásnál, Petrovics Emilnél, Decsényi Jánosnál befogadást
nyernek az életmű kánonjába. (A Kurtág-műjegyzék is megőriz olyan alkotást,
melyet a szerző utóbb visszavont.) Talán a terjedelem korlátaiból fakad, mindenesetre
fájdalmas a helyenként csonka irodalomjegyzék, és közölt adatainak megint csak
változó pontossága, vagy éppen Sári József saját műismertetéseinek bevallott
hiánya - ha valahol, e kiadványokban helyet kellene szorítani a teljes dokumentációnak.
Mindez persze alig érinti a füzetek hasznavehetőségét, még kevésbé a sorozat
egészének kulturális hozadékát; ez utóbbit hatványozná, ha egy alkalmas pillanatban
a sorozat - előnyeit erősítve, hátrányait halványítva - (angol nyelvű) kötetté
állna össze. Hogy a pályaképek valóban kimondhassák a bennük rejlő történetet.
|