Többszörös késés terheli e jelentős könyvet (Kérdések és válaszok Liszt Ferenc pályájának utolsó szakaszában), melyet szerzője eredetileg az 1986-os Liszt-évfordulóra szánt, de a téma szerteágazó nagysága s az anyag értékelésének megérlelése még évekig fogva tartotta. Az előszó 1992-es keltezésű, a megjelenés dátuma 2000 (Akkord Kiadó, Budapest), s a recenzió írásakor már majdnem búcsúzunk 2001-től, egy újabb Liszt-évtől. Semmi kétség: horatiusi idő kellett a könyv létrejöttéhez, de időigényes az elolvasása, befogadása is. A tanulmány műfaját ugyanis nehéz meghatározni. Egyfajta monológformában közölt esztétikai-elméleti elemzéssel találkozik az olvasó. Liszt Ferenc kései stílusáról van szó, talán szélesebb merítésben, mint eddig bármikor a Liszt-irodalomban. Sólyom György elolvasta csaknem huszonöt év Liszt-kottáit, analizálta az életmű utolsó nagy fejezetének termését az 1850-es évek végétől 1886-ig, tehát Liszt haláláig. A Liszt-irodalom hagyományosan egyik legfontosabb és egyben legtitokzatosabb kérdését tette fel, pontosabban elágazó kérdések tömegével írta körül azt a zenét, amely már szerzőjénél is inkább kérdés, mint válasz formájában keletkezett. Sólyom György azonban válaszokat, válaszvariációkat is keresett Liszt estéjének homályára vonatkozóan.
A magyar zenetudomány történetében utoljára Szabolcsi Bence fordult hasonló intenzitással Liszt Ferenc kései műveihez. Szemléletet, sőt tán mítoszt is teremtő tanulmánya ("Liszt Ferenc estéje", a Zenetudományi Tanulmányok 1956-os kötetében) nagyvonalú és zseniális vázlatossággal hordta föl a problémák rengetegét, egyben utakat is kijelölt, amelyeken a jövő kutatói efelé a még mindig és immár talán örökre bizarrnak, idegennek ható táj felé elindulhattak. Sólyom György könyve egy magányos, hosszú s mindenekelőtt hiteles expedíció naplójának tekinthető. Sem a 19. században, sem a teljes, általunk ismert zenetörténet folyamán nem fordult elő, hogy egy zeneszerző élete végső szakaszában ilyen radikális változtatásokra legyen képes, ennyi újat hozzon művészetében, fiatal, kísérletező, útkereső komponistára valló nyugtalansággal. Más, sajátos öregkori stílussal rendelkező nagy zeneszerzők életműve nem hasonlítható Lisztéhez: Monteverdi, Haydn, Wagner, Verdi vagy Stravinsky kései zenéjén, még ha eltér is korábbi évtizedeik termésétől, mégis érződik a lezárás akár egyszerűsödött, akár differenciálódott gesztusa. Liszt azonban kérdőjelekkel hagyja nyitva életművét: szinte valamennyi kései műve megválaszolatlan kérdés (legtöbb esetben hagyományos zenei értelemben is nyitottak a befejezések), s az egész zárófejezet az enigmatikus három ponttal késztette töprengésre a kortársakat és az utókor muzsikusait, elemzőit egyaránt.
Maga Liszt, leszámítva a weimari évtized "delelőjét" (ahogyan Sólyom György gyakran nevezi - Szabolcsira emlékeztető költőiséggel - a középső korszakot), nehezen szánta rá magát, hogy műveinek végleges és végérvényes formát adjon, gyakran változtatott korábbi kompozícióin. Ebben valószínűleg az előadóművész improvizatív hajlamának hatását is gyaníthatjuk. Ám a tárgyalt művek esetében másfajta bizonytalanságról van szó: a szenvedés és harc utáni győzelembe vetett hit elvesztéséről, az apoteózis diadaláról, amely nemcsak áthatotta Liszt életművének központi, weimari évtizedét, de eredetileg a műfajt (a szimfonikus költeményt) és a zene kifejezésének új célját (a "jövő zenéjének" nevezett programzenét) is megalapozta. A csalódás, a kiábrándulás külső, belső okairól Sólyom György nem ad számot; megteszi ezt részletesen a Liszt-irodalom az utóbbi évtizedekben messze a zenei elemzések jelentősége fölé nőtt filológiai kutatása. Őt elsősorban a kérdésfeltevés, a váltás és változás történelmi pillanata érdekli, egyetlen, számára mindenekfelett hiteles dokumentum, a kotta alapján.
A könyv négy nagy fejezete nagyjából időrendben kalauzol a Szent Erzsébet-legendától a Szürke felhőkig, sugallva, hogy Liszt változó s megváltozott zenei gondolkozása folyamatosan alakuló, alkotói kérdései nem műfajspecifikusak, hordalékuk lerakódik az egyházi, a szimfonikus és a zongorára írott kompozíciókban egyaránt. Mégis más az egyes fejezetek súlyponti gondolata. Az elsőben a műfajváltás (oratórium) mint művészi programváltás, a másodikban a romantika revíziójaként értékelt stílusváltás (egyházi művekben, zongoradarabokban), a harmadikban karácsony és nagypéntek nem liturgikus keretek közötti, hanem személyes reflexiója (Karácsonyfa-ciklus, Via crucis) s a negyedikben a legkésőbbi zongoradarabok ellentétes, de dualisztikus egységet nem teremtő karaktere, a gyász és a tánc jelenik meg középponti témaként. A gondolatmenetet olyan elemzési vezérmotívumok egységesítik, amelyek valamenynyi fejezetben és valamennyi tárgyalt műben prioritást élveznek. Ilyenek például a kései stílus és a korábbi Liszt-zene stílusrétegeinek együttélése; a művek töréspontjai, a "még" és a "már", ismert és ismeretlen határmezsgyéje (melynek érzékeny kitapintása a könyv egyik legnagyobb, maradandó érdeme); a magyar hang megjelenése, átalakulása, alkalmazása és jelentése; s nem utolsó sorban a hangok minden esetben más és más elrendezése, a kései művek paradox, disszonáns, öntörvényű harmóniája.
A könyv tárgyalásmódjának egyik fő vonzereje furcsamód épp időszerűtlenségében rejlik. Persze nem a mondanivaló eredetiségére gondolok - ez a felfedezés izgalmával ér fel - hanem a megfogalmazás, a közlés jellegére. Manapság, amikor mindenki állít és bizonyít, amikor a tudományos divat (illetve a bürokratikus szükségszerűség) a tudóst büszke magabiztosságra sarkallja, Sólyom György kérdez, töpreng, idézőjelbe tesz, asszociál, elharapja a mondatot. Mi, egykori tanítványai a Bartók-szakiskola zeneirodalomóráiról jól emlékszünk erre a kérdezve kifejtő előadásmódra. S milyen jólesett annak idején, hogy valaki nem megtanulandó recepteket ró fel a táblára, hanem - néha kitekintve az ablakon, mintegy becsalogatva egy-egy napsugarat - továbbgondolásra küldi felénk félig kimondott gondolatait! Akkor is, most is saját léte kérdéseként tárgyalta a zenét, monológ formában. Így találkozunk Liszt-könyve mögött újra Vele, akinek az öreg Liszt ügye a maga személyes ügye is. A könyv záró mondata nemcsak az eszmefuttatás főszereplőjére vonatkozik: "Aki így szólal meg, magányosságában is az egész kor nevében szól."