|
A találkozások jegyében zajlott idén Strém Kálmán szervezésében a Magyar
Haydn Társaság negyedik fesztiválja Fertőd-Eszterházán. A nagyszámú közönség
természetesen elsősorban Haydn alkotásaival találkozhatott. Egy hét alatt a zeneszerző
életművének számos műfaja került terítékre: zongoraszonáták, zongorás triók, vonósnégyesek,
divertimentók, notturnók, egyházi mű, kantáta-, oratórium- és operarészletek,
valamint szimfóniák. A fesztivál arra is alkalmat adott, hogy külföldi és magyar
előadóművészek randevúzhassanak egymással, s ami talán még ennél is fontosabb:
a mostani eseménysorozaton két hangszer - a csembaló és a fortepiano - találkozásának
lehettünk szem- és fültanúi. A fesztivál fővendége, a harminchét éves csembaló-,
fortepiano- és orgonaművész Siegbert Rampe, aki Kenneth Gilbert és Ton
Koopman tanítványaként tanulta szakmáját, s 2000 óta Harnoncourt és Gilbert utódaként
a salzburgi Mozarteum professzora, szólóestjén mindkét hangszeren megszólaltatott
billentyűs szonátákat Haydntól. A nyitóesten Komlós Katalin fortepianón, a záróesten
Siegbert Rampe csembalón játszotta a D-dúr versenyművet billentyűs hangszerre
és zenekarra, a fesztiválhoz kapcsolódó kurzus keretében pedig csembalóművészek
kísérletezhettek a fortepiano-játékkal egy 1795-ben, Bécsben készült hangszeren.
A találkozások köré csoportosított program sokrétűen tárta fel a résztvevők előtt
egyfelől a haydni életmű gazdagságát, másfelől a régi zenei előadópraxis kérdéseit
és problémáit. A komponista páratlan termékenységét leginkább az esti hangversenyek
tanúsították. Vashegyi György együttese, az Orfeo Zenekar és Siegbert
Rampe zenekara, a Nova Stravaganza két-két koncertet is adott: az egyiken szimfonikus
és versenyművet, a másikon énekes szólistákat is foglalkoztató alkotásokat szólaltattak
meg. Vashegyi zenekara a fesztivál nyitóhangversenyén (szeptember 1.) kitűnő formában
lépett színpadra: a két D-dúr szimfónia (Hob. I:70, 75) előadását artikuláltság,
proporcionáltság, feszes formálás és eseménygazdagság jellemezte, a hangzáshoz
pedig - talán mert az előadók következetesen kerülték a vibratót - bizonyos puhaság,
selymesség társult. Ez a zenekari szín egyértelműen a késő romantikus hangzásideál
elutasításaként jelent meg, s éppen ezért jogosan merült fel a kérdés: vajon az
interpretáció fel tud-e mutatni egy másik alternatívát?
Vashegyi értelmezése mindenképpen határozott igennel válaszolt erre a kérdésre.
A karmester ugyan nem hagyta figyelmen kívül a szellemes-játékos pillanatokat,
mégis mindkét szimfóniában tudatosan hangsúlyozta a reprezentatív jelleget és
a stílus archaikus elemeit. Ennek folyományaként a két menüett nem könnyed táncként,
hanem fényes udvari bevonulásként hatott, s a karmester a nyitótételek fennkölten
nemes hangütésével, a fanfárok, plagális fordulatok, unisonók és fúgás szakaszok
figyelemreméltó nyomatékosításával is elsősorban a klaszszikát megelőző korhoz
közelítette Haydn szimfónia-ideálját. Így mindkét szimfónia élvezetes interpretációját
olyan restaurációs szellem uralta, amelyben a régi zenei előadói gyakorlat valamikor
korszerű eszméje egy másik, konzervatív esztétikai ideológia megfogalmazásának
eszközévé vált: a felvilágosult, játékos és emberközpontú klasszika helyére a
reprezentációt előtérbe helyező, súlyos és intézményesült barokk került.
Az Orfeo Zenekar második hangversenyén (szeptember 7.) felhangzott Stabat Mater
valóban a "konzervatív" Haydn alkotásainak körébe tartozik. Itt a zeneszerző -
már az egyházzenei műfajból adódóan is - eleve archaikusabb eszközökkel élt. Vashegyi
György azonban nemcsak ezekre a karakterisztikumokra mutatott rá, hanem azokra
az elemekre is, amelyek egyrészt az 1760-as évek kortárs zenei stílusában meghatározók,
másrészt az érett Mozart egyházzenei műveit előlegezik meg. A zenekar játéka a
sok, egymást követő lassú tétel ellenére sem vált egyhangúvá, mert Vashegyi mindenhol
érzékeltetni tudta a különböző karaktereket és a sirató-gesztusok sokféleségét.
A hangversenyen kitűnő szólisták működtek közre: Zádori Mária énekét -
mint mindig - most is páratlan stílusérzék és bravúros virtuozitás jellemezte,
Németh Judit líraian búgó altjával Zádori méltó társaként lépett színpadra.
Bizonytalan magas hangjaitól eltekintve Timothy Bentch is stílusosan kapcsolódott
bele az előadásba, Mozsár György buffóbasszusa azonban kevéssé illett a
mű gyászhangvételéhez. A Purcell Kórus igazi állóképességről és szép, egységes
hangzásról tett tanúbizonyságot.
Szakmailag kevésbé látszott kiegyensúlyozottnak Siegbert Rampe együttese, a Nova
Stravaganza. Elsősorban a vonós szólamok kidolgozatlansága tűnt fel: a muzsikusok
szinte mindvégig forte játszottak, mintha nem is ismernék a hangerőfokozatok és
hangszínek ezerféle árnyalatát. Hivatalosan ugyan a csembaló előtt ülő Rampe irányította
őket, a zenészek egy része azonban inkább a koncertmester Christoph Hesse mozdulatait
figyelte, s ezért a fontosabb formaszakaszoknál gyakran nem sikerült egyszerre
belépniük. Ráadásul a hangzás kidolgozatlanságához a forma és az interpretáció
megmunkálatlansága is társult. Mindez két szempontból is sajnálatos. Egyrészt
azért, mert mindkét hangversenyen (szeptember 6. és 8.) igazi zenei csemegéket
szolgáltak fel, másrészt mert első koncertjük két kitűnő pályakezdő énekes bemutatkozását
tette lehetővé: a nagyon szép hangú, de a hang teljes megéréséhez talán még túl
fiatal Margit Diefenthalét (alt) és a már most hibátlan technikával és
nagyszerű virtuozitással rendelkező Antje Bitterlichét (szoprán).
Az első koncerten kantáta-, oratórium- és operarészleteket, nyitányokat és áriákat
mutattak be, s így az életműnek ez a kevéssé ismert fejezete is megszólalhatott
a fesztiválon. A Philemon és Baucis d-moll nyitánya, a L'anima del filosofo egyik
áriája, az Il ritorno di Tobia c-moll nyitánya és két áriája, valamint az Armida
egyik áriája mind arra hívta fel a figyelmet, hogy még mindig van mit felfedeznünk
Haydn életművében. Rampéék második koncertje sem követte a hagyományos nyitány-versenymű-szimfónia
felépítést. A koncert első felében két szimfónia hangzott fel: egy korai A-dúr
(Hob. I:21), valamint a híres Búcsú (fisz-moll, Hob. I:45), második felében pedig
a Lo speziale opera nyitánya és a már említett D-dúr koncert.
Siegbert Rampe nemcsak zenekarvezetőként mutatkozott be a fesztiválon, hanem csembaló-
és fortepiano-művészként is. Szólóhangversenyén (szeptember 2.) éppúgy, mint Kertész
Istvánnal és Pertorini Rezsővel adott trióestjén (szeptember 4.) mindkét hangszeren
bemutatta tudását. A G-dúr, Esz-dúr és F-dúr (Hob. XVI:6, 38, 23) szonátában csembalójátékát
az erőteljes hang, a dinamikai-ritmikai árnyalás kidolgozatlansága jellemezte.
Talán csak a lassú tételeket formálta meg alaposabban, ezekben is elsősorban a
díszítések megmunkálására fektetett hangsúlyt. Ennek ellenére nyitva maradt a
kérdés: miért választotta éppen e régi hangszereket? A naiv hallgató ugyanis feltételezi,
hogy a régi médiumon felcsendülő előadás a műnek olyan rétegét tárja fel, amelyet
a mai hangszer nem képes megmutatni. Rampe azonban a csembalón is elsősorban zongorázott.
Talán fortepianózása is csak azért tűnt hitelesebbnek, mert ez a hangszer közelebb
áll a mai zongorához. A C-dúr és az Esz-dúr szonáta (Hob. XVI:48, 52) azonban
fényt derített Rampe technikájának sebezhetőségére, mint ahogy arra is, hogy ezekhez
a nagy szonátákhoz - főként a beethoveni formátumú Esz-dúrhoz - előadó-személyisége
sem elég jelentős.
Ezek a problémák vetették rá árnyékukat a trióestre is. Rampe korábban nem ismerte
muzsikustársait, éppen ezért reménykedhettünk abban, hogy találkozásuk jó muzsikusok
közötti gazdag eszmecserét eredményez majd. Az A-dúr divertimentóban (Hob. XV:35),
az F-dúr (Hob. XV:6), az esz-moll (Hob. XV:31) és az E-dúr trióban (Hob. XV:28)
azonban nem születhetett meg ez a kommunikáció. Kertész Istvánt elkedvetlenítette
billentyűs partnere mozdíthatatlansága, míg Pertorini Rezsőt leleményes agogikai
játékokra, váratlan dinamikai változtatásokra sarkallta, amelyek ugyan megkérdőjelezték
Rampe előadói magatartását, változtatni azonban nem tudtak rajta.
Pedig éppen a fesztiválhoz kapcsolódó hatnapos, Komlós Katalin és Somfai
László vezette kurzus bizonyította, mennyire fontos, hogy a billentyűs játékosok
hozzáértőn, szinte a tudós vértezetében nyúljanak a régi hangszerekhez. Somfai
három, Haydn zongoraszonátáit elemző előadása is elsősorban a gyakorló muzsikusokhoz
szólt: beszélt a hangszerválasztásról, a kottaolvasás kérdéseiről, a tempó- és
dinamikai utasítások, díszítések értelmezéséről és különböző interpretációkról.
Somfai elméleti útmutatásait példaszerűen egészítette ki gyakorlati tanácsaival
a fortepianók egyik legalaposabb ismerője, Komlós Katalin. A mindvégig jó hangulatú
fortepiano-kurzus pedig - amelyen három csembalóművésznek, Horváth Anikónak,
Várallyay Ágnesnek és Szekendi Tamásnak nyílott módja arra, hogy
kipróbálja a hangszert - azt is megmutatta, milyennek is kellene lennie az ideális
együttműködésnek hangszerjátékos és zenetudós között.
A D-dúr billentyűs verseny kétféle tolmácsolása is a két régizenész előadói habitusának
különbségére világított rá. Nemcsak azért, mert az 1784-ben keletkezett versenymű
inkább fortepianóra való - hiszen a kompozíció bizonyos pontjain (például a 3.
tétel törökös zenéjében) a csembaló is meggyőzően érvényesül. Hanem azért, mert
míg Rampe, mit sem törődve a zenei értelmezéssel, a hangszer jellegzetességeivel
és a korabeli előadói gyakorlattal, csupán lejátssza a művet, addig Komlós - híven
követve a kurzuson is megfogalmazott tanítását - a hangszer jellegzetességeiből
kiindulva interpretálja és technikailag-művészileg meg is valósítja elképzeléseit.
Ezért nyernek nála retorikus funkciót az első tétel Spielfigurjai, ezért élnek
a második tételben a romantikus dallamok, és ezért sziporkáznak kifogyhatatlanul
a harmadik tétel ötletei.
Két további hangversenyre is sor került a fesztiválon. A fiatal magyar és külföldi
muzsikusokból álló Campanile együttes koncertjén (szeptember 3.) igazi
ritkaságok - notturnók és divertimentók (Hob. II.:11, 22, 27, 28, 31, 32) - szólaltak
meg, s az előadás minden tekintetben visszaidézte a korabeli szórakoztató muzsika
örömzene-hangulatát. A másik kamarazenei hangversenyen a Festetics Vonósnégyes
játszott el két Haydn- és egy Mozart-kvartettet. A Haydn-művek (op. 55/3,
2) élő, kiegyensúlyozott előadása, a belső szólamok kidolgozottsága, a karakterváltások
érzékeltetése, minden gesztus, minden mozdulat a kompozíciók elmélyült ismeretéről
tett tanúbizonyságot, míg a Dissonanzen-Quartett legnagyobb értéke a disszonanciák
kiélezésében, valamint az összjáték differenciáltságában mutatkozott meg.
A kurzus mellett az idei fesztivál újdonságai közé tartoztak az úgynevezett peremkoncertek.
Augusztus 31-én az Erdődy Kamarazenekar (művészeti vezető: Szefcsik
Zsolt) Rácz Márton vezényletével Michael és Joseph Haydn-műveket adott
elő, szeptember 8-án pedig Németh Orsolya játszott el négy Haydn-szonátát
csembalón. E sorok írásakor még előttünk áll egy szeptember 15-i hangverseny,
amelyen Király Csaba Haydn- és Liszt-művek társaságában szólaltatja meg
Sáry Lászlónak azt a kompozícióját (Szonátaféle in memoriam Joseph Haydn),
amely elnyerte a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Hommage à
Haydn elnevezésű pályázatát. A minden tekintetben sikeres fesztivállal egy időben
a Haydn Társaság és Strém Kálmán már a jövő évi rendezvénysorozat programját is
meghirdette. Joseph Haydn gazdája, Pompakedvelő Esterházy Miklós herceg kastélyában
a tervek szerint jövőre a Salomon Vonósnégyessel, Tom Beghin csembaló?, Simon
Standage és Jaap Schröder hegedűművésszel, valamint az Academy of Ancient Music
együttessel találkozhatnak az érdeklődők.
|
