Muzsika 2001. augusztus, 44. évfolyam, 8. szám, 46. oldal
J. Győri László:
Szeretek váltott zenekarokkal dolgozni
Budapesti beszélgetés Pierre Boulezzal
 

- Önnek a Deutsche Grammophongesellschaftnál nagyszabású sorozatban jelennek meg új, nagy kritikai és közönségvisszhangot kiváltó lemezei. Ezeken különféle művek hangzanak el Szkrjabintól, Brucknertól és Mahlertól Bartókon és Stravinskyn át Varese-ig. Tekinthetjük-e ezt a sorozatot afféle bédekkernek, Pierre Boulez személyes kalauzának a 19- 20. századi zenéhez?
- Engem ezek a szerzők érdekelnek. Gyakran skatulyáznak be - egyébként igazságtalanul - a kortárs zene specialistájának, pedig igazán nagyon sok komponistát szeretek. A zene sokkal gazdagabb annál, mint ami a koncerttermekben elhangzik. Szkrjabin például azért ragadott meg, mert színes zenét írt, amit ritkán játszanak. Mahlert nem játsszák ritkán, őt viszont nagyon szeretem. Az ő zenéjét azután fedeztem fel magamnak, hogy már ismertem a bécsi iskolát - tehát visszamenőlegesen. Mahler megismerésének köszönhetően jobban érzékelem most a Wagner és a bécsi iskola közötti kapcsolatot, mint éreztem korábban. Mahlernak hagytam időt, hogy megérjen. Varese-re megint csak azért esett a választásom, mert egyszerűen nem méltányos, hogy ritkán játsszák.
- Ezek a művek az ön személyes választásai?
- Igen. Természetesen felvételükről egyeztetni kellett a lemezcéggel; tisztázni kellett, látnak-e fantáziát az általam javasolt művekben, és látnak-e lehetőséget arra, hogy lemezre vegyem e kompozíciókat. Mindenesetre nem csak az előadás tükrözi az ízlésemet, hanem már a művek kiválasztása is.
- Lemezei alapján úgy fest, Bartók Béla főszerepet játszik az ön életében, hiszen a CBS-nél korábban már lemezre rögzítette kulcsfontosságú darabjait. Nyilván van valami személyes oka arra, hogy ezeket a darabokat újra felvegye. Másként látja-e ma Bartókot, mint korábban?
- Talán úgy fogalmazhatnék: mélyebb lett bennem Bartók zenéje. Karmesteri szempontból pedig azért fontos, hogy újra felvettem a darabokat, mert ma jobban vezényelek, mint harminc éve. Nem hiszem, hogy alapjában megváltozott volna, amit Bartókról gondolok. A véleményem már nagyon régen kialakult, ám én magam alighanem rugalmasabbá váltam, és karmesterként sokkal jobban el tudom érni egy zenekarnál, hogy megvalósítsa az elképzeléseimet. A "kezemben" lettek jobbak a művek.
- Ön most az Orchestre de Paris élén jött el hozzánk, de számos nemzetközi hírű zenekarral dolgozik rendszeresen. Mit tart a zenekarok egyéniségéről?
- Bár valóban van szerepe a zenekar egyéniségének abban, hogy mit tűzünk műsorra, de az ilyen színvonalú zenekaroknál gyakorlatilag már nem fordulhat elő probléma. A Chicagóiaknál nagy Bartók-hagyományok élnek, Reiner Frigyesnek és Soltinak köszönhetően, a Clevelandi zenekaron pedig Széll hagyta rajta a keze nyomát. Ezek olyan adottságok, amelyekkel jól lehet élni. Ezzel a két zenekarral könnyebb Bartókot játszani, mint azokkal, amelyeknél nincs ilyen élő hagyomány. Mahler esete egy kicsit más: őt mindenhol játsszák, de a chicagói hangzás ragyogóbb, briliánsabb - "nagyot szól" a zenekar; Clevelandben differenciált, finom játékot kap az ember; Bécsben pedig megint más az, ami megszólal. Ebben az a nagyszerű, hogy a karmester és a zenekar állandó cserekapcsolatban van. Ad és kap. Ezért szeretek váltott zenekarokkal dolgozni.
- Nemrég egy újságcikkben arról írt, hogy ön, bár franciának született, nemzetközinek tartja magát. Bartók esetében sokáig élt egy vélekedés, mely szerint a szerzőnek a népzenéhez fűződő szoros kapcsolata miatt az ő műveit csak magyarok adhatják elő autentikusan. Persze tudjuk, vannak "magyarabb" kompozíciói, mások viszont nemzetközibbek. Ön hogyan vélekedik erről?
- Bartók természetesen ugyanúgy egy ország fia, mint ahogyan Debussy egy másik országé. De a zene nem nacionalista. Ha az volna, akkor nem érné el azt a színvonalat, amit elér. Akkor folklór volna. A folklór - hogy úgy mondjam - korlátozott. Csak egy bizonyos területen érvényes. Én franciának születtem, ott nevelkedtem, de már nagyon fiatalon eljutottam más országokba. Ez az én generációm sorsa. Mi a háború idején eszméltünk, utána pedig kíváncsiak lettünk más országokra. Magam Franciaországban bizonyos fokig bezártságban éltem, a külföld megismeréséből pedig arra a következtetésre jutottam, hogy nemzetközi vagyok. A nemzetköziség a legkevésbé sem jelenti, hogy az ember elveszítené a saját karakterét. Inkább azt, hogy más kultúrák megismerése által gazdagodik.