Muzsika 2001. augusztus, 44. évfolyam, 8. szám, 45. oldal
Csengery Kristóf:
Boulez után, Boulezra várva
 

Európa pezsgő kulturális életű nagyvárosaiban, melyeknek közönsége tegnap Abbadót üdvözölte, ma Barenboimnak tapsol, s holnap vagy holnapután Harnoncourt-ral vagy Rattle-lel találkozhat, nem okoz nagy csalódást, ha egy jelentős karmester produkciója valamiért elmarad a várakozástól. Ha így esik, a zenebarát széttárja karját: "úgy látszik, a maestrónak ma nem volt jó napja. De sebaj, az évad folyamán még többször hallhatjuk őt."
Nálunk mindez hajszálnyit másképp fest. Aki PIERRE BOULEZ legutóbbi budapesti látogatásakor (1978-ban) a hetvenhez közeledett, a karmester mostani koncertjén már aligha lehetett jelen. A magyar hangversenyrendezés lehetőségeit ismerve elmondhatjuk: a zenei világpiacon kelendő muzsikusok budapesti fellépése (vidékiről nem is beszélve) nemcsak ritka, de minden rendszert nélkülözően esetleges is. Legtöbbször az alkalmilag kínálkozó lehetőségek, sőt véletlenek műve, ki mikor vetődik el fővárosunkba. Megtörténhet, hogy egy nagy művész negyedszázadon át nem nyitja ránk az ajtót, ám utána két év alatt kétszer látjuk.
Ha nincs a Franciaországi Magyar Év (melynek örömére önjelölt nyelvújítók újabb szószörnyeteget kreáltak: MAGYart - olvasom a fesztivál címét-jelszavát a műsorfüzetben), talán további esztendőket kellett volna várnunk az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb karmesterére (sokak szerint a legnagyobbra), Pierre Boulezra. Így azonban viszontláthattuk az eseménysorozat budapesti nyitóhangversenyén: hetvenhat évesen azt, aki a legutóbbi rendez-vous alkalmával ötvenhárom volt. Partnere, az ORCHESTRE DE PARIS harmincnégy esztendeje működik: 1967-ben Charles Münch alapította, ő azonban csupán a kezdő lendületet s nevének hitelét kölcsönözhette az együttesnek - 1968-ban meghalt. További története során megfordult a társulat élén Karajan, Solti, Barenboim, Bychkow - az 1992 óta a Théâtre du Châtelet zenekaraként is működő Orchestre de Paris zeneigazgatója jelenleg Christoph Eschenbach.
Körültekintően kell fogalmaznia a kritikusnak, ha méltányosan kíván beszámolni erről a koncertről. Hasonló esetekben kétfelől kétféle provincializmus csapdája leselkedik arra, aki véleményt formál a hallottakról. A végvári magatartások egyik fajtája süketen-vakon magasztal mindenkit, aki külhoni és híres, a másik (éppoly süketen és vakon) "a biztonság kedvéért" minden külföldiről lekicsinylőn nyilatkozik, gondolván, a maximalizmusból nem lehet baj. A véleményalkotás két végletének Szküllája és Kharübdisze között biztonsággal evezni a tárgyilagosság vizén: mindez itt és most már csak azért sem lebecsülendő navigációs terv, mert Boulez ezúttal kizárólag Bartókot vezényelt: keze (és nem pálcája) alatt a hangverseny első részében a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, majd a szünet után a Két portré és a Concerto hangzott fel.
Bartók: a mi Bartókunk; a magyar Bartók; a vad indulatú Bartók; a karizmatikus erejű Bartók; a 20. század, mi több, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb zeneszerzője. A Duna-Tisza-táji közönség kedvét leli e fordulatokban - jót tesznek megtépett önérzetének. Boulez vezénylését nézve-hallgatva azon morfondíroztam, talán másként alakulna zenei önismeretünk, ha a nemzetközi karmester-társadalom élvonalát képviselők repertoárján súlyponti helyet foglalnának el Bartók művei, s ha ezen élvonalbeliek rendszeresen el is jönnének hozzánk Bartókot vezényelni. Miért lenne ez üdvös? Az önismeret edzése és karbantartása szempontjából. Ha adódnának effajta alkalmak, újra és újra szembesülhetnénk azzal, miképp gondolkodik a világ erről a számunkra oly fontos életműről. Most mindenesetre szembesültünk, s az eredmény bizonyos értelemben kijózanítónak nevezhető.
Nem szeretnék úgy tenni, mint aki meglepődött azon, hogy Boulez Bartókja harminchat fokos lázban ég a mi tájainkon állandósult harmincnyolc-harminckilenc celsius helyett: aki ezen felkapja a fejét, aligha hallhatta a francia karmester koncertjeit-felvételeit (s azt is feledi, hogy Boulez Bartók-lemezeit is érte már bírálat magyar szerzők tollából). Nem erről van szó. Egy teljes estén át, a zeneszerző életművének három különböző fejezetét (időrendben: Két portré - 1911; Zene - 1936; Concerto - 1943) képviselő három műben többé-kevésbé ugyanazt a hűvösen elemző, intellektuálisan távolságtartó előadói magatartást megtapasztalni - ez többről szólt, mint három kompozícióról: inkább hatott a teljes bartóki életművel kapcsolatban megfogalmazott állásfoglalásként. Boulez, mint azt egy jelenlévő muzsikus bölcs iróniával észrevételezte, vigyázott arra, nehogy körön belül kerüljön; nehogy őt magát is megperzselje a forróság, amely a Bartók-művek magjában izzik. Ilyen értelemben mindenképp kívülről vezényelt (noha egyébiránt épp ellenkezőleg: a memóriával való kérkedés divatjáról tudomást nem véve, kitette a kottapultra a partitúrát). E magatartás mögött az a törekvés húzódik meg - magyarázta tovább kiváló muzsikus-ismerősöm -, mely szerint nem a karmesternek kell tűzbe jönnie, jöjjön tűzbe a közönség. Igen ám, de nem hangzik-e mindez túl elméletien? A helyszínen magamon és másokon azt láttam: a közönség bizony nem jön tűzbe. A közönség hajlandó követni azt, aki előremegy, de ő maga nem lép a körbe, ha azt látja, hogy a karmester (s nyomában az előadás) körön kívül marad.
A Zenét nyitó Andante tranquillo fúgát Boulez igen lassan, beosztó formaépítkezéssel, sallangtalanul szólaltatta meg. Nem volt szuggesztív ez az előadás, inkább a törvény erejével hatott, s ilyen értelemben nevezhetjük hidegnek is. A szonátaformájú Allegróban szerepet kapott a rugalmasság és a változatos kifejezés - de itt is, akárcsak az ezt követő Adagióban, újra és újra visszatért a szenvtelen távolságtartás alapérzete, amely még a legfeszültebb pillanatokban is legfeljebb egyfajta kérlelhetetlenségként vált személyessé. A nyitótétel kromatikus alaptémáját diatonikussá kiegyenesítő Allegro molto fináléban szerencsére még a boulezi higgadtság sem vonhatta ki magát a tánc lendületének hatása alól: itt valóban érzékelhette a hallgató a temperamentum megnyilvánulását.
Az est legszebb, legteljesebb élményének a Két portré első tételét, Az Ideálist éreztem: a zenekar koncertmestere, ROLAND DAUGAREIL jó hegedűs, szép hangon és érzékenyen játszik, vonója alatt szélesen bontakozott ki a wagneri formaív, a deklamáló végtelen dallam. Értetlenül álltam azonban a Torz portréváltozat indokolatlanul visszafogott tempója előtt (Bartók a partitúrában Prestót ír elő), és talán még inkább zavart, hogy a tételt Boulez nemcsak a valcer sodrásától fosztotta meg, de kilúgozta belőle mindazt a fűszeres zamatot is, amely közvetíthette volna a keserű-kiábrándult karikatúra valóban torz vonásait. Ebben a halvérű, konszolidált olvasatban épp a mű nagyformája vált értelmetlenné. Elsikkadt a koncepcióban foglalt kettősség: az Eszményivel a Jellegtelen nézett farkasszemet.
A hangverseny zárószáma, a Concerto kapcsán kell szólnom az Orchestre de Paris teljesítményéről. Már a Zenében és a Két portréban is feltűnt, hogy az együttes nem a legjobb formában játszik: a vonósok gyakorta szürkék, a fúvósok játéka korántsem mindig pontos. Igaz, ez a társulat nem is tartozik Európa legfényesebb hírű műhelyei közé - de azért mégiscsak jó nevű nyugat-európai zenekar, s így legalábbis furcsa, hogy egy különleges jelentőségű eseményen enyhén szólva megkérdőjelezhető színvonalat nyújt. A Concerto azonban, sajnos, még ezekre a negatív tapasztalatokra is ráduplázott. Akadt, aki a hallottakat így summázta: a darabot aligha próbálták tisztességesen. Volt itt minden: összekent vonós futamok, fúvós gikszerek, sőt pontatlan belépések, horribile dictu még egy látványos "elúszás" is, melyet a koncert után a szakma döbbenten kommentált. Boulez koncepciója tempók, karakterek szintjén itt, e valóban reprezentatív, sőt mutatós műben ismét valamivel több hajlandóságot tanúsított a folyamatokban való aktív részvételre és a temperamentumra, bár feltűnő hiányosságok e téren is adódtak. Magam legalábbis nem tudom elfogadni az Elégia akcentusait és tragikumát ebben a megtervezett, fegyelmezett változatban - nem tudom elfogadni, mert halottnak érzem. Ami pedig az Intermezzo interrotto híres idézetét, a "Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország" dallamának nosztalgikus felbukkanását illeti - ez a dallam itt és most minden azonosulást, érzelmet, áradást nélkülözött. Olyan volt, mintha egy beszédszintetizátor hangján hallanánk: vágyom utánad, szeretlek.
Mint már jeleztem, a három Bartók-mű előadása a darabok (sőt általánosságban: a Bartók-zene) fajsúlyával kapcsolatban is sugárzott magából egy - egységesnek tetsző - állásfoglalást. Mondhat bárki bármit Boulez Bartók-képéről, felsorolhatja a karmester Bartók-lemezeit és megemlítheti a zeneszerző Bartókról szóló írásait: itt és most ez a vezénylés korántsem azt sugallta, hogy Boulez Bartókot a 20. század legfontosabb zenészei közé sorolja. Lehet, hogy ez a véleménye, de most nem derült ki, ellenkezőleg: a csekély jelentőségű előadások mintegy a művek rangját-formátumát kérdőjelezték meg. Napi- és hetilap-hasábokon a koncert kritikusai közül ketten is emlékeztettek a zeneszerző régi, francia lexikoncikkére, amelyben a fiatal Boulez merev logikával, értetlenül elemezte Bartókot. Ehhez hozzátehetjük: ha valaki végignézi, az évtizedek során kikről és mit írt Boulez, bizony megizmosodik az a feltételezés, mely szerint az ő értékrendjében egyfelől Wagner és Mahler, másfelől Stravinsky, Schoenberg, Webern és Messiaen magasodnak oszlopokként, Bartók azonban, bár megbecsült szerző, mégsem ilyen jelentőségű.
Ha Bartók olyan volna, amilyennek Boulez vezénylése ábrázolja - akkor Bartók nem volna elég jó. De valóban olyan-e? Bevezetőmben arra utaltam, sokat jelenthetne a magyar kultúrának s ezen belül a hazai Bartók-képnek, ha a nemzetközi karmester-társadalom élvonalát képviselők rendszeresen eljönnének hozzánk Bartókot vezényelni. Csupán négy név az elmúlt fél évszázad élvonalából: Reiner, Ormándy, Doráti, Solti. Ha az ő Bartók-előadásmódjuk hiteles, akkor Boulez most hallott tolmácsolása nem az - vagy egy olyan, kivételes alternatíva, amely legfeljebb szögletes zárójelben, a "nem jellemző" kategóriájában fogadható el, s ott is kizárólag akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a karmester ezúttal egyszersmind a 20. század második felének egyik legjelentősebb zeneszerzője is.
Pierre Boulez tehát fellépett a Kongresszusi Központban, és elvezényelte Bartókkal kapcsolatos különvéleményét egy koncerten, amelyen a kivitelezés nemegyszer bizonyult méltatlannak - karmesterhez, zeneszerzőhöz és fesztiválnyitó ünnepi eseményhez egyaránt. Legyünk optimisták, tételezzük fel, hogy következő látogatására nem kell ismét évtizedeket várni. Talán szerencsénk lesz, és az idős Boulez egyszer-kétszer még elvetődik pályája során e félreeső helyre, fővárosunkba. Talán szerencsénk lesz, és ama majdani alkalmakkor nem Bartókot vezényel, hanem - mondjuk - Mahlert (akinek szimfóniáiról pompás lemezsorozatot készített pár esztendeje). Talán szerencsénk lesz, és olyan zenekar élén lép majd pódiumra, amely képes jobban játszani, mint az Orchestre de Paris június 25-én. Tudok is ilyet, nem kell érte messze menni, úgy hívják, Budapesti Fesztiválzenekar (MAGYart a magyarnak!). Mit tehetünk? Máris elkezdhetjük újra várni a Mestert - mintha itt se járt volna.








Benkő Imre felvételei