Hogy a latin nyelvben még nálam is járatlanabb olvasók se riadjanak eleve vissza
e beszámoló olvasásától, hadd fordítsam le azonnal: in foro mindössze annyit
tesz, "a fórumon", vagyis a piactéren. Minthogy azonban e terület a rómaiak számára
egyúttal a közélet színhelye is volt, áttételesen "a nyilvánosság előtt", sőt
"a bíróság előtt" értelemben is használták a kifejezést. A "fórum" szó eredetileg
mindenesetre valamilyen széles térséget jelent, amelyen többen is kényelmesen
elférnek - és éppen ebben az értelemben a fellelhető legjobb terminus egy régi
zenei eseménysorozat megjelölésére. Mert zenetörténész legyen a talpán, aki megmondja,
mi is köti olyan szorosan össze a "régi zene" címszó alatt egybegyűjtött számtalan
különféle stílust és repertoárt; például a Montpellier-kódex darabjait, Bakfark
lantfantáziáit, Lassus Cantiones Sacraeját, Charpentier vecsernyéit, Händel
szvitjeit, Haydn szimfóniáit és Beethoven csellószonátáit, hogy csak néhány példát
emeljek ki a mostani Régi Zene Fórum programjából. Mindezt persze mondhatjuk régi
zene "fesztiválnak" is, de valójában csak koncertek lazán összefűzött soráról
van szó, ahol is a szervezők jó érzékkel a legkülönbözőbb előadók számára biztosítottak
"fórumot".
A tematika gazdagságával összhangban idén a hangversenysorozat időtartama is kibővült,
csaknem egy teljes hónapnyira. A valós kohézió kérdése persze e kronológiai szempontból
is felvethető, hiszen ezt a hosszú periódust természetesen egyenetlenül, egy nagyobb
és egy kisebb hullámban töltötték ki a rendezvények: május 18. és 26. között hét,
majd június 5. és 8. között három koncertet hallhattunk (a május 30-i, illetve
a záróhangverseny pedig némileg a nyájtól elbitangolt bárány benyomását keltette).
Mindezek az apró kérdőjelek azonban egyszeriben érvényüket veszítik, ha az idei
Régi Zene Fórumot nem önmagában, hanem az ekkortájt már lassan nyári álmára készülődő
budapesti hangversenyélet egészében szemléljük: e tizenkét, többnyire patinás
budai helyszíneken és első osztályú előadókkal rendezett koncert feltétlenül fényt
hozott az évad végi szürkületbe.
Bár a "Händel Rómában" mottójú nyitóhangverseny fő vonzerejét EMMA KIRKBY szereplése
jelentette, be kell vallanom, hogy az estről maradt legszebb emlékeim inkább a
LONDON BAROQUE tagjainak játékához kapcsolódnak. Mert Kirkby persze nagyszerű,
de talán már nem egészen annyira, mint a híre. Ami nagyon megragadó a produkciójában,
az a kísérettel való teljes egybeolvadás: nem túl nagy hangja szépen simul bele
az instrumentális háttérbe; sőt ha maga épp nem énekel is, lénye mindvégig "jelen
van" a pódiumon, s belépésével aztán mintha csak folytatna egy gesztusokkal és
mimikával már korábban megkezdett kommunikációt. Ez az állandó, intenzív jelenlét
azonban számomra itt-ott manírrá vált, s egészében úgy éreztem, Kirkby interpretációja
talán kicsivel többet bíz személyes varázsának nyilván alaposan megtapasztalt
erejére, mint szabad volna.
A London Baroque tagjai viszont, az eléggé szürke csellistától eltekintve, nagyon
tetszettek. Ingrid Seifert és Reichard Gwilt a legrutinosabb vonósnégyesek
összjátékával versengő tökéletes összhangban muzsikált - a legtöbb kvartettben
oly zavaró mesterkéltség legcsekélyebb jele nélkül. Terence Charleston
pedig, akinek continuo-játékára már az együttes számok alatt is oda kellett figyelnünk,
vastapsot provokáló, briliáns módon szólaltatta meg Händel g-moll csembalószvitjének
három tételét. (Arról azonban a kiváló előadók semmilyen erőfeszítése sem tudott
meggyőzni, hogy a Concerto a quattro címmel előadott gyenge közepes stílusgyakorlatnak
sok köze volna Händelhez.)
A május 19-20-i hétvégén sajnos nem voltam Budapesten, így a Voces Aequalesnak
az ócsai református templomban adott koncertjét és Cseh Dalma csembalóestjét nem
hallhattam. A beszámoló tehát kényszerű ugrással SPÁNYI MIKLÓS és ZÁDORI MÁRIA
május 21-i, Szent Anna-templombeli hangversenyével folytatódik. Spányi nagyon
érdekes, két Buxtehude- és kilenc Bach-darabból álló műsort szerkesztett erre
az estére, az egyes számokat összefűző gondolatként emelve ki "a barokk kor vallásosságának
középponti motívumát, a Jézushoz kiáltást és a vágyódó feltekintést a Golgota
keresztjére". Az ennyire konkrét tartalom megidézése a koncerten különösen azért
vált tanulságossá, mert Spányi (az imént idézett kísérőszövegben) a tisztán hangszeres
korálfeldolgozásokhoz is megadta a valóságban meg nem szólaló, de mégis mindig
jelenvaló szöveget, ezzel újra ráébresztve a figyelmes hallgatót Bach hangszeres
zenéjének beszédszerűségére, talán egészen konkrét üzenetet közvetíteni próbáló
retorikájára. Az ismeretterjesztő előadásnak is kiváló műsorösszeállítás mellett
az estét Zádori Mária éneklése tette emlékezetessé: szopránja megsokszorozódott
a templom tágas belső terében, s a csodálatosan tiszta, egyszerű intonáció, illetve
a visszhang keltette elkerülhetetlen bizonytalanságérzet furcsa kombinációja mintha
valamilyen mennyei kórus hangzását idézte volna.
Két nappal később ismét SPÁNYI MIKLÓS-t hallhattuk, immár nem orgonán, hanem csembalón,
ANNEKE BOEKÉ-val adott kapucinus templombeli hangversenyén. Az akusztika ez alkalommal
is fontos szerepet játszott, bár sajnos jóval kedvezőtlenebbül, mint az előző
estén: Boeke blockflöteszólama elkerülhetetlenül háttérbe szorult a - concertókról
lévén szó - többnyire szinte zenekari igénnyel megszólaló billentyűs hangzás mellett.
A szólóhangszer hangjait így néha a játékos mozdulataiból kellett rekonstruálnia
a közönségnek - amit persze, hogy a dolog jobbik oldalát nézzem, egyúttal a barokk
gesztusszerűségéről szerzett újabb tapasztalatként is megélhettünk. A négy Telemann-concerto
egyébként igazán kellemes zene, és alig néhány nappal a London Baroque estje után
meghallgatva elkerülhetetlenül ismét arra emlékeztetett, hogy szerzőjüket ideje
volna Händellel egyenrangúként elismer(tet)nünk. Bach viszont számomra egyszerűen
más minőség; még ha a mostani koncerten Spányi által megszólaltatott két (Johann
Ernst sachsen-weimari herceg hegedűversenyei nyomán készült) átiratból ez természetszerűleg
kevésbé világlott is ki.
A TOMKINS ÉNEKEGYÜTTES május 25-i, a Mátyás-templomban tartott hangversenyén Palestrina
és Lassus zenéje szólalt meg - talán nem késő közzétennem, hogy az eredetileg
meghirdetettel ellenkező sorrendben. A sajátos templomi akusztikáról már eddig
is többször kellett szót ejtenem, s ez elől épp Palestrinával kapcsolatban végképp
nem térhetek ki, hiszen az ő - állítólag a tridenti zsinat "puritán" törekvéseivel
összhangban álló, de valójában gátlástalanul érzéki - muzsikája igazán csak ilyen
térben bontakozhat ki teljes pompájában. Talán túlságosan profán a hasonlat, de
e koncerten többször is az jutott eszembe: egy modernebb stílusú templomban valószínűleg
egy Karajan dirigálta Tannhäuser kelthetne hasonló hatást. Az érzéki élvezetből
talán csak az altszólam olykor tompa hangzása tudott kizökkenteni. A Palestrina-mise
után mindenesetre felüdülést hozott Lassus többnyire éppoly szép hangzásra törő,
de mégis izgalmasabb muzsikája; különösen mivel a szövegek magyar fordítását az
egyes számok előtt meghallgatva a szófestés finomságait is nyomon követhettük.
VASHEGYI GYÖRGY vezetésével immár tízéves fennállását ünnepelte az ORFEO ZENEKAR
május 26-i, zeneakadémiai koncertjén. A műsor azonos volt a múlt szeptemberi Haydn-fesztiválon
megszólaltatottal, az interpretáció azonban egyértelműen elmaradt az akkor hallottól,
amiben alighanem az eltérő helyszín játszhatta a legnagyobb szerepet. Haydn Napszak-szimfóniái
az Esterházy-kastélyban teljes joggal érezték magukat otthon, most viszont nyilvánvaló
volt, hogy az együttes tagjaira óriási feladatként nehezedik, hogy "tele kell
zenélni a termet". VARGA TAMÁS, a D-dúr gordonkaverseny szólistája is meglepően
idegesnek tűnt (bár ő annyira rokonszenves jelenség a pódiumon, hogy az ember
a neki való akaratlan szurkolással szinte korrigálni tudja apró bizonytalanságait);
a koncertmester, SIMON STANDAGE viszont éppoly jól bírta szólóit, mint az ősszel.
A fertődi koncerttel való hátrányos összehasonlítás ellenére is le kell szögezni,
hogy az Orfeo által (nem csak most) játszott műveket Magyarországon még csak megközelítőleg
hasonló színvonalon sem játssza senki, s így eléggé szomorú, hogy a Zeneakadémia
nagytermét (tíz év után) még egy ilyen ünnepi alkalomra sem sikerült megtölteni.
Pedig e Haydn-szimfóniáknál vonzóbb programot historikus együttes aligha tűzhet
műsorára.
A VERSAILLES-I BAROKK ZENEI KÖZPONT KÓRUSÁ-nak és EGYÜTTESÉ-nek zeneakadémiai
hangversenye (május 30.) számomra csalódással kezdődött, mivel néhány perc alatt
kiderült: az énekkar hangzása kissé merev (mindig gyermekkorom iskolai kórusai
jutnak erről eszembe), a karmester, a historikus mozgalomban némi névre szert
tett OLIVIER SCHNEEBELI pedig - semmi különös. Miután azonban, hogy úgy mondjam,
átállítottam az "elvárási horizontomat", egészen kellemes koncertet hallhattam,
sőt, a valóban iskolai együtteshez méltóan fiatal kórustagok számos kellemes meglepetést
is szereztek. A szólók sem rontották jelentősen az összképet, bár csupán ROBERT
GERCHELL szép fényű kontratenorja ragadott meg igazán. Charpentier vecsernyéi
hangszeres részről sajnos csupán continuóra számítanak, így a tételek végtelen
sora egy idő után elkerülhetetlenül fárasztóvá vált, a teljes hangverseny azonban
mégiscsak nagyszerű alkalmat kínált arra, hogy élőben is alaposabban megismerkedhessünk
a francia barokk zene mai historikus előadási gyakorlatával, amelyet jobbára csak
CD-ről hallhatunk.
Mint a Királypincében tartott koncert (június 5.) ismertetőjéből megtudtam, KÓNYA
ISTVÁN nem csupán "az első magyar lantművész, aki lantdiplomával rendelkezik",
de korábban "a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán kapott történelem-ének tanári
diplomát". Az effajta hivatalos képesítések jelentőségét persze nem kell túlbecsülni,
de Kónya estjét hallgatva mégis úgy éreztem, az előadó egyszerre két minőségben
van jelen: nem csupán hangversenyt ad, de egyidejűleg és éppoly intenzíven tanárként
is fordul a hallgatókhoz - mintha az épp zajló koncert közönségét ott, a helyszínen
próbálná felnevelni. E helyütt nincs rá lehetőség, hogy továbbadjam a számtalan
zenetörténeti érdekességet, mellyel a helyszínen telejegyzeteltem a műsorfüzetet
(és amelyek, reményeim szerint, nem csak a zenetörténészt érdekelhették), de egy
hasonló est végighallgatását minden, csak kicsit is érdeklődő olvasónak jó szívvel
ajánlom. Lantozni bizonyára lehet jobban, mint Kónya teszi; ám az egész produkció:
a személyes élményekkel is színesített magyarázatok, a műsorösszeállítás vagy
akár a műsorlapot illusztráló kottapélda kiválasztása - az előadás minden közvetlensége
ellenére - igazán profi munka volt, és szép emlékként maradt meg bennem.
Bizonyára valamennyien emlékszünk még a La Petite Bande budapesti koncertjére,
amelyet egy Kuijken nevű, az együttes vezetőjével a lehető legszorosabb rokoni
kapcsolatban álló énekestanonc szopránszólama tett csaknem élvezhetetlenné. Nos,
az ELISABETH VON MAGNUS koncertjén (MTA Kongresszusi Terme, június 7.) kézhez
kapott ismertető semleges "Bécsben született, zenész családban" fogalmazása nemcsak
az énekesnő életkorát hallgatta el szemérmesen, de azt a tényt is, hogy ő Nikolaus
Harnoncourt lánya - és Magnus pontosan az ebből a tényből sejthető mértékben különb
énekesnő az előbb említettnél. A szó operai értelmében ugyan ő sem "nagy énekesnő",
de nem túl nagy hangjával végtelenül intelligensen bánik, s minden mozdulatán
érződik a jó iskola. Legjobban a szinte prózai beszédig, vagy akár sírásig egyszerűsödő
hangjai tetszettek, s épp ezekben a részletekben az is nyilvánvalóvá lett, hogy
jelentős színészi képességek birtokosa.
A Monteverditől Händelig ívelő műsort mindvégig PÉTERI JUDIT és PERTORINI REZSŐ
continuója kísérte, amit, megvallom, nem találtam egészen szerencsésnek. Mert
amennyire helyénvaló lehet az ilyen csembalóra és vonósbasszusra redukált continuo
mondjuk egy Alessandro Scarlatti-kantáta esetében, olyan idegennek és túlstilizáltnak
éreztem a Monteverdi-művek, s főként a Lamento d'Arianna közvetlenebb,
"realistább" világában. A puszta kíséreten túl Pertorini zenetörténeti kuriózumként
az első cselló-szólószonáták komponistájának, Domenico Gabrielinek egy ricercaréjával
ismertetett meg; Péteri pedig Domenico Scarlatti két remek szonátájával illusztrálta,
hogy a szerző nem egészen méltatlanul született egyazon évben Bachhal és Händellel.
A MUSICA ÆTERNA és a PURCELL KÓRUS közös hangversenyére megint csak a Mátyás-templomban
került sor (június 8-án), így újra megtapasztalhattuk, hogy az előadás precizitása
valójában nem a hangok valóságos érzékelésén múlik (ez ugyanis visszhangos térben
szükségszerűen pontatlan), hanem pusztán egy szubjektív érzet, amikor is a hallgatónak
az a benyomása, hogy valahogyan minden rendben van. Ez a precizitás a Musica Æterna
által karmester nélkül előadott Albinoni-concertóban is megvalósult, de ezt a
számot - nem kizárt, hogy részben Albinoni hibájából - mégis kissé erőtlennek
hallottam. A kórussal és VASHEGYI GYÖRGY vezetésével előadott két Vivaldi-műben
(Magnificat és Gloria) viszont már a puszta pontosságnál sokkalta fontosabb dolgokat
is felfedezhettünk, s a "lassú tételek" némelyikének csodálatos kromatikája még
mindig a fülemben cseng. Ezen az élményen keresztül az est egyben arra is figyelmeztetett,
esztétikai szempontból mennyire torz képet rajzol Vivaldiról a minduntalan versenyművei
történeti jelentőségét kiemelő zenetörténet-könyvek legtöbbje - nem szólva az
ezek közül is csupán A négy évszakra korlátozódó, népszerűsítő CD-sorozatokról.
Én most bizonyára átestem a ló túlsó oldalára, de e pillanatban Vivaldi concertóinak
felét odaadnám ezért a két egyházi műért.
A Purcell Kórus produkciójával számomra tökéletesen kielégítő véget érhetett volna
az idei Budapesti Régi Zene Fórum, a valódi zárókoncertre, MALCOLM BILSON és ANNER
BYLSMA zeneakadémiai Beethoven-estjére azonban még nyolc napot várni kellett.
Bylsma, aki most először járt Magyarországon, nem makulátlan virtuóz, de érzékeny
kamaramuzsikus, és végtelenül rokonszenves jelenség.
A hivatalos műsor elé illesztett brilláns Duport-mű tulajdonképpen csupán az itt
teljesen háttérbe húzódó Bilson kedves gesztusa volt partnere felé, ezzel azonban
vége is szakadt a baráti alázatnak, s a továbbiakban már két egyenrangú fél párbeszédét
hallhattuk. Mindjárt az F-dúr szonáta első tételét taps követte, s ami még meglepőbb,
ez a "szabálytalan" beletapsolás ott és akkor teljesen természetesnek, sőt szinte
elkerülhetetlennek tetszett, annyira nyilvánvalóvá vált, hogy nem koncertet, hanem
valóban csupán baráti együttmuzsikálást hallgatunk, ahol a jelenlévő közeli ismerősök
is sok mindent megengedhetnek maguknak. Amikor pedig a két előadó ingujjra vetkőzött,
a hangulat tovább emelkedett, s emelkedett is maradt, egészen a ráadásokig.
Közben pedig, szinte mellesleg, megint kiderült, hogy Beethoven nagy zeneszerző.
|