Muzsika 2001. augusztus, 44. évfolyam, 8. szám, 10. oldal
Mikusi Balázs:
Fórum in foro
Budapesti Régi Zene Fórum, 2001
 

Hogy a latin nyelvben még nálam is járatlanabb olvasók se riadjanak eleve vissza e beszámoló olvasásától, hadd fordítsam le azonnal: in foro mindössze annyit tesz, "a fórumon", vagyis a piactéren. Minthogy azonban e terület a rómaiak számára egyúttal a közélet színhelye is volt, áttételesen "a nyilvánosság előtt", sőt "a bíróság előtt" értelemben is használták a kifejezést. A "fórum" szó eredetileg mindenesetre valamilyen széles térséget jelent, amelyen többen is kényelmesen elférnek - és éppen ebben az értelemben a fellelhető legjobb terminus egy régi zenei eseménysorozat megjelölésére. Mert zenetörténész legyen a talpán, aki megmondja, mi is köti olyan szorosan össze a "régi zene" címszó alatt egybegyűjtött számtalan különféle stílust és repertoárt; például a Montpellier-kódex darabjait, Bakfark lantfantáziáit, Lassus Cantiones Sacraeját, Charpentier vecsernyéit, Händel szvitjeit, Haydn szimfóniáit és Beethoven csellószonátáit, hogy csak néhány példát emeljek ki a mostani Régi Zene Fórum programjából. Mindezt persze mondhatjuk régi zene "fesztiválnak" is, de valójában csak koncertek lazán összefűzött soráról van szó, ahol is a szervezők jó érzékkel a legkülönbözőbb előadók számára biztosítottak "fórumot".
A tematika gazdagságával összhangban idén a hangversenysorozat időtartama is kibővült, csaknem egy teljes hónapnyira. A valós kohézió kérdése persze e kronológiai szempontból is felvethető, hiszen ezt a hosszú periódust természetesen egyenetlenül, egy nagyobb és egy kisebb hullámban töltötték ki a rendezvények: május 18. és 26. között hét, majd június 5. és 8. között három koncertet hallhattunk (a május 30-i, illetve a záróhangverseny pedig némileg a nyájtól elbitangolt bárány benyomását keltette). Mindezek az apró kérdőjelek azonban egyszeriben érvényüket veszítik, ha az idei Régi Zene Fórumot nem önmagában, hanem az ekkortájt már lassan nyári álmára készülődő budapesti hangversenyélet egészében szemléljük: e tizenkét, többnyire patinás budai helyszíneken és első osztályú előadókkal rendezett koncert feltétlenül fényt hozott az évad végi szürkületbe.
Bár a "Händel Rómában" mottójú nyitóhangverseny fő vonzerejét EMMA KIRKBY szereplése jelentette, be kell vallanom, hogy az estről maradt legszebb emlékeim inkább a LONDON BAROQUE tagjainak játékához kapcsolódnak. Mert Kirkby persze nagyszerű, de talán már nem egészen annyira, mint a híre. Ami nagyon megragadó a produkciójában, az a kísérettel való teljes egybeolvadás: nem túl nagy hangja szépen simul bele az instrumentális háttérbe; sőt ha maga épp nem énekel is, lénye mindvégig "jelen van" a pódiumon, s belépésével aztán mintha csak folytatna egy gesztusokkal és mimikával már korábban megkezdett kommunikációt. Ez az állandó, intenzív jelenlét azonban számomra itt-ott manírrá vált, s egészében úgy éreztem, Kirkby interpretációja talán kicsivel többet bíz személyes varázsának nyilván alaposan megtapasztalt erejére, mint szabad volna.
A London Baroque tagjai viszont, az eléggé szürke csellistától eltekintve, nagyon tetszettek. Ingrid Seifert és Reichard Gwilt a legrutinosabb vonósnégyesek összjátékával versengő tökéletes összhangban muzsikált - a legtöbb kvartettben oly zavaró mesterkéltség legcsekélyebb jele nélkül. Terence Charleston pedig, akinek continuo-játékára már az együttes számok alatt is oda kellett figyelnünk, vastapsot provokáló, briliáns módon szólaltatta meg Händel g-moll csembalószvitjének három tételét. (Arról azonban a kiváló előadók semmilyen erőfeszítése sem tudott meggyőzni, hogy a Concerto a quattro címmel előadott gyenge közepes stílusgyakorlatnak sok köze volna Händelhez.)
A május 19-20-i hétvégén sajnos nem voltam Budapesten, így a Voces Aequalesnak az ócsai református templomban adott koncertjét és Cseh Dalma csembalóestjét nem hallhattam. A beszámoló tehát kényszerű ugrással SPÁNYI MIKLÓS és ZÁDORI MÁRIA május 21-i, Szent Anna-templombeli hangversenyével folytatódik. Spányi nagyon érdekes, két Buxtehude- és kilenc Bach-darabból álló műsort szerkesztett erre az estére, az egyes számokat összefűző gondolatként emelve ki "a barokk kor vallásosságának középponti motívumát, a Jézushoz kiáltást és a vágyódó feltekintést a Golgota keresztjére". Az ennyire konkrét tartalom megidézése a koncerten különösen azért vált tanulságossá, mert Spányi (az imént idézett kísérőszövegben) a tisztán hangszeres korálfeldolgozásokhoz is megadta a valóságban meg nem szólaló, de mégis mindig jelenvaló szöveget, ezzel újra ráébresztve a figyelmes hallgatót Bach hangszeres zenéjének beszédszerűségére, talán egészen konkrét üzenetet közvetíteni próbáló retorikájára. Az ismeretterjesztő előadásnak is kiváló műsorösszeállítás mellett az estét Zádori Mária éneklése tette emlékezetessé: szopránja megsokszorozódott a templom tágas belső terében, s a csodálatosan tiszta, egyszerű intonáció, illetve a visszhang keltette elkerülhetetlen bizonytalanságérzet furcsa kombinációja mintha valamilyen mennyei kórus hangzását idézte volna.
Két nappal később ismét SPÁNYI MIKLÓS-t hallhattuk, immár nem orgonán, hanem csembalón, ANNEKE BOEKÉ-val adott kapucinus templombeli hangversenyén. Az akusztika ez alkalommal is fontos szerepet játszott, bár sajnos jóval kedvezőtlenebbül, mint az előző estén: Boeke blockflöteszólama elkerülhetetlenül háttérbe szorult a - concertókról lévén szó - többnyire szinte zenekari igénnyel megszólaló billentyűs hangzás mellett. A szólóhangszer hangjait így néha a játékos mozdulataiból kellett rekonstruálnia a közönségnek - amit persze, hogy a dolog jobbik oldalát nézzem, egyúttal a barokk gesztusszerűségéről szerzett újabb tapasztalatként is megélhettünk. A négy Telemann-concerto egyébként igazán kellemes zene, és alig néhány nappal a London Baroque estje után meghallgatva elkerülhetetlenül ismét arra emlékeztetett, hogy szerzőjüket ideje volna Händellel egyenrangúként elismer(tet)nünk. Bach viszont számomra egyszerűen más minőség; még ha a mostani koncerten Spányi által megszólaltatott két (Johann Ernst sachsen-weimari herceg hegedűversenyei nyomán készült) átiratból ez természetszerűleg kevésbé világlott is ki.
A TOMKINS ÉNEKEGYÜTTES május 25-i, a Mátyás-templomban tartott hangversenyén Palestrina és Lassus zenéje szólalt meg - talán nem késő közzétennem, hogy az eredetileg meghirdetettel ellenkező sorrendben. A sajátos templomi akusztikáról már eddig is többször kellett szót ejtenem, s ez elől épp Palestrinával kapcsolatban végképp nem térhetek ki, hiszen az ő - állítólag a tridenti zsinat "puritán" törekvéseivel összhangban álló, de valójában gátlástalanul érzéki - muzsikája igazán csak ilyen térben bontakozhat ki teljes pompájában. Talán túlságosan profán a hasonlat, de e koncerten többször is az jutott eszembe: egy modernebb stílusú templomban valószínűleg egy Karajan dirigálta Tannhäuser kelthetne hasonló hatást. Az érzéki élvezetből talán csak az altszólam olykor tompa hangzása tudott kizökkenteni. A Palestrina-mise után mindenesetre felüdülést hozott Lassus többnyire éppoly szép hangzásra törő, de mégis izgalmasabb muzsikája; különösen mivel a szövegek magyar fordítását az egyes számok előtt meghallgatva a szófestés finomságait is nyomon követhettük.
VASHEGYI GYÖRGY vezetésével immár tízéves fennállását ünnepelte az ORFEO ZENEKAR május 26-i, zeneakadémiai koncertjén. A műsor azonos volt a múlt szeptemberi Haydn-fesztiválon megszólaltatottal, az interpretáció azonban egyértelműen elmaradt az akkor hallottól, amiben alighanem az eltérő helyszín játszhatta a legnagyobb szerepet. Haydn Napszak-szimfóniái az Esterházy-kastélyban teljes joggal érezték magukat otthon, most viszont nyilvánvaló volt, hogy az együttes tagjaira óriási feladatként nehezedik, hogy "tele kell zenélni a termet". VARGA TAMÁS, a D-dúr gordonkaverseny szólistája is meglepően idegesnek tűnt (bár ő annyira rokonszenves jelenség a pódiumon, hogy az ember a neki való akaratlan szurkolással szinte korrigálni tudja apró bizonytalanságait); a koncertmester, SIMON STANDAGE viszont éppoly jól bírta szólóit, mint az ősszel. A fertődi koncerttel való hátrányos összehasonlítás ellenére is le kell szögezni, hogy az Orfeo által (nem csak most) játszott műveket Magyarországon még csak megközelítőleg hasonló színvonalon sem játssza senki, s így eléggé szomorú, hogy a Zeneakadémia nagytermét (tíz év után) még egy ilyen ünnepi alkalomra sem sikerült megtölteni. Pedig e Haydn-szimfóniáknál vonzóbb programot historikus együttes aligha tűzhet műsorára.
A VERSAILLES-I BAROKK ZENEI KÖZPONT KÓRUSÁ-nak és EGYÜTTESÉ-nek zeneakadémiai hangversenye (május 30.) számomra csalódással kezdődött, mivel néhány perc alatt kiderült: az énekkar hangzása kissé merev (mindig gyermekkorom iskolai kórusai jutnak erről eszembe), a karmester, a historikus mozgalomban némi névre szert tett OLIVIER SCHNEEBELI pedig - semmi különös. Miután azonban, hogy úgy mondjam, átállítottam az "elvárási horizontomat", egészen kellemes koncertet hallhattam, sőt, a valóban iskolai együtteshez méltóan fiatal kórustagok számos kellemes meglepetést is szereztek. A szólók sem rontották jelentősen az összképet, bár csupán ROBERT GERCHELL szép fényű kontratenorja ragadott meg igazán. Charpentier vecsernyéi hangszeres részről sajnos csupán continuóra számítanak, így a tételek végtelen sora egy idő után elkerülhetetlenül fárasztóvá vált, a teljes hangverseny azonban mégiscsak nagyszerű alkalmat kínált arra, hogy élőben is alaposabban megismerkedhessünk a francia barokk zene mai historikus előadási gyakorlatával, amelyet jobbára csak CD-ről hallhatunk.
Mint a Királypincében tartott koncert (június 5.) ismertetőjéből megtudtam, KÓNYA ISTVÁN nem csupán "az első magyar lantművész, aki lantdiplomával rendelkezik", de korábban "a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán kapott történelem-ének tanári diplomát". Az effajta hivatalos képesítések jelentőségét persze nem kell túlbecsülni, de Kónya estjét hallgatva mégis úgy éreztem, az előadó egyszerre két minőségben van jelen: nem csupán hangversenyt ad, de egyidejűleg és éppoly intenzíven tanárként is fordul a hallgatókhoz - mintha az épp zajló koncert közönségét ott, a helyszínen próbálná felnevelni. E helyütt nincs rá lehetőség, hogy továbbadjam a számtalan zenetörténeti érdekességet, mellyel a helyszínen telejegyzeteltem a műsorfüzetet (és amelyek, reményeim szerint, nem csak a zenetörténészt érdekelhették), de egy hasonló est végighallgatását minden, csak kicsit is érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánlom. Lantozni bizonyára lehet jobban, mint Kónya teszi; ám az egész produkció: a személyes élményekkel is színesített magyarázatok, a műsorösszeállítás vagy akár a műsorlapot illusztráló kottapélda kiválasztása - az előadás minden közvetlensége ellenére - igazán profi munka volt, és szép emlékként maradt meg bennem.
Bizonyára valamennyien emlékszünk még a La Petite Bande budapesti koncertjére, amelyet egy Kuijken nevű, az együttes vezetőjével a lehető legszorosabb rokoni kapcsolatban álló énekestanonc szopránszólama tett csaknem élvezhetetlenné. Nos, az ELISABETH VON MAGNUS koncertjén (MTA Kongresszusi Terme, június 7.) kézhez kapott ismertető semleges "Bécsben született, zenész családban" fogalmazása nemcsak az énekesnő életkorát hallgatta el szemérmesen, de azt a tényt is, hogy ő Nikolaus Harnoncourt lánya - és Magnus pontosan az ebből a tényből sejthető mértékben különb énekesnő az előbb említettnél. A szó operai értelmében ugyan ő sem "nagy énekesnő", de nem túl nagy hangjával végtelenül intelligensen bánik, s minden mozdulatán érződik a jó iskola. Legjobban a szinte prózai beszédig, vagy akár sírásig egyszerűsödő hangjai tetszettek, s épp ezekben a részletekben az is nyilvánvalóvá lett, hogy jelentős színészi képességek birtokosa.
A Monteverditől Händelig ívelő műsort mindvégig PÉTERI JUDIT és PERTORINI REZSŐ continuója kísérte, amit, megvallom, nem találtam egészen szerencsésnek. Mert amennyire helyénvaló lehet az ilyen csembalóra és vonósbasszusra redukált continuo mondjuk egy Alessandro Scarlatti-kantáta esetében, olyan idegennek és túlstilizáltnak éreztem a Monteverdi-művek, s főként a Lamento d'Arianna közvetlenebb, "realistább" világában. A puszta kíséreten túl Pertorini zenetörténeti kuriózumként az első cselló-szólószonáták komponistájának, Domenico Gabrielinek egy ricercaréjával ismertetett meg; Péteri pedig Domenico Scarlatti két remek szonátájával illusztrálta, hogy a szerző nem egészen méltatlanul született egyazon évben Bachhal és Händellel.
A MUSICA ÆTERNA és a PURCELL KÓRUS közös hangversenyére megint csak a Mátyás-templomban került sor (június 8-án), így újra megtapasztalhattuk, hogy az előadás precizitása valójában nem a hangok valóságos érzékelésén múlik (ez ugyanis visszhangos térben szükségszerűen pontatlan), hanem pusztán egy szubjektív érzet, amikor is a hallgatónak az a benyomása, hogy valahogyan minden rendben van. Ez a precizitás a Musica Æterna által karmester nélkül előadott Albinoni-concertóban is megvalósult, de ezt a számot - nem kizárt, hogy részben Albinoni hibájából - mégis kissé erőtlennek hallottam. A kórussal és VASHEGYI GYÖRGY vezetésével előadott két Vivaldi-műben (Magnificat és Gloria) viszont már a puszta pontosságnál sokkalta fontosabb dolgokat is felfedezhettünk, s a "lassú tételek" némelyikének csodálatos kromatikája még mindig a fülemben cseng. Ezen az élményen keresztül az est egyben arra is figyelmeztetett, esztétikai szempontból mennyire torz képet rajzol Vivaldiról a minduntalan versenyművei történeti jelentőségét kiemelő zenetörténet-könyvek legtöbbje - nem szólva az ezek közül is csupán A négy évszakra korlátozódó, népszerűsítő CD-sorozatokról. Én most bizonyára átestem a ló túlsó oldalára, de e pillanatban Vivaldi concertóinak felét odaadnám ezért a két egyházi műért.
A Purcell Kórus produkciójával számomra tökéletesen kielégítő véget érhetett volna az idei Budapesti Régi Zene Fórum, a valódi zárókoncertre, MALCOLM BILSON és ANNER BYLSMA zeneakadémiai Beethoven-estjére azonban még nyolc napot várni kellett. Bylsma, aki most először járt Magyarországon, nem makulátlan virtuóz, de érzékeny kamaramuzsikus, és végtelenül rokonszenves jelenség.
A hivatalos műsor elé illesztett brilláns Duport-mű tulajdonképpen csupán az itt teljesen háttérbe húzódó Bilson kedves gesztusa volt partnere felé, ezzel azonban vége is szakadt a baráti alázatnak, s a továbbiakban már két egyenrangú fél párbeszédét hallhattuk. Mindjárt az F-dúr szonáta első tételét taps követte, s ami még meglepőbb, ez a "szabálytalan" beletapsolás ott és akkor teljesen természetesnek, sőt szinte elkerülhetetlennek tetszett, annyira nyilvánvalóvá vált, hogy nem koncertet, hanem valóban csupán baráti együttmuzsikálást hallgatunk, ahol a jelenlévő közeli ismerősök is sok mindent megengedhetnek maguknak. Amikor pedig a két előadó ingujjra vetkőzött, a hangulat tovább emelkedett, s emelkedett is maradt, egészen a ráadásokig.
Közben pedig, szinte mellesleg, megint kiderült, hogy Beethoven nagy zeneszerző.


A London Baroque


Emma Kirkby


Vashegyi György és Simon Standage



A Versailles-i Barokk Zenei Központ Együttese


Anner Bylsma és Malcolm Bilson
Felvégi Andrea felvételei