Két és fél évvel ezelőtt a Muzsikában jelent meg Malina Jánosnak a Magyar
Haydn Társaság elnökeként jegyzett tervezete, amely - egyebek mellett - arról
szól, hogyan kellene a ma Fertőd városához tartozó Eszterházán - amelynek, mint
az egyik pontban állt, vissza kell kapnia ezt a történelmi nevet - Haydn emlékét
ápoló zenei centrumot létesíteni. Ami eddig lezajlott, egyetlen nagy sikertörténetnek
tűnik. Erről beszélgettem Malina Jánossal és Strém Kálmánnal.
Malina ma már nemcsak a Haydn Társaság elnökeként, hanem a május 1. óta a kastély
vagyonkezelését végző Műemlékek Állami Gondnoksága (MÁG) munkatársaként
is a kastély programjainak kialakításán dolgozik; Strém Kálmán, aki a Budapesti
Vonósok júliusi és a Magyar Haydn Társaság szeptemberi fesztiváljának létrejötténél
is ott bábáskodott - utóbbiban kezdeményező szerepet játszva -, jelenleg a MÁG
megbízásából Eszterháza teljes zenei programjának lebonyolításáért felelős.
STRÉM KÁLMÁN: Kétévi patthelyzet után a kastély vagyonkezelői joga a Műemlékek
Állami Gondnokságához került, ahol odaadó lelkesedéssel - és persze kellő szakértelemmel
- munkálkodnak a kastély műemléki és kulturális megújításán. Különösen örvendetesnek
tartom, hogy ami a Muzsikában annak idején megjelent - és ami természetesen
nem magánvélemény, hanem a Haydn Társaságban tömörült szakemberek javaslata
volt -, teljes egészében bekerült a kastély sorsára vonatkozó kormány-előterjesztésbe.
- A szeptemberi Haydn-fesztivál is része annak a törekvésnek, hogy Eszterháza
visszakerüljön hazánk és Európa kulturális térképére.
MALINA JÁNOS: A szeptemberi fesztivál a legfontosabb az összes ottani kulturális
rendezvény közül. Léteznek olyan dolgok, amelyek a világ egyetlen más kastélyában
sem történhetnének meg. Ez a fesztivál újat és izgalmasat próbál mondani egy
hiányosan ismert klasszikusról, s teszi ezt egy speciális helyen, ahol a szóban
forgó klasszikus élt és alkotott. Eddigi tapasztalataink alapján elmondhatjuk
továbbá, hogy "közönségbarátnak" bizonyult az a koncepció, melynek szellemében
az ismert és az ismeretlen Haydnt egyaránt megpróbáljuk bemutatni, az ismert,
nagy alkotásokat keverjük az ismeretlenekkel. A fesztivált idén rendezzük meg
negyedízben, és köszönettel tartozunk támogatóinknak azért, hogy idáig eljuthattunk.
Közülük első helyen kell említenünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát
(ezen belül név szerint Hámori József és Rockenbauer Zoltán minisztert),
továbbá a Nemzeti Kulturális Alapprogramot, a Gazdasági Minisztériumot, a Műemlékek
Állami Gondnokságát, a Magyar Villamos Műveket és a Soros Alapítványt.
- Mennyi idő alatt kerül be egy fesztivál a köztudatba?
S. K.: Eisenstadt, azaz Kismarton a "szomszédvárunk", amely összehasonlítási
alapként kínálkozik számunkra. Kismartonnak majd' egy évtizedre volt szüksége,
hogy elfogadják, és a fesztiválturizmus felfedezze magának. Tavaly a hétszáz
főt befogadó teremben négyszer adták elő az éppen aktuális operát. Négyszer
vonzott telt házat, ami azt jelenti, hogy marketingmunkájuk nagyon eredményes.
Rendre világsztárokat hívtak, ami elengedhetetlenül fontos volt a fesztivál
bevezetéséhez. Megtehették, hiszen az ő költségvetésük eddig tízszer akkora
volt, mint a miénk. Művészi színvonal tekintetében így is álltuk velük a versenyt,
mert a hozzánk látogató világhírű művészek (Malcolm Bilson, Simon Standage,
Sergiu Luca) baráti alapon állapították meg tiszteletdíjukat. Erre azonban
huzamosabb ideig nem számíthatunk. A két helyszín még egy dologban különbözik:
míg Kismarton évről évre csinosodik, Eszterházán évről évre romlik az épületegyüttes
állapota. A kápolna magánerőből végzett felújításától eltekintve hosszú ideje
nem történt komoly befektetés. A Magyar Haydn Társaság néhány éve kapott ugyan
miniszteri támogatásból egy Steinway hangversenyzongorát a kastély számára,
a MÁG pedig - a zenei örökség iránti példás elkötelezettségről téve tanúságot
- éppen most szerzett be egy csodálatos korabeli fortepiano-kópiát, de ezen
túl még a műemléki helyreállításra, a fejlesztésre is milliárdokat kellene költeni.
Szerencsére a mi kastélyunk olyan, mint a korosodó szépasszony, vonzása ráncai
ellenére is rendkívüli.
- Milyen a kapcsolatuk a kismartoni fesztivállal? Az ember azt gondolná,
örülnek a kistestvérnek, hiszen egyik fesztivál erősítheti a másikat, egyik
helyszín még vonzóbbá teszi a másikat.
S. K.: Ugye ezt nem gondolja komolyan?
- Miért ne? Végtére mindenkiben közös az ügyszeretet, és közös a szerelem
tárgya: Haydn.
S. K.: Sokan evidenciának tekintettük, hogy a kincs közös. Közös az osztrákokkal,
de közös az angolokkal is, hiszen ők is sajátjuknak tekintik Haydnt, és Michael
Haydn okán közös például Nagyváraddal is. Annak idején, mielőtt a szeptemberi
fesztivált elindítottuk volna, a soproni egyetem rektorával, a kismartoni intendáns,
Walter Reicher úr jó ismerősével együtt tettünk bemutatkozó látogatást
odaát. Elmondtuk, hogy szeretnénk velük együttműködni. Ők ezt - mint kiderült
- úgy értelmezték, hogy mi a döcögő szekerünkről az ő nagy sebességgel robogó
vonatukra szeretnénk átkapaszkodni. Viszonyunkat jellemzi, hogy amikor a mi
fesztiválunk keretében fellépő művészt akartak meghívni, angol közvetítő útján
kérték hozzájárulásunkat.
M. J.: Reicher úr információs karanténba zárta magát. Sokáig azt gondolta, hogy
mi össze akarjuk mosni saját rendezvényeinket az övékkel. Csak mostanában kezdi
megérteni, hogy nekünk erre egyáltalán nincs szükségünk. Ők igazán nagyszerű
- és drága - programot állítanak össze, de a miénk - nyugodtan mondhatom - koncepciózusabb,
miközben az előadók színvonalát ugyanaz a nemzetközi élvonal határozza meg.
Nemrég ismét találkoztam Reicher úrral, s örömmel tapasztaltam: mostanra eljutott
odáig, hogy elképzelhetőnek tartja - sőt ő maga vetette fel - a nemzetközi fesztiválpiacon
való közös fellépésünket. Két Haydn-helyszín a határ két oldalán. Ez döntő szemléletváltozás.
Mi nagyon érdekeltek vagyunk a kölcsönös jó viszonyban, mert 2009-ben, Haydn
halálának kétszázadik évében Ausztria adja majd Európa kulturális fővárosát.
Úgy tudjuk, komolyan szóba jött Kismarton. Nyolc évünk van rá, hogy elérjük:
az osztrákok Eszterházát is vonják be a rendezvényeikbe. Ha ez nem sikerül,
folytatódhat az a most gyengülni látszó tendencia, hogy megpróbálják agyonhallgatni
Eszterházát.
- Melyek azok a pontok, amelyekben markánsan különbözik programjuk a másik
fesztiválétól?
M. J.: A miénk historikus fesztivál. Ha eredetiek a falak, eredeti az akusztika,
eredeti a helyszín, akkor kézenfekvő, hogy a hangszerpark és az előadásmód is
historikus legyen. Ezen a helyszínen ennek kiemelt fontossága van, mert erre
így, együtt csak itt van lehetőség. Másik fontos különbség, hogy nálunk szinte
kizárólag Joseph Haydn-művek szólalnak meg. Más kompozíciók csak abban az esetben
kerülhetnek műsorra, ha szerves kapcsolatban állnak Haydn személyével, Eszterházával
vagy az Esterházyakkal. Az idén például elhangzik Mozart egyik Haydnnak dedikált
kvartettje, amely értelemszerűen eleget tesz ennek a követelménynek. A középpontban
a szimfóniák állnak, ez az a műfaj, amely legszervesebben kapcsolódik Eszterházához.
De Haydn eszterházi éveinek más fontos műfajait is műsorra tűzzük: vonósnégyeseit,
billentyűs szonátáit, trióit. Ezekhez kevésbé ismert műfajokban írt darabokat
választunk, fúvós divertimentókat, barytontriókat, versenyműveket és dalokat.
(Zárójelben jegyzem meg: a szeptemberi fesztiválon és a Budapesti Vonósok hagyományos
fesztiválján túl, ettől az évtől kezdve szinte minden héten lesznek hangversenyek
Eszterházán a nyári szezonban, hogy az odalátogató igényes turisták rászokjanak
a helyszínre, és tudják, ha elmennek egy hétvégén Eszterházára, biztosan hallgathatnak
Haydn-muzsikát, elsőrendű előadásban.)
S. K.: A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének zenei tagozata minden
évben kiír pályázatokat, tavaly "Hommage a Haydn" címmel tette ezt. Sáry
László zongoradarabja lett a nyertes mű, a bemutatóját szeptember 15-én
tartjuk. Hasonló pályázatot írunk ki az idén és jövőre is, de ezúttal vonósnégyesre
és trióra.
- Honnan érkezett eddig a legtöbb vendég?
S. K.: Az első években főleg olyan turisták jöttek, akik amúgy is a környéken
nyaraltak. Tavaly azonban már érkeztek vendégek kifejezetten a fesztiválra is,
többek között Németországból és Hollandiából negyven-hatvan fős csoportok. Az
egyik vezető osztrák utazási iroda fölvette hangversenyeinket programkínálatába.
Ígéretünk van rá, hogy hamarosan angol, japán és kanadai irodák is szerveznek
majd csoportokat. Ahhoz azonban, hogy komoly partnerei legyünk az utazási irodáknak,
legalább egy évre előre meg kell adnunk a műsorunkat. És akkor legalább további
fél évvel korábban tárgyalnunk kell a fellépő művészekkel, a sztárokkal pedig
még korábban. Megesik, hogy a művészekkel olyankor kell megállapodunk, amikor
a fellépti díjra még nincs fedezetünk. Valóságos hazárdjátékra kényszerülünk.
Őszintén reméljük: az illetékesek felismerik, hogy Eszterházán az egész világnak
felmutathatjuk a magyar Haydn-kultusz eredményeit, zenei életünk értékeit, és
ehhez kellő mértékű és kellő időben elhatározott támogatást fognak nyújtani.
Ez azért is célszerű, mert ennek a fesztiválnak minden adottsága megvan ahhoz,
hogy szétkapkodják a jegyeit, és igazi nagy fesztiválként mutatkozzék meg. Mert
az igazi fesztivál ott kezdődik, ahol csak nagy nehezen lehet jegyhez jutni.
M. J.: Mivel biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyzet igen hamar bekövetkezik,
rendkívül fontosnak tartjuk a média jelenlétét. Ezért szerzett nagy örömöt számunkra,
hogy a tavalyi fesztivál több hangversenyét fölvette a Bartók Rádió (reméljük,
nem utoljára), és ezért fájlaljuk annyira a közszolgálati televíziók rövid híradásokban
kimerülő érdeklődését.
- A fesztivál megrendezését alaposan megnehezíti, hogy hiányos az infrastruktúra.
S. K.: Az induláskor arról panaszkodtam, hogy nincs egy szálloda, egy étterem
vagy egy cukrászda, ahová el lehetne vinni a vendégeinket. Szálloda ugyan nem
épült, de cukrászda már van, és étterem is. A közeli Hegykőn, a Tornácos fogadóban
legalább a művészeknek és a vendégek egy részének jó helyet tudunk biztosítani,
és működik egy igényes szálloda Röjtökmuzsajon, tíz kilométerre a kastélytól.
Az igazi persze az volna, ha a vendégek egy helybeli szállodából sétálhatnának
át a koncertekre.
- Mennyire számítanak a hazai közönségre?
S. K.: Örülünk a növekvő külföldi érdeklődésnek, de ügyelünk arra, hogy jegyeink
a magyar közönség számára is elérhetők legyenek. Csoportoknak jelentős kedvezményt
adunk. A pannonhalmi bencés diákok például különbusszal jönnek zenét hallgatni.
Fontos számunkra, hogy a magyar vendégeket ne zárjuk ki csak azért, mert szerényebbek
az anyagi lehetőségeik.
- Az idén Somfai László és Komlós Katalin tart kurzust Haydn billentyűs szonátáinak
interpretációjáról. Ők ketten kulcsemberei a fesztiváloknak. Említették Malcolm
Bilsont, de vendégük volt korábban Simon Standage, Sergiu Luca és a
Salomon Kvartett is. Az idén és a közeli időszakban kiknek a meghívását tervezik?
M. J.: Valóban, Somfai László és Komlós Katalin a fesztivál főtanácsadói, voltaképpen
ők adták és adják a szellemi muníciót a fesztivál arculatának, stratégiájának
kialakításához. A kurzus ötlete ahhoz kötődik, hogy tavaly az egyik este az
említett hegykői fogadóban ültünk, és vacsora után Somfai tanár úr hosszan elbeszélgetett
az aznap esti program interpretációs problémáiról a Salomon Kvartett tagjaival.
Máskor pedig egy jeles külföldi billentyűs szólista, aki bizony mellé-melléütött,
magánbeszélgetés közben azzal mentegetőzött, hogy szörnyen izgult, hiszen ott
ült az első sorban Somfai professzor úr. Így született az ötlet, hogy fordítunk
egyet a dolgon, és felkérjük Komlós Katalint és Somfai Lászlót erre a kurzusra.
Őszinte örömünkre azonnal igent mondtak, amit ezúton is nagyon köszönök nekik.
S ha már itt tartunk, hadd ragadjam meg itt az alkalmat arra, hogy Strém Kálmánnal
együtt köszönetet mondjak a Haydn Társaság tagjaiból álló szerkesztőbizottságnak:
Kertész Istvánnak, Péteri Juditnak, Székely Andrásnak,
Szerző Katalinnak a több éves áldozatos munkáért, a pompás ötletekért.
A magam részéről nagyon élvezem velük a csapatmunkát.
Ami az előadókat illeti: először azokról a visszatérő magyar művészekről kell
beszélni, akiknek a jelenléte meghatározza a fesztivál alaphangját és színvonalát.
Elsősorban Vashegyi Györgyre és együtteseire, valamint a Festetics
Vonósnégyesre és Zádori Máriára gondolok. Az ő előadásaik rendre
elragadtatott visszhangot váltanak ki a külföldi látogatókból, nem is egyszer
a "szomszédvár" produkcióival való, számunkra kedvező összehasonlítás kíséretében.
Ez rendkívül fontos, hiszen így nem csupán azt tudjuk demonstrálni, hogy Haydn
a miénk is volt (s nem csupán az osztrákoké), hanem hogy most is a
miénk, hogy ma is teljes joggal lépünk fel örököseiként. Ami a külföldi
vendégművészeket illeti, előzetes anyagi garanciák hiányában is két-három évre
előre kell "kisakkoznunk", kit hívjunk meg. Törekszünk rá, hogy egymást különben
nem ismerő kiváló művészeket izgalmas közös produkciókban hozzunk össze (így
zenélt együtt fesztiválunkon Sergiu Luca és Vashegyi György, illetve
Simon Standage és Bart van Oort). A külföldi művészek sokszor
elmondták, mennyire inspirálónak tartják a helyszínt, és ma már jelentős a túljelentkezés:
elsősorban billentyűs játékosok és zenekarok ajánlkoznak nagy számban. Az idén,
fesztiválunk történetében először, külföldi zenekart is hallunk majd: a hamburgi
Nova Stravaganza lép fel, Siegbert Rampe vezetésével, aki egyébként
fortepianózni és csembalózni is fog. Jövőre az Academy of Ancient Musicot
várjuk, s visszatér Simon Standage és a Salomon Kvartett. Egy későbbi koncertről
tárgyalásban állunk a Mosaïques Vonósnégyessel, valamint a Giardino
Armonicóval, s 2003-ban valószínűleg Malcolm Bilsont is újra vendégül látjuk.
Az idei műsorra visszatérve: a szeptember 1. és 8. között sorra kerülő fesztivál
nyitó és záró hangversenyén egyaránt elhangzik - szimfóniák társaságában - az
ismert D-dúr "zongoraverseny": nyitásként Vashegyi György vezényletével
és Komlós Katalin fortepiano-szólójával hallhatjuk majd, zárásként pedig
Siegbert Rampe vezényli, csembaló mellől. Emellett Rampéék zenekari áriaestet
adnak, Vashegyi György pedig Haydn igen jelentős, de alig játszott Stabat Materét
vezényli. A szokásos kvartettprogram (Festetics Vonósnégyes), billentyűs
szólóest (ezen Rampe csembalón és fortepianón is játszik) és trióműsor mellett
igen érdekesnek ígérkezik a magyar művészeket is foglalkoztató német Campanile
Kamaraegyüttes fúvós kamarazenét bemutató hangversenye.
- Gyakran felmerülő kérdés: mennyire tekinthetjük Joseph Haydn munkásságát a
magyar zenetörténet részének?
M. J.: A magyar zenetudomány ma egyöntetűen azon az állásponton van, hogy a
tizennyolcadik századi magyar zenetörténet központi kérdése a török pusztítás
után a zenélés színvonalának felzárkóztatása volt. Ezért minden és mindenki,
ami és aki a korabeli Magyarországon a zenélés színvonalát az európai zene színvonalához
közelítette, a magyar zenetörténet lapjaira kívánkozik, még ha a nemzeti hang
megteremtése a tizenkilencedik századra maradt is. Így bátrabban tekinthetjük
az osztrák Haydnt a korabeli magyar zenei élet szerves részének. Magyarországon
működött egy magyar arisztokrata meghívására, az itteni zene színvonalát emelte,
tehát nemzeti örökségünk része, egyszersmind pedig - ez már-már szállóigévé
válik - Eszterháza "húzóágazata". (Ezért is olyan fontos mindaz, amit Strém
Kálmán a finanszírozás körüli javítanivalókról elmondott.) A fesztivál egy rendkívüli
pillanatnak, a magyar kultúra kiemelkedő alkotójának és kiemelkedő mecénásának
állít emléket. Munkánk során gyakran érezzük úgy, hogy - mint Babits írja: "Nem
az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét" - a fesztivál fájó és kiáltó hiánya
szülte meg a fesztivált. Úgy érezzük: olyasvalamit valósítunk meg, aminek mindenképpen
meg kellett valósulnia.
|