Muzsika 2001. augusztus, 44. évfolyam, 8. szám, 3. oldal
J. Győri László:
A dal szüli énekesét
Malina János és Strém Kálmán a "Haydn Eszterházán" fesztiválról és Eszterháza újjászületéséről
 

Két és fél évvel ezelőtt a Muzsikában jelent meg Malina Jánosnak a Magyar Haydn Társaság elnökeként jegyzett tervezete, amely - egyebek mellett - arról szól, hogyan kellene a ma Fertőd városához tartozó Eszterházán - amelynek, mint az egyik pontban állt, vissza kell kapnia ezt a történelmi nevet - Haydn emlékét ápoló zenei centrumot létesíteni. Ami eddig lezajlott, egyetlen nagy sikertörténetnek tűnik. Erről beszélgettem Malina Jánossal és Strém Kálmánnal. Malina ma már nemcsak a Haydn Társaság elnökeként, hanem a május 1. óta a kastély vagyonkezelését végző Műemlékek Állami Gondnoksága (MÁG) munkatársaként is a kastély programjainak kialakításán dolgozik; Strém Kálmán, aki a Budapesti Vonósok júliusi és a Magyar Haydn Társaság szeptemberi fesztiváljának létrejötténél is ott bábáskodott - utóbbiban kezdeményező szerepet játszva -, jelenleg a MÁG megbízásából Eszterháza teljes zenei programjának lebonyolításáért felelős.

STRÉM KÁLMÁN: Kétévi patthelyzet után a kastély vagyonkezelői joga a Műemlékek Állami Gondnokságához került, ahol odaadó lelkesedéssel - és persze kellő szakértelemmel - munkálkodnak a kastély műemléki és kulturális megújításán. Különösen örvendetesnek tartom, hogy ami a Muzsikában annak idején megjelent - és ami természetesen nem magánvélemény, hanem a Haydn Társaságban tömörült szakemberek javaslata volt -, teljes egészében bekerült a kastély sorsára vonatkozó kormány-előterjesztésbe.
- A szeptemberi Haydn-fesztivál is része annak a törekvésnek, hogy Eszterháza visszakerüljön hazánk és Európa kulturális térképére.
MALINA JÁNOS: A szeptemberi fesztivál a legfontosabb az összes ottani kulturális rendezvény közül. Léteznek olyan dolgok, amelyek a világ egyetlen más kastélyában sem történhetnének meg. Ez a fesztivál újat és izgalmasat próbál mondani egy hiányosan ismert klasszikusról, s teszi ezt egy speciális helyen, ahol a szóban forgó klasszikus élt és alkotott. Eddigi tapasztalataink alapján elmondhatjuk továbbá, hogy "közönségbarátnak" bizonyult az a koncepció, melynek szellemében az ismert és az ismeretlen Haydnt egyaránt megpróbáljuk bemutatni, az ismert, nagy alkotásokat keverjük az ismeretlenekkel. A fesztivált idén rendezzük meg negyedízben, és köszönettel tartozunk támogatóinknak azért, hogy idáig eljuthattunk. Közülük első helyen kell említenünk a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát (ezen belül név szerint Hámori József és Rockenbauer Zoltán minisztert), továbbá a Nemzeti Kulturális Alapprogramot, a Gazdasági Minisztériumot, a Műemlékek Állami Gondnokságát, a Magyar Villamos Műveket és a Soros Alapítványt.
- Mennyi idő alatt kerül be egy fesztivál a köztudatba?
S. K.: Eisenstadt, azaz Kismarton a "szomszédvárunk", amely összehasonlítási alapként kínálkozik számunkra. Kismartonnak majd' egy évtizedre volt szüksége, hogy elfogadják, és a fesztiválturizmus felfedezze magának. Tavaly a hétszáz főt befogadó teremben négyszer adták elő az éppen aktuális operát. Négyszer vonzott telt házat, ami azt jelenti, hogy marketingmunkájuk nagyon eredményes. Rendre világsztárokat hívtak, ami elengedhetetlenül fontos volt a fesztivál bevezetéséhez. Megtehették, hiszen az ő költségvetésük eddig tízszer akkora volt, mint a miénk. Művészi színvonal tekintetében így is álltuk velük a versenyt, mert a hozzánk látogató világhírű művészek (Malcolm Bilson, Simon Standage, Sergiu Luca) baráti alapon állapították meg tiszteletdíjukat. Erre azonban huzamosabb ideig nem számíthatunk. A két helyszín még egy dologban különbözik: míg Kismarton évről évre csinosodik, Eszterházán évről évre romlik az épületegyüttes állapota. A kápolna magánerőből végzett felújításától eltekintve hosszú ideje nem történt komoly befektetés. A Magyar Haydn Társaság néhány éve kapott ugyan miniszteri támogatásból egy Steinway hangversenyzongorát a kastély számára, a MÁG pedig - a zenei örökség iránti példás elkötelezettségről téve tanúságot - éppen most szerzett be egy csodálatos korabeli fortepiano-kópiát, de ezen túl még a műemléki helyreállításra, a fejlesztésre is milliárdokat kellene költeni. Szerencsére a mi kastélyunk olyan, mint a korosodó szépasszony, vonzása ráncai ellenére is rendkívüli.
- Milyen a kapcsolatuk a kismartoni fesztivállal? Az ember azt gondolná, örülnek a kistestvérnek, hiszen egyik fesztivál erősítheti a másikat, egyik helyszín még vonzóbbá teszi a másikat.
S. K.: Ugye ezt nem gondolja komolyan?
- Miért ne? Végtére mindenkiben közös az ügyszeretet, és közös a szerelem tárgya: Haydn.
S. K.: Sokan evidenciának tekintettük, hogy a kincs közös. Közös az osztrákokkal, de közös az angolokkal is, hiszen ők is sajátjuknak tekintik Haydnt, és Michael Haydn okán közös például Nagyváraddal is. Annak idején, mielőtt a szeptemberi fesztivált elindítottuk volna, a soproni egyetem rektorával, a kismartoni intendáns, Walter Reicher úr jó ismerősével együtt tettünk bemutatkozó látogatást odaát. Elmondtuk, hogy szeretnénk velük együttműködni. Ők ezt - mint kiderült - úgy értelmezték, hogy mi a döcögő szekerünkről az ő nagy sebességgel robogó vonatukra szeretnénk átkapaszkodni. Viszonyunkat jellemzi, hogy amikor a mi fesztiválunk keretében fellépő művészt akartak meghívni, angol közvetítő útján kérték hozzájárulásunkat.
M. J.: Reicher úr információs karanténba zárta magát. Sokáig azt gondolta, hogy mi össze akarjuk mosni saját rendezvényeinket az övékkel. Csak mostanában kezdi megérteni, hogy nekünk erre egyáltalán nincs szükségünk. Ők igazán nagyszerű - és drága - programot állítanak össze, de a miénk - nyugodtan mondhatom - koncepciózusabb, miközben az előadók színvonalát ugyanaz a nemzetközi élvonal határozza meg. Nemrég ismét találkoztam Reicher úrral, s örömmel tapasztaltam: mostanra eljutott odáig, hogy elképzelhetőnek tartja - sőt ő maga vetette fel - a nemzetközi fesztiválpiacon való közös fellépésünket. Két Haydn-helyszín a határ két oldalán. Ez döntő szemléletváltozás. Mi nagyon érdekeltek vagyunk a kölcsönös jó viszonyban, mert 2009-ben, Haydn halálának kétszázadik évében Ausztria adja majd Európa kulturális fővárosát. Úgy tudjuk, komolyan szóba jött Kismarton. Nyolc évünk van rá, hogy elérjük: az osztrákok Eszterházát is vonják be a rendezvényeikbe. Ha ez nem sikerül, folytatódhat az a most gyengülni látszó tendencia, hogy megpróbálják agyonhallgatni Eszterházát.
- Melyek azok a pontok, amelyekben markánsan különbözik programjuk a másik fesztiválétól?
M. J.: A miénk historikus fesztivál. Ha eredetiek a falak, eredeti az akusztika, eredeti a helyszín, akkor kézenfekvő, hogy a hangszerpark és az előadásmód is historikus legyen. Ezen a helyszínen ennek kiemelt fontossága van, mert erre így, együtt csak itt van lehetőség. Másik fontos különbség, hogy nálunk szinte kizárólag Joseph Haydn-művek szólalnak meg. Más kompozíciók csak abban az esetben kerülhetnek műsorra, ha szerves kapcsolatban állnak Haydn személyével, Eszterházával vagy az Esterházyakkal. Az idén például elhangzik Mozart egyik Haydnnak dedikált kvartettje, amely értelemszerűen eleget tesz ennek a követelménynek. A középpontban a szimfóniák állnak, ez az a műfaj, amely legszervesebben kapcsolódik Eszterházához. De Haydn eszterházi éveinek más fontos műfajait is műsorra tűzzük: vonósnégyeseit, billentyűs szonátáit, trióit. Ezekhez kevésbé ismert műfajokban írt darabokat választunk, fúvós divertimentókat, barytontriókat, versenyműveket és dalokat. (Zárójelben jegyzem meg: a szeptemberi fesztiválon és a Budapesti Vonósok hagyományos fesztiválján túl, ettől az évtől kezdve szinte minden héten lesznek hangversenyek Eszterházán a nyári szezonban, hogy az odalátogató igényes turisták rászokjanak a helyszínre, és tudják, ha elmennek egy hétvégén Eszterházára, biztosan hallgathatnak Haydn-muzsikát, elsőrendű előadásban.)
S. K.: A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének zenei tagozata minden évben kiír pályázatokat, tavaly "Hommage a Haydn" címmel tette ezt. Sáry László zongoradarabja lett a nyertes mű, a bemutatóját szeptember 15-én tartjuk. Hasonló pályázatot írunk ki az idén és jövőre is, de ezúttal vonósnégyesre és trióra.
- Honnan érkezett eddig a legtöbb vendég?
S. K.: Az első években főleg olyan turisták jöttek, akik amúgy is a környéken nyaraltak. Tavaly azonban már érkeztek vendégek kifejezetten a fesztiválra is, többek között Németországból és Hollandiából negyven-hatvan fős csoportok. Az egyik vezető osztrák utazási iroda fölvette hangversenyeinket programkínálatába. Ígéretünk van rá, hogy hamarosan angol, japán és kanadai irodák is szerveznek majd csoportokat. Ahhoz azonban, hogy komoly partnerei legyünk az utazási irodáknak, legalább egy évre előre meg kell adnunk a műsorunkat. És akkor legalább további fél évvel korábban tárgyalnunk kell a fellépő művészekkel, a sztárokkal pedig még korábban. Megesik, hogy a művészekkel olyankor kell megállapodunk, amikor a fellépti díjra még nincs fedezetünk. Valóságos hazárdjátékra kényszerülünk. Őszintén reméljük: az illetékesek felismerik, hogy Eszterházán az egész világnak felmutathatjuk a magyar Haydn-kultusz eredményeit, zenei életünk értékeit, és ehhez kellő mértékű és kellő időben elhatározott támogatást fognak nyújtani. Ez azért is célszerű, mert ennek a fesztiválnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy szétkapkodják a jegyeit, és igazi nagy fesztiválként mutatkozzék meg. Mert az igazi fesztivál ott kezdődik, ahol csak nagy nehezen lehet jegyhez jutni.
M. J.: Mivel biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyzet igen hamar bekövetkezik, rendkívül fontosnak tartjuk a média jelenlétét. Ezért szerzett nagy örömöt számunkra, hogy a tavalyi fesztivál több hangversenyét fölvette a Bartók Rádió (reméljük, nem utoljára), és ezért fájlaljuk annyira a közszolgálati televíziók rövid híradásokban kimerülő érdeklődését.
- A fesztivál megrendezését alaposan megnehezíti, hogy hiányos az infrastruktúra.
S. K.: Az induláskor arról panaszkodtam, hogy nincs egy szálloda, egy étterem vagy egy cukrászda, ahová el lehetne vinni a vendégeinket. Szálloda ugyan nem épült, de cukrászda már van, és étterem is. A közeli Hegykőn, a Tornácos fogadóban legalább a művészeknek és a vendégek egy részének jó helyet tudunk biztosítani, és működik egy igényes szálloda Röjtökmuzsajon, tíz kilométerre a kastélytól. Az igazi persze az volna, ha a vendégek egy helybeli szállodából sétálhatnának át a koncertekre.
- Mennyire számítanak a hazai közönségre?
S. K.: Örülünk a növekvő külföldi érdeklődésnek, de ügyelünk arra, hogy jegyeink a magyar közönség számára is elérhetők legyenek. Csoportoknak jelentős kedvezményt adunk. A pannonhalmi bencés diákok például különbusszal jönnek zenét hallgatni. Fontos számunkra, hogy a magyar vendégeket ne zárjuk ki csak azért, mert szerényebbek az anyagi lehetőségeik.
- Az idén Somfai László és Komlós Katalin tart kurzust Haydn billentyűs szonátáinak interpretációjáról. Ők ketten kulcsemberei a fesztiváloknak. Említették Malcolm Bilsont, de vendégük volt korábban Simon Standage, Sergiu Luca és a Salomon Kvartett is. Az idén és a közeli időszakban kiknek a meghívását tervezik?
M. J.: Valóban, Somfai László és Komlós Katalin a fesztivál főtanácsadói, voltaképpen ők adták és adják a szellemi muníciót a fesztivál arculatának, stratégiájának kialakításához. A kurzus ötlete ahhoz kötődik, hogy tavaly az egyik este az említett hegykői fogadóban ültünk, és vacsora után Somfai tanár úr hosszan elbeszélgetett az aznap esti program interpretációs problémáiról a Salomon Kvartett tagjaival. Máskor pedig egy jeles külföldi billentyűs szólista, aki bizony mellé-melléütött, magánbeszélgetés közben azzal mentegetőzött, hogy szörnyen izgult, hiszen ott ült az első sorban Somfai professzor úr. Így született az ötlet, hogy fordítunk egyet a dolgon, és felkérjük Komlós Katalint és Somfai Lászlót erre a kurzusra. Őszinte örömünkre azonnal igent mondtak, amit ezúton is nagyon köszönök nekik. S ha már itt tartunk, hadd ragadjam meg itt az alkalmat arra, hogy Strém Kálmánnal együtt köszönetet mondjak a Haydn Társaság tagjaiból álló szerkesztőbizottságnak: Kertész Istvánnak, Péteri Juditnak, Székely Andrásnak, Szerző Katalinnak a több éves áldozatos munkáért, a pompás ötletekért. A magam részéről nagyon élvezem velük a csapatmunkát.
Ami az előadókat illeti: először azokról a visszatérő magyar művészekről kell beszélni, akiknek a jelenléte meghatározza a fesztivál alaphangját és színvonalát. Elsősorban Vashegyi Györgyre és együtteseire, valamint a Festetics Vonósnégyesre és Zádori Máriára gondolok. Az ő előadásaik rendre elragadtatott visszhangot váltanak ki a külföldi látogatókból, nem is egyszer a "szomszédvár" produkcióival való, számunkra kedvező összehasonlítás kíséretében. Ez rendkívül fontos, hiszen így nem csupán azt tudjuk demonstrálni, hogy Haydn a miénk is volt (s nem csupán az osztrákoké), hanem hogy most is a miénk, hogy ma is teljes joggal lépünk fel örököseiként. Ami a külföldi vendégművészeket illeti, előzetes anyagi garanciák hiányában is két-három évre előre kell "kisakkoznunk", kit hívjunk meg. Törekszünk rá, hogy egymást különben nem ismerő kiváló művészeket izgalmas közös produkciókban hozzunk össze (így zenélt együtt fesztiválunkon Sergiu Luca és Vashegyi György, illetve Simon Standage és Bart van Oort). A külföldi művészek sokszor elmondták, mennyire inspirálónak tartják a helyszínt, és ma már jelentős a túljelentkezés: elsősorban billentyűs játékosok és zenekarok ajánlkoznak nagy számban. Az idén, fesztiválunk történetében először, külföldi zenekart is hallunk majd: a hamburgi Nova Stravaganza lép fel, Siegbert Rampe vezetésével, aki egyébként fortepianózni és csembalózni is fog. Jövőre az Academy of Ancient Musicot várjuk, s visszatér Simon Standage és a Salomon Kvartett. Egy későbbi koncertről tárgyalásban állunk a Mosaïques Vonósnégyessel, valamint a Giardino Armonicóval, s 2003-ban valószínűleg Malcolm Bilsont is újra vendégül látjuk. Az idei műsorra visszatérve: a szeptember 1. és 8. között sorra kerülő fesztivál nyitó és záró hangversenyén egyaránt elhangzik - szimfóniák társaságában - az ismert D-dúr "zongoraverseny": nyitásként Vashegyi György vezényletével és Komlós Katalin fortepiano-szólójával hallhatjuk majd, zárásként pedig Siegbert Rampe vezényli, csembaló mellől. Emellett Rampéék zenekari áriaestet adnak, Vashegyi György pedig Haydn igen jelentős, de alig játszott Stabat Materét vezényli. A szokásos kvartettprogram (Festetics Vonósnégyes), billentyűs szólóest (ezen Rampe csembalón és fortepianón is játszik) és trióműsor mellett igen érdekesnek ígérkezik a magyar művészeket is foglalkoztató német Campanile Kamaraegyüttes fúvós kamarazenét bemutató hangversenye.
- Gyakran felmerülő kérdés: mennyire tekinthetjük Joseph Haydn munkásságát a magyar zenetörténet részének?
M. J.: A magyar zenetudomány ma egyöntetűen azon az állásponton van, hogy a tizennyolcadik századi magyar zenetörténet központi kérdése a török pusztítás után a zenélés színvonalának felzárkóztatása volt. Ezért minden és mindenki, ami és aki a korabeli Magyarországon a zenélés színvonalát az európai zene színvonalához közelítette, a magyar zenetörténet lapjaira kívánkozik, még ha a nemzeti hang megteremtése a tizenkilencedik századra maradt is. Így bátrabban tekinthetjük az osztrák Haydnt a korabeli magyar zenei élet szerves részének. Magyarországon működött egy magyar arisztokrata meghívására, az itteni zene színvonalát emelte, tehát nemzeti örökségünk része, egyszersmind pedig - ez már-már szállóigévé válik - Eszterháza "húzóágazata". (Ezért is olyan fontos mindaz, amit Strém Kálmán a finanszírozás körüli javítanivalókról elmondott.) A fesztivál egy rendkívüli pillanatnak, a magyar kultúra kiemelkedő alkotójának és kiemelkedő mecénásának állít emléket. Munkánk során gyakran érezzük úgy, hogy - mint Babits írja: "Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét" - a fesztivál fájó és kiáltó hiánya szülte meg a fesztivált. Úgy érezzük: olyasvalamit valósítunk meg, aminek mindenképpen meg kellett valósulnia.


Strém Kálmán


Malina János
Felvégi Andrea felvételei