Muzsika 2001. június, 44. évfolyam, 6. szám, 26. oldal
Kovács Géza:
Elveszett illúziók - megtalált zene
 

Művészek és menedzserek,
avagy rekviem a komolyzenéért
Fordította Szilágyi Mihály
Európa Könyvkiadó, 2000
Memoria Mundi sorozat

Nem mindegy, ki olvassa a könyvet. Egy vezérkari stratéga vélhetőleg a Háború és béke olvasásakor a könyv más részleteire érzékeny, mint egy kisváros könyvtárának hajadon feledett vezetője. Norman Lebrecht könyvét a művészetek iránt titkon mindig is ellenszenvet érző puritán adóellenőr, vagy iskolamester talán mint a földi léhaságok, vásári csalások, népbutítás tökéletes gyűjteményét lapozhatja, mely újabb és kétségbevonhatatlan bizonyság, mi több dokumentum arra nézve, hogy az előadóművészek és csalárd tányérnyalóik szinte kivétel nélkül örülhetnek, ha csak néhány évszázadnyi időt kell majd a purgatóriumban tölteniük és még hálát is adhatnak, ha ennyivel megússzák.
A művészbejárók körül föllelhető égő tekintetű, a művészet - és a művészet papjai-papnői - iránt táplált lelkes, a valóságot nagyvonalúan kezelő, de mély hittől átitatott rajongók, az előadó-művészet, vagy a művészmenedzselés álmát még csak szövögető ifjak és leányok talán úgy teszik le ezt a könyvet, mint annak idején az élet bizonyos titkaitól addig megóvott kiskamaszok, amikor a papaék könyvespolcának valamely rejtekében megtalálták Fritz Kahn ominózus könyvét: riadtan, kijózanodva, a becsapottság keserű érzésével, ám a titkokkal teli, újonnan megnyílt világ iránti egyre ellenállhatatlanabb vonzalommal.
Előadóművész sok mindent gondolhat e könyvről, attól függően, hogy sorsa-tehetsége hogyan rajzolta meg pályáját: a siker gyermeke valószínűleg ötleteket szemezget korábbi és mai világsztárok allűrjei közül, vagy újrafogalmazza ügynökéhez fűződő viszonyát. Akihez a sors kevésbé volt kegyes, most végre magasba emelheti e könyvet, mint perdöntő bizonyítékot: íme, e pénzsóvár, lábam ujjáig fel sem érő közbűntényes banda az egyedüli oka mizerábilis helyzetemnek.
Vajon mit mond a menedzser, ki általában az ismeretlenség homályában, a sztárok árnyékában végzi munkáját és most hirtelen a nyilvánosság vakító fénye elé rántja őt Lebrecht. Bizonyára hunyorog - és nem örül. Elegánsnak tartott szakmájáról most kiderül, hogy az sok esetben nem más, mint ragadozók vámszedése az emberek jámbor, illúzióktól teli művészetrajongásán és bálványimádási vágyán, mely jó ideje jelentős anyagi áldozatokra készteti a rajongókat és bálványimádókat. Sok, nagyon sok kiábrándító ismeretre tesz szert az olvasó a Művészek és menedzserek című könyv olvasásakor. Akár még gyanú is ébredhet bennünk: valóban ennyire nagy a szakadék a gusztusosan „tálalt” koncert vagy hangfelvétel és a tálalást megelőző „konyhai előkészítés” között? Sajnos igent kell mondanunk.
Lebrecht megannyi kiábrándító tényt és állítást közöl, oly sok élő zenei közszereplőről rántja le a leplet, hogy az olvasó biztos lehet abban: a könyv írója és kiadója több ország bíróságának törzsvendége becsületsértés, rágalmazás vádjai alatt roskadozva. Nos, a szerző erre vonatkozó kérdésemre a minap derűsen közölte: eddig csak egyetlen karmester fenyegette meg perrel, de aztán ő is meggondolta magát. Ettől az ember talán még jobban lehangolódik, hiszen akkor mégis minden úgy van, ahogy írva vagyon.
De nézzük, miket is állít ez a - saját bevallása szerint zenét csak fiatalon tanuló, de azt máig lelkesen szerető - újságíró.
Könyvének legfőbb (és számtalan történettel alátámasztott) állítása, hogy a menedzserek az elmúlt másfél évszázad alatt - többé-kevésbé szükségszerűen - átvették a hatalmat a zenei előadóművészet fölött. A sztárcsinálásban lévén leginkább érdekeltek, eltorzították az értékarányokat, és magát a művészeti életet, annak legértékesebb megjelenési formáit piaci termékké silányították, rendszerint pénzéhes és betegesen hiú művészeikkel úgy tarolták és tarolják le az egyes piacokat, hogy utánuk fű ott nem terem.
Ez így első olvasásra meglehetősen soknak tűnik, ám Lebrecht szívós alapossággal bizonyítja a fentieket több mint hatszáz sűrűn telenyomtatott oldalon, nem kegyelmezve senkinek.
Könyvében az ostorozott bűnt Paganini és Liszt példájától eredezteti. Az „ördög hegedűse” legapróbb ügyeit is maga intézte, és ha a pénztárban már nem talált elég bevételt, a nézőtéren telt házat, hát továbbállt, a következő városban elölről kezdve a sikert a kassza lanyhulásáig. Azért Paganini az ellenpélda, mert korának földöntúli képességekkel felruházott művészeként személye alkalmas lett volna egy igazi sztár-karrier felépítésére. Csakhogy útjaira nem kísérte menedzser, mindössze hét-nyolcéves kisfia. No, nem is gazdagodott meg. Liszt viszont szolgálatába fogadta Gaetano Bellonit. Szerződésükkel nem csak hosszú évek eredményes kapcsolatát teremtették meg, hanem egyben elkészítették a művész-menedzser sikertörténet receptjét is: végy egy kimagasló tehetségű előadóművészt, kinek személyisége alkalmas valamiféle extravagancia ráaggatására - már ha magától nincs neki ilyenje -, jóval megjelenése előtt kelts személye körül hisztériát, számolj be páratlan sikereiről és ne legyenek gátlásaid a kasszánál. Liszt páratlan sikerei - a vándorévek - „minden idők legnagyobb és legjövedelmezőbb turnéi” lettek.
Hogy Bellonit, a mai művészeti menedzserek „ősapját” mennyire becsülte Liszt, végrendeletéből kiolvasható. E szerint barátai közül „az első közé sorolja: "1841-47 között, európai vendégszereplésem idején a titkárom volt, és mindvégig odaadó, hűséges szolgám és barátom maradt... Akár tetszik neki, akár nem, a hozzám való szoros kötődése - továbbá Berlioz és Wagner legutóbbi koncertjeinek egyengetése - folytán, ő is része az új német iskolának.” (64-65.)
Lebrecht nagy és részletesen megrajzolt ívet fest fel Bellonitól napjainkig, ám úgy tűnik, a régi recept sok esetben ugyan bővebb és rafináltabb lett, de lényege nem változott.
Igazán zaftos történetekkel szolgál a Hans von Bülow-tól Karajanon át Nigel Kennedyig és napjaink egyéb sztárjaiig terjedő nimbuszok felhője mögé nézve, sohasem mulasztva el rámutatni azokra a férfiúkra és ritkábban hölgyekre, akik e nimbuszok felhőit dagasztják: a menedzserekre, impresszáriókra.
Nem kímél senkit. Tehetséget, képességet, szorgalmat elismer, de kegyetlenül rámutat az elpiacosított zeneművészet nagymoguljainak és kisebb haszonlesőinek minden tettére, bűnére.
Minthogy e terjedelmes könyvet nehéz néhány sorban ismertetni, idézzük a tartalomjegyzék néhány sokatmondó címét: „Szex, hazugság, videolemez / Ami a zenei lexikonokból kimaradt: háttér és főszereplői”, vagy „Wolff és társai - cégek és cégéresek”, „Lejárt a lemez / Az elérhetetlen tökély igézetében - a művészi értéktől a haszonelvűségig”, „A Sonynak elege lesz a klasszikusokból”, „A komolyzene coca-colásítása”... És még sorolhatnánk a gunyoros, meghökkentő, vagy éppen sokkoló alcímeket.
Lebrecht gyakorló újságíró. Korábban tíz évet dolgozott egy televízió híradójában, jelenleg a Daily Telegraph zenekritikusa. Ez a szakmai előélet biztosítja könyvének különleges értékét - és egyben talán gyengéjét is. A Művészek és menedzserek a publicisztika eszközeivel megírt gigantikus pamflet. Lebrecht hazájában ennek a műfajnak nagy hagyományai vannak: aki Jonathan Swiften nő fel, annak könnyen adja magát e műfaj. Ám minden pikáns vagy dühítő részlete, hihetetlenül gazdag és alapos adatfeldolgozása ellenére mégis mint hosszúra nyúlt újságcikket olvasom könyvét. Ami meglehet, nem túl nagy baj egy olyan írás esetében, melynek igazából nincs előzménye a szakirodalomban.
Ami viszont egyértelműen hiányzik a könyvből, az a volt szocialista országok ez irányú múltjának és jelenének feldolgozása. Pedig elmélázhatnánk azon, miféle történetek bújnak mondjuk a Goszkoncert, vagy az Interkoncert poros aktái közt, volt alkalmazottaik és művészeik emlékeiben?
Ha mi, közép-kelet-európaiak nem is kerültünk e könyv lapjai közé, a magyar fordítás mindenesetre kitűnően sikerült. Ennek egyik oka tán az lehet, hogy a fordító, Szilágyi Mihály - túl azon, hogy szakszerűen és ihletetten ültette át Lebrecht sorait magyarra - maga is gyakorló művészeti menedzser jó másfél évtizede. Belülről ismeri tehát e szakmát, melyről ugyan most nem sok dicsérő mondatot fordíthatott le, de végül is úgy tudom, nem hagyott fel a menedzseléssel...
Kijózanít, elkeserít, de mégsem tesz reménytelenné Lebrecht. Angolosan visszafogott, de a sorokon átsütő dühe és művészet iránti elkötelezettsége gyakran árulja el őt magát is, hiába a finom iróniába csomagolt vélemény. Aztán ír ő jót is szakmabeliről. Az ausztrál Musica Viva fesztivál, mint a „világ legnagyobb kamarazenei vállalkozása” a Vermont zöld hegyei közt zajló nyári fesztivál, a Marlboro Music, melynek résztvevőit előre figyelmeztetik: „senki ne a szereplés szándékával jöjjön”, mert hisz az a fontos, hogy a fiatal tehetségek együtt muzsikálhassanak nagy öregekkel és mellékesen még fel is léphetnek, vagy Ted Perry, akinek lemezcége, a Hyperion sikeresen dacol a nagy lemezmogulokkal. (Jellemző, hogy a vállalkozását kezdetben éjszakai taxizásból fenntartó Perry az immár sikeres cégét megvásárolni kívánó multiknak kitessékelésük közben azt mondta: „Mit kezdenék az életemmel, ha eladnám a céget?”)
Van tehát remény - a három tenor újabb stadionkoncertjei, vagy az elsivárosodott lemezpiac ellenére is.
Mindenesetre aki elolvassa Lebrecht könyvét, talán kevesebb illúzióval néz sztárokra és menedzsereikre, és meglehet, még jobban tiszteli a zenét magát.


Norman Lebrecht
Sárközy György felvétele