Muzsika 2001. június, 44. évfolyam, 6. szám, 43. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR áprilisi vendége, LEON BOTSTEIN a műsorfüzetben közölt életrajz szerint nemcsak karmester, hanem pedagógus, sőt zenetörténész is - olyan muzsikus, aki „fontos feladatának tekinti, hogy a ritkán játszott, elfeledett műveket is meggyökereztesse a szimfonikus zenekarok repertoárjában”. Magyarországi bemutatkozása kétszeresen is illusztrálta az idézetben foglaltakat.
Mindenekelőtt a műsor jelezte, hogy a különlegességek felé forduló történeti érdeklődés meghatározza az amerikai muzsikus munkáját: a programban 2:1 arányban a ritkaságok kerültek túlsúlyba. Első hallásra talán meglepő Karol Szymanowski és Dohnányi Ernő zenéjének párosítása, holott a két komponista csekély különbséggel egymás kortársának tekinthető (Dohnányi 1875-ben, Szymanowski 1882-ben született), ráadásul ezúttal mindkettejüktől olyan darabot hallottunk, amely a szerző korai korszakát reprezentálja: a lengyel alkotó Koncertnyitánya (op. 12) 1905-ben keletkezett, magyar kollégája pedig 1901-ben fejezte be a d-moll szimfóniát. Mi szólaljon meg a két raritás között, a bejáratott repertoárdarabok kategóriájában? Egy mű a két 20. századi mestert ösztönző korszak, a romantika képviseletében: Schumann a-moll zongoraversenye (annál is inkább, mivel Schumann hatása mind Szymanowski, mind Dohnányi esetében felismerhető).
Nemcsak a műsor logikája jelezte a karmester elméleti vonzódását: a vezénylés stílusa és technikája is. Botsteint New York-i létére bajosan vádolhatnánk azzal, hogy külsőségekben tobzódó show-t rendez a pulpituson. Vendégünk enyhén szólva nem a szemnek vezényel. Idegen tőle a „pálcaművészet”, mozdulatait nem dolgozza ki részletesen, ütéstechnikája nem hajszálpontos - bal kezét olykor leejti, s hosszú másodperceken át nem használja, beérvén jobbjának engedékeny taktírozásával. Mit sugall ez a karmesteri magatartás? Nyilvánvalóan azt, hogy a döntő információ letéteményese nem a kéz, s hogy a színvonalért vívott küzdelem nem a koncerten, hanem a próbán dől el - az eredmény a felkészülésen áll vagy bukik; azon, hogy a dirigens milyen szellemi útravalóval küldi pódiumra muzsikusait.
E ponton kételyeim támadtak Leon Botstein munkájának hatásfokát illetően. Vitathatatlan, hogy érzékletesen hangsúlyozta a Szymanowski-nyitányban érvényesülő, már-már mulattatóan élénk Richard Strauss-hatásokat (a hallgató először a Don Juanra, majd a Till Eulenspiegelre emlékezhet), de azt is jelezte, hogy a mű összetettebb, rávetül az impresszionizmus és Wagner árnyéka is. Ahhoz sem fér kétség, hogy Botstein a Dohnányi-szimfónia nyitótételében egyértelművé tette Brahms jelenlétét, és pompásan felépítette a finálét (Bevezetés, téma változatokkal és fúga). Ott azonban, ahol a zene nem követ határozottan kirajzolódó mintákat, ahol tehát önmagáért kell helytállnia (a Molto adagióban és a Scherzóban), a karmester nem sokat tudott kezdeni a feladattal, s az egyébként ezúttal is kitűnően játszó Fesztiválzenekart sem sikerült önnön teljesítményátlagát meghaladó csúcsok elérésére ösztönöznie. Úgy éreztem, Leon Botstein intelligens, művelt muzsikus, de nem szuggesztív pódiumegyéniség.
A Schumann-versenymű szólistájaként VÁRJON DÉNES lépett közönség elé. A nyitótétel karaktervilágához feltűnő következetességgel a líra, a lágyság felől közelített - az Intermezzo természetéből fakadóan is szelíd muzsika, ami pedig a finálét illeti: az előadásmód itt nem nélkülözte az energiát és a lendületet, de a hang nem volt elég intenzív, és (ezt már az előző két tételben is megfigyelhettük) hiányzott belőle a tiszta, plasztikus csengés képessége. Ha mindehhez hozzászámítom a technikai kidolgozás (ismét csak mindhárom tételben tapasztalt) apróbb gyarlóságait, azt kell mondanom: Várjon Dénes, akitől az utóbbi években kiváló produkciók sorát hallottuk, már jó ideje a nemzeti bajnokság előkelőbb osztályában játszik annál, mintsem hogy ilyen szolidan köznapi teljesítményt örömmel fogadnánk tőle. (Április 6. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Ismét itt járt FAZIL SAY. Ez volt a harmadik látogatása: első budapesti koncertjét ('98 márciusában, a Tavaszi Fesztiválon, egyelőre csupán az MTA dísztermében) még kevesen hallották, ezt azonban alig pár héttel később, májusban újabb találkozás követte, akkor már a Zeneakadémia zsúfolt nagytermében, elsöprő sikerrel. A három évvel ezelőtti hangverseny idején újdonságnak számított a zongoraművész Mozart-lemeze (műsorán szerepelt is egy a CD-n hallható kompozíciók közül: a K. 265-ös variációsorozat, az Ah, vous dirai-je, Maman), mostani estje pedig egy Stravinsky-felvételhez kapcsolódó fellépéssorozat része volt: a Sacre du printemps négykezes - de egy személy által megszólaltatott! - átiratának lemeze jelent meg a koncertet megelőző hónapokban.
Mielőtt Fazil Say elővezette volna saját extravagáns Stravinsky-adaptációját, az első részben izgalmas és informatív válogatást hallottunk, mely akár önálló címet is kaphatott volna: Bach és átdolgozói. Először egy eredeti Bach-kompozíció szólalt meg (E-dúr francia szvit, BWV 817), majd egy Busoni- (Chaconne, BWV 1004), végül pedig egy Liszt-átirat (a-moll prelúdium és fúga, BWV 543). Sokat mond a 31 éves török zongoraművész előadói alkatáról, hogy keze alatt legkevésbé épp az eredeti Bach-kompozíció hatott izgalmasan. Az E-dúr francia szvit megszólaltatását pontos ritmus, éles rajzú dallamjáték jellemezte, no meg némi gépiesség (Allemande), ismétléskor demonstratív pianók (Courante), áttetsző hangzás (Sarabande), könnyedén kimért, táncos lejtés (Gavotte), máskor pergő, érces billentés (Bourrée) vagy értelmező frazeálás (Menuett). Az összhatásnak azonban volt némi diszkrét utánzatjellege: az előadás a kelleténél erősebben emlékeztetett Glenn Gould Bach-interpretációira - Gould pengeéles intellektusa és szuggesztivitása (egyszóval: formátuma) nélkül.
Bach-előadóként Fazil Say akkor jó, ha módja van - ez aligha fogalmazható meg szalonképesebben - bevadulni. Eredeti Bach-kompozíció nem teszi meg azt a szívességet, hogy erre alkalmat adjon, némely átirat azonban igen. Ferruccio Busoni d-moll chaconne-feldolgozása példa erre. Végletekig feszíti a húrt, történetileg hiteltelen, nem lévén semmi köze az „igazi” Bachhoz - más értelemben viszont mégis abszolút történeti érvényű: zseniálisan sűríti egyetlen műbe a Lisztet követő zongoravirtuóz-nemzedékek Bach-felfogását. Busoni Chaconne-ja fokozottan drámai felépítésű, szélsőséges indulatoktól feszülő, nagyszabásúan romantikus, sőt nem túlzás: heroikus Bach-olvasat. Fazil Say olyannak játszotta, amilyen - és jól tette. Nem felejtettem el, hogy ezt a művet már három esztendeje is megszólaltatta a Zeneakadémián. Most is csak azt mondhatom, amit akkor: ebben az átiratban nem idegenkedem a török zongorista játékának radikalizmusától. Itt az volna a hiba, ha megfegyelmezné, civilizált korlátok közé kényszerítené az elemek viharát.
Figyelemre méltónak éreztem a harmadik Bach-mű, a Liszt-átirat (a- moll prelúdium és fúga) előadásának a Busoniétól eltérő dimenzióit és vérmérsékletét. Fazil Say itt érzékenyen tapintott rá arra a körülményre, mely szerint ennek a munkának a kiindulópontja orgonamű: erre utalt játékának hangzása éppúgy, mint tartása. Itt is kavarogtak az indulatok, de inkább a prelúdiumban - a fúgát nagy szimfonikus fokozással, ám pontosan és fegyelmezetten játszotta a zongoraművész. Kimondatlanul az a megállapítás is ott lappangott ebben az előadásban, mely szerint Lisztnek más volt a Bachhoz való viszonya, mint az őt követő muzsikusgenerációknak.
A második részben elhangzott Stravinsky-átirat, a Tavaszi áldozat négykezes változata a jelenlévőknek nemcsak hangzó élményt, de különleges látványt is nyújtott. A számítógéppel összekapcsolt Bösendorfer Fazil Saynak ezúttal nemcsak hangszere, hanem partnere is volt. A négykezes változatnak az egyik játékosra eső részét a hangszer előre rögzített felvételről, automatikusan szólaltatta meg: ehhez játszotta hozzá a másik szólamot élő előadásban Fazil Say (természetesen az előre felvett anyag is ő zongorázását reprodukálta). Vendégünk nem takarékoskodott a hatással: az átdolgozást úgy készítette el, hogy a mű elején hosszú-hosszú ütemeken át a jelenlévő hús-vér muzsikus ne is játsszon semmit. A közönség - miközben látott a pódiumon egy mozdulatlanul ülő zongoristát - kezdetben csak hangokat hallott, ámuló tekintetével követve az emberi érintés nélkül mozgó billentyűk kísértetjárását. A módszer, mint arról a műsorfüzetben olvastam, rendkívül fejlett - némi fellengzősséggel azt mondhatnánk: a 21. század technikai ígéreteinek egyike. Maga az átdolgozás mindenekelőtt igen mutatós és rendkívül virtuóz (Fazil Say boszorkányosan kamarazenélt saját felvételével) - de nem sikerült meggyőznie arról, hogy az eredeti zenekari változat páratlan színgazdagságához képest bármi újat is ad. Arra azonban feltétlenül alkalmas, hogy sajátos happening épüljön köré, melynek segítségével egy nagy tehetségű, de a hatásvadászat ösztönének ellenállni képtelen muzsikus a figyelem középpontjába kerülhet. (Április 9. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Nemrég a Zeneakadémián ismét alkalmam volt eltöprengeni azon, mi teszi manapság nemzetközi hírű sztárrá a muzsikusokat. Az utóbbi években egyre több olyan külföldi szólista mutatkozik be Budapesten, akinek játéka tetszetős, zenei teljesítménye sem megvetendő - de valahogy az egész együtt mégis kevés az üdvösséghez. Ilyenkor a kritikus, aki szereti és becsüli hazája művészeit, elkezdi sorolni azokat a magyar előadókat, akiknek kezében, úgy érzi, adu ász lapul, miközben a hírneves külhoni zenész egy felsőt vagy királyt tesz le büszkén a zöld posztóra. Én is sorolhatnám a magyar fuvolásokat, akik közül, úgy gondolom, sokan megállnák a helyüket IRENA GRAFENAUER mellett. Némelyikük bizonyosan jobban is játszik, mint ljubljanai születésű kollégája, akinek életrajzában a muzsikuspartnerek és hanglemezkiadók között igencsak rangos neveket olvashatunk. De ne legyünk igazságtalanok: a NEMZETI FILHARMONIKUSOK vendége nem tegnap kezdte a pályát: közel negyedszázada, 1977-ben lett a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának első fuvolása, és szólistakarrierje is tizennégy esztendeje, 1987-ben indult. Márpedig a múló évek a fúvósok világában duplán számítanak.
Érdekes módon Irena Grafenauer teljesítménye mégsem elsősorban technikai szempontból kedvetlenített el. Igaz, hogy a művésznő tónusa olykor kissé levegős, egy-két hang mellékzörejjel szólal meg, s általánosságban ez a fuvolahangzás fényévekre esik attól a csodálatos telítettségtől és gazdagságtól, amely Irena Grafenauer egyik tanárának, Auréle Nicolet-nak a játékát jellemezte hajdan. Mindent összevetve azonban többnyire mégis elegáns, virtuóz fuvolázás ez. Ami hiányzik belőle, az a zenei személyiség érdekessége. Aligha véletlen, hogy Mozart G-dúr koncertjét (K. 313) ezúttal nem követte ráadás - ez nem is lett volna indokolt egy ilyen konvencionális produkció után. Ami Irena Grafenauer játékában egyéninek bizonyult, az néhány zeneietlen frazeálás és rossz helyen vett levegő az Adagio non troppóban, s hogy az értéket se vitassuk: a záró rondó-menüett szokatlanul friss tempója, meglepően szabad, csevegő hangja.
Csak a derű óráit számolom - mondhatta volna a Mozartot hallgató Szabó Lőrinccel a műsor összeállításakor az est karmestere, KOCSIS ZOLTÁN, aki a könnyed fuvolaverseny társául két hasonlóképpen optimista hangulatú zenekari művet választott. Az első részt nyitó Mozart-szimfónia, a B-dúr (K. 319) ráadásul szinte egyívású a fuvolakoncerttel: a zenekari alkotást 1779-ben, a versenyművet 1778-ban fejezte be a zeneszerző. A szünet után pedig Richard Strauss századfordulós családi albuma következett, a Sinfonia domestica, amelyben a komponista önmagát és szeretteit örökítette meg papucsban és házikabátban, joviálisan, de nem csekély pátosszal. A két szimfonikus műben önmagáért beszélt a karmesteri koncepció: Mozart vezénylésekor Kocsis azt demonstrálta, hogy a megújult Nemzeti Filharmonikusok kamarazenekarként is megállják a helyüket. Strausshoz érve pedig, kell-e mondani, épp fordítva: a hangzás sokszínű gazdagsága, a teljes szimfonikus arzenál felvonultatása került az érdeklődés középpontjába.
A B-dúr szimfónia hallgatásakor örömmel tapasztaltam, hogy az értelmezés mellőzött mindenfajta erőszakot: a hangzás áttetsző volt és tiszta, a mozgás friss és rugalmas, de sohasem eltúlzott iramú. Mértékkel adagolta Kocsis a hangsúlyokat is. A kompozíció karaktervilágából és műfaji alkotóelemeiből leginkább a divertimentót idéző könnyedség és az operai pezsgés érvényesült, de mindig bizonyos visszafogottsággal. Ez utóbbi, a dinamika tompítása és az energia mérséklése különösen a két saroktételben keltett figyelmet. A Sinfonia domestica a zenekari megszólalásmódok valamennyi lehetséges formáját kimeríti: telivér, gazdag tuttikat éppúgy hallunk benne, mint kamarazenei igénnyel kidolgozott szakaszokat vagy épp szólókat. Kocsis mindháromra nagy gondot fordított: maradéktalan sikert a teljes zenekar megzendítésében érve el, szerényebb eredménnyel a szólóprodukciók terén, s a legtöbb további munkára sarkalló, apró pontatlansággal a kamarazenei megnyilvánulásokban. A zenekar hangszercsoportjai közül leginkább a kürtök nyújtottak figyelemreméltót. Ami már most is tökéletesen érvényesül ebben az előadásban, az a mű túláradó melodikus invenciója, és a patetikus életöröm, amely - nem csekély humorral fűszerezve - a Sinfonia domestica egyik legfőbb hatáseleme. (Április 17. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Sokszor találkoztam már koncerten Beethoven 9. szimfóniájával, de soha nem sikerült megbarátkoznom a gyakorlattal, mely e kompozíciót valamely másik Beethoven-mű társaságába kényszeríti. Ugyan miért kellene aznap este, mikor a nyitótétel bevezetésének üres kvintjei felködlenek, s a fináléban megszólal az Örömóda, még valami egyebet is ráerőltetni a közönségre - pusztán a hangverseny-szerkesztés kényszeres mechanizmusainak engedve? (Egy koncerten kell lennie szünetnek, különben a büfében megcsappan a bevétel; egy koncerten egynél több műnek kell megszólalnia; egy koncert nem lehet rövid - és így tovább.) Most végre hallhattam egy előadást, melynek szervezői szembenéztek a ténnyel: a 9. szimfónia olyan, mint szülőatyja, Beethoven. Összeférhetetlen - nem tűr maga mellett mást.
Tehát a Kilencedik, és semmi egyéb. Ez volt a koncepciója AZ ÚJ OSZTRÁK-MAGYAR HAYDN ZENEKAR estjének, melyet az együttes vezetője, FISCHER ÁDÁM vezényelt. És még valami: egy sajátos, „fél-historikus” szemlélet, amely csekélyebb mértékben a hangszerek megválasztása terén, túlnyomórészt azonban zenei döntésekkel jelezte, elképzelhetőnek érzi az eszmecserét a történeti érdeklődésű és a kommersz előadásmód képviselői között. A hangszerválasztás rovatából csupán egyetlen példát említek, de a legpregnánsabbat. Az előadáson más üstdobot használtak, mint amit modern hangszeres koncerteken szokás. Nem vagyok okleveles timpanológus, ezért nem tudom, kellőképp szakszerű-e beszámolóm ezen része, de annyi bizonyos, a játékos a hangszer membránját ezúttal nem a megszokott puha verőkkel ütötte - ez a verő kemény volt, és talán maga a membrán anyaga is eltért a modern gyakorlatban használatostól. Az eredmény: egy hallatlanul feszült és indulatos, akcentusgazdag előadás, amelyben megnövekedett a felkiáltójelek értéke.
Ezzel már a második fejezethez, a produkció zenei döntéseihez érkeztünk. Itt mindenekelőtt a mozgékonyságot kell említenem. Feltűnő volt, milyen friss lüktetést választ Fischer Ádám a nyitótétel születés-tablójához, s hogy a zenének ez a tagoltabb belső élete milyen eseménydússá avatja még azokat a részeket is, amelyekben máskor inkább a várakozás élményét éljük át. A Scherzónak könnyedséget kölcsönzött a szokottnál gyorsabb tempó, egyértelművé téve az 1 ütem = 1 hangsúly elvet, és a drámaiság irányából a játékosság felé terelve a tételt. Talán mondani sem kell, ezúttal a 3. tétel, az Adagio molto e cantabile is élénkebb lüktetéssel szólalt meg. Itt is jogosnak-hasznosnak éreztem a döntést: a forma egy pillanatra sem jutott holtpontra, a dallamok mindig énekeltek, a baszszus sohasem ragadt (egyébként Fischer Ádám viszonylag kis zenekarral játszatta a művet). A Finálé volt az egyetlen tétel, amelyben nem észleltem a gyorsítás törekvését - talán azért, mert ez a zene egy ponton minden előadásban magától kerül rá arra a pályára, amelyen azután a feszültségek és energiák automatizmusként pergetik végig annak a belső fokozásnak-gyorsulásnak a folyamatát, amely a tételt elvezeti a robbanásszerű végkifejletig.
Nem szeretném palástolni: ez a rokonszenves előadás bőségesen felmutatta a kidolgozás kisebb-nagyobb szeplőit. Volt itt minden: a nyitótétel ziláltan indult; a Scherzo triószakaszában a fúvósok nem jeleskedtek; a lassú tétel vonós faktúrája nem mindig volt tiszta - de kit érdekel mindez, ha az ember ugyanakkor azt érzékeli, hogy megszületik a darab légköre? Fischer Ádám olyan tökéletesen együtt lélegzett-lobogott a mű érzelem- és indulatvilágával, olyan ösztönzően sugározta magából a tételek szellemiségét, s mindennek eredményeképpen olyan lelkesítő és gazdag tolmácsolás született, amellyel a hallgató örömmel azonosult. A fináléban a BÉCSI SINGAKADEMIE ÉNEKKARA kitűnően énekelt - a kórus tisztán és telten szólt, a dinamikai intenzitás a legnagyobb fortékban sem ment a hangzáskontroll rovására (karigazgató: HEINZ FERLESCH). A négy szólista: BRIGITTE JÄGER, SVETLANA SERDAR, JOHANNES CHUM és WOLFGANG BANKL nemzetközi mércével mérve csupán szolid, kulturált teljesítményt nyújtott - de arról a kiegyenlítettségről és a négyféle hangkarakter összecsiszoltságáról, amely e szerény minősítéssel esetükben (mintegy magától értődően) azonos, megállapíthatjuk, hasonló magyar előadások kvartettjei erre rendszerint képtelenek. A basszus kissé nyersen énekelte a bevezetőt, de a hátrányból előnyt kovácsolva, robusztus „figurát” állított elénk az O Freunde... hangjaiban, a tenor pedig a Froh, froh... kezdetű variációban megmutatta, hogy ezt a kellemetlenül magas fekvésű részletet könnyedén és mozgékonyan, kiabálás nélkül is el lehet énekelni. (Április 20. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Állami Hangversenyzenekar Alapítvány)

Pár hónapja egy kiváló trió: Takács-Nagy Gábor, Várjon Dénes és Szabó Péter együttese lépett fel Budapesten, bizonyítva egyrészt, hogy nem járt le a régi vágású, nagyformátumú kamarazenélés ideje, másrészt hogy a legnagyobb elmélyülést megkívánó művek továbbra is képesek megtölteni a Zeneakadémia nagytermét. Most egy hasonlóan sokat ígérő társulás produkcióit hallhattuk: a hegedűs STULLER GYULA, a zongoraművész ROHMANN IMRE és a csellista PERÉNYI MIKLÓS közös koncertje már csak azért is örömöt szerzett, mert a három muzsikus közül kettő, Stuller és Rohmann ritkán lép fel itthon: egyikük Lausanne-ban, másikuk Salzburgban él.
Az est műsorán két trió foglalt keretbe egy hegedű-zongora-szonátát. Szerencsésebb lett volna a teljes programot kizárólag triókból összeállítani, így elkerülhető lett volna az egyensúlynak az a megbillenése, amelyet Beethoven op. 47-es A-dúr (Kreutzer-) szonátájában tapasztaltunk. Stuller és Rohmann, úgy látszik, ezen az estén otthonosabban mozgott a kamarazenélésnek abban a kevésbé személyes és kevésbé szólisztikus fajtájában, amelyet a trió képvisel, és kevésbé volt képes feloldódni a duószonáta műfajában. Ami azt illeti, a Kreutzer különleges is ez utóbbiak között: részben virtuozitás és állóképesség dolgában, részben, mert itt valójában nem két kamaramuzsikus társalog, inkább két szólista verseng fej-fej mellett a pódiumon. Stuller és Rohmann a nyitótételt drámai erővel, a variációs Andantét ihletetten és karaktergazdagon, a Presto finálét elsöprő irammal játszotta, de a nagy hangzásigény és a hirtelen akcentusok a hegedű tónusát és intonációját olykor sérülékenynyé tették, és a zongora textúrája sem mindig szólalt meg tisztán.
A két trió tolmácsolása viszont nemcsak szellemi készenlét, de hangszeres kivitelezés szempontjából is pompásan sikerült. Schubert Notturnója (D. 897) kristálytisztán és átszellemülten, tökéletesen együttlélegző előadásban, líra és dráma egységét reprezentálva hangzott fel. A középrész heroikus tartású ritmikája, szimfonikusan kiteljesedő hangzása szinte előlegezte a hangverseny második felét, Schumann F-dúr zongoratrióját (op. 80), melynek saroktételeiben az érzelmi fűtöttség, az erő, a lendület vette át a vezető szerepet, míg a 2. és 3. tétel bensőséges előadásmódja, nosztalgikus-elbájoló hangja jelezte: ebben a kompozícióban kemény a héj, de lágy a belső tartalom. Anélkül, hogy két partnerének jelentőségét kétségbe vonnám, egy mondat Perényi Miklósról. Érdemes megfigyelni, hogy minden olyan produkcióban, amelyben szerepet vállal, valami rendkívüli ösztönző erő kezd hatni: a muzsikusok lehetőségeik csúcsát ostromolják, a maximumot nyújtják. Stuller Gyula és Rohmann Imre szuggesztív és igényes játékából is ez a művészi felelősségtudat sugárzott a Schubert- és a Schumann-tételek előadásakor. (Április 21. - Nádor-terem. Rendező: Nádor Programiroda)

Skandináv szerzők műveiből adott hangversenyt a DANUBIA IFJÚSÁGI SZIMFONIKUS ZENEKAR. Az együttes, amely nem sokkal a koncert előtt nyerte el a nemzeti ifjúsági zenekar címet (s a címmel együtt járó, egy esztendőre szóló, nagy összegű minisztériumi támogatást), alapító karmestere, HÉJA DOMONKOS vezényletével bevezetőül a norvég Grieg 1. Peer Gynt-szvitjét szólaltatta meg, majd a finn Sibelius d-moll hegedűversenye következett, a koncert második felét pedig egy igazi ritkaság: a dán Nielsen 4. szimfóniája töltötte ki.
GRAF MOURJA: így hívják a huszonnyolc esztendős, ukrajnai származású muzsikust, a Sibelius-koncert szólistáját, aki a műsorlap szerint idegen hangzású neve ellenére magyar családban született. Életrajza moszkvai tanulmányokról, majd genfi, jekatyerinburgi, párizsi, római és moszkvai versenygyőzelmekről tudósít, hangszerét a londoni Royal Academy of Music bocsátja a fiatal szólista rendelkezésére. Ennél jóval több, amit Graf Mourja hegedűvel a kezében mondott el önmagáról. Nagy hangzásigényű, virtuóz hangszeres játék az övé, mindig reprezentatív és olykor heroikus. Erőteljes igény él benne a közvetlenség, a közönséggel való kommunikáció iránt; igény a szabad deklamálásra és a dallamok-ritmusok ízekkel-zamatokkal való megtöltésére. Hallgatva előadásában a Sibelius-koncertet (annak ellenére, hogy üdvözlendőnek éreztem a skandináv est ötletét) mindvégig azt sajnáltam, miért nem egy személyesebb hangú, könnyebben feltáruló világú kompozícióban mutatkozott be, miért ezzel a zárkózott és komor, nehezen elinduló, gyakran megtorpanó formájú, sokszor meddő kadenciázásba torkolló opusszal. Mindazonáltal Graf Mourja megtette, amit megtehetett: szenvedélyes szószólója volt Sibelius sötét színekben gazdag, zord lírájának.
Grieg 1. Peer Gynt-szvitje volt az est legtökéletesebben tolmácsolt műsorszáma. E mű alapján úgy találtam (s ezt a megállapításomat később a Nielsen-opusz sem cáfolta), a Danubia Szimfonikus Zenekar kitűnő kondícióban van, sokat fejlődött az utóbbi években. Héja Domonkos elegáns, lekerekített vezénylése illett a szvit rövid darabjainak albumlap-karaktereihez, a vonósok hangzása, ha kell, puha és meleg fényű, ha kell, szimfonikusan kiteljesedő, intonációjuk kifogástalan. A fúvós szólamok kidolgozása gondos, a dallamvonalak karcsúak, rajzolatuk érzékeny - kell-e más? Ami Nielsent illeti, vele nincs szerencsém. Az utóbbi években el-elcsíptem egy-egy nagyobb szimfonikus kompozícióját - de egyiket sem sikerült megszeretnem. Hogy miért, arra a 4. szimfóniával kapcsolatos tapasztalataim válaszolhatnak. Túl nagy a zeneszerzői igény, a programba foglalt tartalom - és túlságosan csekély az invenció. Bevallom, a mozgalmassága ellenére tematikusan sivár művet, melynek alcíme: A kiolthatatlan, magamban tiszteletlenül A kibírhatatlannak kereszteltem át. Félretéve a kritikushoz nem illő tréfát, két dolog biztos. Az első: akárhogy gonoszkodom is, a 4. szimfóniát mégiscsak helyes, sőt dicséretes volt megszólaltatni a zenekar skandináv antológiájában. A hangverseny-repertoárnak égető szüksége van a változatosságra; a kevéssé ismert darabok felbukkanása fontos ahhoz, hogy a remekművek ne kopjanak el, s hogy igazi értékükön becsüljük őket. A második: Héja Domonkos dinamikus vezényletével a zenekar példás kidolgozásban, lelkesen és energikusan adta elő a rágós Nielsen-opuszt: azon a magas színvonalon, amelyet egy kevéssé ismert kompozíció ritka felbukkanása megérdemel. Ha valaki nemcsak a zene, de a zenetörténet iránt is érdeklődik, az tud mit kezdeni egy olyan művel, mint amilyen A kiolthatatlan, és tárgyilagosan elfogadja, ha a darab megismerése élmény helyett inkább tapasztalattal gazdagítja. (Április 22. - Zeneakadémia. Rendező: Danubia Komolyzenei Alapítvány)

Fél hangverseny Sosztakovics, fél hangverseny pedig Mozart műveiből - az ötlet első hallásra merésznek tűnik, de aki április végén jelen volt a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR és zongoraművész-vendége, ELENA BASHKIROVA zeneakadémiai koncertjén, tanúsíthatja, hogy a párosítás működőképes, sőt frappáns. Nem lebecsülendő a kétféle kor és stílus közötti erőteljes kontraszt jótékony hatása sem - de ezúttal maguk a művek válaszoltak egymás tartalmaira.
A műsor középpontjába két zongoraverseny került: mind Sosztakovics op. 35-ös 1. koncertje, mind pedig Mozart K. 459-es F-dúr műve szellemes ötletekben bővelkedő, alapvetően derűs kedélyvilágú alkotás - sőt a Sosztakovicséból a groteszk fintorok és parodisztikus fricskák sem hiányoznak: többek közt hallhatunk benne elváltoztatott idézetet Beethoven híres szólódarabjából, a Rondó az elveszett garasról című kompozícióból. A két versenyművet keretező két szimfónia, a műsor nyitó- és zárószáma is sajátosan rímelt egymásra: mindkettőt tragikus alkotásként tartja számon a köztudat. Sosztakovics op. 110/a jelzésű Kamaraszimfóniája különleges darab. Eredeti formája a 8. vonósnégyes, amelyet a kottában szereplő alcím szerint A fasizmus áldozatai emlékének ajánlott a zeneszerző, valójában azonban a szovjetunióbeli élet poklát ábrázolta önéletrajzi ihletésű művében. Ezt alkalmazta kamarazenekarra a brácsaművész és karmester Rudolf Barsaj. A zárószámot, a „nagy” g-moll szimfóniát (K. 550) pedig aligha kell jellemezni: mindenki ismeri a mozarti g-moll kompozíciók hangvételét.
Ami a két zenekari mű előadását illeti, ROLLA JÁNOS és muzsikustársai mindkettőt kedvező diszpozícióban szólaltatták meg, de egy hajszállal talán mégis a Sosztakovics-opusz megformálását éreztem sikeresebbnek. Itt mindenekelőtt az együttes kezére játszott a faktúra egysége, sőt azt is hozzátehetjük: a mű takarékos karaktervilága. Sosztakovics lényegében kétféle lelkiállapotot jelenít meg ebben az öttételes darabban: a legmélyebb kétségbeesést és az elkeseredett gúnyt - az öszszes többi hangulati árnyalat e kettő származéka. A Liszt Ferenc Kamarazenekar játéka tömör volt és erőteljes, határozott és akcentusgazdag - híven szolgálta a nehéz kompozíció megértését. A Mozart-szimfónia hallgatásakor egyfelől nem éreztem igazán összecsiszoltnak a vonósok és a vendégfúvósok munkáját, másfelől azonban (a konvencionálisan előadott Andante kivételével) figyelemreméltónak találtam a zenei értelmezést. A saroktételek és a menüett feltűnően friss tempója, a ritmika mozgásenergiája nem mond ellent a kompozíció tragikus tartalmáról kialakult képzetnek, az előadásmód könnyedsége azonban már igen. Sok súlyos (és nem egyszer vaskos) megszólaltatás után jólesett találkozni ezzel az alternatívával, amely azt sugallta: nem csak egyféle g-moll szimfónia létezik.
Tudomásom szerint Elena Bashkirova, a Berlinben élő orosz zongoraművésznő most lépett fel először Magyarországon. Dmitrij Bashkirov lánya rám Sosztakovics 1. zongoraversenyének szólistájaként gyakorolt erőteljesebb hatást. Játékában érvényesült a nyitótétel objektivitással keveredő érzékenysége, a dallamok szögletessége, a groteszk ritmusok kihegyezettsége. Megkapónak éreztem a második tétel parlandóját. Az obligát trombitaszólót megformáló BOLDÓCZKY GÁBOR olyan gyönyörű pianóval játszotta hangszerének lontano-dallamát, mintha valóban valahonnan nagyon távolról, egy másik világból szólt volna. Végül a finálé mindkét szólistának alkalmat adott a humor, a reprezentatív virtuozitás megcsillogtatására.
A szünet után, Mozart F-dúr versenyművében ismét meggyőződhettünk arról, hogy Elena Bashkirova remek pianisztikus adottságokkal rendelkező, magabiztos technikai felkészültségű, tökéletes arányérzékű muzsikus, aki néhány apró hangtévesztéstől eltekintve képes hibátlan produkciót nyújtani. Valahogy mégis tompa maradt a K. 459-es koncert hatása - tompa, a szó szoros értelmében is: a valóban bensőséges atmoszféra megteremtésén túl többek közt éppen a hang éteri, tiszta csengését hiányoltam az előadásból. Kitűnő, sőt élményt adó zongorázás volt ez, de talán nem volt jelentős, nem volt igazán kommunikatív, nem hagyott maga után maradandó élményt. (Április 25. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar)